Istenem, hogy én mennyire, de mennyire kimondhatatlanul gyűlölöm ezt! Minden hétvége ugyanaz. Úgy érzem magam, mintha csak visszatekerték volna az időt, és nekem kötelességem lenne újra, és újra kényszeredetten végig ülnöm a gazdag fogadásokat, és bárgyú mosolyokat villantani a Jonathan féle gazdag, modoros, erkölcstelen seggfejekre, miközben pezsgőt kortyolgatok, amitől nem mellesleg migrénem szokott lenni. Ráadásul még száraz is! Pfujj...
Talán túl sokat akarok, de néha olyan jó lenne, ha nem kellene kötelességtudó feleségként mindenhova kísérgetnem Johnt. Én csak szeretnék egyszer a büdös életben otthon ülve tölteni egy nyamvadt hétvégét, amikor nincs semmi dolgom, nem kell az átkozott cég átkozott papírmunkáit böngésznem, helyette felvehetem a hipó foltos, kényelmes, bő pizsamámat, bezárkózhatok egyes egyedül a szobába, hogy ott aztán egy bögre -általam, nem a konyhai személyzet által-, ízesített forrócsokival, és az Üvöltő szelek-kel elvonulhassak a világ elől.
Nem kellenek nekem méreg drága göncök, villás reggelik a flúgos, elit családommal, és távol álljon tőlem, hogy még több címlapon ott virítson az elégedetlen arckifejezést tükröző képem. A legújabb az a nevetséges terheses sztori. Ha tudnák azok az átkozott lapszerkesztők, amit én, háromszor is átgondolnák, hogy mit írnak le. Fogalmam sincs róla, hogy jelenleg melyik milliomos brókernek a birtokára vagyunk hivatottak, de azt hiszem, hogy nem fogom ez miatt kivetni magam az erkélyről, akármennyire is csábítónak látszik a dolog. Inkább loccsanjon szét az agyam valamelyik alattunk parkoló kocsin, minthogy akárcsak egy perccel is tovább kelljen ezt az egész bájolgást csinálnom!
-Doriaaaan! Drága, jó öreg barátom! Had mutassam be neked bájos nejem. Szerintem ti még nem találkoztatok. - Éééés igen, újra itt, újra a kötelező, ám mégis fölösleges, semmitmondó formaiságok. A lehető legjobb tudásom szerint igyekszem valamiféle halovány mosoly utánzatot erőltetni az arcomra.
-Üdvözlöm, Janice Fischer. - Nyújtom a köpcös alak felé a kezem, amin ott ékeskedik a gyémánt gyűrűm. A fickó természetesen illemtudóan kezet csókol, amitől nekem nyilván hátast kéne dobnom, vagy mi a szösz, helyette csak marad a bárgyú mosoly, ami lassan már a képemre fog fagyni.
-Oh... elnézést! - Cöhh... jellemző! Meglát valami nagymenő, konkurenciát jelentő üzlettársat, és Johnnak se híre, se hamva. Integetve oda kiabál valami öltönyösnek -na, nem mintha itt nem viselne mindenki öltönyt és kisestéjit-, én meg magamra maradok a csávóval, aki úgy méreget, akárcsak egy drága piaci portékát szokás. Legszívesebben egy pörgő rúgással kiütném az összes fogát a helyéről, de mint tudjuk, én egy befolyásos ember felesége vagyok, egy úri hölgy, akinek mindent el kell tűrnie.
-Kegyed igazán csinos. Nagy kópé ez a John, hogy egy ilyen hölgyre tett szert. - Szűz anyám, mekkora tapló! Nyíltan flörtöl az egyik haverjának a nejével, és egy kicsit sem zavartatja magát. Ez tényleg egy valóságos bunkó, akárcsak az összes többi!
-Mmm... bocsásson meg, de mennem kell. Örvendtem a találkozásnak! - Vágom oda- viszonylag még udvariasnak nevezhető hangnemben-, és meg sem várva a továbbiakat, már sarkon is fordulok, hogy elkapva egy pingvinnek öltözött pincért, aki egész éjjel pezsgős poharakkal megrakodott tálcákkal lófrál a tömegben, magamhoz vehessek egy, illetve máris két pohár mosogatólét. Sűrű elnézés kérések közepette keresztül fúrom magam a tömegen, és már kint is vagyok a hatalmas, a kivilágított város fölé nyúló teraszon. Oda tipegek a márványozott korláthoz, amire leteszem a két poharat. Összébb húzom magamon a vállamra terített ízléses selyem kendőmet, és elrévedve a távolba, kezemben az egyik pohárral, a korlátra könyökölve újra és újra felteszem magamnak azt a kérdést, amit már rengetegszer átnyálaztam, és amire eddig értelmes, logikus magyarázatot nem sikerült találnom: Hol ronthattam így el?!

ruha

A cipőm szorít, a ruha a maradék szuszt is kifacsarja belőlem szűk, kényelmetlen szabásának köszönhetően, a fejem már most kezd hasogatni az eddig megivott egy pohárkától, és még hol van az az idő, amikor Jonathan részegen karon ragad, miszerint ideje hazamenni, mielőtt még itt mindenki előtt, legnagyobb szégyenére belehányna az egyik beltéri szökőkútba, ahogy azt már régebben, egy másik neves alkalmon sikerült kiprodukálnia. Utána egy hónapon keresztül azért voltunk címlapokon, amiért Mr.Fischer, a milliomos bróker illetlenül kipakolta az aznapi ebédet mindenki szeme láttára, majd egyszerűen csak elborult, mint egy megrakott zsák. Szép, tartalmas egy hónap volt az. Abban a pár hétben legalább végre nem azzal volt elfoglalva, hogy mennyire modortalan vagyok az üzlettársaival, hanem éjt-nappallá téve azon dolgozott, hogy elsimítsa valahogy azt a bizonyos "róka-móka" nevezetű incidenst. De, mint tudjuk, egyszer minden jónak vége szakad, és újra csak az állandó szurkálódás maradt. Mintha csak szándékosan keresné az apró kis hibákat, amikbe aztán beleköthet. Soha nem fogok megfelelni neki, soha nem fogom tudni a kiba*ott elvárásaihoz igazítani magam. Én nem vagyok egy irányítható, befolyásolható típus. Nekem szabadságra, saját akaratra van szükségem, nem egy olyan öntelt disznóra, mint amilyen az én úgynevezett férjem is.
Valamilyen szinten talán még hálás is vagyok neki azért, hogy sürgősebb dolga akadt hirtelenjében. Így nekem sem kell magyarázkodnom, hogy miért iszkolok el egy igen csak rövidre sikeredett társalgás után.
Kezemben két pohár pezsgővel, célirányosan indulok el az erkély irányába, ahol nyugalomra lelek, és ahol viszonylag elég hűvös van ahhoz, hogy újra ugyanazon kezdjen el pörögni az agyam, amin minden reggel, minden délelőtt, délután, este és még álmaimban is szokott.
A rám törő feszültséget lecsillapítom a két pohár mosogatólével, amiktől azonnal szédelegni is kezdek.
-Ugyan John! Nem kell eljátszanod a törődő férjet. Menj csak vissza nyugodtan a gazdag haverjaidhoz, és érezd jól magad... - Hiába, kicsit azért megütött ez a három pohár pezsi.
-Mi van drágám, bevarrták a szádat? - Gúnyosan még fel is kacagok, de amikor továbbra sem érkezik semmiféle válasz, veszem a fáradtságot arra, hogy oldalra pillantsak. Ekkor szembesülök csak azzal a csúf ténnyel, hogy nem a férjem volt annyira úriember, hogy rám terítette a zakóját, hanem sokkal inkább egy fiatalnak tűnő öltönyös fazon. Szó, mi szó, igazán szép szemei vannak!
-Ömm... bocsi... azt hiszem, hogy egy kicsit becsíptem. - Mit nem mondasz, Janice? Magától rá sem jött volna, ez egész biztos!
-Szánalmas, nem? - Újfent felnevetek, ám nem jókedvből teszem mindezt. Inkább iróniából.
-Itt ácsorog egymagában egy becsiccsentett, fiatal nő, aki történetesen az odabent lézengő gazdag krapekok egyikének a leláncolt neje. Tudja, amikor hozzá kellett mennem -igen, mert muszáj volt, nem választhattam-, ahhoz a seggfej férjemhez, azt hittem, hogy lassacskán megbékélek az egész helyzettel, és talán még élvezni is fogom a fényűzést, de tudja mit? Pocsékul érzem magam az mellett a tuskó mellett! - Amikor egy kicsivel is többet iszok, mint az az alkohol mennyiség, amit még elbír a szervezetem, valahogy mindig megszalad a nyelvem.

Csak figyelem azokat odabenn, akik felhőtlenül és mindenképpen céltalanul beszélgetnek a másik féllel. Olyan mint egy nagy bohóc társulat, ahol mindenki tréfát űz a másikkal. Próbálják egymást butítani ahhoz, hogy végül érvényesítsék a saját akaratukat a másikon. Nevetgélnek, művészien kialakított álarcukba bújva teszik a szépet, miközben úgy vélik, hogy ők nagyon kivételesek. Nincs miért felhúzniuk az állukat, mert valójában nagyon közönségesek és csupán a pénzükkel tűnnek ki a tömegből. Már rég nem vagyok a hölgy közelében, hanem távolabb támasztom a korlátot, mikor a szél odasodorja a szavakat hozzám. Rögtön rájövök, hogy egy férjjel rendelkező nőbe botlottam bele. Egyáltalán nem válaszolok neki, mert a nevem egyáltalán nem John és cseppet sem vagyok a férje. Pusztán tettem egy nemes tettet, semmi több. A nő gúnyos kacagásánál érzem csak a késztetést, hogy felé fordítsam egész lényem. Azok a varázslatos kék szemeim ránéznek a csinosan felöltözött fiatal asszonyra, ám cseppet jut eszembe semmi illetlen. Megindulok felé, hogy ne kelljen hangosan beszélgetnünk. Három lépésre állok meg tőle, így tán még vonzóbbnak érzékelheti a szemem világát. Mikor bocsánatot kér az előbbi előadásért, akkor egy mosollyal jelzi a másiknak, hogy békések a szándékai és nincs miért aggódnia. Már éppen szólalnék meg, mikor rákérdez a szánalmasságára, amire csak tagadólag ingatom a fejem. Ezután következik a kirohanása, ami olyan tartalommal bír, ami éppenséggel nem a füleimnek való. Gyorsan átgondolom, hogy jelenleg mit tudok róla. Felfedezem magamban az együttérzést, ami a nő felé irányul. Testem magától cselekszik, odalépek hozzá és lágyan elkapva a derekát húzom magamhoz.
- Hölgyem, ha szeretne sírni, akkor most megteheti. - facsarja a szívemet, ami ehhez a mozdulathoz juttatott. Tán kissé illetlenség gazdag férfi feleségéhez érnem, mert ha megpillantanak minket, akkor biztosan kidobnak erről a buliról. Az egészet azzal tetézem, hogy lágyan betúrok a fürtjeibe. A fejét simogatom, ha ad rá engedélyt, aztán lassan elengedem a törékeny teremtést.
- Mindenkinek saját maga kell szembenéznie a démonjaival. Úgy vélem, hogy nincs másképp az ön esetében sem. - mondom neki jó tanácsként, mikor megérkezik a meghívom. Mérges arccal állít be, majd irigykedve ejti ki a szavakat.
- Nem ezért hozattam ide magát Ferro! Azért, hogy mellettem legyen egészen az összejövetel végéig! Most meg egy ismeretlen nőt ölelget! Felháborító! - ordítja az utolsó szót, de szerencsére a benti zene túlságosa hangos ahhoz, hogy kintről beszűrődjön az egész. Pillantásom rá vetül a mérges fúriára, miközben a harag elönt belülről.
- Nem vagyok senkinek a lábtörlője, főleg egy halandóé nem. Ráadásul igazán el lettem felejtve, így döntöttem, hogy inkább kijövök. Szóval én le vagyok nézve, semmibe vagyok véve azon kívül, hogy a kezeim aranyat érnek, ha masszázsról van szó. - vetem oda dühösen, miközben érzem, ahogyan örvénylik bennem a sok érzelem. Szerencsémre pufogva távozik a vendég látom, valami olyat motyogva, hogy megbánom én ezt. Felsóhajtok végül, miközben a mellettem levő szépségre nézek. Próbálok lecsillapodni, hiszen nem rá vagyok mérges, hanem az előbbi hárpiára. Inkább elfordítom a tekintetem, ami jelenleg olyan, mint egy nyári vihar.