Béke és nyugalom. Már eléggé régen volt ilyesmiben részem. A világom az elmúlt időben kissé felbolydult, az események felgyorsultak körülöttem, a dolgok változtak és én is változtam. Az élet olyan, mint egy forgalmas vasútállomás. Az emberek jönnek-mennek, én pedig úgy érzem, leragadtam. Úgy érzem, hogy a vonat, amin lennem kellene, már elment. És én rohadtul lekéstem. Azt hiszem, mindig is volt egy sötét oldalam. Egy olyan Regina, aki most vagyok. Egy olyan nő, akit önmagán kívül nem érdekel senki és semmi. Ezt az énemet próbáltam legyűrni, próbáltam elrejteni, próbáltam a sötét vermében őrizni és soha, soha ki nem engedni onnan, de, ha a bestia egyszer elszabadul, nincs visszaút. Már nem az az ember vagyok, aki voltam. Aki voltam, mondjuk az iskolás éveim alatt, vagy az a valaki, aki utána voltam, aki Robinnal voltam - aki a mai napig a férjem. Én elhagytam őt. Elmenekültem. Elmenekültem, hogy megvédjem őt, s közben az érzéseimtől is. Soha nem mondanám ki hangosan, de rettentően megijedtem, és rettegtem. Az érzelmek ingoványos talaján elvesztettem a lábam alól a talajt, és úgy éreztem, nem maradt más, csak a menekülés. A szívem pedig megkövült. A bestia kiszabadult. És nincs visszaút. Elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem, és aki feltétel nélkül szeretett engem, és valószínűleg soha nem fogom visszakapni, visszaszerezni. Talán jobb is így. Nem nekem, neki. Talán jobbat érdemel, jobbat, mint, amilyen én vagyok. És én ezzel együtt tudok élni. Elfogadtam. Beletörődtem.
A Juhar és Hárs vendéglő éttermében üldögélek. Nem egy fényűző hely, de a kávéjuk varázslatos, jobbat keresve sem találhatnék. Tökéletes, a pultnál az idősödő hölgy valahogy mindig megalkotja az összetevők tökéletes elegyét, mely az én szájízemnek való; keserédes, kissé nehéz és sötét. Eléggé sokan üldögélnek itt, olyanok is, akik nem e fogadó falai közt szálltak meg, csupán beugrottak egy kellemes és kielégítő ebédre, egy muffin-ért, palacsintáért, vagy csak úgy, hogy kellemes légkörben töltsék az ebédszünetet, és olvasgassanak. Olvasnivalóm nekem is akad, az asztalon gazdátlanul árválkodott a The Seattle Times egy mai száma, illetve hoztam magammal egy könyvet. Az asztal, ahova leültem, majdnem szemközt van a bejárati ajtóval, a tágas helyiség másik felében, az egyik ablak mellet foglal helyet, a sarokban és fény árad be az ablakon. Előttem már gőzölög a csészében a fekete, kezemben a könyv. Az Üvöltő szelek. Tudom, hogy nem éppen boszorkányos könyv. E példány mondhatni új. A kötet már megvolt, korábban, de anyám elégette - az összes többi alkotással egyetemben, mely halandó-, nem természetfeletti keze által íródott. Így beszereztem egy újabb kiadást belőle, mely lapjai még hófehérek, és szinte metszik az ember bőrét. Az illatán is lehet érezni, hogy új. És a közelébe sem ér a régi példányomnak, melynek sárgás lapjai kissé foszladoztak már, itt-ott tintapaca díszítette, vagy szakadás tarkította. Ezek nem sebek, az a könyv nem volt sérült. Egyszerűen élt, és sok ember kezében megfordult korábban, akiknek megismerte az életét, és akiknek a polcán porosodott - vagy éppen nem - az évek során.
Éppen rágyújtani készülök, lefordítva teszem le a könyvet az asztal lapjára, s miközben az öngyújtómat keresem, mely bizonyos emlékek miatt fontos, önkéntelenül is a környezetemet pásztázom, az arcokat vizsgálom, az embereket figyelem. És ekkor pillantom meg Őt. Nem hiszek a szememnek. Az öngyújtó, melyet idő közben megleltem bőrkabátom zsebében, félúton a halálrúd és a zseb között megakadó kezemből hull a földre, és koppan. Óráknak tűnik. Olyan, mintha órákig nézném Őt, mintha az idő egy pillanatra megállna, a színek és a fények megfakulnak körülöttem. Minden emlék, minden momentum egyesével, sebesen pörög lelki szemeim előtt, mindenre emlékszem, mindent újraélek és minden megelevenedik előttem. Újra. A koppanás rángat vissza a valóságba, és agyam fogaskerekei vadul pörögnek, és őrlik a látottakat, míg a gyomrom egy pillanat alatt öklömnyire szorul és görcsbe rándul. Gyorsan mozdulok: a könyvet összecsukom, nem törődvén azzal, hol jártam a történetben, és ejtem a táskámba, a pénztárcámat ugyanezzel a mozdulattal veszem elő, és ejtek az asztalra valamivel több pénzt, mint amennyibe a kávé kerül, és már húzom is a bőrkabátot, hogy újra eltűnhessek az életéből - az öngyújtóról meg is feledkezem. Hogy újra úgy tehessek, mintha semmi sem történt volna, mintha nem is léteztem volna. Pedig láttam őt, és még most is látom, és ez megrémiszt. Elkapom a tekintetemet, és a táskát a vállamra dobva észrevétlen próbálok a kijárat felé menni és az ajtóig jutni. Nem szabad ránéznem, és természetesen kell viselkednem. El kell szöknöm, nem találhat rám. Itt és most nem. Újra kezdődne minden... és az csak ártana, mindkettőnknek. Nekem is, és neki is. Ne láss meg, Robin Fawley, azzal csak ártanál magadnak - gondolom, miközben szemem sarkából figyelem őt, s óvatosan, ám minden feltűnéstől mentesen haladok az ajtó felé, egészen közel a falhoz, szinte nekisimulva annak.

Amikor a barna szempár összefonódik a kékkel, megáll bennem az ütő. Hirtelen nem tudom, mit tegyek, izmaim nem reagálnak, az elmém elkalandozik, messze innen, évekkel ezelőttre. Akkorra, amikor boldog voltam, aztán szép lassan akkorra, amikor már féltem. És még most is félek. Saját magamtól, az érzésektől, melyeknek igenis birtokában vagyok, csak éppen mélyen eltemetem magamban ezeket, hogy soha-soha ne kerüljenek felszínre. Talán Robint féltem, akivel ki tudja, mi történhetne, ha a sötét boszorkányok megtudnák, a férjem és, hogy ügynök. Az pedig nem érdekel, velem mi történne. Most nem, ezúttal magammal később is ráérek foglalkozni. Helyette menekülőre fogom, mint egy őz, mely kiszúrta a távolban az oroszlánt.
Sietősen és gyorsan pakolok el, söpröm a könyvet a táskába, ejtek pénzt az asztalra, hogy aztán könnyed, ám annál kapkodóbb mozdulattal kanyarítsam vállamra a fekete bőrkabátot, és hagyjam el a Juhar és Hársat.
Szinte érzem, ahogy lesápadtam, miközben észrevétlen próbálok áttörni az embertömegen, elrejtőzve a szeretett férfi elől. A szívem hevesen kalapál, szinte kiszakad a mellkasomból és ordít, hogy álljak meg és nézzek szembe Vele. Ám a józan eszem mindig is a realitás világában tartott, és soha nem engedte, hogy a szívem szavát kövessem. Valahogy a hideg logika mindig is az érzelmek fölött állt nálam, és ez most sincs másképpen. Bármennyire is szeretnék találkozni Robinnal és a szemébe nézni, megmondani neki, hogy mennyire sajnálom, és, hogy még mindig szeretem, és bízom benne, hogy el fog felejteni idővel. Mert, ki tudná jobban, hogy velem rossz lóra tett, ha nem én? Mert nem én vagyok számára a megfelelő ember, nem én vagyok az, aki neki lett szánva. Én rossz ember vagyok. Gonosz. Megátalkodott boszorkány. Gyilkos.
Az érzelmek felkavarnak. Erről beszélek, ez az, ami megijeszt, ez az, ami a frászt hozza rám. Mindezek ellenére nyugodtnak tűnök, és sietős léptekkel haladok a célom felé, a kijárat felé, hogy aztán megszoríthassam a hideg, ezüst kilincset, lenyomva azt, kiléphessek az utcára és eltűnhessek újra. Néha a férfit keresem, gyors, átható pillantásokkal, és a lehető legtávolabb maradva tőle. Az öngyújtó elvesztése azonban bosszant, és a legszívesebben visszamennék érte, de nem lehet. Biztosan meg fogja találni valaki, és mivel igen szép és értékes darabról beszélünk, nem a pultos asszonynak adja majd oda a megtaláló, hanem zsebre vágja. Soha nem lesz még egy ilyenem, egyedi darab volt, mely Robin családjának régre visszanyúló címerével-, és a férfi nevével volt díszítve. Amolyan emlék számomra.
Már majdnem elérem a kilincset, már csak három lépés választ el az egérutamtól, már csak pár másodperc, és mindennek vége - újra. Kinyújtom a kezemet, és a kilincsért nyúlok, de ujjaim a levegőbe kapnak. Valaki szelíd erővel ránt vissza, és fordít maga felé. A szívem összeszorul az acél alatt, a gyomrom összerándul, görcsösen és fájdalmasan, a tekintetem a férfiét keresi. És meg is találja... elveszek a pillantásában, megint elkapott, mint annak idején, magával ragadott és nem ereszt. Én pedig mégis hanyatt-homlok menekülnék az ellenkező irányba. Izmaimat megfeszítem a bőrkabát alatt, és próbálok szabadulni, de mindössze egyetlen pillanatig. Makacs arckifejezéssel, összevont szemöldökkel nézek rá, csökönyös mód próbálom kihúzni karomat ujjai szorításából, aztán átadom magam neki.
Olyan ez, a viszontlátás, mint egyfajta gyógyír és halálos méreg elegye. Olyan, mint egy drog. Olyan, amit, ha az ember egyszer megízlel, függeni kezd tőle. Bármennyire tiltakozok is ellene, bármennyire is szabadulnék, amikor megcsókol, visszacsókolok. Oly' régóta vártam már erre, rettegve a pillanattól, hogy vajon milyen lesz megint és, hogy vajon elszabadul-e a tűz, és újra egész testemben érzem majd a forróságot és a szenvedélyt, hogy nem tudok parancsolni magamnak. És érzem. Egész lényemmel, egész lelkemmel és egész testemmel, minden egyes pólusommal, minden idegszálammal, minden sejtemmel, a kőszívemmel, az üres lelkemmel, mely minduntalan beleremeg Robin közelségének tudatába.
Testem az övének préselődik, ahogy magához von, érzem, hogy lefog, miközben kissé elhúzódom, izmaimat megfeszítve próbálom távol tartani magam tőle, de egyszerűen nem megy...
Amikor elszakadok tőle, legszívesebben ingjébe markolnék, hogy újra magamhoz húzhassam a lüktető életet, mely belőle, lényéből árad, és hagynám, hogy megrészegítse üres, lelketlen porhüvelyemet. Ezzel ellenben nem mozdulok. Szemem csukva marad, ajkaimat összepréselem, mintha a csók emlékét őrizném. Egy pillanatig nem veszek levegőt, a tüdőmben szorul, feszítve azt a bordáim alatt, és úgy őrzöm a törékeny pillanat emlékét, mely túl gyorsan szállt tova, olyan óvatosan, mint egy kismadarat a tenyeremben.
Regina - visszhangzik a szó, a név, a nevem a fülemben, ahogyan csak ő, Robin képes kiejteni és formálni, egyedül csak ő. Ekkor nyitom ki a szemem, és járatom tekintetemet a megfáradt vonásokon, és beletörődöm, hogy itt van, meglelt, és újra rabul ejtett. Erről persze neki nem kell tudnia... így lesz a legjobb.
- Mit akarsz, Robin? - karcos hangon suttogom ajkaira, el nem távolodva tőle, tartva a szemkontaktust, és várom a feltett kérdésre a választ. A választ, melyet valószínűleg én is ismerek, de a szájából akarom hallani, hogy megbizonyosodjak a nyilvánvalóról, és felkészüljek mindenre, ami csak rám, ránk várhat.

Nem tudok nélküle élni. Robin nekem olyan, mint egyfajta drog. Tudom, hogy nem szabadna vele lennem, mégis minden porcikám, minden idegsejtem erre vágyik, és szinte izzanak, amikor a közelében vagyok. Most, hogy újra itt vagyok, a karjaiba zárva, csókolva őt, el sem tudnék képzelni más helyet, ahol esetleg lennem kellene. Viszont neki máshol kellene lennie, nem lehetne itt, Angliában kellene lennie. Ha a sötét tűzmágusok szagot fognak, kiderül, hogy ő a férjem, és egy eléggé ismert fehér mágus, ügynök, nem sokáig maradna életben itt, a farkasok között.
Csak az jár a fejemben, hogy a falnak, melyet a szívem köré emeltem, nem szabad lebomlania, nem szabad ledőlnie. Szilárdan tartom magam, egyenes gerinccel, meg sem remegek, próbálok szabadulni, miközben mégis szenvedélytől túlfűtötten csókolok vissza. Tudom, hogy ezzel összezavarom, de saját magamat nem kevésbé. Annak tudatában vagyok, hogy vannak érzelmeim, mélyen eltemetve, melyek többnyire az egyetlen szeretett férfi irányába élesednek ki, a mai napig is, de hogy a hirtelen és váratlan találkozás, és a még hihetetlenebb és meglepőbb csókra nem tudok másképpen reagálni, csupán azzal, hogy visszacsókolok, az megrémít. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, nem tudom visszafogni a régre visszanyúló érzelmeket, melyek most egyszerre feszítik szét acél szívemet, s melyek hatására élet költözik az eddig hideg, sötét szempárba, melynek birtokában vagyok.
Azt mondanom sem kell, hogy a környezetem és az emberek, kik valószínűleg rosszallón néznek ránk, vagy épp örömmel, s gondolják azt, hogy boldog párkapcsolatban élünk, nem érdekelnek. Nem látok mást, csak csukott szememen keresztül a vöröses-arany vibrálást, melyet a csók hoz ki belőlem.
Ahogy kinyitom a szemeimet, Robinnal találom szemben magam. Nem tűnt el, nem hallucináltam és nem csak egy álom volt e váratlan találkozás, a szeretett férfi, Robin, itt áll, előttem, teljes hús-vér valójában.
Kérdésemre adott válaszára összevonom a szemöldökömet. Pontosan erre számítottam.
- Remek, akkor akár vissza is mehetsz Angliába, mert én egy tapodtat sem mozdulok - halkan beszélek, de szavaim határozottan csengenek közöttünk. Arról nem kell tudnia, hogy teljesen konkrétan mi köt ide. Persze, hogy a sötét mágusok. Legyen ez csak az én titkom. Elvégre... könyörgöm, egy ügynökrőé beszélünk, a Robin félék itt, Amerikában, az olyanokat viszik a Tanács elé, mint amilyen én vagyok; az ilyen gyilkosokat. Lehet, hogy tud rólam - fordul meg a fejemben a gondolat.
Kérdésére megütközve nézek rá, válaszra sem méltatom. Igen, bíztam benne, hogy elfelejt. Idővel. Tudtam, hogy neki sem lesz könnyű, de hogy ennyire ragaszkodik hozzám, azt sosem gondoltam volna...
- Nem lehet - sütöm le tekintetem, mikor nyakamra lehel lágy csókot. Robin, te gazember... tudod jól, hogy ez az egyik gyenge pontom - morgok magamban. - Eljöttem Angliából, nem véletlenül - sóhajtok. - És már nem mehetek vissza. Ide köt a... munkám - igen, valóban, fogalmazhatunk így is. - Jobban tennéd, ha hazamennél, és elfelejtenél - szavaim olyanok, akár a hóesés: hidegek és halkak, semmi élet nincs bennük. Arcomat elfordítom Robinéról és megköszörülve torkomat húzódok el kissé, ám még mindig karjai ölelését élvezem, szavaim ellenére sem mozdultam.

Hazudok. Állandóan és mindenről. Hazudok az embereknek a munkahelyemen. Hazudok a bíróságnak, egy-egy gyilkost illetően - miszerint valójában ártatlanok. Hazudok a sötét mágusoknak - nem, egyáltalán nem gyűlölöm a halandókat. Hazudok magamnak, az érzéseimet illetően. És, ami még bosszantóbb és még undorítóbb: hazudok Robinnak. A férfinek, akit szerettem. A férfinek, akit elméletileg - és, amint a mellékelt ábra mutatja, gyakorlatilag is - még mindig szeretek. És, akit valószínűleg életem végéig szeretni fogok. Aki a férjem. És, ami még ezen is túltesz, hogy az imént Robin leleplezett. Látom a tekintetében, amint próbálja megfogni azt a pillanatot, ami már tovaszállt. Igazából, én löktem el magamtól, és én emeltem újra falat magam köré. Metszőn nézek rá, és tagadom a nyilvánvalót, egyetlen, hosszú pillantással. Ebből is tud olvasni, akárcsak előbbi, pillantásomból, mely egy teljesen más üzenetet hordozott magában.
Bármilyen nehéz is, állom a tekintetét. Nehéz, mert én ismerem ezt a pillantást, és mindent, ami benne van, minden ki nem mondott szót hallok és minden érzelem abban vibrál. Ismerem már annyira a férfit, hogy tudjam, mi rejtőzik szeme tükre mögött, s még csak kérnem sem kell - a tükröm, tükröm, mondd meg nékem... kezdetű varázslatot sem kell alkalmaznom.
Szavaira összevont szemöldököm felszökik homlokomra, miközben vörösre rúzsozott szám, mely szinte még mindig sóvárog egy újabb csók után, gonoszkás mosolyra görbül, és halk nevetés szökik ki ajkaim között.
- Akkor bizony itt maradunk Seattle-ben, Robin - és ezzel e témát lezártnak is tekinteném. Hiszen nyilvánvalóan ő sem fog engedni az igazából, ahogy én sem. Örülnék neki, ha tudná, miért vagyok most itt, miért nem mehetek el, és neki miért kellene minél messzebb kerülnie a közelemből. De addig jó, amíg nem tudja. Hiszen, amiről nem tud az ember, az kevésbé fáj. Jobb lenne, ha sikerülne meggyőznöm őt, hogy nem megyek vele, hanem itt maradok. Könnyebb lenne, ha nem szeretne ennyire, ha én nem szeretném ennyire, de kivételesen nem a magam javát teszem előbbre, hanem az övét. Így tehát minél messzebb akarom tudni a mágusoktól. Nem jár jól az a fénymágus, amelyik belefolyik a sötétek dolgaiba. És, ha már Robin sem lenne biztonságban, ha marad, úgy én sem lennék. Hamar kiderülne, hogy házastársi viszonyban éltünk, és a mai napig házasok vagyunk - papíron biztosan -, és nyilván, ha vele fenyegetnének, bármit megtennék. Akármit.
- Nem - ismétlem önmagamat, mind határozottabban -, nem kényszeríthetsz rá. Ha tetszik, ha nem, itt maradok - mondom gőgösen, felvonva egyik szemöldökömet, ám a később mondottakat nem tudom hová tenni. Mi az, hogy nincs beleszólásunk? Neki valóban nincs, ez tény, de... nekem miért ne lenne? A fejemben cikáznak a gondolatok.
Én nem mindig voltam ilyen. Régen sem voltam egy szent, tettem rossz dolgokat, de a gyilkolás gondolata meg sem fordult a fejemben. Most meg? Válogatott-, cifrábbnál cifrább módszerekkel ölök meg olyan embereket, akiket a sötét mágusok arra ítélnek. Akik az utunkba kerülnek. Ha a a vezetőség egyfajta isten, akkor én egy angyal vagyok. Isten katonája. A halál angyala. Szép, de veszélyes, egyenesen halálos. Gyilkos. Az, hogy a hírem eljutott-e Angliába, nem tudom. Itt, tudomásom szerint, csak sejtik, hogy ki vagyok valójában, és mivel foglalkozom, ha nem ügyvédként praktizálok. Lépéseket azonban még nem tudtak tenni irányomba, lévén úgy ismerem a törvényeket, mintha magam írtam volna őket. Ezenfelül elég okos vagyok ahhoz, hogy túljárjak néhány amatőr fehér mágus eszén.
Úgy formálja a szavakat, mintha sejtene valamit.
- Igen - bólintok mégis -, a munkám - jelentem ki határozottan, mintha csak bűnösnek vélt varázslókat és boszorkányokat védenék a Tanács bírái előtt, holott magamat védem, egy másik, erősebb hatalom - a szeretet, a törődés és a beismerés - előtt, miközben vér tapad a kezemhez.
Hirtelenjében a magabiztos maszk lehullani látszik. Megütközve nézek magam elé, még mindig elfordítva szép arcomat Robinról, úgy figyelek rá, és próbálom megemészteni, amit mond. Tehát sejtésem beigazolódni látszott, miszerint az angliai Tanács keze van a dologban, s mintegy katonaként küldték Robint. Milyen ismerős... kár, hogy más-más oldalon harcolunk.
Aztán mondanivalója másik fele sokkal inkább megragadja a figyelmemet. Eddig magabiztosnak mutattam magam, annak ellenére is, hogy rettegek a következményektől, hogy esetleg kitudódott, mivel foglalkozom akkor, amikor az éjszaka leple borul rám, és áldozataimra.
- Miattam vagy itt - ismétlem szavait. - Én vagyok a munkád... értem - mondom halkan, élcesen. - De nem érdekel - rántok a vállamon, pofátlanul közel hajolva hozzá, fülébe suttogva, hogy leheletem bőrét cirógassa, és direkt arcának simítva az enyémet -, vigyél erőszakkal, mert máshogy nem fog menni, de ne gondold azt, hogy nem fogom megvédeni magam, és nem fogok harcolni, Robin - húzom kétes mosolyra ajkaimat, miközben ismét eltávolodok tőle, anélkül, hogy egyszer is a szemébe néznék.
Most azonban, amikor rólunk beszél, arról, hogy elloptam a szívét, és még mindig nálam van, összeszorul a gyomrom. Talán a lelkiismeret-furdalás miatt. Talán, mert megbántam és visszaforgatnám az idő kerekét, de ez persze nem ilyen egyszerű.
Ránézek. Muszáj. Nem bírom megállni. De bár ne tenném, bár ne néznék rá.
- Én... - nem tudom, mit mondjak. Elakad a szavam, a lélegzetem, ez pedig meglehetősen ritkán fordul elő velem. - Ne mondd ezt, Robin - ingatom meg a fejem. Nem azért, mert hazudik, és nem akarom hallgatni, hanem azért, mert tudom, hogy nem hazudik. - Ne nehezítsd meg a dolgokat, amik már így is eléggé bonyolultak - a csók óta most először mutatom azt, amit érzek: mélységes szomorúságot és megbánást.

Bármilyen nehéz is, bármilyen fájdalmas is, állom a tekintetét. Egyenes, büszke tartással nézek farkasszemet vele, és makacskodom. Azt bizonygatom, hogy már nem szeretem, és annak ellenére, hogy csak az én javamat akarja - mindazok után, amit tettem vele -, ellenkezek. Elnyomom magamban az érzelmeket. Bepréselem őket egy képzeletbeli dobozba, melyre lakatot pattintok, a kulcsot pedig messzire hajítom. Nem marad más, csak a gőgös álarc, a gonosz vigyor és a hazug szavak, rebbenéstelen pillák, metsző, hideg pillantások. Ajkam szeglete csúfos kis mosolyra görbül, látván mennyire megviseli, hogy így lát. Noha majd' megszakad a szívem, de ebből nem mutatok kifelé semmit sem. Itt, és most ez nem a megfelelő alkalom arra, hogy megtörjek és esetlegesen a szeretett férfi karjaiba omoljak és szerelmet valljak neki - úgy, mint azt évekkel ezelőtt is tettem.
Ahogy elnézem azonban, megfáradt vonásait fürkészve, nem igazán rázza meg, hogy így viszonyulok hozzá. Úgy tűnik, túltette magát a dolgon. Noha, a korábbi csók másról árulkodik. Össze vagyok zavarodva, de ez nem gátol meg benne, hogy felvértezzem magam, és mintegy királynőként álljak előtte, és úgy beszéljek vele, mintha csak egy nem kívánt vendég lenne a kastélyomban. Nem akarok újra érezni valamit iránta. Gyűlölöm a búcsúzásokat és megint erre kerülne sor; így, vagy úgy. És tényleg, komolyan gondolom, hogy nem akarom veszélybe sodorni őt, s vele együtt önmagamat sem. Biztos vagyok benne, ha valami történne vele, tűzbe mennék, csak hogy megmenthessem. És ez nem jó jel. Határozottan nem. Így tehát, most, hogy megint válaszút elé érkeztem, melyet az élet kínált fel nekem - újra megviccelve és áthúzva számításaimat -, a makacskodást és a gonoszságot választom, abban bízva, hogy ez eltántorítja majd.
- Ne gyere nekem az ostoba, Minisztériumi szövegeddel, mert nem hat meg - köpöm ki a szavakat, felvonva egyik szemöldökömet. - Pontosan tudod, hogy mennyire gyűlölöm a szabályokat, és a korlátokat. Nálad jobban senki sem tudja, kedves férjem - utolsó két szavamat mintha kissé szarkasztikusan ejteném ki ajkaim közül. - Így bizonyára azzal is tisztában vagy, hogy csak a rangoddal, vagy a Nemzet által rád aggatott pozícióval, és a szádba adott szavakkal nem tudsz meggyőzni, ne adja Merlin, megtörni. Ne is álmodozz róla - nemtörődöm mozdulattal rándítok vállamon, arcom minden egyes vonása nyugodt, tekintetem metsző, hanglejtésem már-már unott. Nem ijedek meg tőle, még akkor sem, ha a törvény embere, így nyugodt szívvel átkozhatna meg, ahogyan azt más világos mágus tenné. Nem... ahhoz ő túl gyenge és túlságosan szeret.
Élvezettel hajolok hozzá közel, csak, hogy újra érezhessem illatát, közelségét, lényéből áradó erőt, mely megrészegített az imént; most azonban hideg fejjel, számítóan, túlontúl sok makacssággal és önbizalommal teszem mindezt. Szavaim tetteim ellen szólnak, ám olyan könnyedséggel ejtem ki őket a számon, olyan mérhetetlenül hidegen és közönyösen, hogy gyanítom, jól összezavarom most. Ez a célom. Az, hogy sikerült-e, vagy sem, nem tudom. Talán túl jól ismer. Talán képtelenség átvernem őt. Nem tudom, de azért személyes, női büszkeségemből adódóan muszáj megpróbálnom.
Ő pedig újra kérlelni kezd, és ijesztget, hogy mi lesz, ha más világosok jönnek értem, ha ő üres kézzel tér vissza Angliába. Na, nem mintha tőlük félnék, de belegondolok az esetleges megjelenésükbe. És igenis azt látom magam előtt, kristálytisztán, amit Robin leírt. Azt hiszem, ha valóban ennyire komoly az ügy, a vérem fog folyni. De persze, tudom jól, nem ilyen komoly. Robin csak magával akar vinni, hogy aztán learathassa a babérokat, és esetlegesen visszaszerezhessen. De ezt, sajnos, vagy nem - egyelőre nem tudom -, nem engedhetem neki. Lévén, a munkám valóban ideköt. A sötéteknek nem tartana sokáig kideríteni, hogy hol vagyok, merre járok, és kivel vagyok éppen; így aztán teljesen valószínűnek látom, hogy felkeresnének. És kit találnának velem? Persze, hogy egy világos ügynököt. Első dolguk lenne kíméletlenül kivégezni Robint, hogy aztán engem visszahozzanak Seattle-be, kihallgassanak, és esetlegesen büntetésben részesítsenek. Hát, köszönöm szépen, de nekem erre nincs szükségem. És Robinnak sincs erre szüksége, ahogy rám sem. Csak bajt hoznék a fejére, csak újra megbántanám.
- De, teljes mértékben komolyan gondolom - fonom karba kezeimet, és bár teljességgel ellentmond ez a logikának, mégis így teszek. Nem adom meg neki ezt az örömöt. Tényleg féltem. Aztán hallgatom a monológját. Szívbemarkoló, tényleg, és ezt komolyan gondolom. Nem adom a tudtára. - Hagyd a szentbeszédet, mert nem hat meg a dolog - legyintek. Nem tudom, hogy tudja-e, hogy, félretéve a büszkeséget és a makacsságot, azért nem megyek vele, mert valóban bűnös vagyok, és nem szeretnék a következményekkel számolni. Nem itt, és nem most. Ugyanis nekem még dolgom van a sötétek körében, pontosan tudom, hogy milyen értékes boszorkánya vagyok a rendnek. - Nem megyek - zárom le újra, sokadjára a témát.
Aztán megragadja a figyelmemet, és megfog bennem valamit, ami még emberi. Ami a régi önmagamból maradt meg. Megtalálja azt a nőt, Reginát, s nem Victoriát, aki nem hideg logikával gondolkodott és, aki tudta, mi a szeretet, a szerelem, a hűség, a becsület és a megbecsülés szavak jelentése.
Megragadja karcsú csuklómat, és már vonszol is magával, át az egész éttermen, hogy aztán egy sötét, varázslóktól mentes zugban a vállára kapjon, és úgy vigyen fel az emeletre. Ellenkezek, hogy ne ellenkeznék. Képes lennék varázslatot is használni, csak, hogy menekülhessek. Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy nem csak, mint ügynök és bűnös fogunk elbeszélgetni, ha magunk maradunk, hanem, mint férj és feleség is. És, ha őszinte akarok lenni, a másodiktól valahogy jobban félek.
Nem sikítok, és nem kiabálok segítségért, az nem én lennék. Helyette kapálózok, és ott ütöm, ahol érem - vagyis a hátát, jobb híján. A szobájába visz, nyílik az ajtó, a helyiség közepére rak le, mint valamiféle csomagot, hogy aztán becsukja az ajtót. Varázslattal is. Ember legyen a talpán, ki egy tehetséges mágus átkát képes megtörni. Én sem tudom, ha egy gyengébb, tehetségtelen mágus próbált volna meg bezárni ide, azzal még elboldogultam volna, de Robin túl jó. Majdnem annyira, mint én...
Az ablakhoz araszolok, és kipillantok. Túl magasan vagyunk ahhoz, hogy kiugorjak, és ahogy kutatok valami után, amibe belekapaszkodva lemászhatnék, bosszúsan konstatálom, hogy sehol semmi.
Épp válaszolnék, hogy mégis miért állok ellen - talán bevallani készülök gyilkosságaimat? -, és már szóra is nyitom a számat, ám ő megelőz, és javítja saját magát. Ajkaimat összezárom, és meredten nézek rá. Nem tudom megmagyarázni. Akkor éjjel éreztem valamit. Felébredtem, és azt éreztem, hogy menekülnöm kell, amíg még nem késő. Mielőtt még túlságosan megszeretem. Hogy miért félek ennyire a szeretettől és a törődéstől, hogy miért esik nehezemre feldolgozni, hogy valaki tényleg szeret, nem tudom, miért van. Ilyen ember vagyok. Azt hiszem, anyám tett ilyenné, aki soha nem szeretett – vagy legalábbis Norát jobban szerette, és ezt kifejezetten éreztette is velem. Meg kellett tanulnom elfojtani az érzéseimet. Hányszor, de hányszor éreztem azt, hogy lehetek bármilyen jó, kiváló, kitűnő boszorkány, anyám soha nem fog úgy szeretni, mint nővéremet. És ezt a mérhetetlenül nagy szomorúságot, keserűséget és csalódást soha nem mutathattam ki. Én nem engedtem saját magamnak. Nem akartam azt mutatni, hogy mennyire fájnak belül a dolgok. Másfelől pedig védenem kell Robint.
És most, itt állok a férfivel szemben, akit a világon mindennél jobban szeretek. Talán egyedülálló módon szeretem. Talán csak őt szeretem. És a szomorú az egészben az, hogy most őt is ellököm magamtól.
Mint csapdába csalt vad, az ajtóval szemközti falnak lapulok. A szoba nem túl nagy, mindössze egy franciaágy, két éjjeliszekrény és egy kisméretű ruhásszekrény van benne. Semmi több. Ő az ajtónál áll, én az ablaknál, az ágy választ el minket egymástól, és még egy-egy méter.
Nem bírom elviselni a távolságot.
Tekintetem meglágyul, szigorú vonásaimmal egyetemben, tartásom laza. Őt nézem. A szemébe nézek, majd végigjáratom rajta tekintetemet, minden egyes porcikáján, és hallgatom a metsző csöndet - ugyanis választ még nem adtam, ő pedig nem szól semmit. Nézem őt. Az egész lényét. És azon gondolkodom, hogy hogyan is érte el azt, hogy így szeressem? Hogy ennyire nagyon szeressem. Nem tudom. Talán olyan dolog ez, amit nem is lehet megmagyarázni. Csodálatos, elemi és természetes. Megmagyarázhatatlan, mint a mágia. Nincs rá ésszerű válasz.
- Sajnálom - sütöm le pillantásomat -, de nem mehetek veled. Nem lehetek veled, Robin. Nem szabad - úgy mondom ezt, mintha a Minisztérium szabályai nem-, de egy másik hatalom szabályai számítanának. Érezheti ő is, hogy nincs minden rendben. A sötétek szabályai számítanak. Mert ők veszélyesek. Tudom, mert én is az emberük vagyok, végrehajtó vagyok, ismerem a saját módszereim mellett a társaimét is. És tisztában vagyok vele, hogy mind mocskos, a saját nemében - még, ha az enyém is a legmocskosabb, a többi végrehajtó sem vajszívű.
Nem válaszoltam a kérdésére. Mert azzal leleplezném magamat - minden tekintetben.
- Sajnálom, de nem mondhatom el a kérdésedre a választ - ingatom meg a fejemet, és nem nézek rá, mert tudom, hogy akkor kiborulnék, és azt most nem engedhetem meg magamnak. Hangom alig több, mint suttogás, kissé karcos és tényleg bűnbánó. Őszinte vagyok. Ritka pillanatok egyike. - Nem tehetem. Kérlek... felejts el engem, Robin - szinte könyörgök, még mindig a padlót nézve.

Erősnek kell lennem. Nem szabad felfednem magamat. Újra el kell fordulnom Robintól, és újra meg kell sértenem, ha azt akarom, hogy békén hagyjon. Vagy, ha más nem, lelkiismeret furdalás nélkül tegyen ártalmatlanná, ha arra kerülne a sor. Nem akarok neki rosszat, de nyilván nem így terveztem a mai programomat. Őszintén szólva, lenne más dolgom is, de ez még csak a kisebb probléma. A pénz nem érdekel, azonban ez az egész szituáció félelmetes, rémes, és csodálatosan szörnyűséges módon szakítja fel a régi sebeket, melyek a lelkeinken húzódnak végig.
Tudom, hogy én vagyok a fő bűnös ebben az egészben, hiszen én hagytam el, én vertem át. És most én próbálom megvédeni – mondhatni, saját magamtól -, de ez nem megy, ha nem hagyja. Márpedig Robin láthatóan nem hagyja, én pedig makacs-, szinte konok mód ragaszkodom hozzá, hogy itt hagyjon, és felejtsen el. Bármennyire is fáj, de meg kell tennem. Az ő érdekében. És, ha hiszi, ha nem, ez nekem sem volt egyszerű döntés, nekem sem volt könnyű elhagyni őt, és én is szenvedtem, minden egyes nap. Máig szenvedtem. Sőt, most is szenvedek, hogy ennyire közel van hozzám, hogy újra látom; legszívesebben ölelném, csókolnám, ahol érem, el sem ereszteném többé, de nem tehetem. Célom megvédeni őt, és kihagyni a mocskos bizniszemből, és, ha ez csak így lehetséges, akkor megteszem. Ráveszem, hogy lépjen tovább. Így, vagy úgy, de el kell felejtenie engem.
Bármennyire is szeretném elhinni, hogy Ő lehet a kulcs a zárba, valahogy nem megy. Nem hiszem, hogy, ha ő vinne vissza Angliába, megoldódna mindaz, amit ténylegesen és valóban elkövettem. Mert, hogy valóban gyilkoltam. Bűnös vagyok. Nem, hogy elítélne a Tanács, lehet, hogy meg is ölnének. Nem tartom kizártnak, lévén túl sok vér tapad a kezeimhez. Sejtem, mi tett ilyenné. Pontosabban: ki. Azt hiszem, anyám indított el a lejtőn. Nem akarom rá hárítani a felelősséget, hiszen az általa kijelölt útról egyszer már letértem, anno Robinnal. Az én saram, hogy valamilyen úton-módon visszatértem az általa kijelölt ösvényére. És meg is ittam a levét...
Kérdésére szép ívű szemöldököm felszalad a homlokomon.
- Tessék? – kérdezek vissza, élesen és dühtől szikrázó tekintettel. Aztán meg is kapom a kérdésemre a választ, szinte azonnal. – Manapság eléggé bizalmatlan vagyok, Robin – adom tudtára, hogy mindennek ellenére nem bízok benne. – Törődj bele. Vagy erőszakkal viszel vissza, vagy sehogy sem. A Te döntésed, Drágám – arcom semmi érzelmet nem tükröz, miközben beszélek. Nyilván rájött, idő közben, hogy nem véletlenül nem akarok vele menni. Gondolom, sejti már, hogy gyilkos vagyok, veszélyes, kegyetlen gyilkos, ki nem hallgat másra, csak a hideg logikára. És talán ez megrémíti és elijeszti tőlem, a közelemből, az életemből. Mert pontosan tudom, hogy nem fog bántani, ismerem, nem ártana nekem. Azt még nem döntöttem el, hogy én a célom érdekében fogok-e ártani neki... nem tudom. Talán az nyitná fel a szemét, talán akkor megbizonyosodna róla, hogy már nem az a nő vagyok, aki voltam, ha megégetné magát – általam, szó szerint. Az emberek változnak. Ezt teszi az idő és a hatalom. Aki fogékony rá, ezek miatt kegyetlenné válik.
Robin nem. Ő nem kegyetlen. Nem mondom, hogy soha nem csipkelődik, nem szurkál, de... a francba is! Ő vezetett ki a sötétségből. Akkoriban olyan voltam, mint egy csapdába csalt vad: nem akartam eleget tenni anyámnak, bosszantottam csupán, ő pedig annyira szeretett, hogy képtelen lett volna ezért kitagadni. És én is szerettem őt annyira, hogy nem hagytam volna el, csak úgy, se szó, se beszéd. Lehetetlen szituáció volt. Mindaddig, míg Robin fel nem bukkant. Ő mindent világossá tett. Minden egyszerű és érthető lett. Rájöttem, hogy el kell hagynom a családomat, mert nem lehetek az, aki lenni akarok, aki vagyok. Robin pedig úgy szeretett, ahogy vagyok, amiért a családom ferde szemmel nézett rám. Amiért vad és megzabolázhatatlan vagyok, mint az erdőtűz. És képtelen voltam szeretni, mert mindenki csak be akart törni. De Robin nem. Ő szabadon akart velem száguldani. És ezért szerettem belé. Ő nem akart visszafogni és megváltoztatni, hanem abba a nőbe szeretett bele, aki voltam. És aki talán most is vagyok – belül, lelkem legmélyén.
Viszont mostanában lehet, hogy inkább vissza kellene fognia, mert rettentően elszaladt velem a ló, és nincs megállás a lejtőn, nincs visszaút.
Bár tudnék olvasni a gondolataiban. Bár észhez tudnám téríteni, bár elmondhatnék neki mindent, következmények nélkül. De nem tudom, mire gondol. És nem mondhatok neki semmit sem, a saját biztonsága érdekében.
Ahogy kimondja, hogy itt marad, megrökönyödök. Szerintem látszik is egy pillanatra átfutni az arcomon a csalódottság és a félelem egyvelege.
- Nem teheted – szögezem le, határozottan. Nem kérésnek szánom, hanem szilárd kijelentésnek. Viszont az, amit utána mond, mélységesen elszomorít. Érzem, ahogy ez az érzés belülről szorongat, szinte fuldoklok tőle. Beleborzongok a tudatba, hogy látott, amikor menekültem, és azt hitte, miatta van mindez. Pedig nem. Oh, Robin, bár tudnád... olyan önzetlen volt, mindig is. Persze, hogy arra gondolt, hogy Ő a rossz, és én vagyok az áldozat! Hogyne tette volna? Ő ilyen. Nem kishitű, nem értékeli magát alul, de, ha rólam van szó... a szemében én soha nem voltam gonosz, és Ő mindig látta bennem a jót. Pedig néha igazán halványan pislákolt az a kedves fény a lelkemben.
Bízok benned. Magamban nem bízok – nyitom szóra ajkaimat, de teljesen más szavak jönnek ki rajta. Nem ezek, nem az, amit valóban mondani akarok.
- Ezek a fogalmak lényegtelenné váltak – ridegen ejtem ki e szavakat. Nagyon sok erő kell nekem ahhoz, hogy most ne omoljak össze, és olyan sok mindent szeretnék mondani, de erővel kényszerítem magam a hallgatásra. Belülről harapdálom a számat, összepréselem ajkaimat, és ökölbe szorítom a kezeimet. Érzem, ahogy a gyomrom összeszorul, a torkomban gombócba gyűlnek az érzelmek. Így kell tennem. Bármennyire is fájdalmas és helytelen is. Robin talán idővel rájön, vagy kiderül, hogy mi volt a tervem. Vagy egy nap, ha nem lesz túl késő, el tudom mondani neki én magam, személyesen. De ahhoz az kell, hogy itt és most tartsa távol tőlem magát. Úgy érzem magamat, mintha egy ketyegő bomba lennék, mintha máris elkezdődött volna a visszaszámlálás, mintha ezer szikra pattogna körülöttem, és már csak egyetlen, óvatlan láng kell ahhoz, hogy a detonáció beinduljon. És azt nem várhatom meg.
De Robin nem ereszt, sőt, karjaiba kap, vállára fektet, és a szobájába visz. Tehetetlen vagyok.
Nem tudok elszaladni. Abban bízok, ha bocsánatot kérek, azzal megnyugszik, és belátja, hogy mindez már veszett ügy. Veszett ügy vagyok. Olyan, amiért nem kellene harcolnia tovább. Megpróbálok kitérni előle, de nem sikerül, esetlenül teszek egy lépést hátra, s érzem, hogy már nincs túl messze a fal és az ablak.
Még több kérdés, melyekre nem válaszolhatok. Itt és most nem, neki nem. Magatehetetlennek érzem magam ebben a helyzetben. Érzem, ahogy csupasz tenyeremben szaladgálnak az apró szikrák, ahogy hozzám ér, és valósággal beszorít a fal, és önnön maga közé. Izmaimat megfeszítve próbálok szabadulni szorításából, lesütöm a szememet. Tenyeremben jól hallhatóan pattognak az ideges kis szikrák.
- Engedj el – sziszegem magam elé, a padlónak, mégis Robinnak címezve. – Tudod Te is nagyon jól, hogy a bestiák hogyan reagálnak ilyesmire; támadnak. Ahogy azt is, hogy utálom, ha sarokba szorítanak.
Következő szavai belém fojtják a szót. Most nézek csak fel rá, egyenesen a szemébe, és a barna és a kék szempár összefonódik, abban a pillanatban, ahogy találkoznak.
- Szeretsz? – ingatom meg a fejemet. Nem szabadna így érezni, és nekem sem szabadna ezt éreznem. De ez van. Az érzések pedig összezavarnak. Immár szikráktól mentes tenyeremet alkarjára fektetem, ahogy magához szorít. – Hogy vagy képes ilyesmire? – a kérdés feltételének sora most rajtam van, öntörvényűen döntöttem így, annak ellenére, hogy még nem válaszoltam meg az Ő kérdéseit.
Válaszára várva tétova lépést teszek irányába.

Hozzászoktam, hogy az emberek, így, vagy úgy, de engedelmeskednek nekem. És rohadtul nem tetszik, hogy Robin most nem teszi ezt. Igen, tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok királynő, de még csak nemesi vér sem csörgedezik az ereimben, és Robin sem holmi papucs, vagy olyan valaki, akit csak úgy lehet irányítani, akinek csak úgy lehet parancsolgatni. Nem. Ő a maga ura volt mindig is, és hagyott teret nekem, de kettőnk közül határozottan Ő viselte a nadrágot. Nos... most rajtam is nadrág van.
Látom rajta a bizalmatlanságot, amin egy pillanatig sem lepődök meg. Persze, hogy nem erre számított. A nő, akit valaha szeretett, egy szörnyeteggé változott az eltelt évek alatt. Fordított esetben én sem lennék túl nyitott, sőt, talán félnék is tőle. Egy másik életben, igen, ebben nem; ebben az életben én vagyok az a bestia, aki elől a szörnyetegek menekülnek. Robin miért nem? Bármennyire szeretném elvadítani magamtól, nem sikerül, csak rosszabb lesz, a miatt, amiket mond, amiket tesz.
Szavaira hanyag eleganciával rándítom meg szép ívű vállamat. Ha a szép szó nem használ, akkor nem tudok vele mit tenni. Már éppen mondanám is, hogy tartom magam a mondottakhoz, ha vinni akar, vigyen erőszakkal, vagy maradjon itt, és legyen lovagias, győzzön meg – habár tudom, úgy sem tudna -, mikor is felkap, és se szó, se beszéd, a szobájába visz, és teljesen konkrétan, bebörtönöz egy hotelszobába.
Azon túl, hogy nem akarom veszélybe sodorni, valóban van félni valóm a Tanácstól. Mivel a gyilkosságok nem megrendezett dolgok voltak. Mind valóságosak, mind megtörténtek, mindet én tettem, mind az én lelkemen szárad. És a késem pengéjén. A kezemen. A kőszívemen. Mindenhol. Eddig ez nem zavart, de most, hogy látom a tükörképemet Robin szemében, és látom a megvetést, a csalódottságot lélektükreiben, és kiülni az egész arcára... hát, maradjunk annyiban, hogy nem egy épületes élmény. Soha nem akartam csalódást okozni neki, vagy megbántani, összetörni a szívét, és lelkileg nyomorékká tenni. Erről szó sincs. Soha nem is volt. Én csak tudtam magamról, hogy nem feleségnek születtem, egyszerűen nem erre teremtettek. Aztán jött ő, és mindent megváltozatott. Érte élek-halok. Ő életem értelme. Nélküle mit sem érne az összes, rohadt, hátralévő napom. Meg akarom védeni, de úgy nem megy, ha ennyire szeret és ragaszkodik hozzám, és érezteti velem mindezt. Bár én is megtehetném!
- Nem – sziszegem -, itt és most biztosan nem. A falnak is füle van – értem ezt szinte, már-már szó szerint. Ugyanis, gondolom, a főnököm lesi minden lépésemet, vagy figyeltet; meg persze mágiával, és bűbájokkal is biztosan behintett. – Egyébként sem kérek a segítségedből – fordítom el a fejemet, és szegem fel államat. Nem bírom elviselni, hogy le kell sütnöm a pillantásomat, és leszegnem a fejemet. Senki előtt sem hajlok meg. Most sem, még ki is húzom magamat. Ugyanakkor Robinra sem tudok ránézni. Most nem. Azok után nem, hogy láttam a szemében a megvetést. Félek, hogy túl messzire mennék.
Amikor meghallja a tenyereimben sercegő szikrákat, melyek aranyszínűre festik a falat mögöttem, és a fekete farmeromra is az élet narancs szikráit ejtik, elenged. Jól teszi. Érzem is, ahogy azonnal visszakúsznak a bőröm alá a ragyogóan pattogó tűzkristályok.
Elhiszem, amit mond. Tudom, hogy tényleg így van. És éppen ezért veszélyes itt, velem lennie. Nem szabadna. Az életemet adnám érte. Fájdalmas, vagy sem, így van. Meghalnék érte. És nem akarok meghalni. De előbb ugranék egy tűzostor elé, vájatnám ki a szívemet, szakítatnám ki a tüdőmet, skalpoltatnám meg magam, mint, hogy Robint megöljék.
Vallomása cseppet sem hagy hidegen. Olyan, mintha gyomorszájon vágnának, mintha ezer szilánkra törne a szívem. A levegő a tüdőmben ragad. Képtelen vagyok megszólalni. A némaságomnak azonban más apropót adok: elzárkózott, érdektelen, blazírt képpel állom szavai ostromát. Nagy levegőt veszek, mintha csak untatna, holott úgy érzem, évek óta fuldoklom, és most törtem volna a sötét, jeges óceánom felszínére, mintha most vennék levegőt életemben először.
- Dehogynem lehet – suttogom magam elé, lehunyt szemekkel. - Könnyűvé teszem – fűzöm hozzá, mintegy zárójeles megjegyzésként, félhangosan.
Az eskü szövegének ismétlése felidézi bennem az esküvőt, magát. Újabb sebeket tép fel Robin, erőszakosan váj a páncélom alá, és nagyon nem tetszik, hogy ilyen hatással van rám, és, hogy miatta most pattog le az acél, és repedezik a jég. Muszáj megérintenem, ezt váltja ki belőlem. Nem tudok nélküle élni.
Amikor újabb, mindent elsöprő támadást indít ellenem, vissza akarom tartani, távol akarom tartani magamtól. Ugyan vállára fektetem a kezemet, de el akarom tolni, teret akarok szerezni magamnak. De képtelen vagyok rá. Hogy tehetném? Hogy téphetném szét, roppanthatnám össze a szívét, ha ezzel az enyémben is fatális károkat okoznék? Hiszen az ugyanúgy az én szívem, ami a mellkasában dobog.
Megfeszített izmaimat elengedem, és ahelyett, hogy megpróbálnék szabadulni, átkarolom a hátát, és a derekát. Finom mozdulattal simítok végig testén, rám nem jellemző gyengédséggel. Egészen karjaiba simulok, pontosan oda, ahova való vagyok. Ahova tökéletesen odaillek. Szenvedélyesen csókolom a szeretett férfi ajkait. Nem akarok elszakadni tőle, nem akarok elválni tőle megint. De tudom, hogy ez lesz, ennek kell lennie, erre vagyunk ítéltetve. Olyan ez az egész, mint egy palackba zárt villám, vagy egy álom, amit a markomba akarok szorítani.
Elszakadok tőle. Csak egy röpke pillanatra.
- Szeretlek, Robin – ki sem nyitom a szememet, és, amint kimondtam ezt, összepréselem az ajkaimat, és a csók emlékét őrzöm. Úgy ölelem magamhoz a pillanatot, mint egy törékeny kismadarat a tenyeremben.
Ezúttal én csókolom meg őt. Szenvedélyesen, szeretettel, szerelemtől túlfűtötten. Úgy, ahogy ezelőtt, rajta kívül senki mást nem csókoltam. Szívem hevesen kalapál a mellkasomban, mintha csak ki akarna törni a csontketrecből, mintha szét akarná tépni a húst és az ínakat. Balom a nyakára siklik, nem eresztem. Ő sem tette, amikor minden jel azt sugallta, ideje búcsút vennie tőlem. Annyi év után most végre azt érzem, hogy jól vagyok. Jó helyen vagyok, a tökéletes emberrel, máshol nem is lehetnék. Nem is akarok máshol lenni. Itt akarok lenni; itt és most.

Az állát figyelem. Szépen ívelt ajkait. Markáns arccsontját. A homlokán, nagyon halványan végigfutó barázdákat. A haját, mely tompa, arany fényben játszik az esti szürkület miatt a szobába éppen csak behatoló, utolsó napsugarak gyér játékában. Némán figyelem, és ő is éppen ugyanezt teszi. Nem beszélünk, csak... felmérjük a másikat. Változásokat keresünk, és találunk. Árulkodó jelek után kutatunk, melyeket az élet hagyott rajtunk. Sebhelyeket. Karcolásokat. Törésekre utaló nyomokat. Milyen kár, hogy a szívtörés, és a fekete üresség, a fájdalom, és a magány érzése mind-mind láthatatlanok az emberi szem számára. Ezeket persze a sajátos, csupán kettőnk között létező érzelmi síkon érzékeljük. Mert bizonyosan érzem, és látom. Inkább érzem, mert igazán Robin lélektükreiben látnám a fájdalmas valóságot, a probléma csupán az, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni. Túlságosan fájó lenne, azt hiszem, ezer darabra törnék, ha saját tükörképemet látnám abban a gyönyörűséges, csalódott szempárban.
Elzárkózom, és tartom a távolságot. Próbálom ellökni magamtól – mind hiába. És ez bosszant. És, e mellett, valamiféle szívszorító érzés is rám tör. Mardossa a lelkemet – már, amennyi maradt belőle -, a kőszívemet, az egész bensőmet, lényemet, mozgatórugóimat. Mert... mert ezt nem érdemlem meg. Ezt a szeretetet, törődést, odafigyelést, kitartást. Nem szolgáltam rá, és ebben holtbiztos vagyok. Robin helyében nem tudom, mit tennék önmagammal. Nem tudom, hogy mi a jobb: hogy azt teszi, amit, hogy képtelen felülírni önmagát, átírni azt az embert, aki; vagy, ha egyszerűen elkábított volna az elején, rám támad, és már az államhatár felé tartana velem. És ez mocskosul összezavar, és lebénít. Nem tudok nagyon reagálni az események forgó örvényére. Nem... tudok. Leblokkoltam és félek – ezt persze soha nem vallanám be, s próbálom adni önmagamat, adni a nőt, aki már egy ideje vagyok; mert megváltoztam, a lehető legrosszabb irányba.
Kétségek közt hagytam, anno, amikor leléptem. Nem hagytam egy levelet sem, nem mondtam semmit sem. Pontosan emlékszem arra, hogy mi vezetett rá erre. A koven, amihez titokban csatlakoztam, a nagyobb hatalom elérése érdekében, kegyetlen gyilkosok, és sötét, kétes alakok társulata volt, már akkor is. Megismertem a módszereiket, a hierarchiájukat, a berendezkedésüket, a módszereiket – és tanulni akartam. Olyan veszettül vágytam a tudásra, a hatalomra, melyek, ha kéz a kézben járnak, veszélyessé és kiszámíthatatlanná tesznek egy embert, egy boszorkányt, hogy eldobtam volna érte mindent. Egyet kivéve. A legfontosabbat.
Rövid időn belül elsajátítottam a gyilkolás különböző, válogatott módszereit, besurranó tolvaj lettem, rabló. És ott volt a mágia... a sötétség erői, a tűz pusztító ereje, mely mindig is hiányzott, és amely teljessé tett. Sok embert öltem meg. Sokuk szívét téptem ki, vájtam ki, törtem darabokra. Lőttem le vérfarkasokat, gyilkoltam vámpírt és alakváltót. Üzleteltem démonokkal – éppen csak a lelkemet nem adtam el. Sötét, mocskos időszakot tudok magam mögött, mely még mindig tart, és amelyből, úgy hiszem, nincs kiút; és nem kapok sem kegyelmet, sem megváltást, ha eljön az ideje annak, hogy fizessek a bűneimért.
Amikor beütött a krach, amikor a koven vezetője azt parancsolta, hogy szakadjak el mindentől, ami kötelez, mindentől, ami hátráltat, ami visszafog, ami korlátok közé szorít, választanom kellett. Vagy megölöm Robint, ahogyan az kiadatott, vagy nemet mondok, és akkor mindketten meghalunk, anélkül, hogy még egyszer látnánk egymást. Végül úgy döntöttem, hogy nem választok. A mesterem úgy tudta, hogy kitöröltem a férfi emlékeit, és eljöttem. Lehet, ezt kellett volna tennem. Lehet, ez lett volna a jó döntés, a bölcs döntés. De képtelen voltam rá. Önző voltam. Féltem. És nem tettem meg. Pedig egyszerű lett volna. Minden rendben lenne. Robin most boldogan élné az életét, nélkülem, gondtalanul, a házunkban, otthon, talán lenne egy családja is... minden jobb lenne.
Ha visszamehetnék az időben, megtenném. Nem félnék a tudás fájdalmától, ha ezzel megvédeném azt, akit szeretek. Mert így... csak bajba kevertem. Újfent.
Nem tudom, hogy hogyan tudnék szembenézni a rideg valósággal, Robin reakciójával, ha tudna róla, hogy miket tettem, hogy milyen dolgokat életem át, éltem meg, éltem túl.
- Valakim? – visszhangzom elképedve. – Ugyan... én csak játszom a szívekkel, Robin. Nincs senkim – újfent hanyagul vonom meg szép ívű vállamat, továbbra is kínosan ügyelve rá, hogy ne nézzek Robin szemébe. Ettől függetlenül nem hazudok. Nincs senkim – senki állandó. És mindenkiben Robint kerestem, mind hiába. Belőle csak egy van. Csak egy, és az is itt van.
Kétségtelen, hogy be vagyok poloskázva, hogy mindenféle követőbűbájok lengenek körbe, még a szobában is lehet, hogy van valami, vagy, ha más nem, a hotelben. A saját mérgeim közül innék meg egy fiolát, ha nem így van. Persze, nem lehetek benne biztos... ahogyan a mesterem sem lehet abban biztos, hogy bízhat bennem. Még most is, folyamatosan az elismerésért, és a feltétlen bizalomért küzdök. Küzdöttem. Mert ennek itt, most, a közeljövőben véget kell vetnem. Így, vagy úgy.
A képernyőre nézek, fejjel lefelé olvasom el a szavakat, és alig láthatóan bólintok.
- Nem akarom kiteregetni a szennyest, tudod? Nekem van itt egy életem, a mindenféle konspirációs teóriák pedig úgy terjednek errefelé, mint a futótűz – magyarázom, és remélem, megérti, hogy sajnos itt sem beszélhetünk. Sőt... kezdem azt hinni, hogy a világon nincs olyan hely, ahol nyugodtan megbeszélhetnénk a dolgokat, ahol magunk lehetünk.
- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegem. – Hiszen Te jöttél utánam, Te rángattál ide, és most Te szegezel a falnak! – csattanok fel, a mellkasát, a nyakát, majd az állát, és a száját nézve. Szinte rám kiabál. Soha nem csináltunk ilyesmit. Nem... ez nem igazán ránk vall. Össze is rezzenek. Nem emlékszem, még csak hasonlóra sem, korábbról.
Ránézek. Ahogy kéri, egyenesen a szemébe. És egyszerre látok benne mindent. A múltat, és a jelent. Látom benne önmagamat, és látom benne őt is. Szivárványhártyáiban a tél robban, a kék különböző árnyalataiban. Kívül egészen világos, belül pedig sötétebb, mint egy befagyott tó, tiszta tükre. Az átmenet mentén szürke, szinte ezüstösen csillanó pontok szóródtak szét. Elképesztően gyönyörű, de nincs időm elveszni pillantásában, mert magához von, és lehunyja a lélektükreit.
Én pedig újra elveszek. Az ölelésben. A csókban. A pillanatban.
Próbálok ellenállni, próbálok visszakozni, elhúzódni, eltolni őt, magamtól, de nem megy. Nem, mert ez az egész, ő, mi olyan, mintha eleve el lenne rendelve. Már nem tudom távol tartani magamat tőle, pedig okosabb volna. Bölcsebb. De nem megy, itt a helyem, a karjaiban, az ölelésében.
Az időnk pedig ketyeg. És a bomba hamarosan robban az aranykalitkában. Képtelen vagyok most, ebben a pillanatban ezzel foglalkozni, a következményekkel.
Szavaira elmosolyodok. Nagyon régen hívtak már így, hiszen mióta eljöttem, mióta elszöktem, a Victoria nevet használom, mindenki így ismer ebben az új életben. Kivéve Robint, aki valamiféle hidat képez a régi-, és az új önmagam között. Összetart, egyben tart, teljessé tesz, egésszé. Teljesen átlényegülök tőle, miatta. Ő teszi ezt velem. És csak vele lehetek teljes. Nélküle... csak árnyéka vagyok önmagamnak, félember, egy szörnyeteg, veszélyes bestia.
Nem tudom visszafogni az ösztöneimet, a vágyaimat és az érzékeimet. Hátam kemény, és rideg testnek ütközik, a falnak, míg Robinhoz bújok, simulok, csókolom, ölelem, és simítom végig testét, ahol érem, hajába túrok. Ahogy testének feszülök, érzem, hogy kíván, és én sem kívánom őt kevésbé. Ez pedig csak még jobban feltüzel, és éltet, élővé tesz. Szorosan karolom magamhoz, ha már idáig eljutottunk, nem eresztem. Most nem. Olyan régóta várok, várunk erre, hogy holnap ráérünk újra az ügyünkkel foglalkozni. Itt, és most, ez a mi pillanatunk. És senki, és semmi nem teheti tönkre.
Az ágy puha matracába süppedek, Robin pedig fölém magasodik; combjaim közé engedem a szeretett férfit. A Hold, szobába beszűrődő, kékes visszfénye megvilágítja arcélét, amitől, ha ez lehetséges, még elképesztőbben, bámulatosabban néz ki.
Ha Ő maga nem állna neki, én kezdeném kigombolni burgundi vörös blúzomat – s valójában így is teszek, akár csak Robin. Gyors, heves mozdulatokkal próbálom kibújtatni az apró gombokat a zárjukból, miközben Robin ajkait csókolom. Azonban a szeretett férfi más tempót diktál, mint, amit én, így lelassítok. Finom mozdulattal nyúlok fel, az Ő felsőjéhez, hogy az a matéria is lekerüljön végre, és a földön landoljon.