Zsebre tett kézzel sétál utána. Nem szükséges megtámaszkodnia a fák törzsén, nem szükséges félrehajtania az ágakat, hiszen hosszú, hosszú éveket töltött farkasalakban, és a fákkal, avarral, gazokkal, férgekkel, állatokkal örök ígéretű szimbiózisba lépett, amit már nem tőle el senki. Zsebre tett kézzel sétál utána, lassan, megfontoltan halad előre, cipője ellenére is nesztelenek a léptei, időnként el-elhajol egy-egy útjába kerülő ág elől, mégsem látszik rajta sem igyekezet, sem sietség.
Holdvilág-tünemény táncol előtte.
Jobbja kicsusszan a zsebéből, ujjai elrévedve simítják végig a fehér anyagot, amelyből csak úgy árad a vaníliaillat. A szövet még őrzi viselőjének testmelegét, és ahogy hozzáér, mintha szikrák pattannának a bőrén, amelyek aztán végigcikáznak minden egyes pórusán, csatasorba állítanák minden egyes szőrszálát. Orrán keresztül vesz mély levegőt, néhány - vagy inkább tucatnyi, talán még több - másodpercig benn tartja, mintha a tüdejében válhatna eggyé vele, aztán lassan kiereszti, ragyogó kék pillantásával veszi újra üldözőbe - íriszei pedig úgy csillognak a fák között, mintha nem is farkas lenne, hanem megtermett nagymacska, árnyékok szülte rettenete az éjnek, hogy elég legyen egyetlen egyszer farkasszemet nézni vele, és már magával is cipeljen a sötétbe.
Mintha kivetített fekete-fehér diák villognának előtte.
Álmában látott már hasonlót, akkor talán csengő kacaj is párosult mellé. Most csengő kacaj híján kénytelen beérni vérének fűszeres illatával, amely szinte alkoholként bolondítja meg a vaníliát: úgy sétál utána céltudatosan, figyelmen kívül hagyva őzeket, vaddisznókat, mókusokat, nem létezik számára más, csupán a prédára leső vadász, aki az ő tulajdon prédája. Ó, a vér szagát hozza a késő nyáresti szellő, megtapad a fák gyantás törzsén, megtapad a harmatos leveleken, megtapad a szaglóhámján, és legyen bármilyen lassú, utol, utol fogja bizony érni...
Pille-léptű tündértánc.
Nesztelen közelíti, nem is mögötte oson, hanem nagy ívben kerüli meg, fák fák után takarják pillanatról pillanatra a szeme elől, de nem veszíti el sohasem. Pattanásig feszülő izmokkal szemléli a nőstényt, aztán minden egyes tagja önkéntelenül, szinte robotpilótaként mozdul, és a talajtól elvetődve sodorja el a nőt. Erősen kétli, hogy képes lenne elhúzódni előle: amennyiben pedig bejönnek a számításai, hát együtt gurulnak végig az avaron, az őz pedig pillanatokon belül már messze jár.

Izmai megfeszülnek, minden sejtjét kitölti, minden érzékét felzabálja: a zsákmányra leső ragadozó figyelmének minden apró szilánkja az őz húsába vág. Józan tudatára telepszik az ösztön. Nem az, amivel megérezte, nem az, amivel megkívánta, annál hidegebb, számítóbb, kimértebb és pontosabb.
Koncentrációját csupán pillanatokra zavarja meg a belső hang, az emberi én hangja, ne feledd, a hátad mögött, duruzsolva, figyelnek, elég hangosan, hogy hallja, préda vagy te magad is, de nem elég tisztán, hogy figyeljen is rá. Nézz hátra! Hosszú másodpercekig nem pislog, mire pillái végre rebbennek. Mintha mákonyos álomból ébredne, nyaka önkéntelenül mozdul, ahogy válla felett átpillantva fürkészi a hátrahagyott, sötét semmit… Itt van.
A megérzésre azonban nem reagál elég gyorsan, nem fordul elég fürgén az ellenkező irányba, vélhetően esélye sem lenne megelőzni, de hát valójában semmi kedve menekülni előle. Magával rántja a vadász, ő pedig akaratlanul kapaszkodik meg benne, húzza össze, s közelebb magát, ahogy puhán puffan a földön, ahogy mezítelen hátára falevelek és fűszálak tapadnak, ahogy újra és újra áthemperedik, mígnem…
Morogva kapja fel a fejét, hogy vállain tekergő, a saját s az alfa arcába egyaránt ziláltan bukó tincsein át a tisztást, kiszemeltjének hűlt helyét ellenőrizze. Apró mozdulataiba természetfeletti, finom légiességet csempész a vadászláz vibráló feszültsége. Aranyszínben izzó pillantása rebbenve szakad el a helytől, ahol prédáját elnyelte az erdő sötétje, hogy megpihenjen a fürtjei szabdalta vonásokon. Utolérhetné. Csupán át kellene alakulnia, csak utána kellene rugaszkodni, csak… el kellene szakadnia.
Fektében nyitja terpeszre combjait, s húzza fel térdeit a fűben. Csupán a másodperc törtrészét szánja tétovázásra olyan közel, a közel pedig jó, dörgölőzz, ne távolodj, mielőtt baljával az alfa mellkasára támaszkodva tolná el magát, jobbjával pedig még azelőtt seperi ki arcából a csokoládészín kígyókat, hogy ülő pozícióba helyezkedne. Feje oldalra billen, hajának sötét zuhataga szemérmesen, selyemként omlik fedetlen kebleire. Sötét ajkai szegletében kihívó mosoly vibrál.
- És most? Mivel oltsam a vérszomjam?

Szeretne kinyúlni, hogy kihúzza a száraz leveleket és azt az egy-két eltévedt gallyat a csokoládé tincsek közül, aztán mégis úgy gondolja, hogy tökéletesek azok ott, ahol vannak. Pillantása fürgén szalad végig a fehér vállakon, világító kék íriszei mögött nehéz elrejtenie, hogy a sebeket figyeli, az apró karcolásokat, amelyeket mintha a Hold sápadt-kék fénye simítana semmissé, hogy ne árulkodjon róluk más, csupán a fehér bőrön szinte fekete foltokban megtapadó vér. Lenyalogatná mindenhonnan, tisztára takarítaná, hogy aztán - amint újfent makulátlan és hibátlan -, tulajdon agyarait mélyeszthesse bele a vállába, a lapockájába, a csípőcsontjába - ahol amúgy ujjai is táncolnak, a csipkés fehérnemű szegélyénél, nem feszegetik, nem húzogatják, mindössze türelmesen dobolnak rajta -, hogy mindenhol nyomát hagyja annak, hogy a nőstény az övé, és eszében sincsen átadni senki másnak soha már.
Fehér ingét megszaggatta, összemocskolta az avar, haját szétzilálta a gurulás. Valahol mintha a tulajdon arcán is lenne valami karcolás, de nem is érzi, szemhéját félig leeresztve - kihuny a kék ragyogás - vezeti fel két kezét a nőstény csípőcsontjáról egészen a melléig, hogy hüvelykujja megtorpanjon közvetlenül alattuk, mintha arra lenne kíváncsi, hogy két kezével képes-e összeroppantani a törékeny mellkast, a forró bőr alatt sorakozó, hold-szín bordákat.
Aztán jobbja mégis elemelkedik a forró bőrtől, hogy kábán simítsa félre a sejtelmes fátyolként szolgáló csokoládétincsek egyikét. Kék szeme villan, ahogy pillantása visszaszökken a nőstény arcára. Mindeddig réveteg arckifejezése vált, ajka mindentudó félmosolyba húzódik.
- Hogy bírtad ki? - És lám, hiába a mindentudó félmosoly, mintha álca lenne maga a mindentudás meg a mosoly is. - Hogy bírtad a vérem szagát, amikor megmentetted az életemet? Hogyhogy nem bódított meg a szaga, hogyhogy nem vette el az eszedet?
Aztán hirtelen, egyetlen mozdulattal ül fel, jobbjával támaszkodik meg maga mögött, míg balja megfeszül a nőstény bordáinak ketrecén. Fehér ingének anyaga súrolja a másik meztelen bőrét.
- Hogy tűrhetted a beleim látványát? Hogy álltad meg, hogy húsomba harapj, amikor a húsodba martam? ... hogy állod meg most?

Úgy fürkészi vonásait, mintha felesleges szócséplés volna csupán a kérdés: megfosztotta a prédától, csak ő maradt. A helyére lépett, hiába is gyűrte le. Jobbját is felsimítja az ing gombsora mentén, vörösre festett körmei tovább mozdulnának, tekintete önkéntelenül szökken hozzájuk, mintha pusztán ekképp szélesebbre hámozhatná a kivágást, kezeiben megfeszülnek az izmok, ahogy türtőzteti magát, de miért is? Miért is nem tépi már, ha tépni kívánja, miért is nem szaggatja a könnyű anyagot, a bőrt, a húst, saját fehérneműjének vékony, kevéske csipkéjét…
Levegőért kap, nyelvére, torkára, tüdejébe kúszik a növények kipárolgásától fűszeres csábító vadszag, de mostanra egyszerűen képtelen átadni magát neki. Képtelen arra irányítani vérszomját, képtelen elvonatkoztatni az elméje falait vihogva kaparászó emléktől, a vére illatának emlékétől, eleven húsának melegétől. Nem kell neki semmi más. Őt akarja. Őt akarja ízlelni.
Levegőért kap hát, s bordái engedelmes ujjakként simulnak az alfa tenyereibe, bőrén lúdbőr a borzongás, csípője ösztönösen billen előre, gerincének íve megfeszül, álla emelkedik és lezárt pillái alól már nem észleli a réveteg figyelmet, a tincsért nyúló kezet, az arckifejezés változását.
A szavak ébresztik.
Húsos ajkai tehetetlenül nyílnak el, hiszen gondolkodnia kellene, meg kellene fogalmaznia a választ, de képtelen rá, mintha minden felkavarodna, az ép ész pedig hirtelen homályos tévképzetté fakulna a mindent kitöltő, vágytól terhes ködben. Meg akarja kóstolni.
Szívverése gyorsul, idegesen keresi a szavakat, mielőtt bőrébe marnának az ujjak, mielőtt erősödne a szorítás, mielőtt felülne és ő az ingen át, a vékony ingen át is olyan élesen érzékelné a másik testének melegét, mintha a kevéske anyag ott sem volna. Kezei a felkarok izmain, döbbenetében nyúló karmai a feszes bőrben, s ő rántaná őket, ő tépné, ő kéjesen hemperegne meg vére szagában, s vérében magában, ehelyett azonban csak bénultan kapaszkodik és megnyúlt szemfogai közt kétségbeesetten zihálva ragaszkodik a szemkontaktushoz, mintha másként esélye sem lenne megállni. Ó, nem, tévedés, balga remény… ez a hajó már elúszott.
- Nem tudom. - Rekedten nyögi, ahogy elpattan a józan észt visszatartó utolsó láncszem, s karmai ráérős megfontoltsággal, szánt szándékkal nyúlnak tovább, immár bele a forró húsba...

A bordák keskeny ketrece alatt hevesen dobogni kezd a szív. Úgy érzi magát, mintha marokkal szorítana a fehér nyakra, és mintha rabságba esett ütőér próbálna minél, minél hevesebben vért pumpálni, mintha bántaná, mintha kárt tenne benne, mintha valójában visszafogná, és nem engedné kibontakozni azt, ami benne van. Egy pillanatra mintha kilépne a tulajdon testéből, és külső szemlélőként vizsgálná a jelenetet, mintha önmagát fürkészné és a rajta helyet foglaló nőstényt, és mintha lassú kézírásával készítene ráérős, finom-betűs jegyzeteket: emlékezz erre a pillanatra, emlékezz erre a pillanatra, amikor azt hitted, hogy foglyul ejtetted, és amikor eszedbe jutott, hogy ezt a nőt nem lenne szabad láncra verni, hogy ennek a nőnek nem lehet megálljt parancsolni, mert később, később még nagy jelentősége lesz, és gyűlölni fogod magadat, amiért most képes voltál félretolni!
Aztán a jegyzetet széthordja a szél, a betűk tinta-kékje visszatekereg az éjszakai égboltba a csillagok mögé, lélekjelenléte pedig visszaköltözik tulajdon testébe, és hirtelen úgy érzi, hogy kedve támadna összeszorítani a bordákat, szétrepeszteni a márványbőrt, és foggal tépni a húst, hogy ha a nőstény már egyszer nem hajlandó megtenni.
- Nem tudod - ismétli szinte bágyadtan, elvarázsolva, és összevont szemöldökkel, hunyorogva méregeti, szikrázó kék pillantása pedig mintha képtelen lenne néhány másodpercnél tovább megmaradni egyetlen ponton.
- Nem tudod, vagy... ? - Visszakérdezne, pedzegetné, mert igenis ingere a beszéd, igenis igényelné, igenis most akarja, igenis úgy venné a szájába a szavakat, mint a fűszeres húst, azonban ahogy a karmok a karjába mélyednek, izmai megfeszülnek, a sár- és avar-borította fehér inget vörös foltok falják, pupillája pedig egyetlen pillanatra eltűnik izzó jégírisze mögött.
Nem rendezhető időrendi sorrendbe, hogy mikor nyúlnak meg a szemfogai, hogy mikor löki el magát a talajtól, hogy mikor robban a torkából a morgás, hogy mikor feszülnek meg az ujjai a nőstény dereka körül. Az azonban biztos, hogy az egyik másodpercben még az avarban fekszik háttal, vére szökik a karjából, a következőben pedig már áll, a nőstény háta fatörzsnek vetve, és ha nem is tartja magát, csípőjét csípőjével úgy szorítja, hogy kapaszkodásra semmi szükség - balja még mindig a derékon, jobbjának ujjai azonban már a nőstény nyakán, csakhogy a várakozással ellentétben annyira finoman, mintha legalábbis kisded fejét tartaná, nehogy hátraessen.
- Foggal - suttogja aztán, hangját rekedtre hevíti a farkas odabent tomboló üvöltése. - Foggal tépd, ne karommal. Ha már elüldöztem a vacsorádat.
Kezét elemeli a hattyúnyaktól, tenyerébe veszi a nőstény arcát. Hüvelykujja lassan simít végig a húsos ajkakon.

Nem tudja követni, nem tudja felfogni. Ha egyáltalán próbálná, ha egyáltalán igyekezne, de akaratának jéghártyája megroppan, s ő belezuhan a semmibe. Elfogadja. Elengedi a görcsös ragaszkodást, behódol a farkasnak, behódol az ösztönnek és már nem tudja, de nem, ostobaság, nem is akarja már tudni, hol húzódik a határ ember és állat közt. Vágyaik vízfestékként mosódnak össze, új színnel, égő, forró vörössel borítják az elme falait, eltörlik a játékos számítást, eltörlik a megkerült félelmet, eltörlik a semmibe vett óvatosságot, eltörlik a legkevésbé sem tisztelt szabályokat, s ő ott marad pőrén, kiszolgáltatott, de eddigre már a legkevésbé sem érdekli.
Vér, vér, vér… Szívdobbanásaitól zaklatottan űzött vér súrlódása az erek falán, csak ezt hallja, kékes Holdfényben sápadtnak tetsző kézfején feketén csorduló vér, csak ezt látja, melegen párolgó, felsőbbrendű hatalomtól édesített vére, csak ezt érzi orrában, ezt érzi nyelve hegyén, torkára pingálja a képzelet, forró patakként tenyerére szivárgó, érintését síkosító vér, csak ezt tapintja és megvakul, megvakul minden másra, csak őt fogja fel, csak az éhséget, amit azóta nem csillapít semmi, amióta…
Fejét a kéregnek feszítve rekedten nyög, amint feneke a törzsnek szorul, pillanatnyi, elveszett révületből fakadó tétlensége azonban szinte azonnal oda, önkéntelenül, automatikusan kulcsolja körül combjaival a másik testét, hiszen végre, végre elég közel van hozzá, hogy minden tagjával mohón kapaszkodhasson bele… Akkor hát miért ereszti? A karmok húzódva csúsznak ki a húsból, hogy a normálisnál még mindig hosszabb emberi körmökké korcsosuljanak vissza, sikamlós, vörös ujjai feltáncolnak a vállakon, átbuknak az ing gallérján, alábújnak, ráfonódnak, tépné, rántaná, szűkült pupillái körül széles, sötét karcoktól mentes, egységesen ragyogó arany gyűrűk íriszei, s igyekszik, rettenetesen igyekszik tartani a szemkontaktust, mintha az erősebb béklyó lehetne az ölelő lábaknál, mohó kezeknél.
Torkában ott reszket a morgásra válasz morgás, ahogy simított ajkai közül kiszalad a levegő, ahogy ismételten csak nyög, mintha legalábbis mezítelenül szorítaná a fához, mintha legalábbis magában érezhetné végre, s nem csupán elméje vetítené elé a lehetőségeket, mintha nem csak...
Foggal, visszhangként koccan, foggal tépd.
Oda sem pillant, az arcát fürkészi. Cérna szakad, gombok ciccennek az avaron. A rántáskor oly' határozott ujjak pilleként rebbenve, gyengéden cirógatnak végig a nyak bal oldalán, a váll domborulatán, s félútig tolják a felkaron a kelmét, mielőtt megtorpannának. Tekintete csak ekkor villan, vonzza a fedetlen bőr, vonzza az érintetlen felület, akarja, megteheti? Hisz megkapta az engedélyt... Hát közelebb vonja, hát nyelve hegyével karistolja a kulcscsontot, majd ideges, türelmetlenségtől reszketeg sóhajjal fúj ki.
Fogai az alfa vállába mélyednek.

Szakadnak a gombok az ingen, néhány közülük az avarba repül – megcsillannak a Hold sápadt fényében, beteg lidérccsóvát húznak maguk után –, néhányuk végiggurul hasfalán, hogy valahol megakadjanak a fehér anyag redői között. Amint a nőstény karma kicsusszan a frissen vésett sebekből, máris megindul a gyógyulás, hogy aztán a következő pillanatban végigszaladjon az ingujj egészen a könyökéig, és felszakítsa őket újból: tulajdon vérének szaga vegyül a nőstényével, vörös aurát fest köréjük, mintegy figyelmeztetésül az erdő többi teremtményének – ha jót akartok magatoknak, nem jöttök a közelünkbe. Vérszomjuk lüktet a vérben, vágyaik és minden sóhajuk, mert a vívódás, a kétségek, a bajok mind-mind a lélek szülöttei, a vérben nincs efféle kórság, a farkasvér ugyanis immun minden nyűgre, és gyógyír az átkokra.
Szakadnak a gombok az ingen, és már nem kaphat elég levegőt az orrán keresztül, mellkasa emelkedik-süllyed, újra meg újra a fehér kebleknek nyomódik, keze pedig egyszerre szeretne mindenhol érinteni, hát elveszve kapaszkodik egyre hevesebben ballal a derekába, jobbjának hüvelykujjával pedig újra meg újra végigsimítja a húsos ajkakat, tulajdon ajkai enyhén szétnyílva, és ahogy újra meg újra belélegez, már a gyomrát kaparja az akarat, és szinte beleszédül, mennyire kívánja.
Újra végigsimít a húsos ajkakon, pupillája tágul, ahogy megnyúlnak a szemfogak, aztán keze enged, szinte kétségbeesetten kapaszkodik a fatörzsbe, karma beleszalad a gyantás kéregbe, ahogy a nőstény nyelvének hegye végigsimítja a kulcscsontját, de nem, egészen addig a pillanatig nem nyög fel, amíg a fogak a vállába nem mélyednek.
Akkor viszont felnyög, mit felnyög, szinte vonyít, de nem a fájdalmas, elkeseredett vonyítás ez – rekedt, természetfeletti hatalommal teljes hangja mintha egy másik világból szólna, amelyet kizárólag ők ketten ismerhetnek. Izmai megugranak, a felkarjáig–könyökéig görgetett fehér ing megfeszül a húson, a következő pillanatban már fogát szorítja és szemét hunyja, hogy hosszú sóhajt eresszen.
Akarja.
– Ne eressz – dörmögi a nőstény fülébe –, ne eressz, mert esküszöm, hogy kitépem a torkodat – reszel hangja mélyen, balja pedig, mintha csupán elvesztette volna minden tájékozódását, felfelé indul meg előbb a derékon, aztán lefelé kapaszkodik, ujjai még mindig ujjak, ahogy megragadja a semminyi csipkét, még mindig ujjak, amint leszakítja, mert emberként is akarja, mert vízfesték-mosott határai annyira nem számítanak már, hogy egyszerre szeretné minden énjével.
Sóhajnyi reccsenéssel szakad az anyag. Sóhajt ő maga is.

Fogai könnyedén, erőlködés nélkül, akár parányi éles pengék szaladnak a húsba. Erre született. Elméje ürül, mintha csak megzöldült medencevizet eresztenének, úgy rohannak a gondolatok, úgy rohan a józan ész, helyére tiszta, forró zuhatagként ömlik a csillapíthatatlan éhség.
Ha megragadta a prédát, többé nem ereszti. Ujjai görcsösen kapaszkodnak az ingben, lezárt szemhéjait úgy szorítja össze, mintha neki fájna, mintha az ö vállában időznének az agyarak. Telt ajkairól vér oldja a sötétbordó rúzst, meleg patakként kúszik végig állán, a Hold sápadt fényében jóformán fehérnek tűnő mellek közé araszol, bemocskolja a hibátlan bőrt, ahogy bemocskolja az alfa mellkasát is, és ő a sötét, tudattalan mámorban nem hall mást, csak a sóhajt, nem érez mást, csak azt az ízt, az ízt, ami kitölti - nem csak torkát, nem csak gyomrát, hanem miden egyes porcikáját, teste minden aprócska sejtjét, saját életre leheli őket, egyesével stimulálja mindet, mint valami kibaszott drog –, s a másik szívének dobbanásait, olyan szoros közelségből, hogy az szinte tulajdon bordáit feszegeti.
Fel sem fogja igazán a szavakat.
Hogy parancsolod engedelmességre a neveletlen kutyát, ha elkapja a hév? Aztán lassan bár, de megérti. Minek? Miért volna fontos az intelem, miért kellene rászólni, hogy ne engedje, amikor annyira, annyira kívánja, hogy magától eszébe sem jutna ereszteni?
Egészen addig, amíg halk reccsenéssel enged a csipke.
Egészen addig fel sem merül benne a lehetőség, hogy kihúzza a sebből fogait. Egészen addig kapaszkodik, aztán viszont kezei, mik idegesen markolták az ing vékony anyagát ellazulnak, s türelmetlenül, reszketve keresik ruhadarab alját, az egy-két helyén maradt gombot, de túlságosan elveszett, hogy megbirkózzon velük, hát kapkodva ránt még egyet a kelmén, mielőtt elsöpörné az útból, ujjai alátáncolnak, végig a bordákon, végig a megfeszülő izmokon, egészen a lapockákig, és nem szándékosan tép a bőrbe, de beletép, mert valahogy muszáj, muszáj… Agyarai egyetlen pillanatra futnak mélyebbre, mielőtt engednének, mielőtt eresztené. Akár fuldokló, úgy kap levegőért, zihálva, kétségbeesetten, pedig hol van ő a kétségbeeséstől. Kapkodó lélegzete a sebre csapódik, nyelvét simítja végig rajta.
Tépje ki a torkát. Könnyebb halált el sem tudna képzelni...

A mámort és a józanságot többnyire nem egy vékony határvonal választja el egymástól. Hosszú mezsgye feszül közöttük, egyfajta senkiföldje, ahol a realitás talaján megrekedt gondolatok – ébresztőórát állítok reggelre, bevásárolok, este fogat mosok – keverednek az állatias ösztönökkel. De mi a helyzet azokkal a teremtményekkel, amelyek elsősorban állatok, és csupán utána emberek? Gyakran megfordult a fejében, hogy melyik oldalra kellene húznia, hogy milyen korlátai vannak, hogy vannak-e egyáltalán szabályok, amelyek könnyedén értelmezhetők esetében, vagy nincsen semmi, ami igába hajthatná a hatalmon, tulajdon erején és mások erején kívül. Időről időre felmerült benne, hogy feladja létének sajátos kettősségét – például amikor évekre hátrahagyta az emberségét azzal a szándékkal, hogy nem tér vissza soha többé a televíziók és számítógépek világába, nem ül többé autóba, nem vált sebességet, nem használ mobiltelefont, és emberforma lényt akkor lát legközelebb, ha esetleg erdésszel találkozik. Aztán mégis visszatért Port Angelesbe, és mintegy játszi könnyedséggel vette át a helyi falka vezetését. Játszi könnyedséggel – teljesen érdektelenül.

– Számomra ennyi volt Port Angeles.
– Vagyis?
– Nem bízom benned.
– Az érzés kölcsönös.
– Olympiában, Tacomában, Seattle-ben az alfák ezerévesek. Bizonyítottak. Erősek.
– Jól ismerem őket. Szaladj a szoknyájuk mögé, mindannyian odáig vannak az árulókért.
– Gyenge vagy. És gyáva.
– Még azelőtt indulj, hogy felbosszantanál.
– Ég veled, Apollo.

Gyenge. Gyáva. Gyerek.
Minduntalan felcsaptak benne a kételyek, hiszen ő sem hit igazán abban, hogy sokáig megőrizheti a helyét. Látszólag hűvös hányavetiséggel vette át a vezetést, külső szemlélők számára rejtve maradtak a belső viharok az összeszedett, végtelenül pokróc modora mögött. Meddig lavírozhat még, mielőtt valaki kitépné a torkát? Vajon mikor érkezik meg a városba az a pár száz eves dög, amelyik kora révén méltónak találja magát a pozíciójára?

... egyetlen tizedmásodperc kellett csupán ezeknek a gondolatoknak, hogy teljesen átitassák a tudatát. Ahogy a nőstény állkapcsa medvecsapdaként zárult a vállán, ahogy nyögése elfúló semmibe halványult, szemének ragyogó kékje egyetlen pillanatra kihúnyt, és mámorának helyét úgy vette át a karcos hideggel fenyegető józanság, mintha az a mezsgye nem létezne, mintha sosem létezett volna. Tulajdon vére melegen folyik végig a mellkasán, a nőstény tincsei, feszes mellbimbója ecsetként festi meg sötét ákombákomokkal, melegen folyik végig a hátán, ő maga pedig szinte reszket alatta.
Kifújja a levegőt, és jobbjával kisimítja a csokoládé tincseket a tünemény arcából. Érzi lüktető szívverését, hallja zaklatott lélegzetvételét. Folyékony arany tekintetét keresi, aztán végigsimítja arcélét. Mutató- és középső ujjával emeli fel az állát, és halvány, szűzies csókot lehel saját vérének függönyére.
– Megkapod a lehetőséget, hogy elfuss – suttogja rekedten, szemének szikrázó kékje reflektorként méregeti a vonásokat. – Az egyetlen lehetőségedet. Hazaviszlek Tacomába, és soha többé nem látjuk egymást. Ha viszont maradsz...
Nem akarja befejezni a mondatot. Mutatóujja kábán cirógatja az arcát. Ha marad, akkor...

Mikor múlt el az ő éjszakája? Mikor csúszott ki kezéből a játék?
Biztos volt a dolgában. Mindig rohadtul biztos volt a dolgában. Pontosan tudta mire vágyik, azt is, hogy érje el, mégsem lehetett számítónak nevezni. Határozottnak és makacsnak annál inkább. Sosem fejében, inkább lelkében kereste a bizonyosságot. Gyorsan, tétovázás nélkül volt képes dönteni, tisztán érzelemből, indulatból, hogy később megbánja, később meggondolja magát, s új elméletéhez ragaszkodjon a korábbihoz méltó hévvel.
Mutató- és középső ujjával emeli fel az állát...
Teljes testében reszket a feszültségtől, ujjai megugranak, de nem engednek, mintha szüksége lenne valami elevenre, valami kézzel foghatóan valósra, amikor a szemeibe néz, amikor szinte megszédül. A jégkék íriszek jégkékje dér-poros hideget lehel tudatára. Nem józanodik, hiszen ennyire nem lehet egyszerű, hiszen még mindig ott duruzsol szervezetében a folyékony hatalom, de már nem süket a szavakra és nem vak a tekintetére.
...és halvány, szűzies csókot lehel saját vérének függönyére.
Mintha csak megfagyna. Pilláinak legyezője ereszkedik, ajkát érinti az ajka és ő döbben meg a leginkább, ahogy tűr, ahogy nem kap utána. Akarja még mindig, hát miért? Miért most vált szeszélye? Miért most vág szívébe csákányként a megérzés: ebből még baj lesz. Ó, nem az eleje óta sejti, ha nem is ennyire élesen, de azóta tudja: túl sokat kockáztat, hiába az alfa ígérete, hiába az ajánlat, valójában ő hajította be a magasabb tétet. Mire fel? Hisz nincs a kezében ütőkártya. Hisz jóformán nem is ismeri, vakmerőség bíznia benne. Kitéphetné a torkát.
Emiatt a vakmerőség miatt veszítette el szüzességét tizennégy évesen a gimi legjobb pasijával a suli mosdójában, emiatt a vakmerőség miatt függesztették fel (nem egyszer), amikor az iskola épülete mögött füvezett, emitt a vakmerőség miatt gyújtotta fel csoporttársának kocsiját, amiért kirúgatta az egyetemről (senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy a tanárával kefél, nem ezért kapott ötöst), emiatt a vakmerőség miatt vágta anyja arcába, hogy hányingere van az elvárásaiktól, majd lépett le, ezzel haragítva magára azokat, akik ezzé nevelték, akik feltétel nélkül szerették, hogy aztán visszakullogjon, bűnbánón, de vissza már ne költözzön soha többé a Haynes házba. Temérdek jelentéktelen ostobaságot követetett el emiatt, de sosem gondolta, hogy egyszer megöli azt, akit szeretett. Vakmerően, óvatlanul dobta oda neki a szívét, s ő, az ember, veszett, tomboló kutyaként marcangolta cafatokra.
Belefut hát ismét. Belefut, és felesleges képzelgés csupán, hogy az ütőerét is szakíthatta volna a váll helyett - ezúttal tényleg, igazán védtelen. Beleborzong önnön törékenységébe. Beleborzong, ahogy a szemébe néz. Beleborzong a gondolatba: megúszhatja-e anélkül, hogy beleőrülne?
- Hát elengednél? – Suttog és immár vértől vöröslő ajkai alig mozdulnak közben. Soha többé, összeszorul a torka, soha többé. – Ne hagyj futni. – Elcsuklik a hangja. Sosem fejében, inkább lelkében kereste a bizonyosságot. – Ne kérdezz. Rendelkezz velem.

Hallójárataira mintha súlyos függöny hallana, sípol a fülében a csend. Ragyogó kékjeivel úgy fürkészi a vérmázas ajkakat, mintha hangtalan kívánná leolvasni róla a választ: a sötét szirmok pedig járnak, halványan derengenek mögöttük a fehér fogak, amelyek máris levetették magukról vér-álarcukat. Lassan, távolságtartóan emeli fel a tekintetét: mintha eleven, izzó tűzbe bámulna, mintha egyetlen pillanat alatt vált volna a mindeddig húszezer volton szikrázó jelenség, a féktelen, szilaj természet bebugyolálta volna magát egy óriási kemencébe, amely melegével képes lenne trópust hozni az egész világra. Hosszan nézi, mintha eddig még nem lett volna lehetősége megcsodálni, nézi, ha a nőstény esetleg lesüti tekintetét, és nézi akkor is, ha állja a pillantását. Mintha először látná, mintha az emlékezetébe akarná vésni minden vonását, a határozott arccsontokat, a szépen faragott orrot, az ívelt szemöldököt, a sötét pillantást, azokat az átható aranyszemeket, az átkozottul dús ajkait. Bár mindig az ő vérével festené őket vörösre.
Tulajdon ajkai lassan mozdulnak, a ragadozók ráérős lustaságával húzódnak mosolyra, amint a szavak gondolákba ülnek, és tudatának nehéz kővel felkavart vizének hullámain végre eljutnak a révbe. Viharos tengerrel vívott harcaikat követően szállnak partra, és úgy hajítják végig magukat ösztöneinek és jórészt pontatlan megérzéseinek talaján, mintha soha többé nem kívánnák elhagyni. Mosolyának redőibe költözik a vére, mintha mocskos démonok karmoltak volna optimista derűt alapjáraton zord vonásaira.
– Rendelkezzek veled? – Visszakérdezése tompa és csendes, mintha kiszaladt volna alóla farkasa, amelynek bundájába eddig kapaszkodva nyargalt a vad ismeretlen felé: a vad ismeretlen pedig magába foglalta a nőstény ölének felfedezését és a falkába fogadását és a kezének megkérését és a vele együtt soha-meg-nem-öregedést is. Most azonban mintha megtorpant volna, hogy elégedetten szemlélje eddigi tevénykedését.
– Mindeddig úgy hittem, ma éjszaka te rendelkezel velem. De nem fogok kérdezni. Nem hagylak elfutni – simítja végig a nyakát, jobbja leszalad a vállán, és ellöki magukat a fától, baljával akkor is megtartja a nőstényt, ha az nem kapaszkodik. Ahogy maga elé emeli, ezüst tiarát fest a csokoládé tincsekre a Hold sápadt fénye – ő maga pedig szíve szerint ezt a pillanatot választaná a halálra, de minthogy ez nem lehetséges, hát örökre emlékezetébe vési a képet, hogy ha egyszer visszafordíthatatlanul eljön az ő ideje, akkor a szeme előtt pörgő képek között feltétlenül ott legyen ez is.
Levendulaillat tekereg az orrába.
Elüldözi a lelkében tárolt sok-sok, titkokkal teli sötét szelence egyikébe. Rázárja a fedelet. Titok marad. Sötét titok.
– Elengedtelek volna. De hát...
Felvonja a szemöldökét, félmosolya kiszélesedik, aztán finoman leteszi a nőstényt, amint a talpa érinti az avart, ő maga lehajol az ing szétszabdalt darabjaiért, aztán az alabástrom vállakra teríti. Ujjai mégsem hagyják a meleg bőrt, lazán kulcsolódnak a felkarjára, és anélkül kezd beszélni, hogy a szemébe nézve, elgondolkodva, mintha legalábbis a jövőbe látna.
– A te választásod volt. Jusson eszedbe, amikor szökni akarsz majd. Jusson eszedbe, amikor másra nézel úgy, ahogy most rám. Jusson eszedbe, amikor feltámadnak az ösztöneid, hogy – jobbja mozdul, hanyagul húzza félre az ing anyagát, és közelebb hajolva finom csókot lehel a nőstény bal melle fölé –, hogy nem menekülhetsz, mert az enyém vagy.
Fogai a nőstény szívének magasságában mélyednek a vérfoltos bőrbe. Megjelöli.

Nem süti le a pillantását. Nem, nem engedné el semmi áron. Nem engedné, hát pislogni is fél, mert akkor elmúlhat, eltűnhet, akkor nem látja az eleven kékséget, az akvamarin ragyogó mását, szemeibe könnyek gyűlnek, nyirkos csillogásba vonják a tűzként izzó aranyat. Mintha most látná először…

Az ékszer zálogként szolgál. Biztosíték, egyfajta ígéret, hogy a férfi nem áll el házasulási szándékától. Fülében duruzsolnak a szavak. Tiszteled, szereted, halál, jóban, rosszban... Rázza a hideg. Feneke alatt fagyos a korlát. Holtomiglan, holtodiglan. Összeszorul a szíve. Ezer regényben olvasta már, ezer filmben hallotta, de fogalma sem volt róla, hogy tényleg létezhet, hogy tényleg, igazán fájhat a szív. Mintha kitépték volna egy darabját: vérbíbor, nyílt seb. Eleven, fedetlen hús.

...tenyerei felsimulnak a vállakra, karját fonja a nyaka köré óvatosan: önkéntelen minden mozdulat, amivel magához láncolni igyekszik, de már tompul a zihálás, lassul a szív, akarja, akarja, akarja, türelmet diktál a halkuló vágy. Nem csodálkozik rá a mosolyra, de nem is viszonozza. Valahol, egy sötét gondolat azt dorombolja, hogy jobban tetszik neki így, ilyen árnyaltan, mintha nem festené baljósra vér és elméjük furcsa játéka. Biztosíték, egyfajta ígéret.

Figyelme a habzó hullámokon.
Nem bronzos, nem arany, olyan, mintha nem is barna volna, sötét, akár feneketlen kút, fekete, akár a gyász, s nem lát, rajtuk keresztül nem lát, csupán néz, csupán a világ tükröződik bennük vissza, módosítatlanul, üresen, úgy, ahogy van. Acélkék víz és a hófehér hullámok.

Összeszorul a torka. Mezítelen talpa az avarba süpped. Hirtelen menthetetlenül törékenynek és zavarba ejtően pucérnak érzi magát, de maga nem mozdulna, megdermedve tűri az ingdarabok vállára kerülését, az ujjait felkarjain és keresi, elveszetten keresi a tekintetét, mintha korábban nem ő mondta volna ki a szavakat, mintha nem értené teljesen, hogy mit rebegett kába mámorában, mintha legalábbis részeg lelkesedésében veszítette volna el a talajt a lába alól. Pedig kimondta, amit kimondott és ezen már nem változtathat akkor sem, ha józan esze kezdi visszanyerni élénkségét. Ha megint ott sikít az a rohadt baljós megérzés, akkor sem hátrálhat meg. Soha.

Az ékszer zálog. Eskü, halál, jóban, rosszban. Visszahozhatná. Visszahozná, visszahozná és ostobán borulna a karjaiba, zokogva, könyörögve, bocsánatáért esedezne és Tina minden bizonnyal kurvára megvetné, de legalább élne és ő efelett érzett boldogságában újra és újra szerelembe esne vele… Érdektelen volna a keze, ahogy rá emelte. Tiszteld, szereted. Billie Aretha Haynes sosem volt haragtartó. Rosszban. Csokoládészín tincseit felkavarja a szél. Ajkai elnyílnak. Végre pislog. Arcán legördül egy könnycsepp.
- Bill. Mégis, mi a fa… - Zavartan pillant rá és magát látja. Összeszorul az állkapcsa, ajkait prései, arcizmai megfeszülnek, csepp a csepp után rohan végig vonásain. Megremegnek az ujjai. Ijedten kap levegőért, ahogy utána fordul, de már nem látja. Ezüst és gyémánt. Nehezen süllyednek a mederbe. Holtodiglan.

Üveges, élettelen tekintete a sötét fákhoz kap, nem foglalkozik már a külvilággal, az alfa hangjának visszhangjában fuldoklik a tudat, miközben hallja annak a másiknak a hangját a saját hangjával összemosódni, bizarr, borzongató nászinduló: míg a halál el nem választ. A felkarjaiban kapaszkodik meg és még mondana valamit, de légvételei ismét zaklatottra váltanak, dadogni, legfeljebb dadogni volna képes, lihegni és könyörögni, maga sem tudja, miért, hiszen, ha belepusztulna sem vonná már vissza. Ostoba.

Szíve kihagy egy ütemet, pillái rebbennek. Végre pislog. Arcán legördül egy könnycsepp. Pupillát felemészti íriszeinek aranya, körmei a vállakba vágnak. Fogak a húsába. Rekedten, gyengén nyög fel. Nem menekülhetsz, mert az enyém vagy. Ezt nem fogja tudni lehúzni az ujjáról, mint azt a kibaszott gyűrűt.