Elég sok olyan dolog történt mostanában, amik mind indokolják a létezésem ideiglenes megszűnését. Csak pár napról van szó. Ennyit kértem Petetől, a főnöktől, és ennyit kérek a rohadt karmától is. Hihetetlennek tűnhet, de kiba@ott fárasztó dolog tud lenni az öröklét, és az azzal együtt járó veszélyek, és szar dolgok, amiket holmi nem kívánatos grátiszként dob utánad a sors szinte rögtön az átváltozásodat követően. Az egész életem a bujkálásról, vérszomjról, ivásról, tovább vándorlásról, a szeretteim elvesztéséről, és a lelepleződés veszélyéről szól. Szeretnék ezek alól legalább csak egy ócska napra kibújni. Szeretnék végre tisztán látni, végig lapozni töviről hegyire a közelmúlt történéseit és megoldást találni arra, hogy hogyan is tudnék láthatatlanul Aisha közelében maradni, és akkor ott van még Margaret is. Amióta ittunk egymás véréből, valami megváltozott. Valami megmagyarázhatatlan erő húz felé, és én ezt az ismeretlent alig tudom kordában tartani. Részben ezért is van szükségem egy kis független magányra. Elég mókásan hangzik mindez egy olyan élőlény szájából, akinek lassan már négyszáz éve az örök egyedüllét a legjobb cimborája, de jelenleg jobban vágyom arra, amibe már kis híján beleőrültem a mögöttem és előttem álló örökkévalóság alatt, mint bármi másra.
A Seattletől északra, és ami még ennél is fontosabb, a lehető legmesszebbre fekvő várost választottam a "szabadnapom" letöltéséhez.
Végre távol lehetek mindentől, ami az utóbbi időben csak megnehezítette az amúgy sem fenékig tejföl életemet. A legócskább, és egyben legolcsóbb motelban szálltam meg. A hely csóróbb, mint az én Seattle-i garzonom, de soha nem voltak túl nagy igényeim és elvárásaim. A lift jelenleg nem üzemel, így kénytelen vagyok mindennap akár többször is felgyalogolni a nyolcadikra, de mit számít mindez egy magamfajtának?!
Amint az est leszáll, nyakamba veszem a várost. Ez amolyan minden estés programmá vált már. A hó már napok óta kitartóan ostromolja az államokat. A hírek hótorlaszokról, útlezárásokról, közúti balesetekről szólnak. Hát igen, mindamellett, hogy szép, vannak árnyoldalai is a télnek.
Bakancsom alatt meg-megroppan a járókelők által kitaposott hó. A hideg, jeges szél egyenesen az arcomba fúj, és már cseppet sem tudom megkülönböztetni az apró ködfelhőként tovaszálló leheletemet a kifújt cigi füsttől. Ez az elviselhetetlen fagyhalál még egy vámpírnak is kihívás! Kihívás, de már nem kell sokáig elviselnem. Pár lépés ugyanis, és már nyitódik annak az útszéli csehónak az ajtaja, amit pár napja fedeztem fel. Viszonylag nyugodt hely, és az árak is elég elviselhetőek.
Odabent első dolgom lehajtani az arcomat védő galléromat, majd bólintok egy-két ismerős tagnak, végül helyet foglalok a pultnál, és kérem is az első kör whiskymet.

A parkbeli incidens ugyan nyomot hagyott az álmaimban, de igyekeztem nagy levegőt venni és tovább élni az életemet anélkül, hogy különösebben foglalkoztam volna az egésszel. Bár egy plusz biztonsági zárat felszereltettem az ajtómra. Egészen addig szerettem éjszakánként egy pohár vörösbor társaságában szemlélni az éjszakai város fényeit, most azonban leeresztett redőnyök mellett alszom. Csakis forgalmas helyeken sétálok, lehetőleg sosem egyedül. Megismertem Seattle egyik olyan oldalát, amit soha nem akartam látni. Én így dolgozom fel a történeteket. Az álmaimra pedig szerencsére nem emlékszem, csak foltokban. Ez pedig kevés ahhoz, hogy nyugtalankodni kezdjek. A megmentőmet, Graham-et nem láttam viszont. A véletlenek furcsa közjátéka sodorta az utamba, de minthogy "küldetése" véget ért amikor hazakísért épségben, kilépett az életemből.
A teljes befásulás ellen az mentett meg, hogy láttam az iskolában egy kirándulásra felbuzdító plakátot. Fel lehet menni a hegyekbe, egy kisváros mellé kirándulni, friss levegőt szívni és túrázni. És persze a leíratlan szavak: oltárira berúgni. Egy hétig gondolkodtam rajta, hogy menjek-e. Végül befizettem a pénzt a társaim unszolására.
Nagyjából összepakoltam az indulásra, és igyekeztem végig részt venni a társalgásokban, a sztorizgatásokban, és persze a vonaton is a koccintásokban. Kezdtem feloldódni, ami az elmúlt időszak után nagyon jól esett. Rájöttem, hogy alapvetően jófej emberek vesznek körül, szóval a depresszió és szorongás helyett inkább arra kell koncentrálnom, hogy ennek örülni tudjak.
Az első négy nap remekül telt. Feltöltődtem energiákkal, kitúráztam a lelkemet is. Az éjszakai bújócska a sötét erdőben ugyan felélesztette az összes elnyomott félelmemet, de a többiek némi vodkával tudták orvosolni a remegő kezek, lábak, és az ijedt tekintet problémáját. Nyilván azt hitték, hogy csak bekattantam a sötéttől. Mire visszamentünk a szállásunkra - ami egy nagy faház volt az erdőben - már kicsit nyugodtabb voltam, hogy nem vagyok egyedül. Végül mikor már bent voltam a jó melegben, csak hallgattam a többiek ötleteit. Persze, utolsó esténk, szórakozzunk. A lányok meg pasizni akarnak a városban. Leszögezném, hogy soha nem használtam kábítószert, valahogy kimaradt az életemből mostanáig. Most mégis igent mondtam, mert bármire hajlandó lettem volna, hogy elmúljon a remegésem és az ijedtségem. Csak összetört tabletta pora az italomba. Semmi más. Semmi hatás.
Elindultunk a város felé. Szemeimből peregtek a könnyek a fák között süvítő szél miatt. Végig az ösvényen maradtunk, némán hallgattam a többiek nevetését. És felrobbant a szél...be kellett fognom a fülem. Suttogott nekem, beszélt hozzám, nevetett rajtam. A fák rosszallóan ingatták az ágaikat, felettük pedig a Sötét meresztette rám tekintetét. Átlátott rajtam.
Szaladni kezdek, a város fényei mint egy aranyváros csillognak előttem. Az erdő bántani akar, a szél pedig minduntalan beszél és beszél...valaki elkapja a karom és felsikítok.
- Aisha, Aisha..héé! Nyugalom! - hallom a hangot végre.
Kinyitom a szemem és a lányokat pillantom meg. Milyen nagy megnyugvás ez!
- Mindjárt jobb lesz, hidd el! Menjünk be valahova, ami mókás lesz.
Nem tudom mi lehetne ezen mókás. Csontomig hatol a félelem.
Együtt sétálunk a városba, ahol a fények tánca köti le a figyelmemet. Nyoma sincs már az erdő nyomasztásának. Két kezemet fogják két oldalról és bemegyünk valahová, ahol zene szól, a cigaretta fanyar szaga keveredik az alkoholéval. A tekintetek ránk szegeződnek, és úgy érzem össze kellene zsugorodnom, egészen apróvá, hogy kisomfordálhassak. Leültetnek egy asztalhoz, de érdemleges választ nem tudok adni a "Mit iszol kiscsaj?" kérdésre. A kicsit maszatos ablakon át a táncoló fényeket nézem álmodozva. Nem illik hozzájuk ez a zene. Szomorúak tőle. Elém kerül valami pohár, de egyszerűen ott hagyom. Felállok, a fülhallgatómat a zsebembe süllyesztem, és visszamegyek az utcára. Addig keresgélek a listában, amíg meg nem találom azt, ami a fényekhez illik. Egész elmémet magába szívja a gyönyörű dallam, a fények pedig táncra perdülnek örömükben. A kezemben lógó cigire nézek. Gonosz fénnyel villan. Elrontja ezt a szépséget ami körül vesz. Eldobom hát.
A hó nagy pelyhekben kezd el hullani. Gyönyörködve nézem a zenét hallgatva, és lassú táncba kezdek a hópelyhekkel és fényekkel, akik mintha testet öltenének, és válnának az én lovagommá akire oly régóta várok már.

Éj fekete pillantásom elrévedve bámul az aranyló színű folyadékkal megtelített poharam aljába. Szemgolyóim rendíthetetlenül követik a whiskymben úszkáló, olvadozó jégkockák útját, ahogy a szögletes formájú pohár egyik oldalától a másikig csapódnak. Olyanok akárcsak mi. Fajunk nem illik bele ebbe az egyszerű, ártatlan univerzumba. Hiába válnak eggyé a whiskyvel miután elolvadtak, attól még nem lesznek azok. Hiába akarunk mi, természetfelettiek halandóként élni, már soha többé nem leszünk emberek. Emberiek. Ilyen egyszerű, ugyanakkor rohadtul bosszantó és elviselhetetlen is egyben.
Egykedvűen, semmitmondóan meglötyögtetem a poharam tartalmának utolsó egy kortyát, majd végleg búcsút intek a sárgálló, enyhén kesernyés, mégis selymes ízű folyadéknak, ami kis híján visszaköszön abban a rohadt szent minutumban, amikor megérzem az ismerős, tiltott illatot. Mennyország és Pokol! Ez az az illat, amit akkor is egy szempillantás alatt kiszagolnék, ha hetekre bezárnának egy pöcegödörbe, hogy ott rohadjak meg, és Aisha több kilométer távolságra lenne tőlem. Olyan ez, mint a számodra legkedvesebb, legédesebb parfüm, amit vala szagoltál. Egyszer kell csak elraktároznod magadba, utána bármikor, bárhol felismered. Csak kár, hogy távol kell tartanod magad mindattól a földi jótól, amit az a bizonyos kedvenc illatod kínál, pedig te veszettül akarod Őt! Hát, nem véletlenül mondják a Nagy emberek, hogy A tiltott gyümölcs a legédesebb. Bár hatalmas akaraterő és eltökéltség kell ahhoz, hogy ne vessem fel kilétemet, végül mégis csak megálljt parancsolok fejvesztett énemnek, és legalább egy száznyolcvan fokkal elfordulok Tőle, és az őt körbeölelő lánykoszorútól, így támasztva tovább a pulton könyöklő kezemmel fekete üstökömet, míg másikkal az újabb teli poharamat szorongatom. Meg akarok tagadni magamtól mindent, ami Aishából sugárzik, és a körülötte nyüzsgő kis ricsajozó libák gondolatától, szagától is szívesen szabadulnék, de ha már élettelen szívemet béklyóba kell zárnom, legalább az elmém had legyen már továbbra is szabad... gondoltam mindezt én kis naiv úgy ezelőtt nagyjából egy percig. Mostanra már bebizonyosodott, hogy kár volt szabadjára engednem az érzékeimet, és alaposabban is elmélyülnöm a lányok érzéseiben. Ez esetben úgy is fogalmazhatnék, hogy életérzéseikben... Hirtelen csak a nyers indulatok, a bosszú keserű íze marad a számba, ami egyáltalán nem hasonlítható a whisky kellemes, selymes, kissé érdes simogatásához.
Az eddig a kezemben szorongatott whiskys poharat dühöm által vezérelten csapom le a pultra. A pohár oldalán és a márványon egymásba illő hajszálrepedések keletkeznek. A csehó eddigi kellemes nyüzsgését feszült csend veszi át, és ösztönösen indulok Aisha után, ám még mielőtt átlépném a küszöböt, hogy a lány után szegődjek, teszek egy fájdalmas kis kitérőt a felelőtlen barátnőinél. Az övékéhez képest széles mellkasom vadul tombol, ahogy szaporán emelkedik, majd süllyed alá. Szemeim baljósan méregetik a megszeppentnek tűnő kisasszonyokat, mikor is...
-Uram? Uram! Megkérném, hogy távozzon azonnal mielőtt hívom a rendőrséget! - Sejtésem sincs róla, hogy a hirtelen elém vágó kis szarházi alak mióta pattog már itt nekem, de az biztos, hogy ennek a kis törpe f@szjankónak köszönhetik a kislányok azt, hogy nem alkalmaztam rajtuk az erőmet. Azt hiszem, hogy nem lettek volna hálásak érte.
-Nesze, fogja! - Nyúlok mélyen farzsebembe, és előrántok belőle egy köteg pénzt, amit a hüledező fickó markába nyomok.
-Ti pedig! Azt ajánlom, hogy tartsátok magatokat távol Aishától, világos?! - Mennydörgöm. Azt ugyan még látom, ahogy ijedten sikoltva hátrébb botladoznak, de arra már egyáltalán nem figyelek, amit a kis porbafingó alak utánam kiabál. Egyszerűen csak magamra kapom a kabátom, és illedelmesen bevágom magam mögött az ajtót. A hideg szél rögtön megcsap, mégsem ez az elsődleges, amivel jelenleg foglalkozom. Szemeim Aishát kutatják az utcai lámpák által megvilágított járdán, és legnagyobb meglepetésemre máris meglelem. Olyan, akárcsak egy remekmű, ahogy ott áll egyedül a szitáló hóesésben az egyik utcai lámpa arany fénye alatt. Káprázatos, de nem felejthetem el, hogy most nem önmaga. Erre a gondolatra pedig máris halk, védelmező morgást hallatok, és mivel nem akarom megijeszteni, ezért csak óvatosan közelítem meg, egyik kezemet kinyújtva felé.
-Aisha? -

A dallamok szárnyai lágyan ölelnek körbe, körülöttem megannyi hópehely járja táncát, a fények pedig mosolyogva csatlakoznak mindannyiunkhoz. Nem tudom mi van velem....értem én, Aisha vagyok, jelen vagyok a saját testemben, mégis más a világ. Kedves, ölelő. Puha és meleg. Tele van érzésekkel, amik mindig elkerülnek. Tele van biztonsággal, amit félek, elveszítettem már. Amint a tenyeremen elolvad egy hópehely, szívem nem telik meg szomorúsággal. Nem elhagy, nem hagy egyedül, újra megszületve kavarog társaival körülöttem újra. Nem tudom mi ez az érzés, de nem akarom elengedni. Szívem szerint így maradnék itt örökké. Különös, hogy tisztában vagyok az évszakkal, mégsem fázom. Nem aggódom azon sem, hogy a jövőhetet megfázással fogom indítani. Nem aggódom már semmin. Az sem érdekel, hogy mi az ami most valóság, és mi az ami nem.
Hallom a hangot, amely megszólít. Agyam egyik hátsó szeglete társítja is, hogy kihez tartozik. De az lehetetlen. Túlságosan messze vagyok Seattle-től ahhoz, hogy igaz legyen. Bizonyára ez is a fények játéka. Kinyitom a szemeimet, felelve a hangjára. Felém nyújtja a kezét, de tudom miért. Ő is hallja a dallamot amit én, őt is magával rántja. Megfogom a kezét, odasimulok hozzá, kavargó tekintettel, fényektől csillogóan nézek rá. Mutatóujjam az ajkára teszem.
- Nem kell mondanod semmit, tudom miért vagy itt.
Igen, tudom. A hópelyhek és a fények hozták őt el hozzám. Csupán egy kis időre, tudom. De akkor is itt van. Fejemet mosolyogva hajtom nyakához, ezzel egyidőben a fél fülhallgatómat beledugom a fülébe. Akarom, ó mennyire akarom, hogy ő is hallja, hogy táncoljon velem. Ahogy előtte soha senki nem tette meg. Ez úgysem a valóság...és ebben a világban megkapom amit szeretnék, nem? Ebben a világban minden szebb és jobb mint egyébként.
Kérlelő tekintettel nézek éjfekete szemeibe. De ha ennek az egésznek vége, tudom, mindez semmissé lesz. Lábujjhegyre állva puha csókot lehelek ajkaira. Jóleső érzéssel tölt el, arcom nyakához hajtom, belélegzem az illatát. A zene pedig visz magával kérlelhetetlenül, megállíthatatlanul. Mintha kitalálná amit akarok. Hogy mi is az? Nem akarom, hogy ennek vége legyen. Nem akarom, hogy a tél hercegem eltűnjön, elillanjon előlem. Ha már megtalált.

A vérem dübörögve, pezsegve forr, mintha feltett szándéka lenne, hogy háztartási marószerhez hasonlóan atomjaira szaggassa az ereimet. De ez most nem az a jó fajta bizsergés. Ez a nyers, keserű, őszinte gyűlöletből, és dühből fakad, ami még akkor is csillapíthatatlan, amikor már a lepukkant lebuj ajtajának a másik oldalán vagyok, és saját szememmel bizonyosodhatok meg arról, hogy Aishának nem esett bántódása.
Nem tartom túl megfelelőnek a pillanatot egy újabb találkára, de úgy tűnik, hogy a sors -így az áldott ünnepek közeledtével-, engem is meglepett egy amolyan "elő ajándékkal". Egy olyannal, ami a mi jelenlegi helyzetünket figyelembe véve: inkább számít kellemetlennek, mint kellemesnek. Megfogadtam magamnak a múltkori lövöldözős incidens után, hogy soha többé nem engedem magam olyan közel hozzá, hogy neki bármilyen halvány kis tudomása is legyen a jelenlétemről. Szerettem volna egy láthatatlan fuvallat -még annyi sem-, maradni a közelében, az életében, de valami mindig keresztbe tesz, és egyszerűen nem engedi, hogy távol tartsam magam Tőle. De ki tudja? Talán pont azért sodorja elém ezeket a véletleneket a fortuna, mert ezzel akar figyelmeztetni? Ez egy jel lenne? Talán minden tettemnek egy nagy, piros, villogó elakadásjelző van a végén, és figyelmeztet mielőtt megint rossz irányba folytatnám az utamat, csak éppen annyira elvakít a több száz éves magány, egyedüllét gondolata, hogy nem veszem észre azt, amit igazán kellene?! A megoldást erre az egész helyzetre. Hogyan tarthatnám magam tőle úgy távol, hogy közben ne kelljen mellőznöm a társaságát, Őt?! Ez még egy több száz éves, sokat megélt vámpír számára is valódi rejtély.
-Neeee. Nem! Aisha, azt hiszem... azt hiszem, hogy... - Torkomon gigászi méretű gombóc gurul végig, kíméletlenül megfojtogatva a gigámat, amikor hozzám ér. Bőröm pezsegni kezd, felforr. Szám megremeg, és szomjazva szívja magába apró, krémkapucsínó színű ujjának eleven, tüzes érintését. Közelsége amellett, hogy borzasztóan ellenállhatatlan és csábító, már-már veszélyesebb, mintha egy vérfarkas átharapnám a torkomat. Az illata vadító, ugyanakkor őrjítő, részegítő. Már-már mozdulni sem tudok, de hogy őszinte legyek, nem is akarok! Mégis... mégis tudom, hogy ennek nem szabadna megtörténnie. Ha most összeér a szánk, és érezhetem barackszín ajkait az én kihűlt, élettelen, a csókjára egyáltalán nem méltó pofámra simulni, többé nem fogom tudni elengedni Aishát. Annak márpedig végzetes következményei lesznek.
-Ne... - Lehelem ajkaira. Szemeimet úgy szorítom össze, mintha attól tartanék, hogy valaki megvakíthat egy reflektorral, amint kinyitom őket. Ujjaim göndör, hihetetlenül bársonyos fürtjeibe kapaszkodnak tarkóján, és még azelőtt megparancsolom a tudatalattimnak, hogy húzódjak hátrébb tőle, mielőtt esélye lehetne beteljesíteni azt a bizonyos régen vágyott csókot.
-Nem vagy józan. Megbánnád, vagy nem is emlékeznél rá. - Titkon, mélyen legbelül arra vágyom, hogy ne hassák meg a szavaim, megragadja a kabátomat, és magához rántson, hogy aztán addig játszhassanak egymással a nyelveink, ameddig bírjuk szusszal. De nem! Megálljt kell parancsolnom neki is, akárcsak a megveszett fantáziámnak.
-Mit keresel ezen a helyen? - Kissé még akadályozottan megy a beszéd, hiszen még mindig a történtek hatása alatt vagyok, de szerencsére kezd ismét józan köd szállni annak a bizonyos rózsaszínnek a helyére, és már képes vagyok tisztán látni.
Két kezem közé fogom az arcát, és kissé lejjebb hajolva igyekszem valamit kiolvasni a szemeiből. Bármit, de nem látok semmit csak kitágult pupillákat, némi bujaságot, és teljes képzavart. Azok a rohadt kis ringyók ezért még megfizetnek!
-Gyere... - Lekapom magamról a kabátomat, a vállára terítem, és ha hagyja, elveszem tőle a zenét szolgáltató kütyüt, ami a zsebében köt ki. Egyik kezemmel féltőn átkarolom a vállát, míg másikkal egy újabb füstölgő szálat nyomok a számba, így indulva el a szerény, szegényes kis hotel felé, ahol a szobámat is bérlem. Hogy jó döntés e? Mindegy! Úgy érzem, hogy már nincs mit vesztenem...

Miért tiltakozik ellenem? Miért nem szeretné? Azt hittem...azt láttam...nem láttam. Hisz mit tudok én? Itt van a télhercegem ahogy szerettem volna. Látom éjfekete szemeiben, hogy igenis akarja. Mégis megáll. Mégis nemre szólít, mikor már annyira közel van...csupán leheletnyi távolság csak, mi ajkainkat elválasztja. S ez a szemmel szinte nem is látható rést mélyebbnek érzem mint a Mariana árkot. Mégsem ő az! Hazudtatok nekem hópelyhek! Hazudtál nekem éjszaka! Hazudtatok nekem fények!
Józanságról beszél, hát lehetnék ennél józanabb? Érezhetném magam ennél jobban? Végre olyannak látom a világot amilyennek lennie kell! Végre az apró dolgok megmutatták nekem igazi szépségüket! És ő nem értékeli mindezt együtt. Miért nem? Miért nem látja azt amit én? Pedig tudom...
- Az életet úgy kell élni, hogy semmit se bánsz meg, nem?
Elgondolkodom a kérdésén. Mit keresek itt? Biztos valami fontosat. Vagy épp valami nem fontosat. Tanácstalanul vonok vállat. Táncolok a fénnyel. Táncolok a hópihékkel. Várom a hercegem. Csupa lényeges meg épp lényegtelen dolgot.
- Mit számít az? - húzódik kicsit érdekes félmosolyra a szám. Szerintem a fogaim is beleferdültek. Érzem...
Valahová elindulunk. De hé! A hercegnek megmenteni kellene, vagy épp felébresztenie valami hosszú álomból nem? A sétálás nincs a könyvekben. Rám terül valami meleg meg puha, de megszűnik a zene. Vagyis csak a hangos zene. Felkacagok, és menetben lehajolok egy kis hóért. Sok-sok pehely...és milyen frissek. Feldobom a fejünk fölé, de sajnos nem úgy hullanak le mint korábban. Mintha az egész csupán a mi gyönyörűségünket szolgálná. Felkacagok.
Sétánk alatt gyérülnek a fények. A sötétnek látom a szemeit. Hosszú fekete pilláinak rebegése alatt mozdulnak, nyögnek a fák. Megtorpanok.
Ott van. Még mindig. Vár. Rám vár. Félek! Szívem felgyorsul, ereimben a vér áramlása is. Megrázom a fejem. Talán csak úgy magamnak.
- Képtelen vagyok rá... - mondom ki halkan - ...még mindig vár.
Kezeimmel eltakarom a szemeimet. Ne is lássanak. Jobb ha nem látnak. Valahogy a látás képessége nélkül talán nem fogom úgy érezni, hogy magával akar vinni az Éjszaka. Akaratlanul is a télherceghez húzódom.
- Kérlek...- suttogom halkan - segíts rajtam...segíts rajtam!
Persze, hogyan tudna segíteni, hisz még én magam sem tudom mi történik. Neki honnan kellene hát tudnia? Nem tud megmenteni attól, ami számára nem veszélyforrás. Ó, drága Nap! Milyen messze még az ébredésed! Mit nem adnék most áldásos fényedért! Te elüldözöd tőlem az éjszakát, nem hagyod hogy elvigyen ugye? Vagy netán te küldted hozzám télherceget, hogy megóvjon?
Remegni kezdek, ahogy érzem a hátamon az Ő szemét. Kivár...türelmes. Megannyi évmillió van mögötte. Végül célt ér. Ő mindig célt ér. A hűvös éjszakai szél, a hírnöke. Belekapaszkodik a hajamba, bőrömet érinti. Kacag rajtam, kacag naivságomon. Érzem, hogy el akar húzni. Oda be, az erdőbe. Ahonnan tudom, többé nem jönnék ki. Ez lenne hát a sors amit nekem szántak?
- V-v-vigyél el innen...
Nem tudja megtenni. Hisz be kell lépnünk a birodalmába akkor. Télherceg pedig nem áldozhatja fel magát. Önző vagyok! Hogy tehetek ilyet? Kicsordul a könnyem, a szél pedig fel is szárítja, hogy egy kis zamatát tovább vigye. Messze tőlem. Neki.

Erre mégis mit mondhatna egy több száz évet megélt, az életében már elég sok dolgot megbánt élőhalott?! Hiszen az vagyok. A szívem már rég nem pulzál a bordáim mögött, most mégis úgy érzem, mint régen, amikor még nem voltam más csak hús-vér halandó. Ez a lány megugorhatatlan, és szokatlan dolgokat, érzéseket vált ki belőlem. Olyanokat, amikkel már rég szembesülhettem utoljára. Sőt, azt se tartom kizártnak, hogy talán még soha.
Az előző nőkkel kötött kapcsolataim mind, egytől egyig halálra voltak ítélve. Évtizedek, évszázadok óta nem tudom, hogy milyen az, amikor egy nő nem csak kényszerből, a pénz miatt ér hozzám, és teljesíti a régen a föld alá eltemetett vágyaimat. Mindamellett, hogy soha nem tenném ki őt akkora veszélynek, mint amilyet az életmódom, a múltam, és ÉN magam is jelentek rá, szeretném azt hinni, hogy ez működhetne kettőnk közt. Annyira akarom. Annyira vágyom az érintését. a bőrének melegségét, elevenségét, bogárszerű szemeinek pillantását, amikor rám néz, amikor a szemembe néz. Azt ahogyan hozzám beszél. A közelében mindig újraéledek egy picit, és ez egyszerre álomszerű, ugyanakkor kínzó is. Mintha a legerősebb, legvadabb savval maratnák le a bőrömet a csontjaimról az utolsó élő sejtemig.
-Erről hidd el, hogy rengeteget tudnék mesélni neked, de inkább megkímélnélek a részletektől. - És a szemei. Már megint ez az istenverte tökéletes tekintet, ami fogadni mernék rá, hogy nap, mint nap férfiak millióiban tornázza fel lehetetlen szintekig a tesztoszteront.
Elég sok mindent kibírtam már eddigi hosszú életem során, szembesültem a halállal nem is egyszer, megküzdöttem a fivéremmel az életben maradásért, hittem egy álnok kígyó, a világ legördögibb cédájának hazug szavaiban, maradtam egyedül hosszú évszázadokra, egyedül, bármily segítséget mellőzve megküzdve a vérszomjammal, most mégis úgy érzem, hogy ezek mind csak elhanyagolható kis semmiségek voltak ahhoz képest, amit jelenleg is érzek, amikor ránézek erre a halandóra.
-Hidd el, hogy többet, mint gondolnád... - Rebegek félhangosan, úgy hogy csak ő hallhassa, mintha valami évszázados titkot akarnék vele éppen megosztani. Egy mocskos, koszos, hazug senkiházinak érzem magam, és már-már majdnem elhiszem, hogy azzal, hogy megérintem makulátlan bőrét, átadhatom neki azt az átkot, azt az örökkévalóságon át tartó kórságot, amit én is megkaptam, akárcsak egy gyógyíthatatlan vírust. Nincs erre semmi gyógymód, csak a végső halál, elégni a pokol legmélyebb bugyraiban.
Amikor végre rábírom az indulásra, és átölelem karcsú, törékeny vállát, a Világ Urának képzelem magam. Valami ilyesmit érezhetnek a kapzsi, pénzhajhász élők is, amikor megnyerik a lottót. Valahol tudod, hogy bűnt követsz el, mégse bánod.
Még én magam is elmosolyodom, amikor hallom csilingelő kacagását, de aztán jönnek az árnyak, és már egyáltalán nincs kedvem nevetni. A mardosó bosszú marad, és a vágy, hogy szétharapjam azoknak a rohadt kis cédáknak a gigáját, akik ezt tették vele.
-Mindjárt biztonságban leszel. - Olyan bizton állítom mindezt, hogy egy percbe se telik bele, máris leintek egy éppen errefelé haladó sárga taxit. Nem gondolkozok, és ami azt illeti, nem is finomkodok, belököm Aishát a hátsó ülésre, én magam pedig rögtön utána már ülök is be mellé. A taxissal csak addig folytatok eszmecserét, ameddig elmondom, hogy hova is lesz a fuvar, utána már csak a mellettünk elsuhanó fákat, utcai lámpákat figyelem, megfeszült testtel várva a megérkezés pillanatát. Amikor az a várva várt pillanat bekövetkezik, gálánsan a sofőr kezébe nyomok némi összeget, és meg se várva a visszajárót, már ragadom is meg Aisha karját, hogy belökve előttünk a forgóajtót, áthaladva az őrizetlenül hagyott porta előtt, máris a liftben találhassuk magunkat, ami egészen addig az emeletig meg sem áll velünk, ahol a bérelt kis egérlyukam is található. Pont a folyosó legvégén. A zár kopott, és rozsdaette. Alig akarja magába fogadni a beleillő kulcsot. Látszik, hogy már sokan igénybe vehették előttünk. Valósággal haláltusát vívok, míg végül sikerül kinyitnom, és belépnünk. Kissé szégyellem, pedig nem ez az állandó lakhelyem -bár hozzátenném, az sem egy luxus lakosztály-, de a célnak pont megfelel. A régi keletű tapéta itt-ott már foszló félben van, a parketta recseg, és bizonyos részein már állandó lakójává vált a szuh is. Az ágy kényelmetlen és nyikorog. Nem esküdnék meg rá, hogy nincsenek patkányok, és csótányok is, de mint azt már mondtam, a célnak tökéletes. Kissé vonakodva bár, de beljebb vezetem az ajtóból, és finoman leparancsolom az ágy végébe, ami után rögtön le is guggolok elé, két combja mellett támasztva meg magam kezeimmel a matracon, térdei előtt guggolva, így nézve fel a szemeibe.
-Mi az, ami ennyire megrémített? - Hangom olyan lágy, és oltalmazó, mint amilyen talán még soha nem volt ezelőtt.

Behunyt szemekkel állok és reszketek. Édes Istenem, mivel érdemeltem ezt ki? Miért akar bántani? És Télherceggel mi lesz, ha engem elvisznek? Vajon vele minden rendben lesz?! Valami megragadja a karomat,és enyhe fájdalom nyilall a fenekembe. Gyáva kukac vagyok, de nem merem kinyitni a szememet még. Hanyatt szeretnék esni, de valami megállítja a hátamat. Fél szemmel körülnézek. Egy autó. Autóban vagyok! Akkor mégis van kiút! A segítség négy keréken jött.
Hirtelen annyira tökéletes látvány kápráztat el, hogy örömömben kishíján felsikkantok. A mellettünk elsuhanó sötét fák mintákká folynak össze. Különös, bonyolult de csodálatos mintákká. Mintha egy ősi nyelv írása lenne, amit csak a régi korokban értettek meg azok, kik még őket imádták és tisztelték. Arcomat a hideg üveghez szorítom, hogy még jobban lássam ezt a gyönyörűséget. Nem értem meg amit mondtok nekem fák....az én füleim süketek szavaitokra..sajnálom...sajnálom. Pedig biztos fontos lenne...de nem megy...képtelen vagyok rendesen gondolkodni. Valamiféle jótékony homály ül köztem és az agyam racionális része között.
Megáll az autó, és Télherceg kihúz az autóból. Vajon miért ilyen ideges? Talán történt valami? Egy furcsa, kissé kopottas helyre érkezünk. Vicces, emlékeztet arra a helyre ahol élek. Minimalista, de ami az élethez kell az megvan benne. Nélkülözve a luxust.
Sétálásnak nem nevezném ami következik, inkább ő megy, én meg valahogy bukdácsolok utána. Elnéző mosollyal figyelem ahogy pepecsel a zárral. Mégis miért hozott ide? Hiszen az előbb...mi is történt? Valami, ami nem tetszett nekem. De mi?
Az ajtó megadja magát a kitartó próbálkozásnak, és az ágyon találom magam. A rugók nyögve és prüszkölve veszik tudomásul, hogy vendégük érkezett. Hirtelen nagyon közel kerül hozzám, ahogy nem sokkal a térdeim felett megállapodik és néz fel rám. Nyelek egyet. Bambán nézek rá pár percig. A szoba furcsa homálya titokzatossá teszi az arcát. Beharapom alsó ajkamat és megcirógatom az arcát az ujjaimmal. Valahogy ettől valóságos.
- Én...ööööö. - ez az Aisha, minden nagy beszéd így kezdődik - nem tudom. Az erdő...a sötét...és, most biztosan teljesen bolondnak nézel, de nem tudom megmagyarázni. Itt jó. - mosolyodok el végül már-már gyermekien - De innen nem fogok visszatalálni a saját szállásomra. Minden holmim ott van.
Különös módon nem fordul meg a fejemben olyasmi, hogy elrabolt volna. Önként jöttem vele. Valahogy amikor ő felbukkan, akkor mindig én vagyok bajban. Mintha valami kóbor őrangyal lenne. Persze, már tudom, hogy csak puszta véletlenek és merő szívjóságból teszi amit tesz. Nincs hátsószándéka. Szóval én vagyok a hülye már megint. Kezeimmel a farmerom anyagát kezdem babrálni.
Annyira szeretnék neki valamit mondani...de a szavakat se találom. A gondolat is megvan valahol mélyen...viszont néma vagyok. Egy sóhajra telik.
- Hozok magamnak egy kávét. - mondom folytatva a nem létező gondolatot. Nehezen ugyan de elszakadok a közelségétől, amelytől furcsa módon mindig különlegesebbnek érzem magam mint amilyen vagyok - Várj meg kérlek.
Kivánszorgok a folyosóra. Tudom, hogy az ilyen helyeken mindig lappang valahol egy ósdi automata, ami a világ legpocsékabb kávéját adja. Kicsit szórakozok az apróval, és míg várok, egy szigorú hangra rezzenek össze.
- Rendőrség, Phelpson közrendőr vagyok, ő pedig a társam - mutat a másikra - Thomson közrendőr. Bejelentést kaptunk, miszerint önt egy férfi betuszkolta egy taxiba magatehetetlenül, és bevonszolta ide. Minden rendben hölgyem?
A döbbenettől nem tudok megszólalni. Mindkét rendőr szigorúan fölém magasodik, és egyszeriben bűnösnek érzem magam.
- Hölgyem?! - hallom megint a kérdést.
- I-i-igen, persze. - mondom, bár a világ kicsit szét van csúszva.
- Nézzen rám kérem. - mondja és én megteszem - A pupillája tűhegynyi. Milyen kábítószert fogyasztott?
- Tessék? Én nem... - mondom hebegve.
- Hölgyem, kérem. Ha hazudik, csak rosszabb lesz. Maga nem idevalósi, ez egy kisváros. És mindig a túristák hoznak ilyesmit. Válaszoljon, mit fogyasztott?
- Hagyjon. - lépek el mellette, de megragadja a karomat.
- Thomson - tol a másik karjaiba - ültesse a kocsiba, bevisszük. Megkeresem a fiúját, mert ennek fényében ezt a nőt nem elrabolták, hanem a narkó miatt került konfliktusba.
Szétcsúszik minden. Milyen kábítószer? Én semmit...nem szoktam, soha. Tehetetlennek érzem magam. És nem tudom hogy mit csináljak. De majd Ő...biztos elmondja, hogy nem vagyok kábítószeres.
Hagyom hogy a rendőr kivigyen az autóhoz, és engedelmesen a hátsóülésre ülök. Kis idő múlva megjelenik a társa is.
- A fickó nincs itt. Biztos csak lepakolta a nőt és lelépett. Vigyük be a kórházba, ott majd kitisztítják, aztán vallomást tesz. Remélem jó ügyvédje van kislány. Az én városomban nem tűröm meg a kábítószert.
Összeomlok. Aludni szeretnék...aludni, hogy felébredve mindez csak egy rossz álom legyen.

A kórházban ébredtem. Pokoli éjszakám volt, és annyira energiátlan vagyok, mintha tegnap elfutottam volna Washingtonig meg vissza. Most két rendőrrel beszélgetek. Valamiért erőszakosan próbálják rám húzni, hogy kábítószerfüggő vagyok.
- Tételezzük fel, hogy elhisszük, maga jó kislány. Akkor mégis hogy került az italába a drog?
- Mondtam már, valószínűleg a szálláson amikor buliztunk a többiekkel. Le voltam törve, gondolom így akartak feldobni.
- És a fickó? Ismeri?
- Csak futólag.
- Futó ismerősöket szerzett itt ilyen rövid idő alatt?
- Nem...Seattle-ből ismerem.
- Akkor hogy került ide? Előre megbeszélték?
- Véletlen volt.
- Na persze...
- Nézze uram, tényleg nem vagyok narkós. Erre esküszöm. Ez volt az első eset. Soha nem volt szabálysértésem sem.
- Tudjuk, hogy tiszta mint a hó. Épp ezért nem értjük az olyanokat mint maga. Idejönnek egy rendes, tiszta kisvárosba, narkóznak, bajt kevernek, aztán meg felháborodnak ha elővesszük magukat. A kis haverja meg nyomtalanul eltűnt. Tőle ne remélje, hogy igazolni fogja magát.
Végül egy kirendelt ügyvéd és hosszas huza-vona után elengedtek. Valamiért a két rendőr mániákusan abba kapaszkodik, hogy Graham drogdíler én pedig a futár vagyok. Az ügyvédnő szerint ez marhaság. Mindenesetre ha a két rendőr nem áll el a feljelentéstől, akkor járkálhatok otthon a bíróságra.
Graham vajon miért lépett le? Miért nem igazolt engem és saját magát is? Vagy tényleg bűnöző lenne?!
Ezekkel a gondolatokkal taxiztam vissza a szállásomra, ahol teljesen egyedül találtam magamat. A többiek reggel hazamentek. Óriási...még jó hogy valamennyi pénzem maradt, különben a rendőrségtől kellene fuvart kérnem...
Összepakolok, és a buszállomásra indulok, hátha elfelejthetem ezt az egészet. Szemeim karikásak, a hajam katasztrófa. Szipogva sétálok a kihalt kicsi utcákon, az est pedig lassan beborítja az eget.

Nem éppen voltam biztos abban, hogy jó ötlet felhozni őt ide. Nem is a helyzet volt az, ami visszatartott és ami miatt megkérdőjeleztem, hogy vajon jót teszek-e. Inkább saját magamban nem bízom eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy ha velem van, akkor biztonságban tudhatom, és nem érheti baj. Valahol mélyen legbelül tudom, hogy ez így van, és önzőség őt kisajátítani magamnak, de ha nem látok más megoldást és kiutat, akkor mit tehetnék?! Nem vagyok már fiatal, már több, mint háromszáz éve nem tartozom az ő fajába, az emberi vér pedig a mai napig -hiába vagyok önmegtartóztató-, képes elvenni az eszemet, és annak ellenére, hogy nagyobb biztonságban lenne, ha én nem lennék, vagy ha egyszerűen nem ismerne, nem vagyok képes lemondani róla, és másnak adni. Hosszú, halott létem során végre először érzek valami mást, valami emberit, VALAMIT!
És ez mind Aisha érdeme.
-Nem kell többet félned, elmegyünk egy biztonságos helyre. - Stabil, áthatolhatatlan támaszt akarok neki nyújtani, hogy többet a mai este soha ne ismétlődhessen meg. Azok a kis nyomorult csitrik meg sokkal jobban teszik, ha ezek után többet a büdös életbe nem kerülnek a szemeim elé! Nem vagyok egy bosszúálló típus, de ezért a halandóért képes lennék bármit elkövetni. Még olyat is, amiért komoly büntetés jár.
Amikor a hotel szobába érünk, és az ajtó bezárul mögöttünk, akkor érzem csak igazán azt, hogy itt már senki nem bánthatja, innen már csak jobb lehet minden. Lefekszik, kialussza magát, és másnap újult erővel térhet vissza a többi egyetemista közé.
Ahogy előtte térdelek, és szüntelenül a szemeit nézem -amik most tele vannak félelemmel, bűntudattal-, egyre inkább meggyőződöm arról, hogy ez a lány már csak a puszta jelenlétével is olyat képes tenni velem, ami talán még soha senkinek nem sikerült. Hiszen tény, és való, hogy Mariahért úgy oda voltam, mintha hókon vágtak volna egy péklapáttal, és vakon megbíztam benne, de most már tudom, hogy nem a természetét csodáltam, hanem a testét, és a vér iránti mániákus imádatát, ami később engem is maradéktalanul a rabjává ejtett. Mariah más volt, mint Aisha. Ó, de még mennyire! Úgy ahogyan azok a lányok is, akikkel az elmúlt évtizedekben próbálkoztam.
Egyik kezemmel az arcához nyúlok, megsimítom puha, kreol bőrét, dús, rózsaszín, természetes ajkait, és közben arra gondolok, hogy kint a lámpa alatt a hóesésben majdnem megízlelhettem ezeket az édes ajkakat.
Hosszú, mély sóhajra van szükségem, hogy visszarázódjak, ami aztán hamar végbe is megy, ugyanis feláll, hogy kávéért menjen. Gyanakvóan résnyire húzom fekete szemeimet, és rá kell parancsolnom magamra, hogy nem lehetek állandóan a nyomában, mint egy kibaszott személyi testőr. Illetve de, lehetek, csak úgy, hogy ő nem tud róla.
-Oké, egy kávéból még nem lehet baj... - Rábólintok, és eltávolodom tőle. Egészen addig figyelem a kissé bizonytalan lépteit, ameddig el nem tűnik az ajtó mögött. Csak le ne szánkázzon a lépcsőn!
Sóhajtva hátraejtem a fejem, és elrévedve vizsgálódni kezdek a plafonon. Repedés itt, repedés ott, vakolathiány itt, vakolathiány ott. Pókok, pókhálók, egy-két penészfolt...
-MIVAN?! Hol a kis faszomba lehet ebben a lepukkant kócerájban kávét kapni?! - Az agyam máris működésbe lép, és mint akit puskából lőttek ki, fejvesztve rohanni kezdek a szűk folyosóra. A szobaajtó mennydörgésszerűen vágódik be mögöttem, és Aisha sehol. Érzem, ahogy szemfogaim megnyúlnak összezárt számban. Érzem, ahogy tűéles hegyük alsó ajkamba mar. Érzem a vérem fémes, sós ízét. Szemeim feketén izzanak fel, és ekkor meglátok bekanyarodni a folyosón egy kisebb csapatot. Fű, és pia szaguk van. De talán még használhatóak...
-Hé haver! - Ugrok ki az egyik elé, és kezeimmel megmarkolva bőrdzsekijének nyakát, a falhoz passzírozom. Mára elég volt a narkós kis genyákból.
-Nyugi van már embeeeer... - Hangja néhol elcsuklik, megbotlik, bárgyú képén pedig valami rendkívül idétlen vigyor játszik.
-Figyelj rám! - Kicsit megrángatom, és egy tockost is adok neki.
-Nem láttatok egy ekkora, kreol bőrű, göndör hajú lányt? - Egyik kezemmel mutatom, hogy nagyjából milyen magas Aisha, de a srácok csak artikulálatlanul nyöszörögnek valami érthetetlen maszlagot, és ekkor újra rá kell jönnöm, hogy fölösleges volt ilyen emberekre pazarolnom az időmet. A gyereket lendületemben ellököm, és már rohanok is le az ódon lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Alighogy kivágódik előttem a bejárati ajtó, még látom, ahogyan a rendőrautó elhajt a hotel elől. Sűrű káromkodások közepette elkönyvelem, hogy Aisha is a kocsiban volt, és hogy ezt baszhatom...