Mikor alakot öltött az egyik ötemeletes épület tetején, végigsiklott tekintete környékén, akár a ragadozóé, ami a prédát várja. Tisztában volt vele, hogy aligha fog bárkivel is találkozni itt fent, de semmit sem bízott a véletlenre. Nem volt olyan dolog, amit jobban utált volna annál, mint amikor a Sorsra bízta magát, jobb szeretett mindenről maga meggyőződni. Ahogy megbizonyosodott afelől, hogy valóban csak egymaga van, lehunyta szemeit és kiterjesztette érzékeit, mellyel képes volt felmérni az utcán, valamint a környékén tartózkodó lelkek tisztaságát, amivel pillanatok alatt a pokollények nyomára bukkanhatott. Érezte aurájukat, kénszagukat melyek mérföldekről – kisebb túlzással -, megcsapták szaglóhámjának receptorait. Egyre nehezebb volt a dolga, ugyanis olyan sebesen duzzadt a Lucifer követőinek száma, hogy jobbára ritkaszámba ment, ha egy éjszaka leforgása alatt, nem sodródott elé legalább tíz jobb esetben pedig húsz pokollény. Ahogy a világ megállíthatatlanul megindult lefelé a lejtőn, úgy billent a mérleg nyelve immáron a feléjük. Bukottak száma egyre nőtt, a halandók pedig ahelyett, hogy Istenfélők lettek volna, Lucifer oltárán áldoztak a jobb élet reményében. A halandók lelke oly mértékben vált mocskossá, hogy alig akadt közöttük olyan, akit halála után angyallá lehetett volna emelni, most pedig a háború kitörése után a helyzet csak még aggasztóbbá vált. Az irányítás kezdett kicsúszni az őrangyalok valamint a bosszúállók kezei közül, ezt nagyon is jól tudta. Sokan nem voltak képesek beismerni, ő azonban nem volt vak. Mivel legtöbb idejét az emberek világában töltötte, elegendő idő adatott meg neki ahhoz, hogy lássa merre felé halad a világ. Halomszámra ölik egymást a fajok a képzeletbeli trónusért. Mindenki egyet akar: Irányítása alatt tartani a másikat. Míg a halandók azért harcolnak, mert félnek, addig a vérszívók azért, hogy végre uralmuk alá hajtsák prédáikat. Zachariel sok háborút megélt már hosszú léte során. Akadtak olyanok, melyek kisebbek voltak, ám a harcok az idő előrehaladtával egyre véresebbé fajultak. Az Úr gyermekeiből habzó szájú fenevadak lettek, akik bármire képesek voltak azért, hogy megkapják, amit akarnak. Földet, pénzt, hatalmat. Kapzsivá és számítóvá váltak, melyről csakis a pokollények tehettek, hiszen ők voltak azok, akik kecsegtető szavakat suttogtak a fülekbe, olyan élet illúzióját vetítették előre, melytől a legtöbben persze azonnal vérszemet kaptak. Mindig tudták, hogy mit kell mondani ahhoz, hogy a pokol ösvényére tereljék őket. Több ezer éve mikor angyallá tették, hitt abban, hogy a halandókat meg lehet menteni. Harcolt azért, hogy jobb életet teremtsen a Földön, hogy megszabadítsa őket minden kínjukat okozó démonfajzatoktól. Mostanra, főleg ezekben az időben, már tudta, hogy akkor még, ha így is volt, és esélyük volt arra, hogy védjék az emberiséget, mára már minden remény odaveszett. Belátta, hogy nem menthet meg olyanokat, akik nem akarják, hogy bárki is a védelmükre kelljen. Kilátástalanság ellenére, azonban mégis akadtak olyanok, akik értéket képviseltek, akikért még érdemes harcolni, ez tartotta csak vissza őt attól, hogy végleg feladja a küzdelmet. Ha az emberiséget nem mentheti meg, azokat mindenképpen, akiknek a lelke tiszta és nem hisznek a hazug szónak. Kevesen maradtak, de értük megérte kardot rántani.
Lassan felnyitotta szemeit, majd feszes léptekkel megindult a tető pereme felé, melynek nekitámasztotta lábát és a lent elterülő utcát figyelte felülről. Komor tekintete végigszántott az utcán, ahol szinte alig lézengett valaki. Csupán egy hajléktalan feküdt az egyik társasház előtti lépcsőjén, tőle nem messze pedig pár fiatal halandó nevetgélt látszólag ittas állapotban. Mivel nem az ő dolga volt a fiatalokat megregulázni, hanem azok szüleinek, ha egyáltalán volt nekik ilyen, elrugaszkodott a falperemtől éppen abban a pillanatban, amikor megérezte egy pokollény jelenlétét, ki éppen abban akkor bukkanhatott fel. Ajkaira nem húzódott önelégült, izgatott mosoly, csupán szemeit húzta össze résnyire. Ujjait erősebben fonta rá démonölő tőrjének bőrmarkolatára, majd képességét felhasználva apró fénypontok halmazává válva a park felé teleportálta magát, ahonnan a sötét energiát érzékelte. Nem kockáztatta meg azt, hogy egy halandó előtt ölt alakot, így előtte felmérte a terepet remélve, hogy egyetlen szemtanúja sem lesz annak, hogy valaki, mint egy derült égből villámcsapásként érkezik meg. Bár az agyalokról és a démonokról mindenféle történetekből hallhattak, biztosan csak nevesen tudtak valódi létezésükről. Jobbára, akik maguk is érintettek voltak valamiféleképpen. Éppen elég gondja volt jelenleg az emberiségnek, nem volt egészen biztos abban, hogy kitörő örömmel fogadnák a hírt, miszerint sokkal nagyobb ellenségük is akad a vérszívóknál. Démonok ellen pedig egyébként sem vehették fel a versenyt, hiszen az az ő feladatuk volt. Pánikra pedig semmi szükség nem volt, mellyel csak a bosszúállók munkáját nehezítették volna.
A pokollénytől néhány méterre öltött szilárd alakot, éppen akkor, mikor az helyet foglalt a padon. Nem késlekedett azzal, hogy azonnal pengét rántson, mely combjára volt erősítve jó néhány további fegyverrel egyetemben. Állkapcsa megfeszült, miként izmai is, így különféle védőjelekkel tetovált testét fedő bőrkabát szűkössé kezdett válni. Jeges íriszeit egy pillanatra sem vette le a démonnőről, akin lassan végigsiklott szúrós tekintete. Kecses mozdulatai, formás idomai, hosszú combjai és kellemesen barna vélhetően bársonyos bőre szemet gyönyörködtető látvány lehetett a legtöbb férfi számára, kivéve persze őt. Nem tévesztette meg a külső, melyet magára öltött a pokollény. Jól lehet, hogy olyan testbe csomagolta magát, ami segítségül szolgált, képes volt arra, hogy irányítása alá vonjon minden épelméjű férfit, ő azonban megtanulta azt, hogy ne a külsőt, hanem az alatta meglapuló lelket nézze, úgy ahogyan most is. A démonnő gyönyörű vonásai aggodalomról árulkodtak, melyet csupán színjátékának részeként tudott be.
- Démon. – szólalt meg végül feszültségtől vibráló hangon, miközben tekintetét gesztenyebarna íriszek mélyére döfte. Egy lépést közelített felé, de nem úgy, hogy a másik támadást véljen felfedezni szándékában és a végén eltűnjön előle. Mivel nem érzékelt más pokollényeket egyelőre, csupán őt, nem támadott azonnal, hiszen ideje volt, mint a tenger és mélyen belül remélte, hogy csatlakoznak hozzájuk még néhányan. Semmit sem szeretett jobban annál, mintha nem is egy, hanem rögtön kettővel vagy hárommal is végezhet. Egy nő pedig egyébként is túl könnyű préda volt számára. Csak az Úrban bízott, hogy segítségére siet és a pokollény párja is csatlakozik halálkeringőjükhöz.
- Furcsa szent földön látni. Pláne egyedül. – jegyezte meg morózus hangon, majd felemelte tőrt markoló karját, hogy jelekkel és szent írással gravírozott pengéjét mutatóujjának begyéhez érintse, akárha gondolkodóba esne. Figyelme még így sem lankadt egy másodperc tört részéig sem. Minden rezdülését szemmel tartotta, ugyanis nem akarta, hogy meglógjon előle, éppen ezért felkészült arra, hogy ha kell villámgyors mozdulattal képes legyen elhajítani tőrjét, ezzel megakadályozva annak menekülését. Ugyanis egy halálbiztos volt: A nő innen már aligha fog elmenni az ő engedélye nélkül. Melyre persze sosem kerül majd sor.

Nesztelen, csupán az elmében visszhangot verő suttogások szólaltak meg agyában, melyek egyenesen tőle néhány méterre kuporgó nőtől származtak. Angyalként még ha bosszúálló is volt, hallotta az Úrhoz szóló fohászokat, akkor is, ha csak a hóhér szerepét töltötte be. Őrangyalok csak őrizettjük imádságát képesek érzékelni, hiszen lelki kapcsolatuk olyan erős, hogy bárhol is legyen őrzője, ő bárhol meghallja halandója mennyekhez szánt szavait. Ő viszont mivel a pokollénytől csupán néhány lépésnyire öltött alakot, még hangosan hallotta eme szavakat. Szemhéjai összeszűkültek, jégszikrás írisze szinte végigszántotta a pokoljáró apró termetét. Nem érezte őt erősnek, mindezek ellenére nem becsülte alá akkor sem, ha fehérnép közé tartozott. Elbizakodottság, fellengzősség és az ellenfél alábecsülése többnyire az Ő fajtájának jellemzője volt. Azt hitték bármit megtehetnek, hogy erejük olyan hatalmas, hogy senki nem képes megállítania őket, még egy démonölő harcos sem. Milyen téveszmékbe ringatták magukat. Több mint háromezer nyolcszáz esztendő telt el azóta, hogy a földet taposta, de eddig egyetlen alkalommal sem vallott kudarcot. Egyetlen démon sem volt képes megúsznia a vele való találkozást. És a nő sem fogja. Noha alkata karcsú, idomai formásak, tekintete és arcának vonásai már-már angyalinak volt nevezhető, őt nem tévesztette meg efféle külsőség. Tisztában volt vele, hogy lelketlen szörnyeteg, hiszen máskülönben nem lehetett volna fent. Csak az igazán romlott, elkorcsosult pokolfajzatok részesültek abban a kiváltságban, hogy a halandók közé merészkedjenek. A Tortúra előbb vagy utóbb mindenkit megtör, még azokat is, akik cselszövésnek köszönhetően kerültek le az szenvedést hozó lángok közé, életükben pedig nemes lelkűek voltak. A fájdalom és a véget nem érő gyötrelem minden tiszta lelket tönkretesz. Ezzel akkor szembesül csak igazán, mikor volt harcostársával néz farkasszemet. Mikor bosszúállóból bukott válik. Sokak mellett hosszú évszázadokig harcolt fivérként, az Úr mennyei seregét gyarapítva. Végül bukása után mikor ismét szembekerült vele, már nem ugyanaz volt többé. A sötétség visszavonhatatlanul bőrébe, lelkébe ivódott és immáron létét nem a védelem a tette ki, hanem a gyötrelmes kínsikolyok, melyeket ő téphetett felszínre. Kevesen akadtak olyanok, akiket nem tudtak megtörni kellőképpen. És ő maga őket tartotta a legacélosabb lényeknek. Tisztelte őket azért, amiért inkább vállalták a fájdalmat, mintsem ők okozzák. Pedig tudták. Tisztában voltak azzal, hogy ezzel saját magukat menthetnék. Az előtte álló nő másként döntött. Másokat feláldozott azért, hogy ismét gondtalan életet élhessen. Innentől kezdve pedig Zachariel célkeresztjének közepébe került.
- Hogy merészelsz szavakat intézni Őhozzá? – szólalt meg mélyen morajló baritonján, miközben tekintete egy pillanatra sem tévedt le karcsú alakjáról. Izmai vibráltak a közelében bőrkabátja alatt, felkészülve arra, hogy elhajítsa a szent szöveggel karcolt pengéjét egyenesen a nőbe, ha az menekülni próbálna előle. Ahogy hirtelen felpattant a padról, önkéntelenül szinte már reflex-szerűen fogta marokra a bőr borította markolatot és hátrahúzta a kezét, hogy elhajítsa azt. A nő azonban egyelőre nem tett több lépést sem felé, sem semerre és mivel láthatatlan erőcsápjai szorosan tekeredtek köré, így bebiztosította magát, hogy még láthatatlanná se tudjon válni. Zachariel jeges íriszeiből szinte semmit sem lehetet kiolvasni, hiszen belül sem érzett különösebben. Nem érzett haragot vagy éppen megvetést a vele szemben álló iránt. Nem töltötte el gyilokvágy, ha csak arra gondolt, miféle tetteket követhetett el a nő és nem érzett bosszúvágyat megannyi elvesztett katonáért, akiknek bukásáról a pokollények tehettek. Gyilkolt, mert ezt kellett tennie ahhoz, hogy az emberiség szenvedésén enyhítsen valamelyest és, ha már egyetlen halandót felszabadít az őt kísértő pokollényétől, akkor már megérte számára azt, hogy vér tapadjon a kezéhez. Még ha az mocskos és bűnnel fertőzött is. Tekintetével követi a démonnő éjszín fürtjeinek útját, melyet egy szellő egyenesen az arcába söpör. Figyeli miként a holdfény szikrái visszaverődnek ében szín hajzuhatagáról és kap bele újra és újra a széllökés. A nő káprázatos jelenség, ezt el kellett ismernie. Talán ő maga sosem ér úgy nőhöz, ahogyan a legtöbb férfi és nem gondol olyanokra, amikre ők, hiszen ő csupán egy katona volt, akinek már nem az volt a dolga, hogy a gyengébbik nemet boldoggá, kielégültté tegye. Ennek ellenére nem volt vak. Volt látása és mint ennek birtokában álló tudta azt is, hogy bármelyik férfi elképesztően gyönyörű jelenésnek tartaná a pokollényt. Gesztenyeszínű íriszei mélyén különös, démonoktól eltérő érzések tükröződtek vissza. Rettegett tőle és ez a rettegés nem csupán mímelés volt. Érezte a karcsú testéből áradó feszült energiát, halálfélelmet és még valamit, melyet egyelőre nem tudott hová tenni. Ez a furcsaság volt az, ami visszatartotta Zacharielt attól, hogy elhajítsa a markában szorongatott pengét.
Lágy, csilingelő szopránja ugyanazon hang volt, mely elméjében is visszhangot vert néhány perccel ezelőtt, amikor az Úr segítségéért fogalmazott fohászokat. Gerince mentén akárha lángnyelv hasított volna végig hangjának hatására, de különös módon nem rossz értelemben éppen ezért minden erejével azon volt, hogy tudomást se vegyen arról, miféle ingerület ez. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy effélét érezzen éppen ezért még gyanúsabbá kezdett válni számára a nő, aki vélhetően valamiféle praktikát próbált bevetni rajta. Látszólag porhüvelye felett el is érve a kívánt hatást.
Hagyta, hadd beszéljen a nő, amennyit csak kíván, hiszen ezek voltak az utolsó szavai, melyeket kiejthetett lágyan ívelt, buján dús ajkain, amik olykor megremegtek rettegésükben. Az első szavak hallatán arcizma sem rándult meg, azonban mikor a szökés szóba került felvonta egyik szemöldökét. Igaz első pillantásra nem tűnt olyannak, mint a legtöbb pokoljáró, mégis kételkedett abban, hogy valaha képes lenne megszökni egy démon elől. Akkor is, ha az illető maga is az.
- Jól látod. Van fogalmad róla hányszor hallottam már eme szavakat? Hányszor próbáltak lelkemre beszélni, hogy hagyjam meg szánni való életüket? Megannyi trükkel próbálkoztak már és ezek a szavak, amik a te szádat is elhagyják, nincsenek rám hatással. Tévedsz, ha azt hiszed egyetlen pillanatig is hinni fogok neked, Métely. Talán a halandókat képes vagy megvezetni, de én átlátok rajtad. Csupán magadat próbálod menteni, mint a legtöbb. – jegyezte meg karcos hangján, majd közelebb lépett a démonnőhöz. Mikor már közvetlenül előtte állt a magasság és testbeli különbség még inkább érezhető volt kettejük között. Míg a nő apró termetű és férfiakat megrészegítő karcsú testalkatot birtokolt, addig Zachariel legalább másfél fejjel magasabb volt és széltében is kétszer akkora, mint ő. Ritkán akadt össze a nőhöz hasonló törékeny démonokkal.
- Nem az a feladatom, hogy fájdalmat okozzak. – ennyit mondott csupán kérésre.
Tekintetét a nőébe fúrta ott azonban nem talált arra utaló jelet, hogy hazudott volna neki. Míg kötelességtudata figyelmeztette, hogy talán a nő csak fantasztikus színészi mivolttal van megáldva, addig angyali része tudatta vele, hogy azonnal észrevenné, ha hazugságon kapná a másikat, így minden bizonnyal valóban szökésben állt. A kérdés már csak az volt, ki elől és miért. Amennyiben maga az első bukott volt az, aki üldözőbe vette a nőt, vajmi kevés esélyt látott arra, hogy túlélje. Ha olyan lenne, akárcsak ők, romlott és becstelen, valószínűleg útjára engedte volna őt, hogy szabadon megtalálja üldözője, hiszen számára az volt a legjobb lehetőség, ha a pokoljárók immáron már egymást kezdik gyilkolni. Viszont nem volt olyan, mint ők. Valamiért nem lépett hátra és nem vált láthatatlanná, noha a lehetőség adott volt. Mégis valami láthatatlan erő bírta maradásra, aminek köze nem volt a démon bármilyen képességéhez.
- Mutasd a jelét! – utasította őt ellentmondást nem tűrő határozottsággal, miközben komor tekintettel a lágy vonásait fürkészte. – Ha valaki tulajdonában állsz, akkor a jelének mutatkoznia kell valahol. – tette még hozzá. A jelből kiolvashatta, hogy ki elől menekülhetett, így felkészülhetett arra, ha esetleg újabb személy csatlakozik találkozójukhoz. Ha pedig a nőnek igaza volt, akkor erre hamarosan sor is fog kerülni, így hát démonölésre szánt fegyvereit nem tette el. Persze nem mintha anélkül nem lett volna elég halálos. Számtalan alkalommal vívott már harcot fegyverek nélkül, a végeredmény pedig minden alkalommal ugyanaz lett: Halál.

Hosszú évezredek óta nem volt arra példa, hogy összezavarodott volna. Mindeddig sziklaszilárd elképzelései voltak, melyek egytől-egyig bizonyítást nyertek. Képzete szerint a démonok nem voltak többek egy mételyeknél, melyektől meg kellett szabadítania az emberiséget. Kigyomlálni a fertőt okozó növényeket és elégetni mindet, hogy ne tudjanak szaporodni. Több mint három évezrede belé táplált érzékesek és gondolatok, most mégis megingatták egy pillanatra. Ez pedig a legkevésbé sem tetszett neki. Az Úr katonájaként az volt a feladata, hogy megvédje a rászorulókat, nem pedig az, hogy az ellenségnek kedvezzen. A szemében ez egyet jelentett a főbenjáró bűnnel, még a halandók gyilkolásánál is súlyosabbnak vélte. A Mennyei Sereg katonájaként megtanulta, hogyan vonjon áthatolhatatlan jégkérget szíve köré, hogy egy szívdobbanásnyi időre se inogjon meg küldetésteljesítés közben, ugyanis feladata annál nehezebb, mint azt bárki kívülálló elképzelte volna. Előfordult, hogy egészen ártatlannak tűnő pokollényekkel kellett harcolnia, akikről persze végül kiderült, hogy ugyanolyan kátrányos lelkű, mint a társai. Akadtak, akik gyermek porhüvelyét felöltve plántáltak sötét fekélyt kristálytiszta lelkekbe. A végeredmény mindig ugyanaz volt; végeznie kellett velük, míg nem volt túl késő. Az előtte álló nőről, azonban nem tudta eldönteni, hogy milyen. Nem egy alkalommal jutott tudtára az, hogy a pokollények előszeretettel láncolnak magukhoz nőket, csalással szerzik meg lelküket, hogy aztán lent rabszolgákká tegyék őket. A pokol lét azonban mindenkit megváltoztat, főként, ha szenvedéseknek van kitéve.
Jeges íriszei összeszűkülve fókuszáltak a nőre, azonban mivel a lelkében nem olvashatott, egyetlen megoldás maradt csupán; megérzéseire kellett hagyatkoznia. Noha elméje azon volt, hogy meggyőzze őt arról, hogy a nő nem más, mint a többi, csupán porhüvelyére van hatással ezért bódítja meg a démonnő, azonban nem zárhatta ki azt sem, hogy ő is csak egy lehurcolt lélek, akit erőszakkal tartanak lent. Ha az utóbb bebizonyosodik, nem ölheti meg. Bosszúállóként arra esküdött fel, hogy démonokat öl, olyannal nem tehette meg, aki mindeddig senkinek sem ártott. Azt esélyt meg kellett adnia neki, akkor is, ha a végül a másik is lelket rabol. Ekkor már viszont a nő tehet arról, hogy letért a menekülést jelentő útról.
Komor vonásain egyetlen érzelem sem suhant át, miközben a nőt hallgatta. Tekintetét a felfelé fordított tenyérre és a kreol színű bársonyos bőrbe égetett jelre szegezte, amelyen azonnal fel is ismerte Belial rendjének egyik szimbólumát. Démonnő csokoládé színű szemeiből kibuggyanó kristályos könnycseppek, nem hatották meg, azonban tekintetét elvonta a démoni jelről és helyette íriszeit a nőébe fúrta. Egyelőre hitt neki, hiszen története túl részletes volt ahhoz, hogy hazugság legyen, másrészt pedig gesztusai nem árulkodtak arról, hogy ferdítené a valóságot. Lélektükreiben kiülő fájdalom valós volt, melyet egyetlen démon sem lett volna képes ilyen jól előadni. Mivel Zachariel nehezen viselte a fehérnép könnyeit, inkább elvonta tekintetét a nőről gyönyörű vonásairól, majd visszacsúsztatta démonölő, szent jelekkel vésett tőrjét a tokjába. Ez persze nem azt jelentette, hogy teljesen védtelen lett volna, hiszen puszta kézzel történő harcban is legalább annyira halálos volt, mint fegyverekkel, továbbá ha szükség úgy kívánná egy tized másodperc alatt ismét a kezében landolhat a gyilokfegyvert.
Mire a gondolat végigfutott elméjében, lángostor csapott végig gerince mentén, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy társaságuk érkezik hamarosan. Állkapcsa megfeszült, íriszei gyűrűi pedig jégfehér színben kezdtek ragyogni, miközben lassan megfordult, hogy szembekerüljön a két idegennel. Szivárványhártyájuk vérvörös színbe lobbantak, amikor tekintetük a démonnőre és Zacharielre tévedt. Izmai acélossá merevedtek fekete bőrkabátja alatt, felkészülve az elkerülhetetlen küzdelemre, ugyanis egy bizonyos volt; a nőt nem fogja átengedni nekik. Egy másodperc tört része alatt előhúzta bőrmarkolatú tőrjét, melyet az imént csúsztatott vissza a helyére, míg a másik kezébe is egy újabb ehhez hasonlatos fegyvert vett. Első kérdésüket hallva azonnal biztossá vált, hogy a démonnő igazat mondott és valóban szökésben volt. Harcedzett ujjai erősen markoltak rá a tőrök markolatára abban a pillanatban, amikor fájdalmas nyögés hasított végig a feszültségtől terhes levegőben. Hátra sem pillantva a válla felett a nőre, az Úrtól kapott képességét kihasználva egy pillanat alatt megszakította a démon erőcsápját, mellyel a Szökevényt tartotta béklyóban.
- Tévedtek, ha azt hiszitek átengedem a nőt. Még nem végeztem vele. – jelentette ki érzelemmentes hangon, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a két pokoljáróról. – Ajánlom, hogy most távozzatok, míg megtehetitek.
Bár tilos lenne elengednie egyetlen Mételyt is, ezúttal kivételt kellett tennie, hiszen a nőt mindenekelőtt biztonságos helyre kellett vinnie, oda ahol nem lelhettek a nyomára. Nem értette miért, de a benne lévő fény azt súgta, hogy mentse meg. Segítsen neki megszabadulni fogva tartójától akkor is, ha azért az Úr letaszítatja. Lelkiismerete melyet mindeddig úgy hitt a feledés homályába veszett, ismét megszólalt benne.
Abban a pillanatban, ahogy újabb erőcsápot indítottak el a nő felé, melyet persze azonnal vissza is vert, tudta, hogy a megállapodás érvényét vesztette. Ha nem éltek a lehetőséggel, hát nem. Valójában csodálkozott volna azon, ha egyszerűen elsétálnak, hiszen mivel megbízást teljesítettek, vélhetően szörnyűbb sors várt volna rájuk, mint amit egy bosszúálló adhatott volna nekik.
Mivel a nőt nem akarta védtelenül hagyni, egyelőre nem mozdult helyéről, testével védelmezte, azonban túl sokáig nem kellett arra várni, hogy az ellenfél mozduljon. Egy emberként léptek elé és mielőtt még bármilyen újabb csápot elindíthattak volna, elkapta az egyik nyakát és a szembe lévő fához teleportált vele, hogy aztán olyan erővel vágta neki a pokollényt, hogy a fatörzs majdnem ketté tört. Tőrjével éppen lecsapni készült, hogy minél gyorsabban eltakarítsa egyiküket az útból, amikor karcos nevetés kaparta dobhártyáját belülről. Hátrapillantott a válla felett és mielőtt még a másik nekieshetett volna a nőnek, hófehér lángokból font ostorát előkapva elkapta a démon nyakát és egy erőteljes rántással elhúzta őt a démonnő közeléből. Pillanatnyi lankadó figyelmét azonnal kihasználta a fának szorított, aki kiteleportálta magát a béklyóból. Zachariel nagyot rántott ostorán, hogy közelebb húzza magához a démont, majd egy másodperc alatt fölötte termett és hasba szúrta a földön fekvőt. Tébolyult hörgés szakad fel torkából, csontjairól pedig száraz pergamenként kezdett hullani a koromfekete, égett bőr egészen addig, míg már csupán néhány adag hamu maradt belőle.
Zachariel arcán elszántság tükröződött vissza és mivel feladatának teljesítése túlságosan lefoglalta, észre sem vette, hogy szárnyait kiengedte börtönükből. Mivel felsőruházata leszakadt róla, testét borító tetovációk láthatóvá váltak. Írás nem földi nyelven keletkezett, mágikus szavak pedig védelmet biztosítottak egy bizonyos fokig számára, továbbá az esküjét tartalmazta, melyet az Úrnak tett, mikor a szolgálatába állt. Az előbbi szinte minden bosszúálló testén látható volt, azonban az utóbbit ő kérte kifejezetten, hogy mindig emlékezzen arra, miért is jár a halandók világában.
Karizmai élesen rajzolódtak ki, miközben halálos tekintetét egyenesen a démonra szegezte. Úgy indult meg felé, akár egy tank. Megállíthatatlan kötelességtudat és rideg könyörtelenség sütött róla, ami láttán már a démon is megrettent. Mivel társát az imént látta kivégezni, úgy vélte, jobb lesz, ha ő is menekülőre fogja. Zachariel azonban nem engedte. Mielőtt még a másik láthatatlanná vált volna, tökéletes pontossággal és brutális erővel hajította el a tőrt, ami éppen idejében állt a szíve közepébe. Megpróbálta kihúzni, de regenerációja ekkor már nem indulhatott be. Csontjairól olvadni kezdett hús, bőre éppen úgy, ahogy a másiknál száradni és feketélleni kezdett egészen addig, míg porrá nem semmisült. Rezzenéstelen arca csupán akkor enyhült néhány fokot, amikor fegyverét ismét a kezében tarthatta. Kimért mozdulatokkal visszacsúsztatta azokat a tokjába, egyelőre azonban nem fordult a nő felé.
- El kell mennünk innen. Túl veszélyes. Feltételezem nem akar visszamenni ahhoz fogvatartójához, főleg ha a fülükbe jut, hogy velem látták utoljára. – morogta karcosan mély orgánumán, majd tekintetét végigszántotta a környéken újabb lelkek után kutatva, azonban egyelőre senkit nem észlelt. Mielőtt még a másik bármit is reagálhatott volna iménti szavaira, odalépett a nőhöz és erős ujjait a vékony felkar köré fonta. Közelebb rántotta magához törékeny testét és anélkül, hogy további magyarázkodásba bocsátkozott volna, a nővel együtt láthatatlanná válva egy óceánparti elhagyatott házba repítette magukat, mely volt őrizettjének otthona volt egykor.