I was a mother, now I'm a monster...

Tárgy: I was a mother, now I'm a monster... Pént. Jan. 02, 2015 8:25 pm

Mother & Daughter

I will not ask you for forgiveness.
What I have done is unforgivable.
I was so lost in hatred and revenge.
And now I’ve lost you forever.

Én nem törődök. Én nem törődök magamon kívül senkivel. Nem az a fajta ember vagyok. És mindenekelőtt nem az a fajta anya vagyok… Sosem tanultam bele a szerepbe, és őszintén? Nem is érdekel, a legkevésbé sem izgat az, hogy mi történik a gyerekeimmel. Most mégis itt vagyok, haragtól túlhevült testtel, s valósággal érzem, ahogy a gyűlölet pulzál az ereimben. Ha szemmel gyilkolni lehetne, akkor minden bizonnyal már a fél várost kiirtottam volna. Nagyon zavar. Rohadtul dühös vagyok. Lemondtam a lányomról tudván, hogy így majd jó sora lesz. Teljes élete. Aha, hát hogyne. Akkor most ki is a naiv?
Az a dög pedig, aki magát démonlordnak nevezte, én azonban magasról leszarom, hogy minek a lordja, felőlem akár király is lehet, vagy maga a pápa, hovatovább Isten, akkor sem fogom hagyni, hogy azt tegye amit. Mert mit is tesz? Nos, a szavaiból azt vettem le, hogy éppen az én édes lányomat környékezi meg. Aztán kiderült, hogy a megkörnyékezésen már túl vannak, de még mennyire, hogy túl! A markában tartja, elnyomja, bezárja, kisajátítja. Mondanom sem kell, hogy már ettől az információáradattól annyira kikészültem, hogy kapásból kinyírtam egy kisebb vérfarkas falkát. Szépen felgyújtottam őket. Úgy visítoztak, mint a fürdős kurvák. Megérdemelték. Legszívesebben mindent felégettem volna magam körül. Az egész világot.
Ám erre jön még a mesés ráadás. Az a másik szennyláda is valahogy a képbe került – most már két oldalról környékezik meg a lányt, akit annak idején magára hagytam. Persze jó okom volt rá. Csakhogy nagyon úgy fest a helyet, hogy művészi szinten benéztem és összekevertem a szezont a fazonnal. Merthogy amitől eredetileg meg akartam óvni, pont abba keveredett bele, de olyan szinten, hogy az valami borzasztó. Tehát idejét éreztem annak, hogy közbeavatkozzak, mert ki más védhetné meg őt mások és a saját démonaitól, ha nem a tulajdon anyja? Eddig senki nem védte meg, úgy tűnik…
Öröm az ürömben, hogy már se az apám, se a néhai férjem nem él, így már tulajdonképpen az se számít, ha netalántán napfényre kerül a sötét kis titkom, miszerint annak idején megerőszakolt egy démon, aztán… meglett az eredménye. Ez a lány, aki állandóan bajba keveredik. Na, igen. Hogy is szól a mondás? Az alma nem esik messze a fájától? Valami olyasmi… legfeljebb annyi különbséggel, hogy én akármilyen szarba is keveredtem, kimásztam belőle magamtól, bármiféle segítség nélkül. Sebaj, majd megmutatom neki, hogyan kell ezt csinálni, hogyan csinálják ezt a profik. Azaz én.
Egy hét elég volt ahhoz, hogy mindent tökéletesen kiterveljek, valamint mindent tökéletesen kiismerjek a környezetében. Hála az én drága boszorkabarátnőmnek és a főzetének, amit készíttettem vele, a démonok nem érzékelhettek. Még az a Lord sem. Láthatatlan voltam a számukra, persze ennek nagy ára volt – legalábbis Regina szerint. Inkább nem akartam tudni a mocskos részleteket, hogy miféle áldozati rituálékra volt szükség a szer elkészítéséhez. Elvégre elvileg őt is meg kéne, hogy öljem ez esetben, de ő túl hasznos nekem ahhoz, hogy csak úgy megöljem. És nem mellesleg… a barátnőm, az egyetlen. Miért is ölném meg akkor?
Legelőször a hajdani barátnőmet látogattam meg, ha már a barátnőknél tartunk. Kicsit elbeszélgettem vele, ami mondjuk nem kissé volt fura azok után, hogy én elméletileg ugyebár meghaltam. Mintha szellemet látott volna…
Voltaképpen eléggé mókás látványt nyújtott az elfehéredett arca, aztán ehhez tökéletesen passzolt színben a karmazsinvörös vér, amit én idéztem elő – természetesen. Én csak így tudok beszélgetni, mint tudjuk. Erőszakosan, agresszívan. Nem kifejezetten finomkodó módszerekkel. Ezt követően jött a férje is, mintegy grátisz gyanánt. Ő is megkapta a magáét.
Nem tudtak vigyázni a lányomra, pedig ezért hagytam rájuk. Még örülhetnek, amiért nem öltem meg őket. Na, mindegy. Szépen közöltem velük, hogy innentől átveszem Cassandra nevelését, mától kezdve az én gondom ügyelni rá, meg úgy alapjáraton ne is keressék, felejtsék el. Összepakoltam a fontosabb cuccait is, csak hogy véletlenül se kelljen nélkülöznie semmit az első napokban, hetekben, esetleg hónapokban. Nem tudom még én sem, hogy hogyan lesz. Nem tudom, hogy hova és meddig kell elmennünk, menekülnünk a rohadt démonok elől. És ami még fontosabb, hogy így nem tudom azt sem, mi lesz majd Harrison szerény személyével. Őt nem vihetem magammal. Nem is jönne. Jaj, mennyi baj…
Megint el kell hagynom. Megint más miatt. Ám jelenleg olybá tűnik, hogy a legszebb értelemben véve is szarik a fejemre, úgyhogy… nincs is miről beszélnünk. A lányom fontosabb. Azt hiszem. Fontosabbnak kell lennie. És mivel feladok érte mindent, az is, nem? Máskülönben nem tenném meg mindezt, amit teszek. Szüksége van rám. Most talán jobban, mint valaha… kiskorában, vagy az eddigi élete során bármikor. Noha ezt nagy valószínűséggel még ő sem tudja. Majd megtudja.
Hanyag eleganciával támaszkodok neki a kocsim ajtajának, karba font kezekkel a mellkasom előtt. Csípős és hideg szél borzolja a hajamat, és persze az idegeimet, mindezek ellenére próbálok nyugodt maradni. Nyugodt is vagyok, legalábbis annak tűnök a külvilág számára, míg idebent majd’ felrobbanok a mérhetetlen dühtől – mellékes.
- Cassandra – szólítom meg a lányt, amikor megpillantom az iskola kapujában. Ez az egyedüli hely, ahova az a nyomorék lord elengedi kíséret nélkül. Persze sosem lehet tudni, éppen ezért sietnünk kell. Egyébként elképesztő, hogy külsőre mennyire rám ütött. Ha nem az lennék, aki vagyok, akkor még talán… meg is hatódnék?
Nem tudom, mit szokás ilyenkor mondani, így inkább egyből bele is vágok a közepébe, amint felfigyel rám. Remélhetőleg van annyira közel, hogy ne a fél iskola előtt kelljen elrabolnom. És remélhetőleg nem is lesz rá szükség, hogy elraboljam, ettől függetlenül minden eshetőségre fel vagyok készülve. Őrült vagyok, elszántan őrült. Vagy őrülten elszánt? Lényegtelen. – Velem kell jönnöd. Én vagyok az anyád.
Asszem’ immár hivatalosan is Sith nagyúrrá avanzsáltam.
Fuck yeah.

©

Tárgy: Re: I was a mother, now I'm a monster... Szomb. Jan. 03, 2015 11:14 pm

Kate && Cassandra

Még mindig forr benne a méreg, még mindig nem hiszi el, hogy ez vele történik meg, ugyan… sokszor felteszi magában a kérdést, mégis hol a fenében rontotta el? hol siklott félre az élete? Fél évvel ezelőtt még nem volt semmiféle probléma, olyan unalmas és átlagos volt, hogy ha valaki halálra akarta unni magát… akkor csupán Cassandra életébe kellett volna bele pillantania. De most, hónapokkal később az élete egyre jobban kezd hasonlítani valami elcsépelt, nyálas, természetfeletti szappanoperához, és a legrosszabb az, hogy az egész mindig csak rosszabbodik. Vagyis, nem nem ez a legcikibb az egészben, hanem Alec. A legjobb barátja, akivel beszélhetne, de ő sincs sehol, vagy ha nem is… mert újabban egyik se mond el semmit a másikban, amitől még kegyetlenebbnek tűnik az egész helyzet, de legalább egy kis ölelést kapna tőle, az mindig segíteni szokott rajta. Hiába most ezt nélkülöznie kell, e nélkül kell megoldania a dolgokat, már ha ebből egyáltalán van kiút, mert a helyett, hogy kijutna, csak még mélyebbre ássa magát. A hibákat egyikről a másikra követi el, majd utána a levét kell meginnia. A démon ami uralni próbálja életét, aki el akarja orozni teste felett az irányítást és akiről… nem mellesleg nem oly régen tudta meg, hogy benne lakozik, szóval olyan dolgokra sarkallja amit alapjáraton soha az életében eszébe sem jutna. Példának okáért mindjárt ott van Sasha… egy jó barátja… vagy volt, ki tudja jelenleg el van tűnve az éterben és reménykedik benne, hogy nem miatta állt fel ez az állás, mert az nem bírná elviselni. Így épp elég, hogy nap hosszat a bűntudat marcangolja… emberi felét, mert a démoni, örül magának, mint majom a farkának. Neki köszönheti, hogy meg is tapasztalhatta, hogy a farkas milyen az ágyban… vagyis igazából mindenhol próbálták csak éppen ott nem. Abban az időben tudta meg, hogy az apja nem az akinek gondolta, hogy valójában egy démoni képződménynek köszönheti létezését… aminek nem lenne szabad lennie, nevelőapjával olyan szinten összeveszett, hogy nem vágyott másra, minthogy ne Port Angelesben legyen, nem vágyott senkire, sem Alecre, sem Asmira, senkire sem. Bár az utóbbit nem kellett annyira hajkurásznia, hiszen a férfi közel három hónapja úgy eltűnt, mint a kámfor. Eszébe sem jutott éppen Seattlebe vonulni mérgében, mégis ott kötött ki, akkor ivott először töményen alkoholt, aminek meg is lett az eredménye… alkoholmámorban az a fal ami segített benne, hogy démonát megbéklyózza, hirtelen összedőlt és ennek az lett a végeredménye… ami nos az, hogy nagyon is élvezte a dolgokat, bár az utána következő marcangolást nem annyira már. Fleg, hogy ami utána történt, azt ő magát lepte meg a legjobban, még pedig, hogy Asmodeus maga ment el érte. Amik felvetnek bizonyos kérdéseket, elsőnek mindjárt, hogy mégis honnan tudta hogy ő ott van, és mivel a farkas házában volt, ezért mindjárt szembesül a második legfontosabbal, hol a fenében van?

Azután magával rángatta, és öntörvényűn úgy döntött, hogy magához költözteti, nem mintha annyira akarta volna, ő még fiatal ehhez, de hiába magyarázta, a férfi csak nem akarat megérteni, és ami a legrosszabb akár hova menni akart…. démonok követték a nyomait, ami olyan volt mintha éjjel nappal figyelnék, nem valami kedves érzése. De a pohár ma reggelt telt be, mikor is Asmi még az iskolába is azt akarta, hogy z emberei kísérjék. Ekkor állt a sarkára és szóba sem jöhet, nincs az az isten, hogy díszkíséret mellett járjon suliba, pláne nem, hogy egy démonhorda díszkíséret, mellett. A másik probléma, ami már nem tűnik olyan problémának, minden erejével azon volt, hogy megtalálja a démont, aki nemzette. Nem is kellett volna annyi áldozatot hoznia, egyik este csak úgy bele botlott az utcán, először nem tudta mihez kezdhetne a helyzettel, hiszen ez nem mindennapi dolog. A gyűlölet olyan elemi erővel támadta meg, hogy szinte leverte a lábáról. Egészen addig a pillanatig, míg k nem derült, hogy tulajdonképpen találkoztak… régebben, mikor még közel öt éve lehetett, de nem ez az ami igazán kiakasztotta, sokkal inkább az ahogy viszonyult a férfihez, hogy hogyan tekintet rá, hősként, bizalommal, hittel, úgy ahogy a kislánya tekint az édesapjára, aki a széltől is óvja. De van ami még rosszabb, amióta a lány rájött származására, folyton folyvást hazudnak neki, vagy legalább hallgatnak el információt… olyanokat minthogy az aki megszülte nem is halt meg, csak… egyszerűen nem kellett neki, ezért eldobta, mint egy megunt rongyot. Végig simít piros színű pom-pom szoknyáján, a hozzá illő trikó felett fehér színű bőrdzsekije védi a hideg széltől, tornacipője halkan suhan a betonon.
-Cass, gyere már… elkésünk,- kapja el a lány kezét, hogy magával húzza a tornaterem felé, de ekkor észrevesz egy nőt, a kocsijának dőlve. Nem olyan nagy város, ezért itt mindenki ismer mindenkit, szóval nem volt nehéz észrevennie, hogy új arc, és hogy ez az új arc… ismeri őt. balsejtelem kezd megfogalmazódni belül, de nem foglalkozva az érzéssel lerázza magáról barátnője kezét, majd a nő felé veszi az útját.
Ahogy közeledik fel, a szél bele kap a szoknyájába, bár ő nem fázik, talán hibrid vérének köszönhetően, a mosoly amivel üdvözölni akarta, de szavait hallva azonnal lehervadt onnan. Akvamarin színű szivárványhártyái megkeményedve pillantottak rá, arcát fürkészve valóban felfedezett egy két vonást, amivel le sem tagadhatná, hogy ő szülte meg…. és ő dobta el.
-Maga nem az anyám, az anyámat Sonenclarnak hívják, és felnevelt, maga meg… eldobott magától, szóval egyáltalán nem kell mennem sehova, és hagyjon békén vagy nagy bajba keveredhet,- válaszolja neki ridegen, majd nem pazarolva több időt megfordul, hogy induljon az edzésre.

• 1104 word •A következő jobb lesz, ígérem. :love1: •

Tárgy: Re: I was a mother, now I'm a monster... Kedd Jan. 20, 2015 3:25 am

Mother & Daughter

I will not ask you for forgiveness.
What I have done is unforgivable.
I was so lost in hatred and revenge.
And now I’ve lost you forever.

Rühellem a sablonos szövegeket. Most mégis kénytelen vagyok bevetni a „csinálhatjuk könnyen, de akár csinálhatjuk nehezen is” szöveget. Ugyanis feltett szándékom őt magammal vinni, attól függetlenül, hogy neki egyáltalán szándékában áll-e velem jönni, avagy sem. Őszintén? Hidegen hagy. Nem érdekel, hogy mit óhajt a kisasszony, és tulajdonképpen már szinte el is várom tőle, hogy ellenálljon. Hiszen mind ezt teszik. Az emberek, legfőképpen a fiatalok, annyira kiszámíthatóak! Sosem választják a könnyű utat. Sosem.
Ostobák. De minden bizonnyal csak azért, mert nem ismernek még engem. Ez a lány sem ismer még, és talán ez így is volt rendjén eddig. Addig volt jó, neki legalábbis mindenképpen, amíg nem ismert. Csakhogy mivel nem kevesen köptek bele a levesembe az utóbbi időben, és ezáltal a múlt úgymond felülírta önmagát, ezért kénytelen vagyok beleavatkozni az életébe. Tehát elkerülhetetlen, hogy megismerje az igazi énemet. Nem azt, amelyik törődik, merthogy olyan nem is létezik. Ugyebár. Arról az énemről beszélek, aki erőszakos, válogatás nélkül gyilkol, nem kötik a kezét sem szabályok, sem gátlások. Semmi. Ja, igen… és mindig megszerzi azt, amit akar. Mindig. Mindenáron. Kivétel nélkül.
Így lesz ez most is. Bocsika.
Direkt úgy parkoltam a kocsimmal, hogy bármelyik percben leléphessek – vele együtt természetesen. Ha kell, akkor elrabolom, nem számít, nem érdekel. Magasról teszek a következményekre, sőt… valósággal képen röhögöm őket. Csak úgy stílusosan, magamhoz mérten… Egyébként sem ez lenne az első, és valószínűleg nem is az utolsó. Mármint emberrablásom. A másik gyerekemet is elraboltam, a fiamat. Az se akart velem jönni, hát erőszakkal vittem el. Nem vagyok szívbajos, könnyedén megoldok én mindent. Nem kell félteni.
Nézegetem a vonásait. A szemét. A haját. A színe… az enyém. És a szeme is, remélem. Mert nem akarok belegondolni abba, hogy vajon mit kapott, mit örökölhetett az apjától. Attól az utolsó szennyládától. Képzeletben nagyot köpök, ahogy a fejemben megfogan ez a gondolatmenet. Meg kell ölnöm azt a férfit. Mindenáron. Már csak azért is, mert a férgese nem elégedett meg azzal, hogy megerőszakolt és gyereket csinált nekem, egy félvért, de most még ezt a szerencsétlent is molesztálnia kell. Persze démon, miért is vagyok meglepve… Nem is értem. Én mindenesetre nem fogom hagyni, ezt az egyet garantálom. Mint ahogyan az a másik démonmocsok is elmehet oda, ahova való! Ez alatt mindenféle szép helyre célzok, természetesen. Mert én már csak ilyen úrinő vagyok, ugyebár.
Gunyoros mosollyal hallgatom végig a kifakadását, amire számítottam ugyan, de a legkevésbé sem készültem fel rá. Nem is az én asztalom a magyarázkodás. Miért is tennék így? Mi értelme lenne? Meg hát mit mondanék neki úgy egyáltalán? Na, ugye?
- Szóval ezt mondták neked… – állapítom meg egykedvűen, miközben a gunyoros mosolyt felváltja egy elégedett, negédes vigyor. Nem mintha bármi mókás lenne a mondandójában, de hát én már csak köztudottan ilyen jókedvű teremtés vagyok. Másodállásban. Merthogy főállásban még mindig az úrinő szerepét töltöm be, tudniillik.
- Ennél nagyobb bajba már aligha – rántok vállat hanyag eleganciával, majd mielőtt még sikítani tudna vagy segítségért kiáltani, gyengéden megérintem az arcát, s ezzel egyidejűleg áramot vezetek a testébe. Kiválasztott adottságok – néha egészen hasznosak ám. Értelemszerűen pontosan annyi áramot kap, ami szükséges ahhoz, hogy kiüssem, és amitől mindösszesen csak elájul, ugyanis nem áll szándékomban megölni szerencsétlent, vagy ne adj isten komolyabb sérülést okozni neki.
És amikor ez megtörténik, alig feltűnően vetem át a jobb karját a vállamon, majd egy könnyed ám annál határozottabb mozdulattal az anyósülésre pakolom élettelennek tűnő testét. Végül én magam is beülök a gépjárműbe, aztán elhajtok. Már ott sem vagyok. Mintha ott sem lettem volna.
Grátisz gyanánt, amíg édesdeden alszik, kap tőlem egy csini kis bilincset is a csuklójára, nehogy valami őrültséget csináljon itt nekem, amikor hirtelen magához tér. Tehát kikötöm, ja. Mert én ilyen csodálatos anya vagyok, még mindig…

©

Tárgy: Re: I was a mother, now I'm a monster... Pént. Május 15, 2015 8:15 pm

Kate && Cassandra

Láttam már akciófilmet, mégis nem voltam tisztában azzal, hogy a következő pillanatban ami történik az konkrétan az, hogy elrabolnak engem. Igazából fel sem fogtam, hogy a vér szerinti anyám áll előttem, akit nos nem neveznék anyának, nem is tudom minek nevezném, de annak biztos hogy nem. Amíg azt hittem, hogy halott, hogy azért nem tudott felnevelni, mert nem volt á lehetősége, mert már a föld alatt porzik. De nem, mint már apa, uhh fura így tekinteni rá, és ilyet mondani, nem mindig esik a számra, van amikor csak Zariche-t mondok neki, de olykor meg apának szólítom. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért is kezdek el ragaszkodni egy démonhoz aki megerőszakolta az anyámat? Talán nem csak az életem, de a gondolkodásom is kezd félre siklani, de abban az egyben teljesen biztos vagyok, hogy jelenleg ő az egyetlen személy az életemben aki nem hazudozik nekem. Izé, Ash-en kívül, de az most egyáltalán nem számít, nem ide tartozik. Először szembesítenek azzal az információval, hogy bizony az apám nem az aki, hogy valójában egy démon az aki megerőszakolta az anyámat, ezt mind Asmodeus tálalta nekem, és először nem is tudtam hogy mit kellene éreznem. De akkor kezdett éledezni a démoni felem, a düh és a méreg talán kiváltotta nem is tudom, és aztán elkezdtem lecsúszni a lejtőn, és talán még most is lefelé tartok, nem tudom megakadályozni, és esetleg nem is akarom. A fejembe vettem, hogy megtalálom a nemzőmet, hogy megöljem, szembe köpjem, szembesítsem a gyűlöletemmel amit érzek irányában. Még fel is fogadtam valakit, Asht, ebbe a történetbe nem igen másznék bele, de annyit elárulhatok, hogy véletlenül sem az ő segítségével találtam meg. Hanem egyszerűen belé botlottam az utcán, ahol aztán sikerült felvilágosítania arról, hogy az anyámat nem hogy nem ölte meg, de a tetejében még az én drágalátos anyám eldobott magától. Oda passzolt a barátnőjének, majd mindenkinek eljátszotta a nagy drámát, hogy meghalt. Igen, ellenben a rothadó lelkületű apámmal, aki amikor még kislány voltam, ott volt mellettem, figyelt, vigyázott rám, a kép amit mutatott nekem még mindig él bennem, belém égette, és lassan kezdek újra úgy nézni rá mint egykoron, kiskoromban. Kicsit vicces a dolog, ha azt nézzük, hogy az anyám aki ember, képes volt eldobni magától, rám sem bír nézni, ellentétben a démonapámmal aki végül is… törődik, foglalkozik velem. Igazából nem is voltam rá kíváncsi soha, nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom, nekem Missis Sonenclar volt az aki betöltötte az édesanya szerepét, ezért is lepett meg annyira amikor tulajdonképpen szembe találkoztam a suli bejáratánál. Habár soha még fényképet se láttam róla, mégis valahogy megéreztem, hogy ő szült meg, voltak hasonlóságok az arcán is, és lehet, hogy egy két belsőtulajdonságot is örököltem tőle, nem mintha annyira érdekelne, mert annyira se, hogy éppen fúj-e vagy esik.
Felvonom a szemöldököm mikor mosolyra húzódnak az ajkai, nem értem mi okozhatja, de nem is akarok ezzel foglalkozni, és… vele sem akarok. Nem vallom be még magamnak se, de valahol belül sért, fáj, és dühít, ó igen, rendkívül dühít, hogy csak úgy eldobott magától. Ha lesz valaha gyerekem én sose fogok így tenni, az egyszer biztos.
-Szóval nem igaz, hogy miután megszült átpasszolt a barátnőjének azzal a dumával, hogy neveljen fel, és utána megjátszotta a halálát? Hiába tagadja, tudom, hogy így van, és nem érdekel, hogy kinek a vére folyik az ereimben, Sonenclarék voltak azok akik felneveltek, akik ápoltak ha beteg voltam, vagy tanultak velem, hogy ne bukjak meg.- sziszegem mérgesen ahogy kipirult arccal túrom el egy méz színű fürtömet az arcomból, amit a szél kacéran odasöpört.
-Távozzon…- lépnék hátra de nem vagyok túl gyors, így képtelen vagyok megakadályozni, először nem is értem, hogy mi történik velem, vagy hogy a nő mihez akar kezdeni. Érzem ahogy apró áramütés érkezik az arcomba, még mielőtt bármit tehetnék összesem, aztán elhomályosul körülöttem a világ.
Lassan, összezavarodva nyitom ki szemhéjaimat, pislogok párta, de ködös még a látásom, össze áll a kép, mintha egy kocsiban ülnék, lassan szürkületbe borul a környék, próbálnék nyújtózni, de valami szorosan tartja a csuklómat, amikor oda pillantva észreveszem, hogy a kapaszkodóhoz vagyok bilincselve, hirtelen ugrok egyet, fájdalmasan szisszenek, mikor bőrömbe nyomódik az éle, oldalra pillantva a biológiai anyámmal találom magam szembe.
-Maga.. mit képzel, ez… ez emberrablás, azonnal haza kell vinnie, anyáék aggódni fognak értem, és… ha Asmodeus rájön erre magának vége,- fenyegetőzök mérgesen.

• 1104 word •A következő jobb lesz, ígérem. :love1: •