Bizonyos időközönként kell egy-egy időszaki kiállítás, ami a múzeumba látogatókat csal. Az embereknek kell az újdonság, az érdekesség, és vannak témák, amivel pedig sokakat meg lehet mozgatni. A földszinti időszaki kiállításoknak fenntartott pár terem így kapott az elmúlt hónapban új tartalmat, kínzások és kivégzések, inkvizíció témakörben. Kemény, de látványos téma, a mai erőszakimádó időkben pedig egyenesen borítékolható a siker. Délelőtt már megnyílt a közönség számára, akkor voltak programok és előadások, de azon én, érthető okokból, nem vehettem részt, így van most este is egyfajta megnyitó, bár ez csak kis szegmense és indoka az ünnepségnek, ugyanis egybeesik hagyományos húsvéti fogadásommal is a megnyitó napja, nem épp véletlenül.
A vendégek most gyülekeznek az emeleti dísz aulában, ahol a rendezvény helyet kap. Egyelőre én, mint házigazda még nem nyitottam meg az alkalmat, de ami késik nem múlik, csupán van még dolgom előtte... épp ezért nem ott vagyok most, hanem a személyzeti szint folyosójának puha szőnyege nyeli el fekete bőr cipőm lépteinek hangját, ahogy haladok ifjú, bájos asszisztensem ajtaja felé s mikor elérem, be is kopogok.
- Tabitha kedves, Andre vagyok! - szólok még be kicsit hangosabban, hogy tudja, nem akárki zaklatja. Mostanra kész kell lennie, kértem, hogy legyen pontos, és pár perccel korábbi időpontot is adtam meg neki, hogy biztosra menjek. Ha kinyitja az ajtót, akkor engem pillanthat meg szokás szerint öltönyben, bár ma kivételesen nem sötét (fekete, vagy sötétkék) öltönyt húztam, hanem a szürke mellett döntöttem,még ha az ing ellensúlyozza is ezt feketeségével valamelyest. Azonban nem csak ez a szokásostól kissé eltérő, hanem az is, hogy egy kisebb doboz van a hónom alatt, oldalt fent körbe lyukakkal. És ha ajtót nyit asszisztensem, akkor a kacsóját sem mulasztom el csókkal illetni, ahogy ez már az elmúlt hónapokban megszokottá válhatott köztünk. - Szép estét! - az ilyen apró formalitásokról nem tudok és nem is akarok lemondani, szeretem, ah megvan a kerete a dolgoknak. - Mielőtt indulnánk, átadnám apró húsvéti ajándékom... - nyújtom át a dobozt. Ezért is időzítettem korábbra, hogy erre a kis közjátékra legyen időnk, pár lopott percecske a társasági élet előtt. Én azonban most csak állok az ajtóban és figyelem, hogy Tabitha mit csinál a dobozzal s ha netán kérdezné, hogy bonthat e, csak biccentek egyet. - Mondtad, hogy nem tudod meg tudnál e szelídíteni egy ragadozót, mert még nem próbáltad. Most megteheted. - utalok vissza első napjára, illetve estéjére, mely óta derekasan megállta a helyét s jeges szívem ellenére is ki tudtam neki ezért sütni valami apróságot, meglátjuk mit szól majd a doboz kis lakójához...

Swing of death

Tabitha & Andre

Megnyitó , megnyitó, megnyitó… Ruha. Smink, beszéd, program és még megannyi dolog van szanaszét az ágyamon. Délután már volt egy ilyenben részem, Andre kérésére bonyolítottam le, most csak mellette kell állnom és hasznossá kell tennem magamat, de hol a szöszben van a fülbevalóm? Izgulok, a nappali megnyitó jól sikerült, jól is szerepeltem, de ez a mostani ugye a főnökkel lesz, és hát, mindig izgul az ember, ha a főnök is jelen van, még akkor is ha most nem nekem kell megnyitnom az egészet és nem nekem kell egy kis köszöntőt mondanom. A piros ruha lekerül az ágyról és felveszem, hozzá jöhet a szolid smink és a hajam átszárítása,a fülbevaló is megkerül végre valahára és a cipőim is készen vannak, rendet teszek gyorsan a szobámban, hogy ne vesszen el semmi se megint. Tate közben visszaszivárog és végre nem tesz megjegyzéseket, hanem segít, ha valamit elhagytam menet közben. Hálás vagyok neki, mert reggel kiidegelt a hülye vicceivel, amikkel szekált.
Végre elégedetten nézek a tükörbe és a szobában is körbe, minden rendben van és én is készen vagyok az estére, és most elsőnek érzem úgy, hogy egy kis ital jól esne, egy korty, hogy végig égesse a torkom, de félő már attól fejre állnék, szóval, hanyagoljuk is ezt a témát. A ruha választásom szándékos, ha Andre úgy gondolja, hogy előbb venné a véremet, akkor ne okozzon ez gondot se neki, se nekem és ne is kenjem össze magam egy kis vérrel, kellemetlen lenne újra átöltözni, ilyen rövid idővel a kezdés előtt.
- Egy pillanat! – Szólok ki a kopogás után és még egy fiókot a helyére tolok, a cipőbe is beleugrok, és végül sikerül ajtót is nyitnom. Meg kell hagyni a főnökömnek jól állnak a színei, és ahogy elnézem össze is öltöztünk, a ruhám illik a nyakkendőjéhez, azt hiszem tudok valamit. Megakad a szemem a dobozon és fel is vonom a szemöldökömet, hiszen valami kaparászik odabent.
- Kellemes estét! Kerülj beljebb…- Nem illik valakit az ajtóban váratni és a szobában is szép rend van most már, szóval, semmi okom a panaszra vagy a szégyenre így ellépek az ajtóból és hagyom, hogy belépjen ha be szeretne jönni. Elvégre ha a vérem kéri, csak nem a folyosón fog inni a csuklómból.
- Ajándék? Ó, én, nem készültem semmivel sem… - Lepődök meg még jobban, hiszen eszembe sem jutott, hogy illik-e adni valami ajándékot, és ettől amúgy is teljesen el vagyok szokva. Zavarba is jövök és csak habogok, ahogy a doboz felé nyúlok, majd ahogy hallom a kaparászás erősödését, nem veszem el a dobozt, helyette csak kinyitom a tetejét. – Ó! – Értelmes válasz nem igaz, de az arcom beszédesebb, ahogy meglátom benne azt a kis tüneményes cica kölyköt, aki a dobozból pislog rám. – Istenem…- Kiveszem a cicát és megnézem magamnak, kézbe veszem, megölelem, simogatom és puszit nyomok finoman a buksijára, figyelve, hogy ne rúzsozzam össze. Fél kézzel fogom a cicát és a másik kezemmel szeretetkitörést produkálok azzal, megölelem a főnököm és még puszit is kap, elérzékenyültem, na.
- Nem is tudom, mit mondjak… Köszönöm! Nagyon köszönöm! – Habogom, miután elengedtem és elszaladok a szobában egy sminklemosó kendőért, sikerült összerúzsoznom az arcát. – Elnézést. – Közben a cica az ágyra kerül, igazán jól mutat a kis fehér bolyhos a kék takarón, amin csillagok és a hold van.

// Cica //

Aki azt hiszi, hogy egy múzeum poros régi tárgyak homályos és unalmas raktára, nagyot téved. A múzeum egy prosperáló kulturális létesítmény, igyekszik követni a modern világ érdeklődését és eszközeit, ha szakértő kezekben van. Az én múzeumom pedig nem maradhat el ezektől a követelményektől, akkor önreprezentációs célja nem teljesülhetne. Ennek jegyében kell évről évre új időszaki kiállítást nyitnom, hogy az új érdeklődőket vonzzam a létesítmény falai közé. Persze egy ilyen kiállítás hivatalos aktusokkal is jár, mint a kiállítás megnyitó, amit mára, húsvétra időzítettem. Egy ilyen ünnepnapon több érdeklődőt lehet idecsábítani kedvezményekkel, meg az újdonság ígéretével, átgondolt húzás ez. A délelőtti megnyitón azonban, érthető okokból, nem tettem tiszteletem, annak levezénylésére ott a stábom s annak élén Tabitha, ő és a többiek maradéktalanul el tudják végezni a feladatot nélkülem is. Persze teljes sötétítés mellett én is jelen lehettem volna, de nem tartottam érdemesnek, egyrészt mert az esti, ténylegesen komoly fogadásra koncentrálok, másrészt mert asszisztensemnek is kell a gyakorlat, edződnie kell ebben a feladatkörben is. Úgy hallottam remekül megállta a helyét, így jár neki valami jutalom, ahogy eddigi hónapok során tanúsított szorgalmáért és jó munkájáért is, így most egy dobozzal fogok szobája ajtajához érkezni, de persze már teljes harci díszben s elvárom, hogy ő is így legyen, teljesen készen. Nem engedhetünk meg magunknak linkséget, slamposságot és késést, túlságosan is fontos egy ilyen rendezvény ahhoz. Épp ezért számoltam rá gondosan időpontban a kezdésre, hogy előbbre legyen kész Tabitha s én is ezzel párhuzamban érkezek lakosztálya elé, másodpercre pontosan, hogy be is kopogjak szépen, illedelmesen. Kérésére türelmesen várakozok, tudom már, hogy nála a pillanat az tényleg csak pillanat és nem valami páváskodó nőszemély fog most megváratni. És igazam is lesz, nem telik el sok idő, hogy nyíljon az ajtó s az estére kész Tabithával találjam szemközt magam, mire arcomra a megszokott kifejezés ül ki, a nagyjából komoly arckifejezés, melyet kicsit megtör és árnyal a szám szegletében húzódó apró kis mosoly-féle, melyet nehéz lenne pontosan megnevezni, de sugall némi könnyedséget, csipetnyi játékosságot, de a komolyság összképét nem rontja el igazán, csupán apró "kikacsintás". - Köszönöm. - bólintok felé s lépek is be lakosztályába, ha már engedélyt adott. Bent rend és otthonos légkör uralkodik, mint konstatálom, de nem tanúsítok ennek több figyelmet a kelleténél, inkább asszisztensem nézem meg szépen tetőtől talpig, tüzetesen, persze nem tolakodóan és mellőzve a szemérmetlen gusztálás taszító alpáriságát is. Aki egy udvarban élt sokat, megtanul úgy nézni, hogy lát, de nem kifejezetten láttatik.. - Nem is kellett, ez az ajándék lényege: önzetlen. És a mai szép teljesítményed, helytállásod még indokolja is. - válaszolok neki, míg átadom, azaz csak átadnám a dobozt. Ilyen apróságokkal én nem foglalkozom, bizalmas köröm el nem mulasztanám jutalmazni, kedvükben járni, Tabitha pedig maga a legbelső kör jelenleg. Az az arc, ahogy a fiatal lány néz a doboz tartalmára, meg rám, bőven megérte. Ilyenkor ha lenne szívem, melengetné a látvány, ehelyett inkább csak elégedettséget tudok érezni és valami árnyalatát a fent említett érzésnek. Érintése viszont kicsit meglep, bár nem állok úgy, mint egy darab fa, egyik kezem hátára simul, ezáltal vissza ölelek, még ha ez kicsit fel is zaklatja a bennem sikkadó ragadozót, aki érzi Tabitha minden szívverését, az ereiben áramló vér sodrát, nyelvemen érezteti nektár ízét... s ehhez társul még a kellemes női test meleget sugárzó érintése is. De szomjam nem akarom még oltani, azt későbbre tervezem. - Te mondtad, hogy nem próbáltál még ragadozót szelídíteni, most kicsiben elkezdheted. - súgok kicsit tréfálkozva fülébe s utalok vissza első beszélgetéseink egyikére, majd ezt követően elengedem, hogy rendezhesse a cicát, magát és persze engem is, mert nem úsztam meg folt nélkül. - Igazán nincs mit. - teszem még hozzá, ahogy megköszöni, majd apró várakozás után tűröm tisztító akcióját. - Semmi probléma. - nem zavar különösebben a dolog, neki elnézem. - Csodásan festesz ebben a ruhában Tabitha kedves. - mondom, mikor végzett a tisztogatással s szavaimat megtoldva végig is simítok még arcán finoman. - A vendégeink álla le fog esni, és ha egy részük nem lenne vámpír, akkor mind sárgulhatna is az irigységtől. - teszem még hozzá, majd ha készen vagyunk, hogy távozzunk, karom nyújtom neki s megindulhatunk. - Az ilyen reprezentációs rendezvényeken fontos minél többet mutatni kifelé. Nem vagyok ennek híve, mert túlzottan anyagias és tárgyiasít is valamelyest, de sokat nem lehet tenni ellene. Eszközként, álca és fegyverként kell erre tekinteni. - magyarázok neki, mivel neki ez az első ilyen rendezvénye. Jobb, ha nem lepődik meg az ilyesmin, vagy nem érzi úgy, hogy valami dísztárgynak gondolom, mert tudnia kell, hogy ez nincs így, csupán most, egy estére kifelé kell valamelyest így mutatni. Közben elérjük a lefelé vezető liftet is, amibe beszállunk, hogy egy szinttel lejjebb vigyen minket, ahol ismét a folyosóra kerülünk. - Csak úgy, ahogy a megnyitón: szép mosoly, határozottság, intelligencia, kellem és büszke leszek rád virágszál. - adom még tanácsaim, ahogy elérjük a lefelé vezető díszlépcső tetejét, amin kart karba öltve lépdelünk le, az alkalomhoz berendezett és feldíszített díszaulába, felbukkanásunk alkalmából meglepett és csodálkozó, vagy csodálatot kifejező hangokkal és tapssal kísérve. - Kezdődjön a mulatság! - lakonikusan adom meg a hagyományos vezényszót, mint ilyenkor szoktam, természetesen nem a tőlem eddig megszokott halk hangon, hanem most sztentori tónusban, melyet csak nagyon ritkán eresztek ki. Erre persze megindul a zene, a pincérek kiosztják a pezsgős poharakat a koccintáshoz, melyek tartalma faj szerint változik: nekem és fajtársaimnak frissen olvasztott vér jut a tartalékaimból, melyet köszöntőre is emelek némán, szokásomhoz híven, hogy aztán Tabithával koccinthassak, aki pezsgőt kapott, s leküldhessem a hideg, gyöngyöző folyadékot, míg alvadni nem kezd, gyorsan.

*nesztelenül és ajkaimon halovány félmosollyal lépek be asszisztensem lakosztályába s tekintetem megsétáltatom közben kicsit a berendezésen, na nem nagyokat bámulva, hanem az oly régen elsajátított finom, láthatatlan pillantásokkal. Nem kíváncsiskodom, nem bámészkodom, csak felmérek a látnivaló rangjához méltó és kellő figyelmet és időt fordítva rá, azaz nem sokat. Villanásnyi, egységes képek maradnak meg csak tudatomban, a benyomás a fontos, az, amit ez az egész elárul Tabitháról. Épp ezért nincs is sok nézni való, mert amit itt látok, az teljes összhangban áll azzal, amit estéről estére látok a lányból munka közben, s ezzel pedig eddig is teljes mértékben elégedett voltam.
Elmotyogott szavaira csak legyintek aprót, szóra sem érdemes tényleg a dolog, én pedig nem az vagyok, aki akár egy árva hangot is kiengedne fogai kerítésén indokolatlanul és fölöslegesen... Az viszont sokkal fontosabb, hogy mi lesz a reakció, mit fog szólni az ajándékhoz a leányzó. Igen, csak ez számít ilyenkor, semmi más, sem az alkalom, az apropó, a viszonzás, csupán a másikból kiváltott érzések. Ebben a tekintetben pedig úgy látom és érzem saját bőrömön, hogy osztatlan a siker, még magam is meglepődök kicsit, pedig én terveltem ki. Na meg azon is meglepődöm, hogy a szemem előtt lejátszódó események, Tabitha mimikája, gesztusai bizony hatással vannak rám, valamiféle érzelmek húrjait megpendítik halványan, holott ez nem épp jellemző rám, én a hűvös és tartózkodó kimértséget tudom mozgó szoborként megjeleníteni az esetek jelentős hányadában. - Sok sikert hozzá. - jegyzem meg válaszára s lezártnak is tekintem a kérdést, innentől kezdve az állatka és a lehetőség is az övé, neki kell saját képességei és belátása szerint cselekedni, gondozni, nevelni a cicát. Ebből is tanulni fog, efelől kétségem sincs. Mosollyal nyugtázom válaszát kisebb bókomra és azt is ezzel együtt, hogy már most felvette az elvárt modort, ez tükröződik mozdulatán, nem ismétlődik meg első munkanapjának játékos, aranyos gesztusa, mely bár elbűvölő, most még se lenne indokolt. - Azt semmiképpen sem. - bólintok szavaira. - Ez az én előjogom és ha valaki kezet emelne rád, nos... utána többet nem emelné fel. - bármennyire erőszakos cselekményre is utalok, hangom ugyan olyan csevegő és nyugodt marad, mint eddig, talán kicsit azért színtelenebb, de akkor sincs benne egy szál indulat sem. az a vámpír vagyok, aki hideg vérrel cselekszik, és a legkeményebb megoldások sem törik meg ezt. - Pontosan. - elégedetten nyugtázom a formás, rúzsozott ajkakat elhagyó szavakat. - Örülök, hogy gyorsan tanulsz és emellett alkalmazkodsz is zokszó nélkül. Ügyesen kezeled a dolgokat a helyükön. - elismerőek a szavaim, és nem is indokolatlanok. Az elmúlt száz évben Tabitha eddig a legjobb munkaerőm ebben a szerepkörben, erre rövid időn belül rá kellett döbbennem. Közben persze haladunk is, mert az óra ketyeg, a rendezvény kezdődik s nem engedhetem meg magamnak a legkisebb késést sem, nem csak renomém, de belső késztetéseim miatt sem elfogadható számomra az ilyesmi. - Ó, te mindig profi vagy... - adom meg válaszom szavaira még, de nagyon ragozni a kérdést idő nincs, mert megérkezünk, szempárok sokasága rajtunk, ilyenkor a szerep a csendes, méltóságteljes bevonulásé, melyet különösebb koncentráció nélkül, ösztönös beivódásaim által tudok abszolválni, évszázadok álltak eddig rendelkezésemre. Nem figyel engem senki oly élénken, de ha hibáznék, botlanék akár kicsit is, azt azonnal észrevennék s szájára is venné a publikum. a jelszó a tökély. A tekintetek inkább bájos alkalmazottamra szegeződnek, ruhája színválasztása is elegendő ehhez önmagában, de a látvány ezt megsokszorozza. - Tudom, hogy most először kerülsz a figyelem középpontjába ennyire, de nem kell izgulnod. - súgok finoman fülébe, míg kiosztják a poharakat, ezáltal pedig időt nyerek erre a kis cselekményre, mindenki más a pincérekre és a poharakra figyel, én pedig észrevétlen nyugtathatom kicsit a lányt. azonban ez a pillanat sem tart sokáig, most már mindenki kezében ott a finom metszésű üveg, így itt az ideje a hagyományos néma köszöntőnek, a koccintásnak. Ezt követően pedig mivel megindult a zene, megélénkülhetne a parkett is, látom a vendégek testének a lendülésén, illetve azon, hogy a különböző neműek már kezdenek párokat alkotni. Én intek egy pincérnek, hogy jöjjön. - Azt hiszem ideje lenne megnyitni a tánc lehetőségét is. Remélem megtisztelsz azzal, hogy veled tehetem ezt meg. - szólok továbbra is Tabithához, míg a pincér megérkezik, hogy ha kell, elvehesse poharát.

Elégedetten, és, mondhatni büszkén szemlélem Tabithát. Elégedett vagyok, hiszen a mai esemény is csak megerősített benne, hogy jól választottam, és büszke, mert a csiszolatlan ékkőből egyre inkább kezd kibontakozni valós formája s csak idő kérdése, hogy mikor fog teljes pompájában ragyogni. - Nyugalom, fontosabb vagy számomra, semhogy hagyjam, hogy bántódásod essen. - mondom neki, majd szavaimat újabb könnyed kézcsókkal zárom, majd elengedem kacsóját és el is indulhatunk a helyszínre. - Pontosan erre gondoltam, jól méred fel a helyzetet. Ez pedig egyfajta garancia, hogy jól élsz a lehetőséggel, amin gyümölcsöző együttműködésünk alapul. Mint jobb kezem és legbelső munkatársam, nem is annyira alkalmazottnak, mint inkább társnak tekintelek. Mondjuk azt csak remélni merem, hogy te se kimondottan egy tipikus főnöknek tekintesz. - kedves mosolyára, mely egyébként jeges lelki világom olvasztgatja, finom, és a magam módján szintén kedvesnek szánt félmosoly a viszonzás. Szeretek vele együtt dolgozni, kellemes társaság és színt visz az irodai életbe, amikor munkával foglalkozom, üdítő kis légkört ad az egészhez, amire előző asszisztenseim nem voltak képesek. Igaz, túlnyomó többségben férfiak voltak és végül hátba szúrtak. Aztán őket szúrta valaki más hátba. Vagy szíven... inkább nem boncolgatom tovább magamban a múltat, mert lassan elérjük az esemény helyszínét, így már koncentrálnom kell és egy megfelelő viselkedésformát felvennem. Nem engedhetek meg semmilyen malőrt és fiaskót, így tökéletesen begyakorolt mozdulattal hajtom végre a pohárköszöntőt, a megnyitást s menetrend szerint jöhet a nyitótánc is, mert egy ilyen rendezvény enélkül üres lenne. Pillantását sikerül elértenem, így finoman bólintok neki, hogy jól gondolja, kell az a kis mozdulat s meg is erősítem azzal, hogy könnyedén fogom meg a kezét és derékból enyhén meghajlok felé, mozdulatomra válaszként már jöhet az övé s ha ez megvolt, finoman helyezem kezem derekára, másik pedig az ő kacsóját fogja s a számot így táncoljuk végig, természetesen az én vezetésemmel. Ezt követően viszont az egyik üzlettársam jelenik meg mellettem s szólít meg: - Üdv Andre! Igazán pazar kis estély ez! Viszont szeretnék veled pár szót váltani... - és itt pillantásával sugallja, hogy négyszemközt. - Ugyan Bill, asszisztensem előtt beszélhetsz, olyan, mintha négyszemközt lennénk! - jegyzem meg kissé rosszallóan, hiszen nem kívánom, hogy megfosszon társaságától. - De ez most más! - nem tetszik rámenőssége, de Bill egész régi üzlettársam, azt hiszem kénytelen vagyok engedni neki, így Tabitha felé fordulok kicsit. - Megbocsátasz egy pillanatra? - végül, ha bólint, akkor Billel el is távolodunk egy félreeső sarok felé, míg eközben Tabithát egy jó kiállású, középkorúnak látszó férfi, valójában ő is vámpír, felkéri egy táncra. - Na mi is az, ami ennyire bizalmas és nem tűr halasztást? - kérdem Billtől felvont szemöldökkel és jeges, feszültséggel teli hanggal. Nem sejtek jót és ez be is igazolódik, mert így szólal meg. - Figyelj Andre, nagyon sajnálom, de nem volt más választásom, Le Marchand a torkomhoz nyomta a kést... - Bill fiatalabb vámpír nálam, így erősebb vagyok, a születettségemről nem is beszélve, így torkon ragadom és a falhoz vágom, kissé megemelve. - Mi a jó életről beszélsz?! - még mindig jeges a hangom, de most sokkal több benne a fojtott indulat és már épp komolyabb kárt akarnék tenni benne, amikor megszólal a tűzjelző. Rosszat sejtve engedem el Billt és fordulok a terem belseje felé. Eközben az illető, aki felkérte Tabithát, a leányzót a tűzjelző zavarát kihasználva magával hurcolja ki a teremből...

- Megnyugtató. - megszokhatta már lakonikus stílusom, azt, hogy ha elég egy szó, nem mondok százat, mert annak az egynek akkora súlya van, hogy beszédesebb a száznál is. Nyugodt vagyok és magabiztos, mert az ilyen alkalmakkor nem szabad mást kimutatni. Nem mintha ez alakítás lenne részemről, távolról sem... És Tabitha is jól reagálja le az egész szituációt, profin viselkedik, amivel kiérdemli megbecsülésem. Tulajdonképpen ez a nap az ő vizsgája, a próbaideje ezzel véglegesen véget érhet. Kétségem sincs afelől, hogy ne felelne meg, mert volt időm ilyen tekintetben megismerni. És most a parketten is bizonyít. Na nem arról van szó, hogy mi most valami televíziós vetélkedő csúcs projektjét adnánk elő, félreértés ne essék. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudtam jól, ilyen jellegű gyakorlata nincs és a nulláról kellett ezt is elsajátítania. - Ügyes vagy, remekül megtanultad a leckét. - mintha finoman kuncogva súgnám oda szavaimat tánc közben a lánynak. Nem jellemzőek rám különösebben az ilyen érzelmi megnyilvánulások, de az ő társaságában nagyobb fokú oldottság uralkodhat el rajtam, ami az efféle bizalmaskodást adekváltá teszi. Szóval a lány megállja a helyét, és a tánc végül be is fejeződik. Ezzel megnyitottuk a rendezvényt, jöhet az est többi része, a társasági élet, udvarias társalgások s más párok is megjelennek a parketten. Mellettem pedig egy ismerős, aki módfelett tolakodóan adja tudtomra, hogy milyen körülmények között kíván velem szót váltani. Nincs ez ínyemre a legkevésbé sem, de fontosnak tűnik a dolog, így hát ellenérzéseimet sutba dobva engedek akaratának. De még le fogom rajta verni valahogy, s ha tudnám, hogy milyen hamar fog ez megtörténni... Szavai a legrosszabb érzeteket keltik bennem, na nem félelmet, csak dühöt, mérhetetlen indulatot. Le Marchand... már a név felcsendülésére is elkap az indulat, de ahogy megcsendül a tűzjelző, már tudom, hogy gond van. Méghozzá nagy. Ez a kellemtlen vetélytársam nyilvánosan kíván megalázni, ez már nyilvánvaló, így nem engedhetek a vak indulatoknak, csak a falnak dobom Bill-t, hogy nyekkenjen. Öltönyöm hajtókájához nyúlok ösztönösen, egy apró gombot lenyomok és a bele rejtett mikrofonba beleszólok. - Biztonságiak, figyelem. Egyes akcióterv életbe lép. - pár szóval elintézem ezt is, ebből tudják, hogy az épületet le kell zárni, egy lélek se juthat ki. Minden folyosóra jól felkészült és felszerelt fegyveres őrök kerülnek így pillanatokon belül, muníciójuk és fegyvereik alkalmasak a vámpírok ellenében is, erre ügyeltem. - Van itt a falnál némi szemét, takarítsátok el. - mondom még a mikrofonba Billre utalva, míg szemem már a kavarodást fürkészi és Tabitha-t keresi. Látom is a lány vörös ruháját villanni. S én utána is eredek, nem törődve vele, kiket lökök félre az utamból.

Ezzel egy időben a vámpír, vagyis már nevesíthetjük, Le Marchand, első megrökönyödésében elengedi Tabithát ahogy megérzi a cipősarkat lábába vágódni. Azonban ő sincs cukorból, hamar felülkerekedik a fájdalmon s Tabitha után ered, akit ruhája után könnyű azonosítani. - Nem aranyom, nem mész te sehova nélkülem. - röhög fel kaján hangon, míg erőteljesebb pofont kever le a nőnek, hogy újfent megragadja és kihurcolja a teremből. Ő is hozott magával embereket, nem is merne egyedül idejönni, így ők biztosítják útját ki a teremből. A folyosókon pedig épp ezért már tűzharc kezdődött...