Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény




Tárgy: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   Kedd Jan. 13, 2015 11:21 pm

Feszültséget sugárzó tekintete a jobb tenyerén sötétlő, démoni jelre, Urának pecsétjére szegeződik, melyet Kobal akkor sütött bőrébe, mikor eladta neki a lelkét vőlegénye életéért cserébe. A Pokollény felkereste őt és alkut ajánlott neki: kiűzi a szeretett férfiből az őt sorvasztó halálos kórt, ha fizetségül megkapja a lelkét. Az üzlet megköttetett, de akkor még fogalma sem volt arról, hogy miféle státuszt kell majd betöltenie Kobal udvartartásában. És azt sem hitte, hogy a Démon lesz olyan megátalkodott, hogy nem csak hogy ott helyben megöli és magával viszi, de még az egyik háremhölgyévé is teszi. Persze mire is számított egy moráltalan, velejéig romlott pokolfajzattól, aki ráadásul a csalás patrónusa, kinek sima, elegáns modora és lágy vonások közézárt arca pontosan azt a célt szolgálja, hogy elaltassa a potenciális áldozatok gyanúját? Ökölbe szorítja ujjait, aranyszínűre festett, mandulaformájú körmei mélyen tenyerének húsába, a gyűlölt pecsétbe mélyednek. Persze járhatott volna sokkal rosszabbul is. Elvégre Ura nem engedte, hogy megtörjék a lelkét. Nem vetették a Pokol húsmállasztó, lélekölő lángjai közé. Nem kellett pokoli gyötrelmek közepette újra és újra hamuvá égnie, míg el nem sorvad belőle minden jó, ki nem kopik lelkéből minden fény, szívéből minden érzelem. Látta miféle iszonyatos szenvedéssel jár a „Beavatás”. Látta hogyan olvad le a leendő démonok bőre, miként rágják le a falánk lángok csontjaikról a húst. Hallotta dobhártyaszaggató, borzalmas kínsikolyaikat, érezte orrában a sülő hús gyomorforgató bűzét. Hálás Kobal-nak amiért ettől a tortúrától megkímélte, de ez az egyetlen jó pont nem teszi semmissé a Démon többi gaztettét. Kihasználva kétségbeesését, ármánnyal kicsalta és megbélyegezte a lelkét, aztán megölte, és elragadva szüzességét az ágyasává tette. Több, mint ezerkétszáz éve szolgálja ki egy olyan férfi igényeit, akit mindig is megvetett.
Tudja jól, ez az utolsó esélye. Ha most sem sikerül megszöknie, soha többé nem nyílik rá módja. Kobal végez vele, Ura ezúttal nem fog megelégedni azzal, hogy újabb billogot süt a hátába. A gondolat hatására felizzanak a láthatatlanná gyógyult, lelkébe perzselt sebhelyek. Mély levegőt véve kifújja magából a feszültséget, majd leengedi kezét teste mellé és a fésülködőasztalához lép. Pillantása az aranyból kovácsolt lábakon álló kristálylapra, egész pontosan az azon heverő, bordó bársonnyal futtatott dobozra siklik. Lassan, diónyivá zsugorodó gyomorral nyitja fel a ládikó tetejét. Cinkostársa, Sheeva, Kobal Második Ágyasa azt mondta, amikor nagy titokban átnyújtotta neki a dobozt, hogy a benne rejlő tárgy lesz szabadulásának kulcsa. Más esetben esze ágában sem lenne megbízni a gyönyörű, de álnok démonnőben, de mivel tudja miféle indítékok állnak segítségnyújtásának hátterében, aligha válna árulójává. Sheeva érdeke az, hogy ő mielőbb eltűnjön Uruk házából, hiszen a bíborhajú, smaragdszemű, tejbőrű Második az ő helyére pályázik Kobal ágyában. Kíváncsi pillantása a mélyvörös bársonypárnácskán feketéllő, teljesen hétköznapinak tűnő gyertyára tapad, mire kissé megugranak szemöldökei. Sok mindenre számított, de erre nem. Megrökönyödve nyúl a mattfekete viaszrúdért, majd bronzbőrbe vont ujjait a cirka húszcentis tárgy köré fonva, óvatosan kiemeli azt a doboz gyomrából. Résnyire húzott szemekkel, furcsálló arckifejezéssel vizsgálgatja a gyertyát és megkísérti a gondolat, hogy Sheeva talán mégiscsak átverte. Hiszen a nő akkor is nyer, ha ő lebukik. Kobal megöli, ha ismét szökésen kapja. Helye megüresedik, így a Második Ágyasból mindenképpen Első lesz… Az elméjében lüktető, baljós gondolaton rágódva fogai közé harapja alsó ajkát, miközben testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi. Ekkor tekintete a gyertya viasztestébe vésett, cirádás betűkre rebben. Oldalra fordítja a rudat, hogy el tudja olvasni az alig látható, nyúlfarknyi írást.
„Gondolj egy helyre, ahol már jártál és ahol lenni kívánsz, majd gyújtsd meg.”
Döbbenten ereszti ki fogainak préséből alsó ajkát, szíve bizakodón dobban meg, gyomrában izgatottság vibrál. Használati utasítás… Visszafordítja a gyertyát függőleges helyzetbe, ujjait szorosabbra zárja körülötte, majd pirokinetikus erejét mozgósítva parányi, kecsesen ringó, mandarinszín lángocskát lobbant a kanóc végére. Túl rég járt a hazájában ahhoz, hogy képes legyen felidézni annak részleteit, így arra a helyre gondol, ahol utoljára járt a Poklon kívül. Ura nem olyan rég felvitte a Földi Síkra és bár csak igen rövid ideig tartózkodtak az emberek világában, azért eszébe véste annak a parknak a képét, ahova teleportáltak. Lehunyja szemeit és előhívja tudata mélyéről az üdezöld fűkárpittal burkolt, sudár fákkal karéjozott, csillogó vizű tavat dédelgető, paradicsomi liget képét.
A következő pillanatban arcán lágy érintésű, langy szellő simít végig, orrába kén-, és füstmentes, balzsamos levegő árad. Felpattannak szemhéjai, elkerekedő szemei előtt a maga elé vetített emlékmozaikon látott park elevenedik meg. Szíve felugrik torkába, izgatottsággal vegyes öröm árad végig rajta. Sikerült! Kijutott a Pokolból, maga mögött hagyta Kobal fényűző villáját, selyempárnákkal ékített, oszlopos, rosszemlékű ágyát. Egy valamit viszont nem állt módjában az Alvilágban felejteni. A lelkére sütött pecsétet, melynek látható formája tenyerébe vetül ki. És az az átkozott billog, olyan akár valami nyomkövető szerkezet. Mintha fényjeleket sugározna, így fedvén fel helyzetét. Általa a Démon bárhol megtalálja. Nem bújhat el, nem menekülhet. Muszáj mielőbb megszabadulnia a bélyegtől. Az sem segítene, ha lenyúzná tenyeréről a bőrével együtt. Csakis hozzáértő személy szabadíthatja meg tőle. Gondterhes gondolatai egy csapásra kiolvasztják lelkéből az imént még oly hevesen lüktető megkönnyebbülést. Azzal, hogy Urát megkerülve, a mágikus gyertya segédletével az emberek világába teleportált, még nincs megoldva a problémája. Kikerült ugyan a Démoni Síkról, de ez csupán az első lépés a szabadságához vezető rögös, buktatókkal teli úton. Sebtében találnia kell egy fehérmágiás varázstudót, vagy egy angyalt. Lehetőleg ne bosszúállót, mert az miszlikbe aprítja, mielőtt megmukkanhatna. Végigfuttatja pillantását az éjfekete palástot öltött, holdfény öntözte park égbe nyújtózó, dús koronájú fáin és a bujazöld leveleket nevelő növényóriások által közrezárt, sötét víztükrű tavon. A szurokszínű hullámfodrokon ezüst szikrákat pattogtat a Hold, higanyfényben ázó, szendergő vadkacsák ringatóznak a csipkés tajtékok hátán. Noha szívesen elidőzne még az édenkerthez hasonlatos liget lágy ölén, sürgető kényszer ébred benne és készteti cselekvésre tagjait. Csalódottan veszi tudomásul, hogy a markában tartott szénfekete gyertya csaknem csonkig égett, így valószínűleg nem volna elengedő egy újabb utazásra, még abban az esetben sem, ha történetesen lenne konkrét úticélja, ami ugyebár nincs. Törökös szabású, habfehér muszlinnadrágjának zsebébe süllyeszti a gyertyamaradványt, majd arcához emelve kezét, gondosan elrejti hattyúszín kendője mögé gesztenyebarna, háta közepét súroló fürtjeit és elindul arra, amerre a park kijáratát sejti. Aranyszállal hímzett selyemtopánja alatt halkan csikorognak a vajsárga és homokbarna gyöngykavicsok. Miközben a buja lombozatú fák alatt halad a kanyargó úton azon töpreng, hogy hol próbáljon szerencsét először. Templom közelében talán? Esetleg egy sírkert környékén? Elrévedő, ég felé kalandozó tekintete ekkor egy meleg narancsfénnyel megvilágított, vaskeresztet egyensúlyozó toronyra siklik. Isten háza táján csak akad egy őrangyal… Hirtelen elhatározva magát a székesegyház felé irányítja lépteit, miközben azon töri a fejét, hogy mégis miképpen fog meggyőzni egy démonoktól jogosan tartó angyalt, hogy segítse az ügyét?
Épphogy kilép a terebélyes koronájú fák közül, máris megpillantja a toronyhoz tartozó épület viaszsárga falait. A nyurga fémtestű kandeláberekkel és leomló ágazatú fűzekkel övezett templom alig húszméternyi távolságban magasodik a park bejáratától. Sietős léptekkel vág át a néptelen, narancsfényben fürdő utcán. Bámészkodó tekintete a palaszürke betonsáv két oldalán posztoló lámpaoszlopokon gömbölyödő üvegbúrákra téved. Mintha megannyi, parányi napkorong szórná tüzes szikráit az alattuk járókra. Ez a Világ annyira más, mint a Pokol. Sokkal színesebb… sokkal halkabb… sokkal szelídebb… Fülében szinte lüktet a tájon terpeszkedő, tompa csend, légcsövét felsebzi a rajta végigzúduló hűvös, oxigéndús levegő. Pillantását úticélján tartva elsuhan néhány árnyköpenybe burkolózott épület előtt, majd hirtelen megtorpan az imaházat körbefogó, parányi, gyepszőnyeggel takart parkocska peremén. Vészjós gondolat hasít elméjébe és kapja marokra torkát. Vajon egy csapásra elhamvad, ha felszentelt földre lép? Tépelődve rágcsálja száját, rebbenő pillantását a közelben bókoló, smaragdzöld levélfüggönyt öltött fűzfákra szegezi. Menjen, ne menjen? Nincs vesztegetnivaló ideje, hiszen Kobal bármikor észreveheti eltűntét. Akkor pedig utána jön és biztos, hogy meg is találja. Az az átkozott pecsét a nyomára fogja vezetni. Kockáztatnia kell. Mély levegőt vesz, szorosan lezárja szemeit és diónyivá szűkült gyomorral, félelem szorongatta szívvel előrecsúsztatja jobb lábát. Egyelőre nem lobban lángra, nem csapnak fel aranyló, szent lángok a testén, hogy porrá hamvasszák őt. Résnyire nyitja szemeit és óvatosan lép még egyet. Torkában dobogó szívvel, szorongva araszol előre a park gyomrában álló templom felé. Egyértelmű, hogy Isten házába nem léphet be. De minél közelebb kell jutnia hozzá. Bizonytalanul megáll az utolsó pad mellett és hitetlenkedve végigpillant sértetlen porhüvelyén. Lazul a szívét markoló félelemujjak szorítása, enged a gyomrát préselő nyomás ereje. Lassan leereszkedik a meggypirosra mázolt padra, miközben tekintetét mereven a szent épület bejáratára függeszti. Igazából fogalma sincs, hogy mire számít. Talán a Szentlélek eljövetelére, vagy netán aranyvértet öltött angyalok csoportos kivonulására? Bárhogy is, most várnia kell. Minimum csodára... Kezeit az ölébe ejti és tördelni kezdi ujjait, miközben kérlelő pillantását a csillagok szurdalta égboltra vezetve, démon létére, az Úrhoz kezd fohászkodni segítségért.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   Kedd Jan. 13, 2015 11:22 pm

Mikor alakot öltött az egyik ötemeletes épület tetején, végigsiklott tekintete környékén, akár a ragadozóé, ami a prédát várja. Tisztában volt vele, hogy aligha fog bárkivel is találkozni itt fent, de semmit sem bízott a véletlenre. Nem volt olyan dolog, amit jobban utált volna annál, mint amikor a Sorsra bízta magát, jobb szeretett mindenről maga meggyőződni. Ahogy megbizonyosodott afelől, hogy valóban csak egymaga van, lehunyta szemeit és kiterjesztette érzékeit, mellyel képes volt felmérni az utcán, valamint a környékén tartózkodó lelkek tisztaságát, amivel pillanatok alatt a pokollények nyomára bukkanhatott. Érezte aurájukat, kénszagukat melyek mérföldekről – kisebb túlzással -, megcsapták szaglóhámjának receptorait. Egyre nehezebb volt a dolga, ugyanis olyan sebesen duzzadt a Lucifer követőinek száma, hogy jobbára ritkaszámba ment, ha egy éjszaka leforgása alatt, nem sodródott elé legalább tíz jobb esetben pedig húsz pokollény. Ahogy a világ megállíthatatlanul megindult lefelé a lejtőn, úgy billent a mérleg nyelve immáron a feléjük. Bukottak száma egyre nőtt, a halandók pedig ahelyett, hogy Istenfélők lettek volna, Lucifer oltárán áldoztak a jobb élet reményében. A halandók lelke oly mértékben vált mocskossá, hogy alig akadt közöttük olyan, akit halála után angyallá lehetett volna emelni, most pedig a háború kitörése után a helyzet csak még aggasztóbbá vált. Az irányítás kezdett kicsúszni az őrangyalok valamint a bosszúállók kezei közül, ezt nagyon is jól tudta. Sokan nem voltak képesek beismerni, ő azonban nem volt vak. Mivel legtöbb idejét az emberek világában töltötte, elegendő idő adatott meg neki ahhoz, hogy lássa merre felé halad a világ. Halomszámra ölik egymást a fajok a képzeletbeli trónusért. Mindenki egyet akar: Irányítása alatt tartani a másikat. Míg a halandók azért harcolnak, mert félnek, addig a vérszívók azért, hogy végre uralmuk alá hajtsák prédáikat. Zachariel sok háborút megélt már hosszú léte során. Akadtak olyanok, melyek kisebbek voltak, ám a harcok az idő előrehaladtával egyre véresebbé fajultak. Az Úr gyermekeiből habzó szájú fenevadak lettek, akik bármire képesek voltak azért, hogy megkapják, amit akarnak. Földet, pénzt, hatalmat. Kapzsivá és számítóvá váltak, melyről csakis a pokollények tehettek, hiszen ők voltak azok, akik kecsegtető szavakat suttogtak a fülekbe, olyan élet illúzióját vetítették előre, melytől a legtöbben persze azonnal vérszemet kaptak. Mindig tudták, hogy mit kell mondani ahhoz, hogy a pokol ösvényére tereljék őket. Több ezer éve mikor angyallá tették, hitt abban, hogy a halandókat meg lehet menteni. Harcolt azért, hogy jobb életet teremtsen a Földön, hogy megszabadítsa őket minden kínjukat okozó démonfajzatoktól. Mostanra, főleg ezekben az időben, már tudta, hogy akkor még, ha így is volt, és esélyük volt arra, hogy védjék az emberiséget, mára már minden remény odaveszett. Belátta, hogy nem menthet meg olyanokat, akik nem akarják, hogy bárki is a védelmükre kelljen. Kilátástalanság ellenére, azonban mégis akadtak olyanok, akik értéket képviseltek, akikért még érdemes harcolni, ez tartotta csak vissza őt attól, hogy végleg feladja a küzdelmet. Ha az emberiséget nem mentheti meg, azokat mindenképpen, akiknek a lelke tiszta és nem hisznek a hazug szónak. Kevesen maradtak, de értük megérte kardot rántani.
Lassan felnyitotta szemeit, majd feszes léptekkel megindult a tető pereme felé, melynek nekitámasztotta lábát és a lent elterülő utcát figyelte felülről. Komor tekintete végigszántott az utcán, ahol szinte alig lézengett valaki. Csupán egy hajléktalan feküdt az egyik társasház előtti lépcsőjén, tőle nem messze pedig pár fiatal halandó nevetgélt látszólag ittas állapotban. Mivel nem az ő dolga volt a fiatalokat megregulázni, hanem azok szüleinek, ha egyáltalán volt nekik ilyen, elrugaszkodott a falperemtől éppen abban a pillanatban, amikor megérezte egy pokollény jelenlétét, ki éppen abban akkor bukkanhatott fel. Ajkaira nem húzódott önelégült, izgatott mosoly, csupán szemeit húzta össze résnyire. Ujjait erősebben fonta rá démonölő tőrjének bőrmarkolatára, majd képességét felhasználva apró fénypontok halmazává válva a park felé teleportálta magát, ahonnan a sötét energiát érzékelte. Nem kockáztatta meg azt, hogy egy halandó előtt ölt alakot, így előtte felmérte a terepet remélve, hogy egyetlen szemtanúja sem lesz annak, hogy valaki, mint egy derült égből villámcsapásként érkezik meg. Bár az agyalokról és a démonokról mindenféle történetekből hallhattak, biztosan csak nevesen tudtak valódi létezésükről. Jobbára, akik maguk is érintettek voltak valamiféleképpen. Éppen elég gondja volt jelenleg az emberiségnek, nem volt egészen biztos abban, hogy kitörő örömmel fogadnák a hírt, miszerint sokkal nagyobb ellenségük is akad a vérszívóknál. Démonok ellen pedig egyébként sem vehették fel a versenyt, hiszen az az ő feladatuk volt. Pánikra pedig semmi szükség nem volt, mellyel csak a bosszúállók munkáját nehezítették volna.
A pokollénytől néhány méterre öltött szilárd alakot, éppen akkor, mikor az helyet foglalt a padon. Nem késlekedett azzal, hogy azonnal pengét rántson, mely combjára volt erősítve jó néhány további fegyverrel egyetemben. Állkapcsa megfeszült, miként izmai is, így különféle védőjelekkel tetovált testét fedő bőrkabát szűkössé kezdett válni. Jeges íriszeit egy pillanatra sem vette le a démonnőről, akin lassan végigsiklott szúrós tekintete. Kecses mozdulatai, formás idomai, hosszú combjai és kellemesen barna vélhetően bársonyos bőre szemet gyönyörködtető látvány lehetett a legtöbb férfi számára, kivéve persze őt. Nem tévesztette meg a külső, melyet magára öltött a pokollény. Jól lehet, hogy olyan testbe csomagolta magát, ami segítségül szolgált, képes volt arra, hogy irányítása alá vonjon minden épelméjű férfit, ő azonban megtanulta azt, hogy ne a külsőt, hanem az alatta meglapuló lelket nézze, úgy ahogyan most is. A démonnő gyönyörű vonásai aggodalomról árulkodtak, melyet csupán színjátékának részeként tudott be.
- Démon. – szólalt meg végül feszültségtől vibráló hangon, miközben tekintetét gesztenyebarna íriszek mélyére döfte. Egy lépést közelített felé, de nem úgy, hogy a másik támadást véljen felfedezni szándékában és a végén eltűnjön előle. Mivel nem érzékelt más pokollényeket egyelőre, csupán őt, nem támadott azonnal, hiszen ideje volt, mint a tenger és mélyen belül remélte, hogy csatlakoznak hozzájuk még néhányan. Semmit sem szeretett jobban annál, mintha nem is egy, hanem rögtön kettővel vagy hárommal is végezhet. Egy nő pedig egyébként is túl könnyű préda volt számára. Csak az Úrban bízott, hogy segítségére siet és a pokollény párja is csatlakozik halálkeringőjükhöz.
- Furcsa szent földön látni. Pláne egyedül. – jegyezte meg morózus hangon, majd felemelte tőrt markoló karját, hogy jelekkel és szent írással gravírozott pengéjét mutatóujjának begyéhez érintse, akárha gondolkodóba esne. Figyelme még így sem lankadt egy másodperc tört részéig sem. Minden rezdülését szemmel tartotta, ugyanis nem akarta, hogy meglógjon előle, éppen ezért felkészült arra, hogy ha kell villámgyors mozdulattal képes legyen elhajítani tőrjét, ezzel megakadályozva annak menekülését. Ugyanis egy halálbiztos volt: A nő innen már aligha fog elmenni az ő engedélye nélkül. Melyre persze sosem kerül majd sor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   Kedd Jan. 13, 2015 11:23 pm

Miközben hangtalanul mozgó ajkakkal az Úrhoz fogalmaz imát, tekintete a bársonyfekete, csillaghintette égbolton időz. Szemügyre veszi a sápadtfehér fénytócsában ücsörgő Hold kerek, ezüstporos arcát, a köré gyűlt, távoli Napok hunyorgó jégszikráit. Lélegzetelállítóan gyönyörűnek és megkapóan misztikusnak találja végtelen, csillámló pontokkal felszórt eget, melyet több, mint ezerkétszáz éve nem volt lehetősége látni. Leszámítva azt az egyetlen alkalmat, mikor Kobal felhozta a Földi Síkra. Ám akkor nem volt módja megcsodálni a régen látott Világ festői szépségeit, tekintve, hogy egyedül a szökés gondolata foglalta le elméjét és fejében csupán menekülési tervek különböző formációi kaptak helyet. De most, noha sorsa hajszálon függ, vagy éppen azért, kihasználja a kínálkozó alkalmat, azt a kortyi békét és légvételnyi nyugalmat, ami megadatott neki. Még ha legbelül szorongás is marja, félreteszi minden gondját és elmerül az Emberi Világ bájainak élvezetében. Újabb mély lélegzetet vesz, hogy kátránybűzhöz és kéngázhoz szokott szövetei átitatódhassanak a parkban sarjadó, dúsan zöldellő növények és buján illatozó, tarka virágok aromáival. Az orrjáratába robbanó, tiszta, hűs levegő szinte fájón árad végig légútjain, hogy aztán behömpölyögve tüdejébe végigfusson annak felszínén. Szaglóhámjainak receptorain halványan fűszeres, édes illat bont szirmot, nyelvén érzi a kövér lombozatú fák, az alájuk terülő, bársonyosnak tetsző fűkárpit, valamint a gyepszőnyegben megbújó, parányi virágkelyhek ízét. Fülében tompán lüktet a puha csend, bőrét kacér szellő cirógatja. Érzékszervei már-már túltelítődnek az újszerű, gyönyörszép ingerekkel. Szíve ujjongva dobol bordáin, vére szélsebesen árad ereiben, lelke mámoros sóhajokat hallat. Azon kapja magát, hogy megannyi éberkómában töltött esztendő után, újraéled, eszméletre tér. Rabévei sivár hómezővé dermesztették lelkét, vastag jégkérget vontak szíve köré. Érzéketlenné tette magát, hogy képes legyen elviselni Ura viszolyogtató érintéseit, nem kívánt csókjait. Fogait összeszorítva, a közöny álarcát felöltve tűrt és engedelmeskedett, robot módjára szolgálta ki Kobal igényeit, miközben egyre csak érlelte a tudata sötétjében duzzadozó dacot; a mélyen gyökerező, leküzdhetetlen szabadságvágyat. A menekülési kényszert, mely gyengébb napjain áttörte józanságának falait és bekebelezve lelkét reménytelen, fájdalmas fenyítéssel díjazott szökési kísérletekbe hajszolta. Ilyenkor vérszemet kapott és olyan vált, mint a csapdába esett róka, aki képes lett volna lerágni foglyul ejtett lábát is szabadulása érdekében. Gerincén éles, fehéren izzó fájdalom villámlik keresztül, mikor emlékezetének tóvizéből felszínre úszik egy feledni akart jelenet. A filmkockán félmeztelenre vetkőzött, deltássá edzett férfi korbácsol egy összekötözött csuklóinál felakasztott, szintén szabad felsőtestű nőt. Hallja a levegőt átszelő ostor rémisztő surrogását, a húsba tépő, vékonnyá sodort bőrfonat csattanását, a felhasadó bőr, és a hosszú, mély sebből felfröccsenő vér hangjait. Látja a férfi bőre alatt megvonagló izomkötegeket, ellendülő karját, a korbácskígyó villámlását. Érzi a nő hátába maró, éles, lángforró fájdalmat. Idegpályáin bozóttűzként söpör végig a parázs kín. És mielőtt még felsikoltana, miként a borzalmas vízióban látott-érzett nő, megfeszíti akaraterejét és eltökélten kimállasztja fejéből a sokkoló képsorokat. És pont mikor már megkönnyebbült sóhajt hallatna, amiért sikerrel űzte el az elméjébe tolakodó rémfilmet, mozgást érzékel a szeme sarkában. A rossz előérzet dérhideg szellemujjai ragadják torkon, gyomra eljegesedik. Szorongóvá riadt pillantását a hozzá ijesztően közel álló, magas alakra kapja, aki éppen ebben a pillanatban rántja ki ezüstösen villanó, karcsú tőrjét a combjához erősített hüvelyből. Dobhártyáját szinte kettészeli a tokból kicsusszanó penge baljós, fémes surrogása. A látottaktól sóbálvánnyá dermed. Semmi kétség; a szálfa termetű jelenés egy angyal. De nem akármilyen. Egy démonölő harcos. Bőrét még ebből a távolságból is, még ruhán keresztül is süti a mennylényből sugárzó erő, szívébe félelmet szúr az angyal testén viselt fegyverarzenál riasztó látványa. Tekintete kapkodva térképezi fel a hímnemű angyal vonásait és bár dolgát megnehezíti a férfi arcára vetülő árnyék, azért sikerül teljes képet kapnia róla. Sorra veszi a részleteket; a humuszbarna, rövidre nyírt tincseket, a magas, halvány ráncokkal barázdált homlokot, a karakteres arccsontozatot, a szabályos porcú orrot, a dús ajkakat, a férfias, sötét szőrzettel hintett állat, és a szigorú vonalú szemöldökök fedezékében kéklő, befagyott tavakhoz hasonlatos íriszeket. Mindezekhez sudár, erőteljes, széles vállú, keskeny csípejű alkat párosul. A férfi kifejezetten félelmetes küllemmel bír. Jóképű, ám veszélyt sugárzó vonásait komor kifejezés uralja, fagyos lélektükreiben kérlelhetetlenség ül, kidolgozott izmain mattfekete bőrruházat feszül. Aminah-t az Angyal markában fénylő, karcsú pengéjű tőr látványa sem villanyozza fel. Nem beszélve a többi gyilokszerszámról, melyek csak arra várnak, hogy gazdájuk vérbe fürössze őket. Elméjének falait egyre eltökéltebben ostromolják az ott formát öltő, vészterhes gondolatok. Szívében percről percre kövérebbé hízik a jeges félelem, minél több részletet fog fel a Jégszemű Harcosból. Ráébred, hogy kolosszális hibát követett el, mikor Isten Házához járult és angyali segítségért fohászkodott. Nem szelíd lelkű őrangyal szállt alá a Mennyből, hogy megszabadítsa Kobal billogjától. Harcos érkezett, aki perceken belül kinyesi belőle az életet. A Bosszúálló férfias vonásaira kövült irgalmatlanság és a fagyos íriszek mélyén dermedő, józan céltudatosság nem hagy kétséget afelől, hogy mi jár a Jégszemű fejében. Az ő kivégzésének gondolata. Bőrét parázslani érzi a morózus Angyal merev, dérszilánkos tekintete alatt. Tudja jól, a könyörtelen férfi nem fog megkegyelmezni rajta. Még arra sem lesz esélye, hogy reszkető ajkakkal elrebegje jövetele célját. Amint ez világossá válik előtte, legyűrhetetlen menekülési kényszer urhodik el rajta. Nem azért szökött meg végre, hogy a szabadság kapujában hamuvá porladjon egy Démonölő kardja által. Nem halhat meg. Még nem. Itt, így nem. Megránduló combizmai felrántják a padról. Riadt pillantását a Bosszúálló metszően hideg lélektükrein tartva hátrálni kezd, miközben szóra nyitja reszkető, vértelenné sápadt ajkait.
- Tehát Isten hóhért küldött segítő helyett… - suttogja maga elé a fejében formát öltő gondolatot, miközben felemeli jobbját és szívére szorítja azt.
- Egyedül vagyok, mert…
Elharapja mondandóját, majd szorongó tekintetét idegesen nyeldekelve az Angyal kezében fénylő tőrre szegezi, melyen eleven lángként villan végig a közeli lámpák narancsszín fénye. A férfi felemeli a tűzszikrákat fröcskölő pengét és másik kezének mutatóujjához vezetve az vékony kést, töprengőn hozzáérinti ujjbegyéhez annak hegyét. Bár a mozdulat látszólag könnyed és fesztelen, mégis nyílt fenyegetést hordoz. Aminah egész testében borzong a Démonölőtől való féltében, gyomrában pánik növekszik. Szemeit a gyilkos fémtárgyon tartva még egy lépést hátrál a veszélyes Angyaltól.
- Mert szökésben vagyok. – nyögi ki végül alig hallhatóan.
- Bár tudnék valami meggyőző indokot mondani, hogy miért ne öljön meg… Megemlíthetném, hogy sosem öltem meg, vagy vittem bűnbe senkit… Elárulhatnám, hogy egyetlen lélek Pokolra kerülése sem írható az én számlámra… Hogy démonná válásom óta rabként élek az Uram házában… Tudom, hogy mákszemnyi esély sincs rá, hogy higgyen nekem. – mondja az előbbiekhez képes leheletnyivel hangosabban, fojtottan, tekintetét egy pillanatra sem véve le a gyilkos tőrről, valamint az annak markolatát szorító, fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjakról.
- Hiába könyörögnék kegyelemért… Igaz? – kérdezi és végre sikerül eltépnie rémült pillantását a fegyverről. Nem ostoba. Tisztában van vele, hogy a Harcos játszi könnyedén érné utol, ha menekülni próbálna. Nem akarja még azzal is súlyosbítani egyébként sem rózsás helyzetét, hogy még fel is mérgeli Kivégzőjét. Lelkét szívszorító elkeseredettség és fájdalmas csalódottság árasztja el. Minden jövőbe vetett hite és bizakodása dobhártyarepesztő csörömpöléssel szilánkokra robban. Könnyszúrta szemeit a bénítóan jeges, már-már áttetszően kék íriszekre emeli. Lélektükreiben reményvesztett beletörődés és mély szomorúság csillog.
- Csak arra kérem… már ha lehetek olyan merész, hogy kérést fogalmazzak a Hóhéromhoz, hogy ne… ne fájjon… nagyon… – súgja elcsukló hangon, elszoruló szívvel, halálfélelemtől remegő-elfagyó gyomorral. Rettegve, reszkető térdekkel lép közelebb ijesztően vonzó, mogorva gyilkosához. A nyurga, terebélyes lombozatú fák között átcikázó, harmatos leheletű szél lelöki fejéről a kendőt. Ám a pajkos légáramlat nem elégszik meg ennyivel. Kiragadja nyakából, és messzire sodorja a pehelykönnyű, liliomfehér muszlinsálat. Óarany fényű, hosszú fürtjei arca köré áradnak, elfedik a szempillái mögül felszivárgó, kristályos cseppeket.
- Talán még egy démonnak is jár az utolsó kívánság kiváltsága… - teszi hozzá, majd elvonja könnyektől fátyolos tekintetét a fagyosan sütő szempárról, felemeli balját, kisöpri arcából sötét tincseit és végigpillant a vesztőhelyévé lett, léleksajdítóan gyönyörű parkon. Ezt a festői képet viszi magával a pusztulásba. Legalább nem Ura arca az, amit utoljára kell látnia… Majdnem sikerült. Kár, hogy nem tervezte meg a Pokolból való kijutás utáni lépéseket. De legalább szabadon hal meg. Egy bosszúálló, s nem Kobal lesz az, aki kimorzsolja belőle az életet. Tiszta, balzsamos levegővel tüdejében, a csillagok pettyezte ég alatt ér véget útja. Lehetne sokkalta rosszabb is.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   Kedd Jan. 13, 2015 11:24 pm

Nesztelen, csupán az elmében visszhangot verő suttogások szólaltak meg agyában, melyek egyenesen tőle néhány méterre kuporgó nőtől származtak. Angyalként még ha bosszúálló is volt, hallotta az Úrhoz szóló fohászokat, akkor is, ha csak a hóhér szerepét töltötte be. Őrangyalok csak őrizettjük imádságát képesek érzékelni, hiszen lelki kapcsolatuk olyan erős, hogy bárhol is legyen őrzője, ő bárhol meghallja halandója mennyekhez szánt szavait. Ő viszont mivel a pokollénytől csupán néhány lépésnyire öltött alakot, még hangosan hallotta eme szavakat. Szemhéjai összeszűkültek, jégszikrás írisze szinte végigszántotta a pokoljáró apró termetét. Nem érezte őt erősnek, mindezek ellenére nem becsülte alá akkor sem, ha fehérnép közé tartozott. Elbizakodottság, fellengzősség és az ellenfél alábecsülése többnyire az Ő fajtájának jellemzője volt. Azt hitték bármit megtehetnek, hogy erejük olyan hatalmas, hogy senki nem képes megállítania őket, még egy démonölő harcos sem. Milyen téveszmékbe ringatták magukat. Több mint háromezer nyolcszáz esztendő telt el azóta, hogy a földet taposta, de eddig egyetlen alkalommal sem vallott kudarcot. Egyetlen démon sem volt képes megúsznia a vele való találkozást. És a nő sem fogja. Noha alkata karcsú, idomai formásak, tekintete és arcának vonásai már-már angyalinak volt nevezhető, őt nem tévesztette meg efféle külsőség. Tisztában volt vele, hogy lelketlen szörnyeteg, hiszen máskülönben nem lehetett volna fent. Csak az igazán romlott, elkorcsosult pokolfajzatok részesültek abban a kiváltságban, hogy a halandók közé merészkedjenek. A Tortúra előbb vagy utóbb mindenkit megtör, még azokat is, akik cselszövésnek köszönhetően kerültek le az szenvedést hozó lángok közé, életükben pedig nemes lelkűek voltak. A fájdalom és a véget nem érő gyötrelem minden tiszta lelket tönkretesz. Ezzel akkor szembesül csak igazán, mikor volt harcostársával néz farkasszemet. Mikor bosszúállóból bukott válik. Sokak mellett hosszú évszázadokig harcolt fivérként, az Úr mennyei seregét gyarapítva. Végül bukása után mikor ismét szembekerült vele, már nem ugyanaz volt többé. A sötétség visszavonhatatlanul bőrébe, lelkébe ivódott és immáron létét nem a védelem a tette ki, hanem a gyötrelmes kínsikolyok, melyeket ő téphetett felszínre. Kevesen akadtak olyanok, akiket nem tudtak megtörni kellőképpen. És ő maga őket tartotta a legacélosabb lényeknek. Tisztelte őket azért, amiért inkább vállalták a fájdalmat, mintsem ők okozzák. Pedig tudták. Tisztában voltak azzal, hogy ezzel saját magukat menthetnék. Az előtte álló nő másként döntött. Másokat feláldozott azért, hogy ismét gondtalan életet élhessen. Innentől kezdve pedig Zachariel célkeresztjének közepébe került.
- Hogy merészelsz szavakat intézni Őhozzá? – szólalt meg mélyen morajló baritonján, miközben tekintete egy pillanatra sem tévedt le karcsú alakjáról. Izmai vibráltak a közelében bőrkabátja alatt, felkészülve arra, hogy elhajítsa a szent szöveggel karcolt pengéjét egyenesen a nőbe, ha az menekülni próbálna előle. Ahogy hirtelen felpattant a padról, önkéntelenül szinte már reflex-szerűen fogta marokra a bőr borította markolatot és hátrahúzta a kezét, hogy elhajítsa azt. A nő azonban egyelőre nem tett több lépést sem felé, sem semerre és mivel láthatatlan erőcsápjai szorosan tekeredtek köré, így bebiztosította magát, hogy még láthatatlanná se tudjon válni. Zachariel jeges íriszeiből szinte semmit sem lehetet kiolvasni, hiszen belül sem érzett különösebben. Nem érzett haragot vagy éppen megvetést a vele szemben álló iránt. Nem töltötte el gyilokvágy, ha csak arra gondolt, miféle tetteket követhetett el a nő és nem érzett bosszúvágyat megannyi elvesztett katonáért, akiknek bukásáról a pokollények tehettek. Gyilkolt, mert ezt kellett tennie ahhoz, hogy az emberiség szenvedésén enyhítsen valamelyest és, ha már egyetlen halandót felszabadít az őt kísértő pokollényétől, akkor már megérte számára azt, hogy vér tapadjon a kezéhez. Még ha az mocskos és bűnnel fertőzött is. Tekintetével követi a démonnő éjszín fürtjeinek útját, melyet egy szellő egyenesen az arcába söpör. Figyeli miként a holdfény szikrái visszaverődnek ében szín hajzuhatagáról és kap bele újra és újra a széllökés. A nő káprázatos jelenség, ezt el kellett ismernie. Talán ő maga sosem ér úgy nőhöz, ahogyan a legtöbb férfi és nem gondol olyanokra, amikre ők, hiszen ő csupán egy katona volt, akinek már nem az volt a dolga, hogy a gyengébbik nemet boldoggá, kielégültté tegye. Ennek ellenére nem volt vak. Volt látása és mint ennek birtokában álló tudta azt is, hogy bármelyik férfi elképesztően gyönyörű jelenésnek tartaná a pokollényt. Gesztenyeszínű íriszei mélyén különös, démonoktól eltérő érzések tükröződtek vissza. Rettegett tőle és ez a rettegés nem csupán mímelés volt. Érezte a karcsú testéből áradó feszült energiát, halálfélelmet és még valamit, melyet egyelőre nem tudott hová tenni. Ez a furcsaság volt az, ami visszatartotta Zacharielt attól, hogy elhajítsa a markában szorongatott pengét.
Lágy, csilingelő szopránja ugyanazon hang volt, mely elméjében is visszhangot vert néhány perccel ezelőtt, amikor az Úr segítségéért fogalmazott fohászokat. Gerince mentén akárha lángnyelv hasított volna végig hangjának hatására, de különös módon nem rossz értelemben éppen ezért minden erejével azon volt, hogy tudomást se vegyen arról, miféle ingerület ez. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy effélét érezzen éppen ezért még gyanúsabbá kezdett válni számára a nő, aki vélhetően valamiféle praktikát próbált bevetni rajta. Látszólag porhüvelye felett el is érve a kívánt hatást.
Hagyta, hadd beszéljen a nő, amennyit csak kíván, hiszen ezek voltak az utolsó szavai, melyeket kiejthetett lágyan ívelt, buján dús ajkain, amik olykor megremegtek rettegésükben. Az első szavak hallatán arcizma sem rándult meg, azonban mikor a szökés szóba került felvonta egyik szemöldökét. Igaz első pillantásra nem tűnt olyannak, mint a legtöbb pokoljáró, mégis kételkedett abban, hogy valaha képes lenne megszökni egy démon elől. Akkor is, ha az illető maga is az.
- Jól látod. Van fogalmad róla hányszor hallottam már eme szavakat? Hányszor próbáltak lelkemre beszélni, hogy hagyjam meg szánni való életüket? Megannyi trükkel próbálkoztak már és ezek a szavak, amik a te szádat is elhagyják, nincsenek rám hatással. Tévedsz, ha azt hiszed egyetlen pillanatig is hinni fogok neked, Métely. Talán a halandókat képes vagy megvezetni, de én átlátok rajtad. Csupán magadat próbálod menteni, mint a legtöbb. – jegyezte meg karcos hangján, majd közelebb lépett a démonnőhöz. Mikor már közvetlenül előtte állt a magasság és testbeli különbség még inkább érezhető volt kettejük között. Míg a nő apró termetű és férfiakat megrészegítő karcsú testalkatot birtokolt, addig Zachariel legalább másfél fejjel magasabb volt és széltében is kétszer akkora, mint ő. Ritkán akadt össze a nőhöz hasonló törékeny démonokkal.
- Nem az a feladatom, hogy fájdalmat okozzak. – ennyit mondott csupán kérésre.
Tekintetét a nőébe fúrta ott azonban nem talált arra utaló jelet, hogy hazudott volna neki. Míg kötelességtudata figyelmeztette, hogy talán a nő csak fantasztikus színészi mivolttal van megáldva, addig angyali része tudatta vele, hogy azonnal észrevenné, ha hazugságon kapná a másikat, így minden bizonnyal valóban szökésben állt. A kérdés már csak az volt, ki elől és miért. Amennyiben maga az első bukott volt az, aki üldözőbe vette a nőt, vajmi kevés esélyt látott arra, hogy túlélje. Ha olyan lenne, akárcsak ők, romlott és becstelen, valószínűleg útjára engedte volna őt, hogy szabadon megtalálja üldözője, hiszen számára az volt a legjobb lehetőség, ha a pokoljárók immáron már egymást kezdik gyilkolni. Viszont nem volt olyan, mint ők. Valamiért nem lépett hátra és nem vált láthatatlanná, noha a lehetőség adott volt. Mégis valami láthatatlan erő bírta maradásra, aminek köze nem volt a démon bármilyen képességéhez.
- Mutasd a jelét! – utasította őt ellentmondást nem tűrő határozottsággal, miközben komor tekintettel a lágy vonásait fürkészte. – Ha valaki tulajdonában állsz, akkor a jelének mutatkoznia kell valahol. – tette még hozzá. A jelből kiolvashatta, hogy ki elől menekülhetett, így felkészülhetett arra, ha esetleg újabb személy csatlakozik találkozójukhoz. Ha pedig a nőnek igaza volt, akkor erre hamarosan sor is fog kerülni, így hát démonölésre szánt fegyvereit nem tette el. Persze nem mintha anélkül nem lett volna elég halálos. Számtalan alkalommal vívott már harcot fegyverek nélkül, a végeredmény pedig minden alkalommal ugyanaz lett: Halál.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   Kedd Jan. 13, 2015 11:24 pm

Látja a Mennylény sziklaarcára kövült kérlelhetetlenséget, a mélykék íriszek fenekén ülő, hideg kétkedést. Érzi a robosztus, bivalyerősnek rémlő férfiből sütő hajthatatlanságot, a testét ölelő, aranyfényű aura perzselő hőjét. De nem csupán az Angyal katonás tartása, szigorú kifejezést tükröző vonásai és izmainak feszes tónusa az, mi a felé tanúsított bizalmatlanságáról és gyanakvásáról árulkodnak. A Szárnyas Hóhér mennydörgés-szerűen robajló, érzelemmentes hangja és a szavait átjáró, hűvös erélyesség is megerősíti hitében: a Mennylény csupán eltaposandó féregnek látja, az emberiségen élősködő, kiirtandó mételynek. Nem kárhoztatja ezért az Indigószemű Bosszúállót, elvégre Isten harcosaként az a dolga, hogy megtisztítsa a Földet a lélekkorhasztó, bűnt terjesztő pokolfajzatoktól. A férfi szemében pedig ő is egy a sok közül, a Gonosz kénszagtól bűzlő, ármány szülte ivadéka. Örökös háborúskodásban telt, hosszú évszázadok, ha nem évezredek állhatnak már mögötte, és ez idő alatt nyilvánvalóan számos alkalommal próbálták meg megvezetni, válogatott módszerekkel, bevetve minden körmönfont, ördögi eszközt: csábító, szép, avagy esdeklő szavakat, kacér szempilla-rebegtetést, manipulatív műkönnyeket. Démonölőként minden aljas trükköt betéve tudhat már. Mindezek fényében tehát tökéletesen érthető, hogy a férfi egyetlen szavát sem hiszi és minden önkéntelen, riadt gesztusa mögött is fondorlatot sejt.
Amint gondolatmenete végére ér, újfent felhangzik a Szent Hóhér tengermélyen morajló, jégkristályok karcosította hangja. Az Angyal az ő iménti gondolatait önti szavakba, pontosan azokat a dolgokat fogalmazza meg, melyek az előbb borús felhőként vonultak át elméjének égboltján. És noha tudta, hogy a Gyönyörű Gyilkos mit gondol felőle, hogy emberi lelket szívó nadálynak tartja, mégis szíven ütik a hallottak. A férfi minden egyes megvető szava mérgező tüskeként fúródik rabságra átkozott, sajgó lelkébe. Csüggedten lehajtja fejét, a porlepte földre szegezi könnypárás tekintetét. Nem akarja, hogy a Jégszívű Bosszúálló lássa szégyenbe oltott félelmét. Érzékeli a szálfa termetű Mennylény közeledését és bár combjaiban megrezdülnek az izmok, mégsem lép hátrébb. Kőnehéznek vélt, rémület préselte szíve felugrik torkába és fájón szűkölő gyomorral, jégkásává dermedt vérrel várja a végzetes csapást. Ám az egyelőre nem látszik eljönni. Érkezik helyette a férfi egy újabb mondata.
„Nem az a feladatom, hogy fájdalmat okozzak.”
Lassan emeli fel fejét és emeli könnyopálos pillantását a merev, festőecsetre kívánkozó szoborarcra. Reményvesztett tekintete az érzéketlenséget sugárzó, fagyos íriszek csapdájába esik. Borsódzó háttal, gleccserré hűlt tagokkal, mozdulatlanná dermedve várja a Halálosztó következő, talán végzetes lépését. Azonban a férfi pillanatnyilag nem tesz egyebet, csupán jegesen izzó röntgentekintetének kereszttüzében tartja őt. Nem kell géniusznak lennie, hogy tudja; az Angyal benne olvas éppen, zaklatott tudatát, hányatott lelkét vizsgálja át, szándékait, vágyait fürkészi, gondolatati, érzelmei között kutat. Fázósan megborzong, de nem emeli fel karjait, hogy azokat maga köré fonva mérsékelje teste reszketését. Ebben a puskaporos helyzetben nem hiányzik egy halálos következményekkel járó félreértés. Az Indigószemű még azt hinné, támadni készül, holott még fegyvert sem fogott soha. Telekinetikus erejét sem használta sosem erőszakos célokra. Azon kapja magát, hogy kezdi zavarni az arcát fürkésző, vesébe látó tekintet, mely aprólékos pontossággal méri fel vonásait és azokon túllátva minden bizonnyal mindazt, ami szívében, lelkében és elméjében rejtezik. Önkéntelenül nagyot nyel, mire fájdalmasan megvonaglik kiszáradt, félelem szorongatta torka. Sűrűvé dermedt, gleccserhideg vére különös módon meghevül és folyékonnyá olvad ereiben, majd felszökken a járomcsontján feszülő bőrbe, ami ezáltal forrón bizseregni kezd, akárha izzó hegyük tűk ezrei szúrnának belé. Ekkor a Mennylény váratlanul újfent rádörren. Összerezzen a felmorajló baritont átszövő erélyesség hallatán. Esze ágában sincs ellenszegülni, vagy vitázni, elvégre nem kívánja még tovább rontani amúgy sem rózsás helyzetét. Egyébként sem volt soha a makrancosság mintaszobra, Urával szembeni lázadása is kimerült a csendes, csírájában elfojtott szökési kísérletekben. A hangos szóváltás, a heves replikázás és a látványos hisztériázás nem az ő világa. Életében is szelíd, visszafogott természetet tudhatott a magáénak, és az arisztokrata szüleitől kapott, szigorú nevelés csak még tovább erősítette erényeit. Mivel Kobal meg akarta őrizni szófukar, engedelmes jellemét, nem tette ki a tortúra gyötrelmeinek, nem törte és mérgezte meg lelkét, nem töltötte fel szurokkal a szívét. Alázatosnak akarta őt, de egyetlen dologgal nem számolt. Emberi érzéseivel. A csalódásból sarjadt, tehetetlen dühvel, az izzó haragban fogant, perzselő gyűlölettel. Ezen indulatait felidézve, összecsipegeti bátorságának utolsó porszemcséit is és szóra nyitja remegő, színtelenné sápadt ajkait.
- Kobal csellel szerezte meg a lelkemet. Azt hazudta, megmenti a férfit, akit szeretek, a lelkemért cserébe. Omar-t halálos kór emésztette. A teste tüzelt és üszkösödött… Bűzös, nedvedző sebek lepték el, iszonyatos kínok közt senyvedett. Magán kívül vergődött a fájdalom markában. Kobal azt ígérte, hogy majd csak akkor jön el éltem, ha leéltem Omar-ral az életemet…– mondja halkan magát is meglepve hirtelen támadt vakmerőségével, miközben tenyerét az ég felé fordítva bátortalanul előrenyújtja megbillogozott jobbját.
- Rám sütötte ezt a jelet… aztán eltörte a nyakamat… Azt sem tudom, hogy… egyáltalán meggyógyította-e Őt… - folytatja el-elcsukló hangon, könnyeivel és a szívét szorító, láthatatlan erővel küzdve. Gondolatai közül előformálódik a valaha hőn szeretett és megmenteni kívánt férfi délceg alakja, jóképű, bronzbőrbe vont arca, szikrázóan fehér mosolya, olajbarna haja. De látja a sötéttüzű, bogár-fekete íriszeket, a karakteresen kiugró járomcsontokat, a gödrös állat, a cakkos felső és a teltebb alsó ajkakat. Emlékeibe révedve észre sem veszi, hogy néhány szökevény könnycsepp átlopja magát szénfekete pilláinak során. A folyékony kristályba öntött fájdalom-gyöngyök lassan gurulnak végig arcán, hogy aztán állához érve levessék magukat a mélybe. Akaraterejét megfeszítve visszazárja Omar képét az emlékeit őrző, korhadozó ládába és lesüllyeszti azt tudatának tófenekére.
- Nem… nem a kegyelmedért sírok. Hiába is kérném, hogy higgy nekem, hiszen tudom, minek gondolsz. És igen… az vagyok. Egy az ellenségeid közül… Egy a pokoljárók soraiból. – suttogja a torkában hízó, elkeseredettség szülte gombóctól fojtottan. A következő pillanatban fellángol a tenyerébe vésett szimbólum, miközben tűzből font ostor vág végig megfeszülő gerincén. Halálra váltan szegezi rémült pillantását a bőrét égető jelre, mely a szokásos fekete helyett most vérvörös színben izzik.
- Értem jönnek… - nyögi holtsápadtan, majd gyanúját beigazolandó két megtermett, rosszarcú démon ölt alakot, alig három méterre tőlük. Abban a percben, mikor a pokolfajzatok rá szegezik szurok áztatta, nyílt agressziót tükröző szemeiket, fejébe éles, tűzforró fájdalom hatol. A csigolyáit faldosó lángok felkúsznak agyába és tépdesni kezdik azt, miközben teste köré láthatatlan, árnyból szőtt erőindák tekerednek.
- Szökünk, szökünk? – kérdezi az egyik, társánál valamivel magasabb és széles vállúbb férfi kásás, dörmögő hangon, penge ajkain vérszomjas, csúfondáros vigyorral. A másik pokoljáró károgó, idegőrlő hangon röhög fel, mire Aminah teste körül erősödik a csonttördelő szorítás, fejében fokozódik a perzselő fájdalom. Mintha hatalmas, gonosz energiából alkotott kígyó próbálná összezúzni tagjait, mintha annak pusztító mérge savazná lelkét és perzselné el gondolatait. Cserepessé száradt, vértelen ajkai közül elgyötört nyögés szakad fel, térdei elzselésednek és biztos benne, térdre rogyna, ha a démoni erőcsápok nem tartanák béklyóban. Félreverő szíve tébolyodottan vergődik repedező bordáinak fogságában, vére pániktól hajtva, eszeveszett tempót diktálva vágtat ereiben. Ezúttal kínkönnyek öntözik maszkká merevedett arcát és bár szorosan lezárja szemhéjait, hogy gátját vegye az újabb cseppek rohamának, azok makacsul átfúrják magukat pilláinak sorfalán.
- Vidd Kobalhoz a luvnyát. Én megkopasztom a szétszteroidozott szárnyast. – veti oda a vaskosabb démon cingárabb társának, majd vérmes szándékainak komolyságát bizonyítandó, egy hegyoldalról alázúduló lavina erejével indul meg a Bosszúálló felé.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   Kedd Jan. 13, 2015 11:25 pm

Hosszú évezredek óta nem volt arra példa, hogy összezavarodott volna. Mindeddig sziklaszilárd elképzelései voltak, melyek egytől-egyig bizonyítást nyertek. Képzete szerint a démonok nem voltak többek egy mételyeknél, melyektől meg kellett szabadítania az emberiséget. Kigyomlálni a fertőt okozó növényeket és elégetni mindet, hogy ne tudjanak szaporodni. Több mint három évezrede belé táplált érzékesek és gondolatok, most mégis megingatták egy pillanatra. Ez pedig a legkevésbé sem tetszett neki. Az Úr katonájaként az volt a feladata, hogy megvédje a rászorulókat, nem pedig az, hogy az ellenségnek kedvezzen. A szemében ez egyet jelentett a főbenjáró bűnnel, még a halandók gyilkolásánál is súlyosabbnak vélte. A Mennyei Sereg katonájaként megtanulta, hogyan vonjon áthatolhatatlan jégkérget szíve köré, hogy egy szívdobbanásnyi időre se inogjon meg küldetésteljesítés közben, ugyanis feladata annál nehezebb, mint azt bárki kívülálló elképzelte volna. Előfordult, hogy egészen ártatlannak tűnő pokollényekkel kellett harcolnia, akikről persze végül kiderült, hogy ugyanolyan kátrányos lelkű, mint a társai. Akadtak, akik gyermek porhüvelyét felöltve plántáltak sötét fekélyt kristálytiszta lelkekbe. A végeredmény mindig ugyanaz volt; végeznie kellett velük, míg nem volt túl késő. Az előtte álló nőről, azonban nem tudta eldönteni, hogy milyen. Nem egy alkalommal jutott tudtára az, hogy a pokollények előszeretettel láncolnak magukhoz nőket, csalással szerzik meg lelküket, hogy aztán lent rabszolgákká tegyék őket. A pokol lét azonban mindenkit megváltoztat, főként, ha szenvedéseknek van kitéve.
Jeges íriszei összeszűkülve fókuszáltak a nőre, azonban mivel a lelkében nem olvashatott, egyetlen megoldás maradt csupán; megérzéseire kellett hagyatkoznia. Noha elméje azon volt, hogy meggyőzze őt arról, hogy a nő nem más, mint a többi, csupán porhüvelyére van hatással ezért bódítja meg a démonnő, azonban nem zárhatta ki azt sem, hogy ő is csak egy lehurcolt lélek, akit erőszakkal tartanak lent. Ha az utóbb bebizonyosodik, nem ölheti meg. Bosszúállóként arra esküdött fel, hogy démonokat öl, olyannal nem tehette meg, aki mindeddig senkinek sem ártott. Azt esélyt meg kellett adnia neki, akkor is, ha a végül a másik is lelket rabol. Ekkor már viszont a nő tehet arról, hogy letért a menekülést jelentő útról.
Komor vonásain egyetlen érzelem sem suhant át, miközben a nőt hallgatta. Tekintetét a felfelé fordított tenyérre és a kreol színű bársonyos bőrbe égetett jelre szegezte, amelyen azonnal fel is ismerte Belial rendjének egyik szimbólumát. Démonnő csokoládé színű szemeiből kibuggyanó kristályos könnycseppek, nem hatották meg, azonban tekintetét elvonta a démoni jelről és helyette íriszeit a nőébe fúrta. Egyelőre hitt neki, hiszen története túl részletes volt ahhoz, hogy hazugság legyen, másrészt pedig gesztusai nem árulkodtak arról, hogy ferdítené a valóságot. Lélektükreiben kiülő fájdalom valós volt, melyet egyetlen démon sem lett volna képes ilyen jól előadni. Mivel Zachariel nehezen viselte a fehérnép könnyeit, inkább elvonta tekintetét a nőről gyönyörű vonásairól, majd visszacsúsztatta démonölő, szent jelekkel vésett tőrjét a tokjába. Ez persze nem azt jelentette, hogy teljesen védtelen lett volna, hiszen puszta kézzel történő harcban is legalább annyira halálos volt, mint fegyverekkel, továbbá ha szükség úgy kívánná egy tized másodperc alatt ismét a kezében landolhat a gyilokfegyvert.
Mire a gondolat végigfutott elméjében, lángostor csapott végig gerince mentén, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy társaságuk érkezik hamarosan. Állkapcsa megfeszült, íriszei gyűrűi pedig jégfehér színben kezdtek ragyogni, miközben lassan megfordult, hogy szembekerüljön a két idegennel. Szivárványhártyájuk vérvörös színbe lobbantak, amikor tekintetük a démonnőre és Zacharielre tévedt. Izmai acélossá merevedtek fekete bőrkabátja alatt, felkészülve az elkerülhetetlen küzdelemre, ugyanis egy bizonyos volt; a nőt nem fogja átengedni nekik. Egy másodperc tört része alatt előhúzta bőrmarkolatú tőrjét, melyet az imént csúsztatott vissza a helyére, míg a másik kezébe is egy újabb ehhez hasonlatos fegyvert vett. Első kérdésüket hallva azonnal biztossá vált, hogy a démonnő igazat mondott és valóban szökésben volt. Harcedzett ujjai erősen markoltak rá a tőrök markolatára abban a pillanatban, amikor fájdalmas nyögés hasított végig a feszültségtől terhes levegőben. Hátra sem pillantva a válla felett a nőre, az Úrtól kapott képességét kihasználva egy pillanat alatt megszakította a démon erőcsápját, mellyel a Szökevényt tartotta béklyóban.
- Tévedtek, ha azt hiszitek átengedem a nőt. Még nem végeztem vele. – jelentette ki érzelemmentes hangon, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a két pokoljáróról. – Ajánlom, hogy most távozzatok, míg megtehetitek.
Bár tilos lenne elengednie egyetlen Mételyt is, ezúttal kivételt kellett tennie, hiszen a nőt mindenekelőtt biztonságos helyre kellett vinnie, oda ahol nem lelhettek a nyomára. Nem értette miért, de a benne lévő fény azt súgta, hogy mentse meg. Segítsen neki megszabadulni fogva tartójától akkor is, ha azért az Úr letaszítatja. Lelkiismerete melyet mindeddig úgy hitt a feledés homályába veszett, ismét megszólalt benne.
Abban a pillanatban, ahogy újabb erőcsápot indítottak el a nő felé, melyet persze azonnal vissza is vert, tudta, hogy a megállapodás érvényét vesztette. Ha nem éltek a lehetőséggel, hát nem. Valójában csodálkozott volna azon, ha egyszerűen elsétálnak, hiszen mivel megbízást teljesítettek, vélhetően szörnyűbb sors várt volna rájuk, mint amit egy bosszúálló adhatott volna nekik.
Mivel a nőt nem akarta védtelenül hagyni, egyelőre nem mozdult helyéről, testével védelmezte, azonban túl sokáig nem kellett arra várni, hogy az ellenfél mozduljon. Egy emberként léptek elé és mielőtt még bármilyen újabb csápot elindíthattak volna, elkapta az egyik nyakát és a szembe lévő fához teleportált vele, hogy aztán olyan erővel vágta neki a pokollényt, hogy a fatörzs majdnem ketté tört. Tőrjével éppen lecsapni készült, hogy minél gyorsabban eltakarítsa egyiküket az útból, amikor karcos nevetés kaparta dobhártyáját belülről. Hátrapillantott a válla felett és mielőtt még a másik nekieshetett volna a nőnek, hófehér lángokból font ostorát előkapva elkapta a démon nyakát és egy erőteljes rántással elhúzta őt a démonnő közeléből. Pillanatnyi lankadó figyelmét azonnal kihasználta a fának szorított, aki kiteleportálta magát a béklyóból. Zachariel nagyot rántott ostorán, hogy közelebb húzza magához a démont, majd egy másodperc alatt fölötte termett és hasba szúrta a földön fekvőt. Tébolyult hörgés szakad fel torkából, csontjairól pedig száraz pergamenként kezdett hullani a koromfekete, égett bőr egészen addig, míg már csupán néhány adag hamu maradt belőle.
Zachariel arcán elszántság tükröződött vissza és mivel feladatának teljesítése túlságosan lefoglalta, észre sem vette, hogy szárnyait kiengedte börtönükből. Mivel felsőruházata leszakadt róla, testét borító tetovációk láthatóvá váltak. Írás nem földi nyelven keletkezett, mágikus szavak pedig védelmet biztosítottak egy bizonyos fokig számára, továbbá az esküjét tartalmazta, melyet az Úrnak tett, mikor a szolgálatába állt. Az előbbi szinte minden bosszúálló testén látható volt, azonban az utóbbit ő kérte kifejezetten, hogy mindig emlékezzen arra, miért is jár a halandók világában.
Karizmai élesen rajzolódtak ki, miközben halálos tekintetét egyenesen a démonra szegezte. Úgy indult meg felé, akár egy tank. Megállíthatatlan kötelességtudat és rideg könyörtelenség sütött róla, ami láttán már a démon is megrettent. Mivel társát az imént látta kivégezni, úgy vélte, jobb lesz, ha ő is menekülőre fogja. Zachariel azonban nem engedte. Mielőtt még a másik láthatatlanná vált volna, tökéletes pontossággal és brutális erővel hajította el a tőrt, ami éppen idejében állt a szíve közepébe. Megpróbálta kihúzni, de regenerációja ekkor már nem indulhatott be. Csontjairól olvadni kezdett hús, bőre éppen úgy, ahogy a másiknál száradni és feketélleni kezdett egészen addig, míg porrá nem semmisült. Rezzenéstelen arca csupán akkor enyhült néhány fokot, amikor fegyverét ismét a kezében tarthatta. Kimért mozdulatokkal visszacsúsztatta azokat a tokjába, egyelőre azonban nem fordult a nő felé.
- El kell mennünk innen. Túl veszélyes. Feltételezem nem akar visszamenni ahhoz fogvatartójához, főleg ha a fülükbe jut, hogy velem látták utoljára. – morogta karcosan mély orgánumán, majd tekintetét végigszántotta a környéken újabb lelkek után kutatva, azonban egyelőre senkit nem észlelt. Mielőtt még a másik bármit is reagálhatott volna iménti szavaira, odalépett a nőhöz és erős ujjait a vékony felkar köré fonta. Közelebb rántotta magához törékeny testét és anélkül, hogy további magyarázkodásba bocsátkozott volna, a nővel együtt láthatatlanná válva egy óceánparti elhagyatott házba repítette magukat, mely volt őrizettjének otthona volt egykor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   Kedd Jan. 13, 2015 11:27 pm

Megkísérel mozdulni a derekára és végtagjaira tekeredett erőcsápok csontmállasztó présében, de képtelen megfeszíteni izmait. Agyát mintha salétromsav marná, lelki füleivel hallani véli füstölve felhólyagosodó, elparázsló szöveteinek sistergését. Szívesen felkapná kezeit a halántékéhoz, hogy tenyereit fejének két oldalára tapasztva megpróbálja mérsékelni a fejét feszítő fájdalom egyre erőteljesebbé markánsodó hullámait, azonban jelenleg arra kárhoztatott, hogy egyetlen nagy kíngörccsé változva, kívül moccanatlan, belül szilánkokra robbanó szoborként álljon az idegpályáit szaggató gyötrelem markában.
- Ne… - nyögi elkínzottan, vértelenné sápadt ajkakkal, fájdalomtajtékok hánykolta testtel, minden ízében reszketve. Tudja jól, hogy miféle büntetésre számíthat, ha visszatoloncolják a Pokolba, tudja jól, hiszen nem egyszer volt már szemtanúja annak, hogy Kobal miképpen gyötri halálra a szökevény ágyasnőket. Ura minden szökési kísérletet nyilvános, borzalmas kínzással torolt meg, azt demonstrálván, milyen találékony tud lenni, ha engedetlen ágyszolgákat kell válogatott módszerekkel, különös kegyetlenséggel lemészárolni.
Abban a pillanatban, amikor kíntól szűkölve, néma zokogásban tör ki, hirtelen semmivé enyésznek a porhüvelyét rabigába bilincselő erőcsápok. Sanyargatott idegpályáiból, meggyötört agyáról egyszeriben elfoszlik minden fájdalom. Elülnek a testében tomboló vihar vad hullámai, de nem enyhül a bukfencező szívét facsaró rettegés. A mellkasát markolászó félelemujjak nem eresztik egy szemvillanásnyi időre sem. Mégis fellélegzik a fájdalom elmúltával, tüdeje szomjasan hörpöli magába az éjszaka hűs leheletét. Fellélegzik, de nem könnyebbül meg. Kendőzetlen riadalmat tükröző tekintete a Gyönyörű Bosszúállóra tapad. Biztos benne, hogy az Ő angyali erejének köszönheti a démoni erőindák megsemmisülését. A Szoborarcú Hóhér megmentette… Zaklatott lelkében őszinte hála ébred, amit azonmód porrá is tipornak a Démonölő szavai.
„Még nem végeztem vele.”
Eszerint az Angyal nem puszta szívjóságból, nem nemes érzelmektől motiváltan szabadította ki az erőnyalábok fogságából, csupán magának akarja a trófeáját. Akárha levadászandó préda volna, aminek a koponyáját az övére szándékszik tűzni, miután végzett vele. A gondolat – különös módon – nem csupán rettegést, de mélyre ható szomorúságot is plántál a lelkébe. Szájában keserű íz terjed szét, torkában gombócot hizlal a kiábrándultság. Mintha elárulták volna… Mintha arról az egyetlen, gondosan dédelgetett, félve ápolt reménysugárról kiderülne, hogy nem több hamis káprázatnál, egy érzékcsalódásból fogant, üres délibábnál.
Olyannyira leköti a mellkasát szorongató csüggedtség feletti bánkódás, hogy fel sem tűnik neki: Hóhéra elé áll, hogy élő pajzsként védje meg a begyűjtésére érkezett démonok újabb rohama elől. Csupán akkor eszmél fel letargikus révedezéséből, amikor az Angyal a legközelebbi fához vágja az egyik, nyakánál megragadott pokollényt. A hatalmas éger durva felületű törzse megreccsen a grimaszba torzult arcú sátánfajzat háta alatt. Eközben szeme sarkában mozgást érzékel. Odakapja riadt pillantását, a látványtól a földbe gyökereznek a lábai, kővé dermeszti őket az erein végigzubogó, jeges rémület. A másik démon éppen felé tart, pengevékony, kegyetlen természetről árulkodó ajkain torz, semmi jót nem ígérő vigyorral, éjfekete íriszeiben sötéten izzó parázzsal. Összerezzen, amikor a férfi torkából ronda, karcos nevetés tör fel, azonban mielőtt Kobal csatlósa elérhetné, dérfehér villanás tűnik fel látóterében és vonzza magához tekintetét. Látja a Gyönyörű Mészáros markában lobogó, patyolatszín lángokból sodort ostort, látja a férfi robosztus testéről lehasadó szövetet, az elfoszló anyag mögül előtűnő, bronzbőrbe vont, tekintélyes izmokat, az azokon futó, szent jelek és mágikus rúnák alkotta, attraktív tetovációkat és bizony látja az Angyal gerenda vállai mellett feltűnő, gigászi méretű, impozáns szárnyakat is. A feszült helyzet dacára elnyílnak ajkai a csodálkozástól. Megigézetten áll, bűvölet béklyózta tekintete az impresszív megjelenésű Isteni Lény ruhátlan felsőtestére, látványos rajzolatokkal ékített, erőtől duzzadó idomaira tapadnak. Végigvesz minden parányi részletet; a gondosan kidolgozott csuklyásizmot, szőrtelen, sima bőrrel takart mellkas domború deltáit, a kockákba rendeződött has élesen kirajzolódó izombordáit, a robbanni kész, feszülő bicepszeket, a kidomborodó erekkel átszőtt, vaskos alkarokat. Szája – szégyenszemre – sivatagossá szárad a látvány hatására, cserepesnek érzett ajkai megremegnek, ostoba szíve meglódul bordáinak ölelésében. Arcába vér tódul, járomcsontjai felbizseregnek ráébredvén, hogy módfelett tetszetősnek találja az Angyal porhüvelyét. Zavartan kapja le pillantását a Szobortestű Hóhérról, hogy aztán támadójára irányítsa figyelmét. Eközben teste anélkül cselekszik, hogy agya erre külön utasítást adott volna. Lábaiban menekülésre készen rándulnak meg az izmok, hogy eltépjék a talajtól. Azonban mielőtt nekiiramodhatna, a démon törzse köré jégfehéren izzó tűzcsóva, a Mennylény lángostora tekeredik fel. Megtorpan, szokásához hűen szoborrá fagy, ahogy a szeme előtt kibontakozó jelenetet figyeli. Szája elé kapja kezét látva a kékezüst fénnyel megvillanó tőrt, mely végül olyan könnyedén hatol a földre terített démon lágy részeibe, akár forró kés a vajba. Nem mintha szánalom ragadná torkon, hiszen tudja jól: Kobal talpnyalói mind hitvány, velejükig romlott alakok, akik rémtetteikkel bőven rászolgáltak már a büntetésre. A Bosszúálló hidegvérűsége, zord arca, könyörtelenséget tükröző tekintete és precízen kivitelezett, profizmusról árulkodó mozdulatai azok, amik még mélyebbre döfik szívébe a rémület tűhegyes jégcsapjait. Elkerekedett szemekkel bámulja, ahogy a hasba szúrt démon porhüvelye vérvörös lángokra kapva porlad hamuvá. Képtelen levenni pillantását az üszökfeketévé perzselődő, pernyévé foszló bőrről, az alóla felszivárgó, sötétszürkén kavargó, szúrós-émelyítő szagú füstfolyamról, a szurokká olvadó csontokról, a sisteregve elfolyó belsőségekről. Vértelenné sápadt arccal, iszonyodva mered a marék hamura, ami a pokollényből maradt, és amit a következő pillanatban könnyedén felkap és elperget a parkon átcikázó, játszi szél.
- Uram irgalmazz… - nyögi összeszűkült torokkal, pergamenné aszott nyelvvel, miközben tétován hátrálni kezd a Szent Mészárostól, kinek festőecsetre kívánkozó, marcona vonásai semmiféle érzelmet nem sugároznak a külvilág felé. Sem dühöt, sem bosszúvágyat, sem diadalittas örömöt, sem elégedettséget. Mintha az Angyal valóban egy életre keltett bronzszobor volna, aki avégett lépett le a talpazatáról, hogy az Úr lecsapó ökleként szolgáljon. Félelmét még tovább fokozza a következő mozzanat, mikor is a szökni vágyó sátánfajzatot éri utol a Szárnyas Fejvadász képében érkező végzet.
Érzékeli a Bosszúálló kobragyors karmozdulatát, megugró izmait, a röppályára állított, fekete vértől maszatos tőr villanását. Az előbbihez kísértetiesen hasonlító, hátborzongató kínüvöltés újfent kettészeli az éjszaka masszasűrű csendjét, megrezegteti dobhártyáját, összepréseli zabolátlanul vergődő szívét. Megismétlődik az iménti jelenet: karmazsin lángnyelvek csapnak fel és futnak végig a sátánfajzat testén, hogy aztán csupaszra nyalják és porrá emésszék annak csontjait, olajszerűvé cseppfolyósítsák füstölögve olvadozó zsigereit. A néhai pokoljáró maradványait végül tovarepíti és szétszórja a fűzek és égerek között futó, kósza légfuvalom.
Fogai összekoccannak, ahogy félve, egész testében reszketve pillant fel a Mennylényre. Lelki szemei előtt máris megjelenik egy kép, melyen ezúttal az ő teste porlad szét az imént látott módon. Azonban az Angyal démonvértől feketéllő pengéje – várakozásaival ellentétben – nem fekszik fel a levegőre, hogy kűrje végén a mellkasába fúródva álljon meg. Ehelyett visszakerül tokjába gazdájának rutinos mozdulata nyomán.
Mielőtt szóra nyithatná remegő, már-már szürkévé sápadt ajkait, hogy segítségükkel formába önthesse a fejében megfogalmazódó kérdéseket, felmorajlik a Hóhér öblös, kissé ráspolyos basszbaritonja.
- Nem… Nem szeretnék… - motyogja orra alatt, miközben kezeit tördelve a következő lépését fontolgatja.
Szavazzon bizalmat a Gyönyörű Mészárosnak és esdekeljen neki segítségért, avagy kösse fel a nyúlcipőt, még ha mákszemnyi esélye sincs egy harcedzett démonölővel szemben, és próbáljon messzire menekülni tőle?
Bárhogy is dönt, az Úr kezében van, Ő fog határozni további sorsa felől. Reméli, hogy talán nincs minden veszve, hiszen az Atya egyelőre megkímélte attól, hogy visszatoloncolják a Pokolba, ahol a biztos kínhalál várt volna rá. Persze ez még nem jelenti azt, hogy elhárult feje fölül a vész, elvégre bármelyik pillanatban újabb fejvadászok jöhetnek érte. Itt semmiképp sem maradhat…
Amint e gondolat szárnyat bont a fejében, acélos ujjak fonódnak felkarja köré. Szíve felugrik a torkába, gyomra bukfencet vet hasüregében. Lélegzetvisszafojtva, riadtan tekint fel a mellette magasodó férfira, de szólni már nincs módja. Megszédül, ahogy porhüvelye molekulákra bomlik, majd légneművé szublimál. Mire ismét szilárd alakot ölt, zárt térben találja magát. Hattyúszín, aranyszállal hímzett selyemcipőbe bújtatott lábai alá hajópadló simul, orrába harapnivalóan friss, sós tengerillat lopakodik. Tágra nyílt szemekkel, elhűlten kémlel körbe; ámuló pillantása világítótornyokat ábrázoló festményekkel dekorált, égkék falakon, nyersfából és nádból készült bútorokon, kisebb-nagyobb kagylóhéjakból, kúpos és kerek csigaházakból fűzött, mennyezetről alácsüngő szélcsengőkön, hófehér, aranyszín és agyagbarna homokkal töltött, különböző formájú üvegcséken siklik végig. A lelkét kitöltő félelem helyét lassan elragadtatottság veszi át, szíve körül enyhül a rémület szorítása, citerázó tagjai felhagynak a remegéssel, torkából kiolvad a szorongás gombóca. Figyelmét ekkor a padlótól plafonig nyújtózó erkélyajtók mögött sötétlő víz vonja magára. A Holdból alázáporozó jégsugarak ezüstszikrákat pattogtatnak a lágyan fodrozódó hullámok hátán, a fövenyet alkotó homokszemcsék fluoreszkálni, lüktetni látszanak a dérfehér fénynyalábok alatt. A víz visszatükrözi az ég feketébe hajló kékjét, kacér szél fodrozza tetejét.
Tátott szájjal, túlcsordult lélekkel gyönyörködik a megkapó látványban. Delejezetten tesz egy lépést az üveg felé, majd még egyet és még egyet. Nem emlékszik rá, hogy mikor tűnnek el felkarjáról a Bosszúálló fegyverfogatáshoz szokott vasujjai, gondolatait immár egyedül a külvilág csodái töltik ki.
- Ez… varázslatos… - sóhajtja elbűvölten, akárha valamiféle mágikus delej alatt állna. A soha nem látott tenger egyre csak húzza magához, vonzza, akár a mágnes. Lábai gépiesen viszik előre, mígnem eléri a kétszárnyú, nyersfa keretbe foglalt ajtót. Babonázottan, fátyolos pillantását az éjfekete, ezüstösen csillámló habokon tartva felemeli kezét és ujjait a rézkilincs köré zárja. Eközben gondolatai erejével elfordítja a zárban a kulcsot. Kitárja az ajtószárnyakat és anélkül, hogy erre külön engedélyt kért volna Megmentőjétől, kilép a szabad ég alá. A víz felől érkező szél hűvösen friss, már-már sterilnek ható levegőt sodor az orrába. Kátrányos füsttel, kéngőzzel szennyezett tüdeje ujjongva hörpöli magába a tiszta, sós aromával fűszerezett oxigént, szövetei élettel telítődnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve kilép selyemtopánjaiból és mezítláb a hűvös homokkal takart partra, a csillagok szurdalta égbolt alá szalad.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Zachariel & Aminah, avagy a Hóhér és a Szökevény
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Hull a pelyhes fehér hó avagy Gundan karácsonya
» Nariko - Avagy a verebek újra szállnak
» Kazuma (avagy egy zombi élete :P)
» Ki micsoda, avagy a foglalkozás lista
» Élmények, avagy az események egy kislány és egy sárkány szemszögéből

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-