Néhány napos, hófehér karcoktól márványos alkarjába csipkedve mardos a fájdalom. Csak emlék - ahogy maguk a sebek is, ha ugyan el nem múlnak - mindössze órákig küldtek vészjeleket a receptorok, az agy azonban nem tágít, csiklandós kínnal hitegeti minden egyes alkalommal, amikor újdonsült hibáira terelődik a figyelme. Mindig is szeretett volna hegtetoválást…
Elengedi csuklóját, kézfejeit lazán ejti ölébe, megerősítésként bólint. Úgy bosszantja a rettenetes csend, hogy közben eszében sincs tenni ellene. Sértettségéből eredő távolságtartás? Nem találja a szavakat? Nem is keresi igazán. Alapvetően nem hisz a kellemetlen hallgatásban. Túl könnyed, túl természetes, hogy veszetten gondolkodjon kérdéseken, hogy értelmetlen csacsogásba kezdjen. Miért kellene mindenkinek folyamatosan pofázni?
- Hagyd. – Ujjai önkéntelenül rebbennek ölében, ahogy fejben a lejátszó felé mozdulni képzelt kéz után kap. Szólásra nyílt ajkait csupán lazán közelíti, össze nem zárja rövidke mondandója végeztével. Mezítelen combjaira lassan felfelé kúszva von lúdbőrt, tarkóján glédába állítja az engedelmes piheszálakat a borzongás: a zene úgy tölti ki a csendet, akár az alfa hatalma a rendelkezésre álló utastérnyi teret. Ölelkezve, émelyítő harmóniában csenik magukat érzékeibe... Ne halljon mást, csak az ütemet, ne lásson mást szemhéjai éjszín vásznán, csak a felszabadított, hűvösen kék ragyogást, a csupasz hasfalat metsző halványrózsaszín sebhelyet, ne ízleljen mást nyelve hegyén reszketve, szaglóhámjára tapadva, csak a férfi illatát, ne tapadjon teste egész felületére, ne szökjön izmaiba más, csak az a láthatatlan, delejező erő… - Szeretem ezt a számot.

Pillái megemelkednek, tenyereit maga mellé támasztja, lejjebb csúszik az ülésben. Lábát felhúzza, ujjai pedig már oldják is ki a magassarkú szandálok pántjait, hogy egész egyszerűen az ülés elé hajítsa feleslegessé vált lábbelijeit. Nem kér engedélyt, szimplán elkönyveli, hogy jelenleg neki bármit lehet: ruhájának hasítéka nyílik, az anyag nem akadályozza tovább a mozgásban, sarkait a kesztyűtartó felett támasztja a műszerfalra. Kezei combjain simítanak végig, hogy térdein torpanjanak csak meg, feje a támlának billen, íriszei üres tükrökként, narancsos csillanással verik vissza a csekély közvilágítás fényeit. Csupán ötven kilométer... Mindig is szerette, amikor egy pasi vezet. Oldalra fordul. Mézszín karcolatokkal ékes pillantása szemérmetlen lustasággal vándorol végig a sofőrön.

Elégedetten, lassan biccent, mint valami hülyegyerek, akit örömmel tölt el, hogy a kiválasztott lány, az a bizonyos egy, akinek a többi sosem érhet a nyomába, és akiért - teszem azt - éveken át ácsingózott a gimiben, szintén szereti azt a számot, amit ő. Mert hát nyilvánvaló, hogy ha van egy dal, amely mindkettejüknek tetszik, az már predesztinálja a közös jövőjüket, előrevetíti a kézen fogva andalgást, a lopott csókokat a gardróbszekrényben, ugyanannak a számnak az ágyon fekve újra meg újra meghallgatását, ablakon bemászást, esőben ázást, moziban lopva smacizást, gagyi vacsoráért aprót keresgetést, meg minden olyasmit, ami az ő életéből kimaradt - és ami mindeddig nem is hiányzott annyira igazán.
- Te is civilizált világban nevelkedtél - jegyzi aztán meg a semmiből, hirtelen, minden különösebb előzmény nélkül, pont abban a pillanatban, amikor a nőstény leereszkedik az ülésen, és felhúzza hosszú combját, hogy leszerelje magáról a magas sarkúját.
Egy pillanatig még feszülten figyeli a mozdulatot, aztán gyenge fényszóróként ragyogó kék tekintetét visszavezeti az úttestre, bal könyökével a kocsiajtónak támaszkodik, kényelmesen hátradől, jobbját - az automata váltóból fakadóan - többnyire a kormányon tartja.
- Persze, az anyád meg az apád is farkas - folytatja, és csupán halványan vonja össze a szemöldökét -, de... nem tudom. Engem emberek neveltek, pontosabban egy ember - teszi hozzá, mindenféle különösebb érzelmi töltet nélkül, talán túlontúl is ridegen.
Aztán oldalra pillant, ragyogó kék tekintete összetalálkozik az arany-pettyezte őzikeszemekkel, és önkéntelenül elvigyorodik, csendes, szórakozott hangot hallat, és megrázza a fejét.
- Nem akarlak fárasztani. Csak elgondolkodtam, hogy ugyanabból a közegből jövünk-e mindennek ellenére. Hogy jártál-e iskolába, hogy felvételiztél-e valahová, hogy van-e állásod, hogy... miket szeretsz. Valahogy jobban érdekel, mint hogy milyen szerepet töltesz be Brutus falkájában, és hogy mikor volt az első átváltozásod. De nyugodtan felhangosíthatod a zenét, talán jobb, ha nem tudok semmit - szökik ki belőle halkan a nevetés, és újból végigméri a hosszú combokat.

Érdekesnek találja az elégedett nyugalmat, ami lassan lelkére telepszik. A farkas biztonságban érzi magát. A gondolatra keserédes félmosoly telepszik ajkai szegletére. Közel olyan békés, mint az alfája mellett. Szemlélődés végett oldalra vont tekintete nem szakad el a férfiról: karja, kézfeje, vonásai közt szökell, megérintené, mennyire jó is lenne, hát mozdul az ülésen, derekát feszíti, gerincét homorítja, csupán egy másodperc, mintha elfojtás helyett egyszerűen csak a kényelmes pózt keresné. Jobbjának ujjai csokoládébarna tincsei közé vesznek, ahogy hátrafésüli azokat, mielőtt előre húzná válla felett. Balja ekkor kap az egyik előre bukó fürt végéért, így foglalja le mindkét kezét, s árulkodón csillanó pillantását is egyben. Micsoda remek taktika!
- Talán tényleg jobb lenne… - Hagyja rá, és torkán felkúszik egy rekedtes kacajszerű sóhaj. Annyi, de annyi mindent mesélhetne. Annyi, de annyi mondanivalója lehetne, amiről nem beszélt még egyetlen hímneműnek sem. Egy kezén, mi több, egy ujján képes lenne összeszámolni hagyományos értelemben vett első randijait. Valójában nem szeretett ismerkedni. Nem szeretett a családjáról, anyjáék álomszerű, és természetesen felülmúlhatatlan szerelmi történetéről beszélni (gyerekkora óta hallgatta), nem szerette a prűd nővérét emlegetni, mert végül minden alkalommal sikerült felhúznia magát, nem szeretett a tanulmányairól beszélni, mert akkor azonnal felmerült a kérdés, miért hagyta abba… És nem, még véletlenül sem akart róla cseverészni. - ...a szüleim szerint egy farkas viselkedjen farkasként. Emberi alakban is. – Ráncolt homlokkal fordul oldalra ismét, ahogy a jó megfogalmazáson rágódik – Nyilván nem arról van szó, hogy morogjam meg a macskákat, jelöljek meg minden második fát, ne tanuljak, ne dolgozzam, mert felesleges. Egyszerűen csak ne fojtsam el az ösztöneim, figyeljek a megérzéseimre, éles érzékekkel dolgozzam fel a világgal kapcsolatos benyomásaim… Úgy hangzik, mintha egy kibaszott romantikus regényből olvasnám, mi? – Összevont szemöldökeit lazítja, ahogy fejét megcsóválva kuncog fel. - Nehéz dolog ám egy tündérmesében felnőni. Sok az elvárás... – Sóhajt, hogy aztán rögtön meg is bánja, hiszem milyen jogon nyilatkozik akár csak egy kevés gúnnyal is a hangjában a felmenőiről? Az ő szülei legalább nem lövették le vadászokkal, vagy neveltették fel emberekkel. Már érti, miért vonzó, amikor nem pofázik… - Apollo. – Megszólítja, mintha ugyan bárki máshoz beszélhetne az autóban, megszólítja, mert egyszerűen csak jólesik kiejteni a nevét. Keresi a szemkontaktust. Legalább egy kis értelme legyen. - Zavar, ha így hívlak? – Aztán valami kattan, leginkább ő és ha már kattan mindjárt be, pillantását a szélvédőn túli, eddig teljesen érdektelennek titulált világra szegezi, baljának ujjai pedig önkéntelenül kapaszkodnak bele a kézre eső alkarba. - Álljunk meg. Álljunk meg ott! – És az alfa nyilván anélkül is tudni fogja, mit takar az ott, hogy a nőstény veszettül kalimpálni kezdene, elvégre az egyetlen érdekes pont a kies tájon a jócskán kivilágított útszéli étterem. - Te nem vagy éhes? Én úgy ennék valamit. Valamit, ami nem rég még élt. – Ha pedig megállnak, hát nem vár semmiféle udvarias gesztusra, magának löki ki az ajtót, mielőtt meztelen talpait a parkoló langyos aszfaltjára simítaná, hogy a nyitott ajtón át hajoljon vissza sürgetően. - Jössz, vagy megvárjuk idekint, amíg éhen halok?

A kuncogás visszhangjaként mosolyodik el, összepréselt ajkai ugyanúgy árulkodhatnának irigykedésről, mint nosztalgikus visszaemlékezésről egy sosevolt életre. Egyik pillanat kapaszkodik a másikba, és ahogy az országutat megvilágítja a Prius fényszórója, ahogy suhannak mellettük a fák és szól a lejátszóból a zene, könnyedén helyezkedik bele abba a régmúlt valóságba, amely időről időre újra visszalopakodik hozzá a félálmos bóbiskolások alkalmával: ott fekszik az ágyon, hanyatt dőlve bámulja a plafont, egyik keze a hasán pihen, a másik a tarkója alatt behajlítva, és csak hallgatja és hallgatja és hallgatja - úgy hallgatja, mint a muzsikát, úgy hallgatja, mint előadást, és semmi, de semmi sem érhet fel az ostoba fecsegéssel, a csacska mesékkel, mert az ő hangján szólnak.
Billie-nek nem kell átvennie a másik helyét. Csak beszéljen, hadd hallgathassa az ő fecsegését, az ő meséit, az ő hangját, hadd nézhesse közben az arannyal pettyezett szemét, amely az övéhez hasonlóan dereng a sötétben, hadd nézze közben szépen metszett, húsos ajkát, határozott arcélét, csokoládébarna haját, fehérbe öltött testét. Szíve szerint hátradöntené a fejét, és úgy hallgatná, és azt kívánná, hogy sose érjen véget a négy kerék alatt dübörgő út, és sose álljanak meg, és sose, sose kelljen már más hangot hallania.
Apollo...
- Hm? - Úgy kapja fel a fejét, mintha elveszett volna a gondolataiban, pedig a tudata üres vászon volt csupán, amelyre a nőstény kénye-kedve szerint pingálhatott ragyogó tintával, semmi másra nem koncentrált, minden ösztönét láncra verte a figyelem. Tekintetük összetalálkozik. - Miért zavarna?
... és aztán összetörik az egész.
Ahogy a nőstény belekapaszkodik a karjába, egy pillanatra megugrik alattuk a kocsi, baljával már nem könyököl, azt is a kormányra helyezi, tizedmásodpercek sem kellenek, hogy visszanyerje az uralmát a jármű felett pusztán azért, hogy aztán a következő pillanatban félrehúzódhasson, és engedelmesen lefékezzen az útszéli étterem mellett.
Szóra nyitja a száját, amint a nőstény kipattan az autóból. Aztán inkább önkéntelenül megnyalja az ajkát a kérdés hallatán, de néhány másodpercet időzik csupán, mielőtt kiszállna a kocsiból. Az esti langymelegbe már hűvös szellők keverednek, a levegőt megtölti az erdő átható vadszaga, és érzi, szinte érzi, ahogy pezseg a vére. Meg azt, hogy ő maga is farkaséhes.
A nőstény mellé érve újból felajánlja jobb karját, bal kezének kinyújtott mutató- és középső ujján pedig meglengeti a magas sarkú szandált.
- Több mint ötven éve voltam utoljára ebben az étteremben. Ha még most is annyira jó a steakjük, akkor nyert ügyünk van - biggyeszti le ajkát, aztán egészen közel hajol a nőstény füléhez. - Én a helyedben véresen kérném.

Tenyerei a nyitott ajtó tetejének élén, így kapaszkodik a hűs fémbe, amíg várja, hogy engedelmes sofőrje mellé érjen. Hát neki ma tényleg mindent szabad! Rosszallóan összevont szemöldökkel pillant a szandálokra mielőtt elegáns mozdulattal nyúlna ki értük, hogy a pántok közé akassza ujjait és nemes egyszerűséggel behajítsa a lábbeliket az ülés elé.
- Most nincs kedvem hozzájuk. – Jegyzi meg hűtlenül, s már zárja is őket be a kocsiba, jobbjával az így földet súrolóvá nyúló ruha anyagába kapaszkodik, hogy megemelje kissé, balját pedig hölgyhöz méltó kecsességgel fonja a férfi alkarjára. – Csak úgy szeretem. – És hirtelen nem tudja, mitől nyel a szokottnál nagyobbat: a vér melegének gondolatára szalad-e össze szájában a nyál, vagy a sajátjához hasonló hőmérsékletű bőr érintésétől, a vágytól, hogy még közelebb tudja a farkas a farkast... A farkas a farkast? Körmei megrándulnak, összevont szemöldökkel, zavartan pillant oldalra, ha már elindultak, mintha a fel sem tett kérdésére várna választ, mintha pusztán a látvány elegendő lenne, hogy ráébredjen, mit is akar igazából... akar egyáltalán bármit? Azontúl persze, hogy kurvára éhes.
Napok óta kínozza. Tulajdonképpen napok óta be van tépve. Mármint, pillanatnyilag nyilván nem (miért is lenne nyilvánvaló az elmúlt egy hét függvényében?), emiatt viszont egyszerűen kiment a fejéből, hogy nem ártana ennie az életben maradáshoz. Ennie? Zabálnia. Hirtelen a legkevésbé sem vonzza a steak, leginkább előételnek tudná elképzelni. Sokkal szívesebben rontana egyenesen a konyhába, nyersen tenni magáévá a húst vagy annak híján magát a séfet. Mármint... a séf húsát természetesen. Persze, ha már a magáévá tevésnél tartunk...
- Van egy jobb ötletem. - Tenyere pedig már siklik is végig a mindeddig támaszként használt alkaron, bele a tenyérbe, ujjaival kapaszkodik, s indul meg, de nem a bejárat felé, inkább el az épület oldala mellett. Csalogatja a nyárvég hűsétől nosztalgikus illatú szél, csalogatja az avar földszaga, a fák közül lopakodó friss, fűszeres aroma... Még útközben engedi szabadon a hívogatóan szorongatott kezet, tánclépés-könnyeden szökell, mielőtt megtorpanna a parkoló aszfaltszigetének határán. Mintha nem merne lelépni, hát visszahátrál, ha ugyan van még lefaragható távolság, ha a másik oldalra nem lép... Eszében sincs megállni, amíg lapockái az alfa mellkasának nem koccannak, amíg hátra döntött fejét nem támaszthatja vállának. - Játszol velem? - Ujjai görcsösen markolják a megemelt ruha fehér szövetét. - Felelsz vagy mersz?

Nem áldoz fél pillanatnyi néma gyászt sem a magas sarkú emlékére, az ajtó csapódik, Billie felfonódik a karjára, és hirtelen elönti az elégedettség érzése. Ennyi pedig máris elég ahhoz, hogy lavinaként induljanak meg a gondolatai, hogy összevonja a szemöldökét, és hogy még mélyebben süllyedjen állandó önsajnálatába. Ostoba keljfeljancsiként illegett-billegett a rosszkedv határán: valahol az „éppen nem akarok meghalni” és a „boruljon örök sötétség a világra” között, és helyből volt annyira borúlátó, mint más nekifutásból: az elégedettség érzésére pedig hirtelen úgy tetszett, mintha legalábbis egy ugródeszka szélére sodródott volna, és húszméteres magasságban állna a szarral teli medence felett. Valami szét fogja baszni ezt az egészet néhány kurta percen belül.
Nem észleli, ahogy a nőstény zavartan rá pillant, mert túlságosan el van foglalva önmagával – ebbéli elfoglaltsága lenne vajon az elkövetkező események katalizátora? Mert hát máris vége, máris annyi az egésznek, egyetlen másodpercig tarthatta talán a karján, hogy aztán...
... és nem.
Mert az alkarjából kézfejére siklik az érintés, a nőstény úgy kapaszkodik kezébe, mintha valójában soha nem megélt tinikorában kapaszkodott volna bele egy tapasztaltabb lány, korabeli vagy néhány évvel idősebb – mondjuk azt mondják, hogy a lányok mindig érettebbek a korukbeli srácoknál, de hát mi más mondatna ilyet a lányokkal, mint a lányos büszkeségük? –, ő pedig megbűvölten hagyja magát húzni-vonni egészen addig a pillanatig, amíg akarják húzni-vonni, onnantól meg aztán megy magától is, mintha legalábbis hipnotizálták volna. A fehér ruhában szinte derengő tüneménynek tetszik a nőstény, ő pedig kábultan bámulja, oldalra döntött fejjel, keze önkéntelenül csúszik a zsebébe, és szeretne rágyújtani, hogy füstszőnyeget pöfékelhessen alá, amin táncot járva felszállhat majd egészen az égig... Mégsem mozdul a keze, nem mozdul semmije, csak nézi és nézi, és aztán szíve hevesebben dobban, amint mellkasának ütköznek a lapockák, a törékeny test.
Játszol velem?
Csilingel a tudatában a kérdés. Önkéntelenül nyögné, hogy nem. Hogy semmi kedve a játékokhoz, hogy farkassá változott pofával fogja kitépni a karját a helyéről, hogy ha játszadozni fog vele, és messzire rohan vele az erdőbe, aztán elássa a tegnapi esőtől fellazult talajba, hogy mindörökre legyen az enyészeté, csak néha-néha szaladhasson vissza, hogy levizelje, és bizonyítsa: az ott az övé.
Mégsem válaszol semmit, csupán elgondolkodva, önkéntelenül húzza ki jobbját a zsebéből, hogy aztán két ujjal simítson végig a nőstény vállán.
– Felelek.

Ahogy kezében tartja a kezét, olyan tiszta, annyira egyértelmű, annyira… ismerős. Nem holmi elcseszett, emlékszagú hangulatként, nem valamihez hasonlóan, hiszen semmihez sem mérhető, mert más, minden alkalommal, minden teremtménnyel, minden személlyel más, most pedig egész egyszerűen ismerős. Mint az otthon, mint a saját ágya (amit már mióta nem látott!), mint a szekrények, amikbe elég benyúlnia, minden ott van, ahol hagyta, mint a szülei háza, ahol mindenki ugyanolyan, ahogy otthagyta, egy kivétellel, azzal az egyetlen kivétellel. Ismerős és ebből kifolyólag teljesen természetesnek hat. Egészen addig, amíg el nem engedi. Egészen addig, amíg felizzó pillantását bűvöli a fák közt nyugvó, holdfénytől kékes félhomály, amíg el nem kezdi hiányolni, amíg meg nem borzong a tincseit lökdöső szellő hűsétől, amíg vissza nem araszol, hogy megszűnjön az önként vállalt távolság, hogy olyan közel legyen, amilyen közel talán még egyszer sem. Eddig. De milyen kevés, milyen semmi kis érintés ez ahhoz képest, amilyen közel valójában érezni akarná? Milyen kevés ahhoz képest, hogy minden egyes végtagját béklyóként fonná köré, hogy teste melegében melegedne, hogy lélegzetéből lopna levegőt önmagának…
Bájának nagy része abból a defektből fakad, hogy sosem nőtt ki igazán a kamaszkorból. Legjellemzőbb tulajdonságaik kapzsiként őrizgette: makacs volt, önfejű, szeszélyes és nagy ívből tett a külvilág nyomására. Stílusa persze kifinomultabb lett, lázadása könnyedebb, játékaiból eltűnt a szertelen sutaság, könnyen osztogatott szerelméből a feltétlen, gyermeki bizalom.
Pillái épp csak rebbennek, ahogy egymás ölelésébe szorítja azokat, ezzel párhuzamosan viszont ajkai túl mohón nyílnak résnyire, kevésen múlik csupán, hogy követelőzőn nyüszítsen, vinnyogjon, nyögjön halkan… Milyen elcseszett, milyen rohadtul elcseszett lehet, ha csupán ennyi elég: teljes testét lúdbőrbe vonja, nyújtózni, macskaként homorítani volna kedve, kéjesen dörgölőzni, ehelyett csupán kevéssel feszül ívesebbre gerince.
Fejét dönti oldalra a válaszra, tekintete az alfa állához kap, s onnan indul feljebb, rövidke útjára, hogy már az ajkakon megtorpanni kényszerüljön. Önkéntelenül nedvesít sajátjain nyelve hegyével, mielőtt fogaival kapna a feszes hús után. És mi lett azzal, hogy enni akar?
- Felelni nehéz. – Suttogja, időnyerés gyanánt, vagy azért mert zavarja a csend, zavarja, hogy a csendben nem lüktet más, csak a saját szívverésének gyorsuló ritmusa, hogy rövidke légvételei zihálásnak tűnnek, hogy gyenge, hogy ennyire képes elgyengülni. Elcseszett. - Miért ajánlottál többet önként, mint amennyit kértem? Tényleg pusztán törleszteni akarsz? – Altja morgástól rekedtes, a farkas csalogatja a farkast, mert a farkas akarja a farkast, íriszei barnaságát felemészti az aranyos ragyogás, s körmei a ruha anyaga helyett saját combjaiba mélyednek.

Delejezetten nézi, ahogy a csokoládétincsek zebracsíkokként ömlenek végig tulajdon ingén, delejezetten nézi, ahogy a fehér fogak a húsos ajakba harapnak, és mintha ő maga is tulajdon fogai közt érezné, mintha nyelvével végigsimíthatná. Pillantásának ragyogó kéksége szinte elvész, ahogy pupillája tágul, sötétje felzabálja az izzó fényt, hogy a nőstény - már ha tekintete az ajkakról visszaszökik, hogy megint belekapaszkodjon az ő tekintetébe - szinte csak önmagát láthassa a lélektükrök mélyén.
Aztán megindul a karja, és önkéntelenül fonja a nőstény dereka köré. Nyilvánvalóan meg sem fordulna benne hasonló, ha halandóval lenne dolga - lám, ahhoz a másikhoz hatvan évig nem ért hozzá így egyetlen egyszer sem -, de hát a farkas csalogatja a farkast, mert a farkas a farkast akarja, és magához húzza, hogy teste melegére terítse a tulajdon testmelegét, hogy természetfeletti hatalmuk röpke nászából csattogva csicseregjen az energiakisülés, hogy szikrázzon a metafizikai erő, és hogy úgy hemperegjen meg a vaníliaillatban, mintha legalábbis be lenne tépve.
A szavait alig fogja fel: beszél helyette a szívverése, az apró, heves lüktetések, árulkodnak a szinte zihálásként kiszökő lélegzetvételek, ó, nem is kell ennél több, hogy lássa magát, amint a motorháztetőn vetkőzteti meztelenre, és csupán bámulja, bámulja hosszú perceken keresztül, hogy örökre a tudatába vésse a képet. Emlékeket akar. Vele. Most azonnal.
- Miért mentetted meg az életemet, amikor ott is hagyhattál volna? - kérdez vissza rekedten, aztán megköszörüli a torkát, és halk, szórakozott hangot hallat. - A kérdés nem minősül feleletnek, ugye? De ez nem is egy kérdés volt, hanem kettő. Az elsőre pedig az a válaszom, hogy törleszteni akartam. A másodikra válaszolok legközelebb, ha még mindig érdekel. Te felelsz vagy mersz, Billie?
Nem akarja elereszteni. Feleljen, hogy ne kelljen engednie.

Elirigyli a nyártól melegét, elirigyli fülledt, fűszeres illatát, elirigyli a természetfeletti erő, hát lemásolja, sejtjeibe lopja, ködként zuhan elméjére, nehéz, szivárványos ködként. Gyengének érzi térdeit, gyengének alhasában izgatottan ránduló izmait, ahogy vékony aranykerettel ölelt, tágult pupillájú lélektükrökkel pillant fel végül, pillant fel rá. Ujjai úgy szorulnak saját ruhájára, mintha legalábbis szétmorzsolni akarná, pedig dehogy, ennél sokkal hétköznapibb elképzelése van, tépné, ahogy szaggatná már az inget is, füleinek édes dallam volna az elpattanó gombok jelentéktelen nesze, ha ugyan eljutna hozzá, ha ugyan hallana bármit is összemosódó hatalmuk láthatatlan határain túlról…
Felkavaróan éles minden benyomás. A bennakadt levegő rekedt sóhajjal szökik, ahogy magához vonja, ó, mennyire, mennyire akarja, mennyire akarja meztelen bőrét simítani a meztelen bőréhez, hogy ne tudjon betelni a közelséggel, hiszen milyen rettenetesen gyönyörű, milyen részegítő érzés lehet, ha már így, vékony kelméken át is úgy rémlik: minden egyes porcikáján egyszerre cirógat végig. Ösztönös a mozdulat, mellyel kezei szabadon engedik a meggyűrt anyagot, s csúsznak át nyomban az alfa combjainak oldalára, elvégre valamiben muszáj megkapaszkodnia, valamiben muszáj, hiába tartja, valahogy muszáj érintenie… Bárcsak tudna, bárcsak tudna még gondolkodni.
- Ezt jól elcsesztem… - Légvételekkel szaggatja, s vonásaira hagyja kiülni a válasz ébresztette kába mosolyt. A bevezető kérdést szemrebbenés nélkül hagyja figyelmen kívül. - ...megkönnyítettem a dolgod. – Szavai dacára azonban cseppet sem tűnik úgy, mintha valóban bánná. Elkeskenyült íriszeiben vibrálva izzanak az aranyszínű szikrák, ahogy érleli a döntést, elvégre nem szorítja az idő, van egy teljes éjszakája, másodpercek, másodpercek csupán…
Sosem szeretett felelni. Kevésbé szórakoztatta, hát végig merte a kamaszkorát, addig sem kellett kibontogatnia a lelkét mindenféle ismerős-ismeretlen tinédzserek előtt. Nem mintha nehezére esett volna valaha is őszintének lenni. Sosem titkolta az érzelmeket, alig-alig cenzúrázta a gondolatokat, de sosem bontogatta ki, csupán a felszínt kaparászta. Nem elégedett, de leginkább magára haragszik, múló, pillanatnyi haraggal… Nem érdemli meg, hogy folytassa a sort. Nem érdemli meg a megszokás kényelmének jutalmát.
- Felelek. – Csak nehogy elengedje, csak nehogy el kelljen távolodnia.

- Elcseszted? - Hangja morgásként rezonál, ahogy a nőstény keze a combját érinti. Önkéntelenül vonja közelebb magához, mellkasában berreg a morgás visszhangja, inge alatt megfeszülnek az izmok.
Új tag érkezik a falkába. A magányos farkas kénytelen kiállni az alfa próbáját: az alfa négy lábról kettőre emelkedik, és emberi szem számára ölelésnek tetsző mozdulattal borul a jövevény nyakába. Ha a jövevény feladja, és nem viseil tovább az érintkezést, széttépik. Ha azonban tovább bírja az alfa súlyát, és nem ijed meg a kihívástól, akkor hamarosan a falka teljes jogú tagja lehet.
Tépné a ruhát, forrón ölelné magához, átváltozna, és végigszimatolná a testét, orrát milliméternyire sem tartaná a nősténytől, úgy túrná végig minden porcikáját, mintha bármit megtehetne vele. Emberi gátjai szakadnak, kénytelen lehunyni a szemét, hogy izzó kéksége ne hívja fel magukra valami távoli vadászlesből nézelődő erdei turista figyelmét, vagy ne vonzza oda az étteremben vacsorázók érdeklődését.
... aztán azért valahol a lassan szertefoszló emberi tudatának mélyén észleli ám, hogy mi is lett elcseszve, az már más kérdés, hogy nem különösebben érdekli. Hiszen számára mintha minden a lehető legtökéletesebben alakulna. Valami félre fog siklani - de most még ez sem tudja megakasztani.
A felelés mégis elodázza a kiábrándító folyományokat, hiszen addig is tarthatja, addig is gyakorolhatja dominanciáját, addig is érezheti úgy, mintha a nőstény számára nem lenne menekvés, mi több, mintha nem is akarna menekülni.
- Miért nem mersz - szívja aztán be a finom bőr illatát -, ha úgyis tudod, hogy mit szeretnék? Ez a kérdésem.
M-jének vége csendes morgássá szelidül.

Önkéntelenül, halkan nyög fel a szorosabbra vont ölelésben, minden egyes izmában, teste minden sejtjében forró lázként terjed szét a természetfeletti hatalom táplálta reszketés. Adjuk oda magunkat, adjuk oda! Nem kíméli görcsösen ránduló ujjait sem, oválisra formázott emberi körmei a nadrág szövetébe nyomódnak: képzeletében a másodperc törtrésze alatt nyúlnak karmokká, tépik az anyagot, tépik a bőrt, vért fakasztanak, de, jaj... Hódoljunk be, hódoljunk be! Nem az ő vérét kívánja, nem az ő vérét ontaná, egyszerűen éhezik. Minden értelemben.
- Még sosem csináltam... – Lehelné, suttogná, de nincs ereje többé elfojtani csendes, duruzsoló morgását. Ha macskaféle volna, minden bizonnyal kéjesen dorombolna. – ...gondoltam teszek egy próbát. Veled. – Gyengén , zihálva lélegzik, mintha megfulladni készülne a derekára bélykóként font karok közt, s ha lehetséges egyáltalán, hát még szorosabban simítja hozzá fenekét, gerincét, lapockáit, mintha nem is hozzá, egyenese bele kívánna bújni, mintha legalábbis eggyé válhatna vele, hogy tényleg átadja magát, hogy tényleg meghajoljon ereje előtt. Hozzá akar tartozni és ez összezavarja. Elsöpri szemtelen magabiztosságát, kiszolgáltatottá teszi, de már nem érdekli.
- ...és vajon te is tudod már, hogy mit szeretnél? – Hisz neki tompa, ködös sejtéseken túl valójában fogalma sincsen. Ó, pedig... milyen szívesen tenne meg bármit, amivel kedvére lehet.
Aztán ereszti.
Jobbja elszakad a nadrágtól, elszakad, de nem tétovázik soká, hiszen szüksége van rá, szüksége van arra, hogy minél több ponton, minél több felületen érintse, hát felsimítja ujjait nyakára, s bármennyire próbálna, képtelen igazán gyengéd lenni, képtelen nem mohón tapasztani tarkójára ujjait, képtelen, mert nincs már elegendő hidegvére a megfontolt finomkodáshoz.
- Felelni, csak beszélni és beszélni... – Hangja elcsuklik, s rekedt akkor is, mikor légvételnyi szünet után folytatja. – ...vagy ezúttal mernél?

Nem fékezi az ösztöneit, mert nincs kedve küzdeni ellenük. A fejéből kiszaladnak a gondolatok, kilöki őket a nőstény ölének nyomódó csípője, ő pedig nem elmélkedik, nem sóhajtozik, nem lát varázsporos álmokat arról, hogy hogyan tovább: mindeddig ellentmondást nem tűrően, szorosan, levegő-szorítóan ölelő karja mozdul, két tenyere úgy siklik végig a fehér kelmébe csomagolt homokórán, mintha legalábbis ő lenne a szobrász, aki a derekat karcsúra faragta, és megtorpan a nőstény csípőjének legszélesebb szakaszán, csak hogy szinte a csontba kapaszkodjon.
Aztán egyszerre ernyed szorítása, még sosem csináltam, aztán egy árnyalattal ha halványabban ragyog szemének mindig-izzó kéksége, gondoltam teszek egy próbát, és a farkas kifújja magát, a farkas megnyugszik, mert a farkas csalogatja a farkast, és a farkas akarja a farkast, de Desmond Apollo Moore mintha még a farkasnál jobban is akarná, veled, hogy Billie Haynes, akinek minden bizonnyal van középső neve is, de vajon micsoda, és ki után kapta, szóval a farkas felé kerekedik a tudat, és egyszerre visszatérnek a messzire űzött tinédzservágyak, amelyek a volán mögött még úgy szökdécseltek a koponyája faláról vissza-visszacsapódva, mintha legalábbis ugrálóvárban lettek volna.
- Nem tudom. A csontjaimban érzem - feleli aztán, kiesve egy pillanatra a játékból, mintha valaki hátulról meglökte volna, és már nem lenne nála a labda, mi több, mintha el is felejtette volna, hogy egyáltalán valaha létezett az a bizonyos labda.
Mert érzi, hogyne érezné, de megfogalmazni akkor sem lenne képes, ha felelnie kéne, fogalmazását pedig tovább blokkolják a tarkójába markoló ujjak, nyelni kénytelen, és egy pillanatra már lehunyná a szemét, de nem meri mégsem, mert látni akarja, mert az a megfoghatatlan érzés azt követeli tőle, hogy nézze, nézze, lássa, mert a nőstény részéről hosszúnak tetsző éjszaka az ő számára mintha gyorsabban rohanna, mint valaha.
- Merek - enyhül hát szorítása a nőstény csípőjén, jobbja úgy táncol vissza annak melle alá, mintha legalábbis egy virág kelyhét szeretné magához ölelni, baljának ujjai pedig finoman simítanak végig a nyakát markoló ujjakhoz tartozó alkaron. - Hiszen ez a te éjszakád, a te szabályaid szerint játszunk, és engedelmességet fogadtam - húzódik mosoly a szája szegletébe.

Összeszorul a torka, egy csomóba ugrik a gyomra, veszettül kívánja, hogy ne legyen rajta a ruha, hogy ne legyen őrajta a nadrág, hogy ne legyen útjában semmi, mert kell neki, kell neki is. Elvégre nem csak a farkas akarja, nem csak a farkas áhítja a közelségét, a szörnyeteg csak felerősíti az ösztönöket, csak segít elmosni a gátakat, csak megfakítja a határokat, de nem írja felül az emberi vágyait. Ahogy az ujjak csípőjébe marnak, úgy vájnak a combok külső felébe tulajdon körmei.
Mielőtt eresztené.
Húzza-ereszti. Halk sóhajjal jutalmazza az enyhülő szorítást, halk, színtelen sóhajjal, hiszen eszében sincs elégedetlenséget éreztetni, eszében sincs neheztelni, ahogy elodázzák az elkerülhetetlent, nem, hiszen nem is ezt áhította eredetileg. Vagyis... nem csak ezt. Balja követi a jobb kart, de nem tör olyan magasra, tenyere a bordák ketrecére kúszó karon simít végig ráérősen, pilláit zárja, csak egyetlen, hosszabb pislogás erejéig, mielőtt, húsos ajkai szegletében kihívó mosollyal keresné ismét a kéken ragyogó szempárt.
- Mondtam volna, hogy merned kell? – Suttog fátyolos hangon, mintha attól tartana, hogy bárki meghallhatja, hogy bárki ellophatja múló magányukat, mintha megfoszthatnák a tűnékeny varázslattól... Majd összetöri ő. Összetöri, hogy elrejtse a kíváncsi szemek elől, kincsként őrizgesse a szilánkokat, hogy aztán később elővegye azokat, meghemperegni intimitásuk melengető hangulatában.
Húzza.
Jobb karján alig feszülnek az izmok, mi több a görcsös ujjak markolása is enyhül, ahogy testével cirógatva végig az alfa testét emelkedik lábujjhegyre, állát emeli, hogy alig néhány karcsú centi válassza el szólásra mozduló ajkait a másik ajkaitól. Nem mérlegeli sokáig a kívánságot, pontosan tudja, mit kérjen, pontosan tudja, mi adta a lendületét, mivel az erdő felé vonszolta, pontosan tudja, hogy akár felelhetett volna: akkor legfeljebb másként fogalmazná meg a feladatot. Ugyanazt a rémesen egyszerű feladatot.
- Segíts nekem... – Épp, hogy rá nem csókolja, épp, hogy megállja, pedig mennyire kevésen múlik, mennyire kevésen. Miért játszik vele? Hiszen nincs szüksége erre az engedelmességhez. Még felcsúsztatja ujjait a sötét tincsek közé, még kivár, mintha nehezére esne mozdulni, majd lassan leereszkedik, s finom határozottsággal vonja el az ölelő kezet, hogy tegyen egy tétova, túl tétova lépést előre. Ereszti. – ...lehúzni a cipzárt. – Állát pedig vállára támasztja, karjait ölelőn fonja össze maga előtt, a ruha aranyszín húzózárján megbotlik a parkoló közvilágításának fénye.

Amint a körmök combjába szaladnak, vörös köd borul a tudatára. Szembefordítja magával, erőbeli fölényének hála könnyedén gátolja a nőstény mozgását már csupán azzal, hogy ráfog a felkarjára, és harapva kap a csókjáért, pillanatokba sem telik, hogy lerántsa róla a fehér ruhát, hogy máris eressze, hogy aztán újra utána nyúljon, hogy hajába kapaszkodva húzza hátra a fejét, hogy nyakának puha bőrét nyalja végig, hogy egészen magasan, szinte az arcélénél mélyessze belé a fogait, hogy másik kezével egészen csípőig tolja le a fehér ruhát, és aztán gyönyörködjön benne, hogy holdfény világítsa meg a tökéletes bőrt, amelyen ő, ő hagyott csupán hibát, hogy hibájával hirdesse az egész világnak: megjelölte a nőstényt, most már az övé, és ezt a néhány pillanatot, a kevés éjszakát vagy éppen az örökkévalóságot nem veheti el tőlük senki.
De a köd szertefoszlik, és marad a húzás-eresztés, ahogy az alaszkai malamutnak tetsző farkas birkózik a ragyogó szemű homo sapiensszel, ahogy józan esze és a vágyai újra meg újra birokra kelnek egymással, hogy aztán végül a józan ész is ugyanazt diktálja, mint a vágyak: akarjuk ezt a nőt.
Akarjuk ezt a nőt, és nem akarjuk elengedni, ahogy ajka a miénkhez közeledik, hát ízlelni akarjuk, és inni és magunkévá tenni, és összeforrasztani, hogy többé ne eresszük, de mégis eresztjük, hát mi ütött belénk, hogy hagyjuk? Hiszen erőnk révén visszatarthatnánk, mégis bágyadtan engedjük a karunkat arrébb tolni, hogy aztán bénán tartsuk még egy pillanatig a levegőben, hátha, hátha visszatér még hozzánk.
Hogy van az, hogy amikor minden idegszálunkkal valaki másra koncentrálunk, nem maradnak meg bennünk a szavai? Hogy beszél hozzánk, és nem fogjuk fel? Hiába van tele vele minden egyes gondolatunk, hiába összpontosítunk rájuk legjobb tudásunk szerint, mégis fátyolosan hagyjuk figyelmen kívül őket, hogy aztán kétségbeesetten kapaszkodjunk abba, amit esetleg mondhattak. Elszalad mellette az első kérdés. Csak bámul utána.
Visszafogta a nyögést, amikor az ujjak a hajába túrtak, de képtelen visszafogni, amikor az aranyszínű cipzáron megcsillan a fény. Kiszalad a száján a levegő, és tesz egy lépést utána, mintha puzzle-ként akarna megint illeszkedni, és kinyúl a keze, ám mégis megdermed valahol a nőstény gerincének csúcspontja felett.
Tizedmásodpercek és másodpercek szaladnak a semmibe - vészesen pereg az éjszaka -, mire végre mozdul. Mutató- és középső ujjával finoman simít végig a nőstény tarkóján, ujjbegyével érzi az apró szőrpihéket, és szinte erőlködnie kell, hogy lejjebb vezesse a kezét. Megakad a cipzár nyelvében, és lejjebb húzza - nagyjából három centiméterrel, mielőtt megtorpanna, és közelebb hajolva hintene lágy csókot az első kiszabadított gerinccsigolyára.
Meleg levegőt szuszog a nőstény hátára.

Gyötri a döntésképtelenség. Maga sem tudja már, mit vár tőle. Engedelmességet, ahogy megígérte? Esetleg ellenállást, önálló, saját akaratából fakadó megnyilvánulást, parancsmegtagadást? Elutasító határozottságot? Kiábrándítaná vajon, ha megszegné a szavát, eljátszaná vajon a bizalmát? Eljátszani, igen, ez a megfelelő gondolat, hiszen csak játék, játék az egész, mind szó, minden mozdulat, csak játék, de ha megvonnák tőle, hát belepusztulna. Hiszen szépen, lassan, észrevétlenül szivárog bele, a lelke, a szíve tölti meg élettel, attól lesz tétje. Mit érne az egész tét nélkül? Nyeremény nélkül? Billie Aretha Haynes sosem volt jó a felnövésben: csak olyan dolgokat szeretett véresen komolyan venni, amik nem tűntek többnek gyerekes szeszélynél, tűnő szenvedélynél.
Óvatlan volt, amikor elengedte. Óvatlan, amikor végül nem simította ajkait a kínálkozó ajkakra. Óvatlan, amikor megszakította az érintést. Szemhéjait szorosra zárja a távolság vajúdta kín, másodpercekig, hosszú, elpazarolt másodpercekig (kiszalad a száján a levegő, és tesz egy lépést utána) vár csupán, s közben átkozza önmagát fellobbanó, gyűlöletes haraggal, de nem lép vissza, hiába is rándulnak észrevétlen lábának izmai, ahogy rohan, vészesen rohan az idő, hiába töltődik fel minden porcikája hiány-feszültséggel, már-már elektrosztatikus sóvársággal, olyannyira, hogy érezni véli a levegőben (mire végre mozdul) is a közeledő ujjakat, olyannyira, hogy mikor bőre végre bőrét éri szinte hallja a ciccenést, szinte érzi, ahogy minden idegvégződésébe bizsergést lop a szikra, s elnyíló ajkairól élesen szakad a másik sóhajának visszhangja. Teste minden porcikájára lúdbőrt simít a borzongás, körmeivel bordáiba kapaszkodik, elméjében pattanást, pattanás követ, a húzózár fogai válnak idegőrlő lassúsággal egymástól...
Aztán megáll.
Türelmetlenül fordulna, nyüszítve könyörögne, lélegzet súrolja a hátát. Először csak lélegzet, szemhéjai felrebbennek, majd az ajkak, de torkáról nyögés helyett halk morgás drombol, ahogy megnyúló körmei félhold alakú sebhelyeket tépnek a fehér ruhára. Hogy képes hát fejét mégis kimért lassúsággal hátradönteni, hogy az alfa homlokának támassza? Megnyúló szemfogai közt el-elakadó légvételekbe kapaszkodva bukik át a kívánság.
- Fejezd be, amit elkezdtél... kérlek.

Forró levegő simul a gerincre, mintha páncélként borulna rá, mintha annak az ígéretével hitegetné, hogy megóvja minden bajtól, hogy bízzon benne, hogy fektesse belé minden reményét, aztán beszív, és mintha vaníliaillat lopakodna végig a szaglóhámján, hogy valahol ágyat vethessen magának a tudata mélyén, és vaníliaszínű lepedők között henteregve csinálhasson gyermeket, amelynek a homlokára nyomják a szülőszobán: vonzódás. Mert egy dolog akarni valamit, egy dolog kívánni, vágyni, óhajtani, de megint más az, amikor már mágneses kötés sorolja valaki mellé, amikor vonatként sorolódik a sínre, ahonnan nincsen eltérés, hiába nem tudja, hogy merre fogja vezetni a holmi nem is létező felsőbb hatalmak által kijelölt nyomvonal.
Vonzódik hozzá, és szeretné újból rátapasztani az ajkát a hátára, csigolyáról csigolyára csókolná végig, hogy arcát fenekének dombjára hajtva húzhassa magához, miközben térdepelve tartóztatja a nőstényt, ne hagyj itt, maradj még, tarts velem.
A nőstény bőrétől milliméterekre nyalja végig az ajkát, és szinte érzi a nyelve hegyén azt a bizonyos halk morgást. Még egyszer csókolni vágyna, ahogy azonban homlokához ér a nőstény tarkója, ahogy pihegve kap szárnyra az utasítás, újfent kénytelen megnedvesíteni tulajdon ajkát. Meleg lélegzetvétel csapódik a nyak finom pihéire.
- Amit elkezdtem - dörmögi csendesen, baljával söpri arrébb a csokoládé tincseket, aztán meggondolja magát a mozdulat közepén, ujjai elvesznek a tincsek között, végigsimítja a nőstény fejét, a nyakára csúsztatja a kezét, hogy mutató- és középső ujja türelmesen doboljon a nyaki ütőéren.
Jobbját finoman mozdítja, de eszében sincs már megfogni a cipzár nyelvét, ujját vezeti végig a gerincen, hogy csupán tolja maga előtt a húzózárat, nyílnak a fogak, ő pedig oldalra döntött fejjel szemléli a hold fényében, a parkoló lámpáinak ragyogásában felsejlő bőrt.
Nagyjából addig, amíg a vesék magasságába nem ér.
Megtorpan. Hosszú pillanatokig nem mozdul, majd a nőstény nyakán hagyott balja enyhén megfeszül, még ha nem is a nyakra, hanem inkább a vállra szorítva.
- Fordulj meg - közli aztán ellentmondást nem tűrő hangon, szemének kékje pedig úgy felragyog, hogy Billie Haynes alakja szinte árnyékot vet az előttük elterülő sötétségre.

Ruhájába szökik és ott kergetőzik csiklandósan bőrén, mintha az enyhén rugalmas szövet fonalszálai képesek lennének foglyul ejteni odabent és hirtelen elmegy a kedve a folytatástól, elmegy a kedve attól, hogy nyíljon a zár, hiába is vágyott rá annyira, mert akkor elereszti, akkor kiszökik, akkor nem öleli tovább az a kevés, amit kapott, ami belőle van: a forró lélegzet és ajkai érintésének emléke azon az egyetlen, szerencsés ponton, azon az egyetlen csigolyán, amire most teste minden egyes szeglete vadul irigykedik. Beleburkolózna, lepedőt, takarót, párnát töltene meg vele, hogy pőrén rejtőzzön közéjük, de, jaj, aligha várna az ágyig, bárhol, bárhol mohón követelné, hogy lélegzetével öltöztesse fel, csak ne, ne távolodjon el…
Vállán nehezen bukik át néhány csokoládészín hajkígyó, megnyúlt szemfogai ideges-türelmetlenül összeszorított ajkainak nyomódnak, de nem kell sokáig várniuk a szabadságra. Morgásba fulladó, épphogy nem nyüszítésből sarjadzó nyögés szakít rést szájára, ahogy nyakán érzi az ujjakat, s legszívesebben odakapna, legszívesebben rájuk szorítaná sajátjait, hiszen védekezést diktálna az életösztön, hogy aztán meg se próbálja elvonni, elvégre semmi oka a rettegésre, megvédi az érhetetlen, indokolatlan biztonság-páncél, megóvja, magához vonja, láthatatlanná teszi a külvilág számára, hogy csak az övé legyen, csak magáénak tudja… Túl könnyű: ha most arra kérnék, hogy legyen másé, hát könyörögne a fulladásért.
Bőre szakad.
Gerincén hűs borzongás rohan a cipzárt vonszoló ujj nyomán, karmai apró, véres félholdakkal ékítik két oldalt bordái ketrecét, de már gyógyul is, a világos kelmén azonban sziromként terjed a vörösség az apró metszések keretén. Homlokát ráncolja a megtorpanásra, sóhajtva engedi el a bennakadt levegőt, derekától lapockái felé csúszva hűs szél karistol végig hátán, túlságosan is hideg…
 Fordulj meg
És ekkor, csak ekkor nyílnak fel pillái, csak a szorításra lazul saját karjainak béklyószerű ölelése, csak ekkor mozdít vállain egy keveset, a ruha megcsúszik, de épp csak annyira, hogy a húzózár fogsorai távolodjanak valamennyit egymástól, maga pedig egy másodpercet sem tétovázik, hogy engedelmeskedve aztán, akárha neonfényben fürdőzne, úgy mártózzon meg a kékes derengésben. Megnyúlt szemfogainak hegyes vége alig-alig villan elő féloldalasan halovány, kihívó mosolyából.

Szemének izzó kékje felfalta pupillájának sötétjét, szemhéjának lusta emelkedése-süllyedése pulzáló neonfénnyel vakítja a nőstényt. Halvány derengésbe vonja a fehér ruhát, a nap-csókolta a bőrt, a sötétre mázolt, húsos ajkakat, jégként mérkőzik meg a barna szemben tomboló arany-bronz cirádákkal. Hatalma életre hívja a nőstényét, egyetlen pillanatra akad meg csupán tekintete a megnyúlt szemfogakon, és leengedi metafizikai erejének gátját, hogy forrón ömölhessen végig az energiája a vele szemben állón, és szinte bombázza a kimondatlan, ambivalens utasításokkal: hódoljatok be, teljesedjetek ki, adjátok meg magatokat, álljatok ellen.
Ahogy száját nyitja, tulajdon szemfoga is nyúlik, ahogy azonban beszökik a száján a levegő, mintha valaki odabent a koponyájában eggyel lejjebb tekerte volna a világítás fokozatát. Megcsapja orrát a vérszag, szemöldökét összevonva keresi a forrását, azonban keze gyorsabban megtalálja a bordák magasságában található vájatokat, halványan, nedvesen tapad tenyerére, ujjaira a vérvörös sorminta. Balja forrón simul az apró sebekre - talán már be is forrtak azóta -, homlokára sekély barázdákat vet a gondterheltség, ahogy maga elé emeli jobbját.
Semmi jóról nem árulkodik, ahogy sötét pillantását a nőstényre veti.
Állkapcsa megfeszül, alapvetően zordra berendezkedett arca pedig talán még hidegebbre vált. Mégsem hagy lehetőséget megszólalni, mentegetőzni, kifogásokat keresni - és igen, ez lehet az első gondolata a szemlélőnek, hogy dühös, hogy a nőstény rosszat tett, hogy nem nézi jó szemmel, hogy haragszik, hogy a vörös félholdak mintha valami vörös gombot nyomtak volna meg a tudatában -, hanem gondolkodás nélkül lehúzza a nőstény bal válláról a fehér kelmét. Nem szakad az anyag, nem gyűrődik meg, hogy húzza a bőrt, tiltakozásnak helye még sincs...
Ahogy akkor sincs, amikor térdére ereszkedve húzza magához Billie Haynest, nyelve hegyével pedig végigsimítja az apró sebeket. Az emberi nyál baktériumok tízezrét hordja magában, az emberi harapás minden esetben elfertőződik - a farkasok azonban testmelegükkel és nyelvük finom tisztogatásával szabadítják meg egymást a kórokozóktól. Desmond Apollo Moore túl sok évet töltött farkasalakban ahhoz, hogy emberként ember akarjon lenni - a nőstény közelsége azonban kizökkenti mindenből, amiben hisz.
- Ennyire - morogja halkan, ahogy homlokát a nőstény meztelen bordáinak nyomja -, rossz - lehel finom csókot a regenerálódásnak indult sebhelyek egyikére -, lenne velem? - Kék pillantása csupán egyetlen másodperc erejéig akad meg a nőstény meztelen keblén, mielőtt fürkészve keresné tekintetét.

Összecsúszik. Összemosódik. Azt tanították, hogy a határt hagyja homályban, azt tanították, hogy ne szakítsa szét őket, azt tanították, hogy ne hazudtolja meg egyiket sem a másikért. Azt tanították, hogy meghajolni az alfája hatalma előtt természetes, és cseppet sem szégyellnivaló. Ők mégis megtették, ellenszegültek és ez volt szerelmi történetük legcsodálatosabb, legromantikusabb pontja: a hím megszöktette a megbuktatott alfa nőstényét. Ellenszegültek, hogy aztán azt szajkózzák, ne szegüljön ellen. Azt szajkózzák, hogy az élet csak akkor lehet elégséges, csak akkor lehet egész, ha betoppan a nagy, elsöprő szerelem. Csak akkor, ha megtalálja azt az egyet, akivel közös a sorsa, akivel közös a végzete, aki épp annyira gyötri majd, amennyire feltölti, kiteljesíti, pont annyira uralja, amennyire ellenállásra ösztönzi.
Hiába a ruha, hiába minden réteg, a hűs ragyogásban, akár a Hold sápadt fényében, mezítelennek érzi magát, csupasznak, s úgy látja maga előtt őt is. Mintha a lökéshullámként ölelő hatalom forrósága felperzselné a világos kelmét, s vele emberi mivolta utolsó józan gondolatfoszlányait, hogy vegytiszta állatias ösztönösséget simítson minden megnyilvánulására.
Alkarjaiba kapaszkodik, amikor gyógyuló sebein érzi az ujjakat, arcáról elkopik a mosoly, de fel nem szisszen, immár folyamatosan kapkodó légvételei nem gyorsulnak, hiszen hiába a vér, már rég nem fáj. Bőrétől elszakad az áhított teher, s ő legszívesebben szorosabban markolna a csuklóra, hogy el ne vonja, de tekintete ekkor a ráncolt homlokról a férfi jobbjára siklik és szíve kihagy egy ütemet. Persze, érezte ő…
Nem veszi észre a vonásokra feszülő hűvösséget. Mire pillantása elszakad a tenyeret mocskoló vörösségről, hogy a szemkontaktust keresse, bőrét hűs nyáresti levegő karistolja ott, ahol addig óvta a vékony, fehér anyag. Szép ívű szemöldökei megugranak, ahogy csak mered maga elé, mintha nem merne lenézni, mintha az egyenlő lenne a véggel, mintha félne attól, hogy megszédül, netán attól tartana, hogy az egész csak álom, ha láthatná, azzal csak megsürgetné az ébredést… Torokhangú morgástól rekedten nyög fel, mire balját akaratlanul, rajtakapottan simítja sötétre festett ajkaira. Halkan, vigyázz rá, vigyázz ránk, őrizd meg, hisz csak a miénk, suttogja lelkében a kapzsiság, s ő biztosan tudja, ölni volna hajlandó, csak ne szakítsák meg, csak tartson örökké, csak tönkre ne tegyék kíváncsi illetéktelenek.
Bénultnak érzett másik karja is önkéntelenül mozdul, keze azzal párhuzamosan simít az alfa tincsei közé, hogy annak nyelve az apró sebeken karistol végig. Görcsösen kapaszkodik ismét tarkójába, ujjai rándulnak a forró lélegzetbe csomagolt csókra, s csak nagyon, nagyon lassan nyílnak fel szemhéjai, ahogy kezdi érteni a kérdést. Szórakozottan vigyorodik el, mielőtt hátravetett fejét lehajtaná, hogy ráragyogtassa íriszei aranyló fényét.
- Ennyire. – De szinte csak lihegi a nyilvánvaló hazugságot.

Ahogy felnéz rá, meglátja a valóságot. Mintha hívő ember bámulna Szűz Máriájára, mintha eszét vesztett, vérszemet kapott farkas bámulna prédájára, valahol a kettő között érzi magát, elveszve a semmiben, kilépve térből és időből. Nincs már körülötte a parkoló, nem szűrődik feléjük az étterem zaja, kiszorul periférikus látásából a mindeddig annyira csalogató, avar- és gyantaszagú erdő, minden érzékét megtölti a nőstény, és a nőstény köré nimbuszként fonódó vágypáncél, amelyről képtelen eldönteni, hogy Billie Aretha Haynes tulajdon aurája-e, vagy inkább ő maga rajzolta köré hanyag ecsetvonásokkal, mint ahogy a pulzáló csillagokat szórjuk a homály-kék égre álmainkban.
Összekapcsolódott az energiafonal, ahogy az ujjak sötét tincsei közé túrtak, létrejött a tökéletes hálózat, és esküdni merne, hogy mindketten ragyognak a Hold sápadt fényében. Kutatja az arannyal hintett szempárt, fürkészi a sötétre festett, húsos szirmokat, pillantása meg-megbotlik a járomcsontok vetette lágy árnyakon, mosolya pedig önkéntelenül szalad végig tulajdon arcán, amint hallja a választ.
Kedve lenne dacosan felhagyni tevékenységével, csak hogy lássa a nőstény reakcióját, kedve lenne felrángatni a ruháját, és bevágni a kocsiba, hogy mit szólna hozzá, mert a nő korántsem tévedett, amikor arra gondolt, hogy beszéltetni és beszéltetni szeretné, mert magához akarja kötni, magához akarja kötni már most, és nem elégedne meg annyival, hogy karomnyomát hagyná a...
Hiszen már rajta hagyta. Hát inkább foggal tépné a húst, ha... ha eljön a megfelelő pillanat.
- Felelsz vagy mersz, Billie Haynes? - sóhajtja, ahogy csípőjénél fogva öleli magához, állát pedig türelmesen támasztja a nőstény egyelőre még ruhával borított hasfalának. - Hozzám jönnél, ha nem lenne muszáj?

Túl közel, túl közel, túl közel. Ahogy tarkójára markol, ahogy lenéz és ahogy ő fel, szívdobbanásai ütemére koccan koponyája csontkalitkájában faltól falig: túl közel. Túl gyorsan, túl óvatlanul, túl egyszerűen, túl álomszerűen, túl mesébe illően, a mindent elsöprő, felkavaró szerelem az első pillanatban, az első találkozás első pillanatában születik, apád és én már akkor tudtuk, ó, ti is tudni fogjátok, túl gyorsan, túl óvatlanul, túl egyszerűen…
Mosolya veszít egy árnyalatot élességéből, miközben gondolatai közt kutat a probléma forrása után. Miért nem hagyta ott az esküvőn? Miért nem hagyta ott bárhol, Port Angeles felé? Miért nem lépett abban a pillanatban, ahogy felébredt? Miért akarta elevenen, saját két lábán járva látni? Miért sértette, hogy elküldte, de legfőképp, miért nem tudta kiverni a fejéből a sértettséget? Soha nem volt haragtartó, de akkor, abban a pillanatban mintha valami megtört volna. Mintha szeszélyes gyermeki énjét megfosztották volna a játékától. Mintha… Elveszített volna valamit.
Ettől pedig rettenetesen megijed.
Ujjai rebbennek a sötét tincsek közt, ahogy ajkai elől elvonja jobbját, ahogy homlokát ráncolja, ahogy lélegzete bennakad a mezítelen bőrt cirógató sóhajra, ahogy megválaszolatlanul hagyja az elsőt, hogy a másikkal is várjon. Félne talán, hogy elrebben, hogy elfoszlik, ha megszólal, ha válaszol, hiszen mi, ugyan mi lehetne elég jó válasz, mi nem lenne túlzás és mi nem hazugság? Igen, igen, azt diktálja az ösztön, s ezt szajkózza a józan akarat. Előbbit talán csak a vágy, talán a pillanat intimitása, utóbbit azonban valami egészen más táplálja. Hozzá akar tartozni, az övé akar lenni. Három kurva napja ismeri. Felszabaduló tenyere először csak pille-finoman simít végig a határozott arcélen, csak azután tapad a nyak oldalára, hogy a másik is követte a mozdulatot. Tekintete a válaszért esedezve kapkod a kezei keretébe vont arc vonásai közt és akkor jön rá… Közel, gyorsan, egyszerűen, miért nem hagyta ott, miért nem lépett túl, miért baszta az orrát az ingből szökő illat, miért undorodott a derekára simuló érintéstől, miért nem akarja, hogy az ő karjai sose szakadjanak el a csípőjétől, közel, gyorsan, egyszerűen, gyorsan… Egyszerűen?
- Mi okod volna megkérni, ha nem lenne muszáj?

Arcát belehajtja a kezek bölcsőjébe, és lehunyja a szemét. Szívverése lassul - pedig hevesnek kéne lennie, nem? -, és ahogy beszívja a vaníliaillatot, hirtelen levendulát érez a helyén, a forró kezek helyett perclétű emberi hideget, és ahogy felnéz, mintha azt a másikat látná a helyén.
Félrenyargal a szívverése. Egyetlen hamis hang a zongorán, mégis mintha megbolydulna tőle az egész előadás, megcsömörlik a harmónia, elveszti a ritmus az ütemet, és hamis hangok kóvályognak a mindaddig tökéletes dallamba. Hevesebben pislog, mintha csupán a nőstény szavai okozták volna a változást, látása tisztul, már nem a kék szemeket látja az arannyal öntött barna helyett, már nem a keskeny, halvány ajkak mosolyognak rá a sötét szirmok helyett, és mégis... mégis gyökeret ver a tudatában az az önző, undok gondolat: miért is ne hozhatna kivételesen rossz döntést? Miért is ne hihetné, hogy... miért is ne?
Mégis pimaszra húzódik vigyora - ó, hát mert ez ilyen, ő nem tud másként, mintha csupán két funkciója lenne az arcának, a morcos és távolságtartó, a hűvös és rideg, valamint ez, a pofátlan, a gúnyos, az ütnivaló, amely mégis ellenállhatatlan, már ha az ember lánya szereti a kihívást, vagy különösen vonzódik a szenvedéshez -, és még egy halk, szórakozott horkantást is hallat, szimultán emeli a szemöldökét, hogy aztán megvonja a vállát, és arcát jobbra döntve simuljon még mélyebben a nőstény kezébe.
- Játszunk még egyáltalán? - kérdez vissza, ha már választ nem kapott, aztán szemét lehunyva sóhajt mélyet - már megint az a levendulaillat, ami a tisztaságot idézi, a fehér lepedőket, a gondosan előkészített fürdőket, amikor beteg volt gyerekkorában -, hogy kinyitva megint a vaníliával szembesüljön, a kalandra csábító arany-bronz szempárral, a kívánatosan sötétlő ajkakkal.
- És játékon kívül elég-e, ha azt mondom, hogy legyél az én falkám tagja?

Ujjainak utolsó percei akaratlanul, már-már gondoskodó finomsággal rebbennek cirógató mozdulatra a sötét tincsek közt. Mosolya bájossá lágyul, feje oldalra billen, s úgy fürkészi a kéken ragyogó lélektükröket, mintha kiolvashatná belőle a gondolatokat. Pedig milyen szerencse, hogy nincs rá képessége, hogy valójában olvasás, kutakodás, válaszkeresés helyett csupán gyönyörködik, elvégre nem véletlenül szabadította meg a napszemüvegétől...
- Úgy tűnik, mintha abbahagytuk volna? – Kérdez vissza ismét, hiszen tudja, ő pontosan tudja, hogy nincs vége, csupán ki-kiesnek a játékból, ha úgy fordul a kocka. Desmond Apollo Moore kiesett. Sajnálatos. Akkor ő most kétszer dobhat. Mintha másolná a pimasz vigyort, úgy körvonalazódik kontrasztossá ajkai szegletében a görbület és telik meg árnyakkal, hiszen vonzza őket, csalogatja a sötét, kihívó gödröcske, bújjanak bele, mérgezzék meg, vonjanak rá bujaság-fátylat, pilláitól félig takart tekintetében lustán táncolnak a borostyán szikrák, légzése lassul valamicskét, ahogy szíve óvatosabb tempóra váltva igazodni igyekszik a felsőbb hatalomhoz, szemfogai azonban csak nem húzódnak vissza. A ragadozó agya nyelve hegyére hazudja a préda vérének ízét.
- Mindenkit így kérsz meg? – Szép ívű szemöldökei megugranak, ahogy pillantása finom célzásként a mindeddig kiemelt figyelemmel jutalmazott vonásokról saját felkarja átal csupán részben takart, pőre keblére villan. Nem várja meg a választ, tenyerei elszakadnak az ölelésükbe zárt arctól. – Volna egy ... – Aztán eltolja magát, ha lazulnak a karok, hátrébb is lép. Felszabaduló balja a ruha jobb vállához nyúl, s már tolja is le a feleslegesnek ítélt anyagot. Ráérősen bár, de kartávolságon kívülre mozdul. Hogy fogalmazza meg? Felizzó íriszei keretében éjfekete kút hízó pupillája. – ...javaslatom. – Vigyora alig fakul, maga részéről ragaszkodna a szemkontaktushoz, nézzen bárhova a másik, az ő tekintete nem is rebben, ahogy két kézzel simítja át csípőjén a világos textilt. – Kérdezd meg újra. – Talpának fű és hűs föld feszül, emberi bőrét sértik az apró kavicsok. Kilép a leomló ruhából. Mindegy, hiszen már úgyis tökretette. Levelek simítják meztelen bőrét, testszínű csipkéből szabott semmi kis fehérnűje alig látszik a rátelepedő, egyre sűrűbb homályban. Remélhetőleg elég időt nyer, remélhetőleg elég egérutat... – Később. Mondjuk... evés után. – Az utolsó hang pedig rekedten reszket, amíg kihívó morgásba nem fullad. Még egy szökkenő lépés. Alakját elnyeli az erdő sötétje.

Lehunyja a szemét, ahogy az ujjak a hajába merülnek, és úgy emeli a fejét, mintha hálás véreb lenne, amely kiemelt helyet kap a vacsoraasztalnál, miután szétcincálta a betörőt és a szomszéd macskáját egyaránt. Felemeli a fejét, de nem nyílnak szemei, elégedett mosoly játszik az arcán, ahogy vakon fogadja be a nőstényt, levendula és vanília kavarog a tudatában, testmelege az ölében, a két karja között, a lehető legjobb helyen, mintha egy kisebb napot ölelne, csillagot az univerzuma közepén.
- Úgy tűnik, mintha nem szeretnéd a játékszabályokat. - Mégis ránéz, mert nem tudja nem nézni, még ha hunyorognia is kell, még ha a nősténynek kell is hunyorognia az ő szemének kékje miatt, és mosolyog, féloldalasan, pimaszul, mert ő maga meg hiába szereti a szabályokat, mintha réges-rég megfeledkezett volna már róluk.
- Mindenkit? - Az ő szemöldöke nem össze-, hanem felszalad, aztán kiszalad az ajkai között egy önkéntelen "heh", és máris kelletlenül csóválja a fejét, csak hogy aztán hunyorogva méregethesse a nőstény vonásait: komolyan mondja egyáltalán?
- Mármint hogy legyen a feleségem, vagy hogy legyen a falkám tagja? - Kényszeredetten nevetgél, aztán újból megrázza a fejét. - Nem mintha... Bármelyikre is annyi példa lenne. Tucatnyi, legfeljebb - teszi hozzá, aztán kedve lenne megrándítaná a vállát, de mégsem, hiszen akkor óhatatlanul is kénytelen lenne távolodni a nősténytől, hát nem rándít, nem von, nem húzódik, csupán fürkészi szüntelen, aztán pedig nem mozdul utána, amikor talán utána kellene.
Előbb maga mellé engedi a karját, amint a nőstény hátrébb lép, aztán még mindig oldalra billentett fejjel ül a sarkára, az ölébe ejti a kezét, és álombéli révülettel csodálja, kíváncsian követi a lehulló ruhát, hogy aztán pillantása újra és újra visszataláljon a nőstényéhez, és végül ne kívánjon már tőle elszakadni. A javaslat hallatán csendes, kérdő hangsúlyú "hm"-öt hallat, aztán pedig hagyja, egyszerűen csak hagyja, hogy az erdő elnyelje a nőstényt, mintha csalóka nimfa volna csupán, aki kénye-kedvére játszadozhat a férfiak tudatával.
Tekintete számára is észrevétlenül telepszik meg a fehér ruhán: szinte kéken veri vissza a holdfényt. Mégsem hagyhatja itt. Ha a nősténynek nem is kell, ha elhajítja, mint a cipőt, ha csalfán magára hagyja, ő akkor is... elviszi. Jobbjának ujjai közé csippenti az anyagot, és áthajítja a vállán, mielőtt a fákba kapaszkodva indulna meg a másik után lassú, ráérős léptekkel.
Mélyen beszívja az erdőszagot: mint aki hazatért.

Izmai megfeszülnek, minden sejtjét kitölti, minden érzékét felzabálja: a zsákmányra leső ragadozó figyelmének minden apró szilánkja az őz húsába vág. Józan tudatára telepszik az ösztön. Nem az, amivel megérezte, nem az, amivel megkívánta, annál hidegebb, számítóbb, kimértebb és pontosabb.
Koncentrációját csupán pillanatokra zavarja meg a belső hang, az emberi én hangja, ne feledd, a hátad mögött, duruzsolva, figyelnek, elég hangosan, hogy hallja, préda vagy te magad is, de nem elég tisztán, hogy figyeljen is rá. Nézz hátra! Hosszú másodpercekig nem pislog, mire pillái végre rebbennek. Mintha mákonyos álomból ébredne, nyaka önkéntelenül mozdul, ahogy válla felett átpillantva fürkészi a hátrahagyott, sötét semmit… Itt van.
A megérzésre azonban nem reagál elég gyorsan, nem fordul elég fürgén az ellenkező irányba, vélhetően esélye sem lenne megelőzni, de hát valójában semmi kedve menekülni előle. Magával rántja a vadász, ő pedig akaratlanul kapaszkodik meg benne, húzza össze, s közelebb magát, ahogy puhán puffan a földön, ahogy mezítelen hátára falevelek és fűszálak tapadnak, ahogy újra és újra áthemperedik, mígnem…
Morogva kapja fel a fejét, hogy vállain tekergő, a saját s az alfa arcába egyaránt ziláltan bukó tincsein át a tisztást, kiszemeltjének hűlt helyét ellenőrizze. Apró mozdulataiba természetfeletti, finom légiességet csempész a vadászláz vibráló feszültsége. Aranyszínben izzó pillantása rebbenve szakad el a helytől, ahol prédáját elnyelte az erdő sötétje, hogy megpihenjen a fürtjei szabdalta vonásokon. Utolérhetné. Csupán át kellene alakulnia, csak utána kellene rugaszkodni, csak… el kellene szakadnia.
Fektében nyitja terpeszre combjait, s húzza fel térdeit a fűben. Csupán a másodperc törtrészét szánja tétovázásra olyan közel, a közel pedig jó, dörgölőzz, ne távolodj, mielőtt baljával az alfa mellkasára támaszkodva tolná el magát, jobbjával pedig még azelőtt seperi ki arcából a csokoládészín kígyókat, hogy ülő pozícióba helyezkedne. Feje oldalra billen, hajának sötét zuhataga szemérmesen, selyemként omlik fedetlen kebleire. Sötét ajkai szegletében kihívó mosoly vibrál.
- És most? Mivel oltsam a vérszomjam?