Amióta Lousie színre lépett, egy rohadt perc nyugtom sincs. Vagy a nyakamba liheg, és folyton-folyvást azt igyekszik -kevesebb, mint több sikerrel-, bizonygatni, hogy én vagyok a mestere, vagy ha nem ő foglal le, akkor mostanság így is elég zavarossá vált elmém az, ami egy perc nyugtot se hagy. Mindamellett, hogy hosszú, örök életemben először nem látom azt a bizonyos kiutat, a fényt az alagút végén, és egyre nagyobb erőfeszítésekre van szükségem ahhoz, hogy ne tépjem fel minden második halandó járókelő torkát, folyton azon kattognak a rozsdásodó kis fogaskerekek, hogy vajon mit művelhet akkor az a hibbant szőke, amikor nem vagyok a nyomában. Bár nem az én átváltoztatottam Miss. Bajkeverő Pszichopata Steiner kisasszony, egyedül engem ismer ebben a nyomorult városban, és úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom minden nyomorult kis tettéért, amit elkövet. Mégsem vagyok képes arra, hogy szárnyaim alá vegyem, mint mentoráltamat. Ha rá is tudnám kényszeríteni arra, hogy szokjon le az esztelen öldöklésről, ezzel együtt a mértéktelen vérfogyasztásról, a leszokási folyamat hosszúra nyúlna -talán több évtized is lenne-, és tudom, hogy állandóan csak a vérért könyörögne, míg nem engem is visszarántana abba a szakadékba, ahonnan még jelenleg sem tudtam teljesen, és maradéktalanul kiásni magam. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy képes legyek felelősséget vállalni egy másik szürkületi élősködőért. Nem! Egyszerűen nem kockáztathatok ekkorát. Tudom, hogy mi az, amit kibírok, és ez már régen nem az a kategória. Éppen ezért valamit sürgősen ki kellett találnom, mert lassan teljesen beleőrülök ebbe. Sokat vívódtam. A seriffhez mégsem fordulhattam. Hallottam már róluk más fajtársaimtól, és akármennyire is megérdemelné a legkeményebb büntetést, azt amit tőlük kapna a lány, mégsem kívánhatom neki.
A Romannal kötött barátságom évszázadokra nyúlik vissza. Benne megbízhatok. Ezért is kerestem fel őt, mint utolsó utáni lehetőséget.
Az idejét se tudnám megmondani annak, hogy mikor kellett utoljára ellátogatnom ebbe a robosztus tákolmányba. Szerencsére nem vagyok mindennapos vendég a falak között. Talán ennek is köszönhető az, hogy nem vagyok tisztában a legújabb házirenddel, miszerint idebent nincs füstölgés! A portásszerűség tekintete legalábbis elég megvetően fókuszál a számból kilógó töltöttre.
-Bocs haver! - Emelem fel mindkét kezemet megadóan -látszólag a megnevezése sincs éppen kedvére-, és tanácstalanul megvakarom a tarkómat, míg nem végül a rideg képű Quasimodo készségesen az arcomba tol valami hamutálat. Beszarás! Nekem bezzeg csak üres konzervdobozra telik...
-Roman Wallenberg irodáját keresem.
-Úgy érti, Mr.Wallenbergét? - Nem, a jó édes anyukádét, aki a világra szült téged te életre alkalmatlan nyomorék!
-Khmm... igen. Mr.Wallenberg ÚR-ét.... - Javítom ki magam. Stílusom egyértelműen nincs a hapsi ínyére, és valószínűleg nem is megszokott ezek között a falak között.
-Egy pillanat. - Ameddig visszavonul a kis asztalkája mögé, és beszélni kezd valakivel a telefonon, én zsebre vágott kezekkel alaposabban is végig szemlélem a helyet. Nem semmi!
-Mr.Wallenberg fogadja önt. De még mielőtt beljebb menne, meg kell motoznom. - A szemeim kis híján kigurulnak a helyükről. Megmotozniii?! Fénydetektoruk és olyan átvilágító kapu nincs?!
-Ne szórakozzunk már! - Csapok rá tenyereimmel combjaimra dacosan, szem forgatva, akárcsak egy gyerek, de aztán rá kell jönnöm, hogy az öreg nagyon is komolyan beszél.
-Oké, essünk túl rajta! - Sóhajtom, és elé állva felemelem a kezeimet, bakancsos lábaimat pedig terpeszbe vágom.
-...de csak semmi tapi! Azt nem szeretem. - Kacsintok pimaszul az öregre. Ezt tényleg nem lehet semmivel se rábírni arra, hogy más képet vágjon?! Cöhh...
-Fel a lépcsőn, majd jobbra a folyosó végén. - Oda böfögök neki valami kurta "köszönömöt", és már viharzok is fel a hatalmas átriumon keresztül a lépcsőn.
Összetéveszthetetlen az irodája. Az ajtaján kint lóg a neve. Ujjatlan kesztyűs öklöm már készül a kopogásra, de valami csaj közbe avatkozik, és beront az irodába.
-Ez beszarás... - Morgom már csak magamnak, kínomban vigyorogva az egész szituáción, mikor is kisvártatva mellém lép a léha kislány, miszerint mehetek, Mr.Wallenberg fogadóképes. Szerencséje! Ki is rúgnám a vén kurafinak a fogát, ha nem így lenne.
Hálásan, csábosan vigyorgok egyet a lányra, az ajtó pedig már zárul is mögöttem, és ott áll ő. Öreg barátom.
-Roman, pajtáááás! - Mellőzve mindenféle elcsépelt formaiságot, kézfogást, és társait, barátian megölelem a fickót, férfiasan megpaskolva a hátát.
-Te, ez az egész új rendszer mióta működik így? Kész őrület bejutni ide hozzád. -

Ha nem tudnám, hogy teljességgel lehetetlen, azt hinném, hogy az elnököt bújtatják itt. A rendszerük kidolgozottabb, biztonságosabb, mint valaha. Valószínűleg már azt is messziről kiszagolnák, ha kézigránát lenne az övemre kötve, amivel hatástalanítani akarnám ezt az egész kócerájt. Mostanra már tényleg eléggé felbosszantott ez az egész szituáció ahhoz, hogy fontolóra vegyem, hogy legközelebb talán tényleg valami robbanószerrel térjek be ide újból. Na, de túljutva a fapofa portás követelőzésein, a kötelező biztonsági előírásokon, és a fiatal kis vámpír hölgy buja, vágyakozó sóhajain, itt az ideje, hogy végre őszintén, és nyíltan beszéljek rég nem látott barátommal, és a segítségét kérjem egy -illetve kettő-, igen csak fontos ügyben. Jó tudni, hogy kölcsönös az örömöm, és hogy nem csak egy vagyok a mindennapos látogatók közül. Szar meló lehet ez, nem vitás! Dunsztom sincs róla, hogy hogy bírja ezt az egészet csinálni! Egy halom papír munka, rendelkezések, ülések, tanácskozások... Jó ég! Hát csipkésre reszelném a szemfogaimat, ha mindennap a fajunk ügyeivel kellene foglalkoznom. Hát őrület!
-Ezt annak a fapofának mond ott lent. Öreg, még a cigimet is el kellett nyomnom! Tudod te, hogy mennyi időmbe telik mire egy olyan szálat összetekerek?! - Hangom dorgáló, az a jól ismert hamiskás mosolyom mégis megtévesztően ott ül borostával kerített szám szélén, és amint hellyel kínál, már vágódom is el a kényelmes bőrfotelban. Kezeimet összekulcsolom hasamon, lábaimat pedig pofátlanul szétterpesztem. Hawaii, dizsi, napszemcsi!
-Jól felvitték a sorsodat! - Nevetek fel harsányan, végül csak-csak erőt veszek magamon, és valamiféle kulturáltabb testhelyzetbe vágom magam. Elvégre, ez egy hivatalos beszélgetés lesz, és hát Mr.Wallenberghez nem olyan egyszerű ám a bejutás, mint amilyennek gondoltam.
-Igen, már én is hallottam egyet, s mást, hiába vagyok egyszerű civil, azért számon tartom az ilyeneket. Főleg, ha az én bőröm is kockán forog... - Talán most először öltök magamra egy komolyabb stílust mióta itt vagyok. Hallottam én is a vadászok újfajta stratégiáiról, és a mutánsokról is, akiktől elvileg úgy félnek a magam fajták, mint a tűztől. Évszázadok óta nem tapasztaltam akkora feszültséget a természetfelettiek között, mint mostanság.
-Nos... hol is kezdjem? A lány... - Mormogom félhangosan, mintha bárki meghallhatná rajta kívül.
-Először is, szeretném leszögezni, hogy Lousie NEM az én átváltoztatottam. Te is tudod, soha senkit nem... szóval senkit se adtam még hozzá a világunkhoz. - Nyugtalanul mocorogni kezdek a széken, kezem pedig vakon tapogatózik kopott farmerom zsebében. Egy cigi. Egy cigi most igazán jól jönne. Kérdőn, szinte már-ár kérlelően állom a tekintetét. Elég profi gondolatolvasó ő ahhoz, hogy ne kelljen szavakba öntenem a jelenlegi szükségletemet. Ha rábólint, már gyűröm is a számba a cigit. Az első slukk után sikerül annyira lehiggadnom, hogy folytatni tudjam. Nem tudom, hogy miért van bennem a több száz éves barátságunk, ismeretségünk ellenére is némi bizalmatlanság Roman irányába. Talán csak túl sok támadás ért mostanság....
-Fiatal vámpírról van szó. Valamikor a II. Világháború idején változtatta át valami barom, aki magára is hagyta. Egyszer, azokban az időkben már összefutottam vele. Valószínűleg én voltam az első vámpír, akivel találkozott miután átváltoztatták. Ebből gondolom azt, hogy szentül hiszi, hogy én vagyok a mestere. - Tartok egy kis szünetet, majd pár hosszabb, mélyen lenn tartott slukk erejéig elrévedek az ablak irányába. Végül folytatom.
-Bár fiatal, és könnyen végezni lehetne vele, hiszen gyakorlatilag semmit nem tud a vámpírlétről, arról hogy kik jelentenek ránk nagyobb veszélyt, és hogy hogyan kell védekezni bizonyos helyzetekben, de iszonyú dörzsölt a lány! Az elméje pedig... fú... apám! Tiszta beteg. A gyilkolásban és ivásban leli az összes örömét, és megállíthatatlan. - Fáradtan, kimerülten megmasszírozom orrnyergemet.
-Próbáltam helyes belátásra bírni, de mintha csak a halott anyám sírjának beszélnék. Szarik rám. - Fújom ki az utolsó, mélyen len tartott slukkot, és az asztalra kihelyezett hamutálba el is nyomom a végét, majd előrébb dőlök, könyökeimet térdeimre fektetem, és állom a velem szemben ülő tekintetét.
-Nem jelent számomra semmit, még annyit sem! De tudom, látom rajta, hogy ő még talán megmenthető. Talán még vissza lehetne húzni a szakadékból, csak némi segítségre van szüksége. - Sötét tekintetem már-már szánalmasan kérlelő.
-De nem én leszek az, aki segít neki. Én ehhez kevés vagyok. Hiszen még magamon se tudok segíteni. - Szorulnak ökölbe feszülten ujjaim, ahogyan kifújom a levegőt.

A "bizonyos emberek" megnevezésnél savanyúan elvigyorodom, éppen hogy csak egy pillanatra. Hát igen. Ez vagyok én! Fekete, ütött-kopott bőrdzseki, otthon, saját kezűleg megfarigcsált kesztyűt, tekert cigaretta, kócos, rendezetlen haj, kifürkészhetetlen tekintet... Ha nem tudnám, hogy így nézek ki, és éjjel szembejönnék magammal az utcán, nem kizárt, hogy a rendőrséghez fordulnék... De hát ez van, nem lehet mindenki olyan csillámvámpír, mint amilyen rengeteg társam is.
-Nem mintha olyan szoros, kötött időbeosztással élnék. - Nevetek fel harsányan, és tulajdonképpen ennyivel részemről le is van tudva ez az egész. Fölöslegesnek tartom tovább fecsérelni a szót az odalent őrködő sas szemükre. Fontosabb megbeszélni valóm is akad, amit minél hamarabb tisztázni kívánok Ramonnal, arról nem is beszélve, hogy ma -ha már itt az időbeosztás is szóba került-, még Eric helyett is be kell ugranom melóba, és annak ugyan hamar itt lesz az ideje.
A nekem szánt gondolatain alaposan megrágom magam. Minden szó újra, és újra itt visszhangzik a fejemben. Nem azért, mert gyengeelméjű vagyok, és elsőre nem sikerült megértenem, nem is azért, mert nem tudom elhinni, hogy a fajunk -ha nem lépünk közbe sürgősen-, akár a kihalás szélére is kerülhet. Sokkal inkább azért, mert hirtelen tanácstalanabbnak érzem magam, mint bármikor máskor. Patt helyzet. Nincs mit tenni. A mutánsok jönnek, és a vadászok is megállíthatatlanok. Csak nehogy összefogjanak ellenünk, mert akkor szinte biztos, hogy mi lehúzhatjuk a rolót.
-"Más fajokkal próbáltatok már konzultálni az érdekünkben?" - Fut át a dolog az agyamon egy légből kapott ötlet gyanánt, de valószínűleg már ez az ötlet is terítéken volt, csak kudarcot vallhatott. Hiszen melyik faj lenne képes harcba szállni, és a seggünket védeni egy ilyen, mindent elsöprő és egyre vészesebben közeledő összecsapás során? Az angyalok, akik nem kockáztatnák a szárnyukat azért, hogy egy olyan fajt védjenek, ami évezredeken keresztül a ragadozó lánc élén volt? Vagy a pokol szülöttei, akik biztos, hogy szívesebben néznék végig a háborút, minthogy magukat is bevonják? A többiekről pedig jobb is, ha nem ejtek szót... Inkább kényelmesen rágyújtok, és rágyúrok arra a témára amiért valójában erre sodortak a szelek ma éjszaka.
-Mert... - Idegesen járatni kezdem a térdem, tenyereim pillanatok alatt fényleni kezdenek a verejtéktől -még szerencse, hogy ezt a kesztyűm eltakarja-, és képtelen vagyok értelmes, jó indokkal szolgálni. Igaza van. Ha nem jelent nekem semmit, és nem én változtattam át, akkor miért ragaszkodom ennyire görcsösen ahhoz, hogy jó útra térjen?! Na nem mintha nem ezen gondolkoznék már azóta, hogy összefutottam vele, de így kimondva más szájából, hangosan még soha nem szembesültem ezzel a mindent eldöntő kérdéssel. Igaza van Romannak, akkor mégis mit akarok? Mi az, ami visszatart attól, hogy egész egyszerűen csak lerázzam, így örökre megszabadulva attól a tehertől, amit ő jelentene, ha magamhoz venném?!
-Én nem is tudom... mintha... egykori önmagamat látnám benne. De ez nyilván őrültség, és csak az utóbbi pár hét történése hozta ki belőlem ezt az idióta gondolkodásmódot. - Alighogy kimondom azt, amit tényleg gondolom, szinte rögtön rá is cáfolok. Olyan határozatlan lettem, mint egy oroszlán, akinek döntenie kell, hogy az orra elé rakott húst zabálja fel, vagy inkább ízletesebbnek véli a körülötte futkosó gazellákat.
-Éreztél már így valamelyik tanítványod iránt? - Kérdezem, mintha a válasza bármit is megoldana.
-Az az igazság, hogy ha senkit nem kerítünk mellé, aki hatással lehetne rá, és tud uralkodni felette, akkor a seriff fogja elintézni. És mind a ketten tudjuk, hogy mit kapna egy olyan vámpír, aki előszeretettel tizedeli a halandókat. - Bizalmasan suttogok, egyenesen a szemeibe, mintha csak hatni akarnék rá, majd pár másodperc néma, ordító csend, végül hátra dőlök a fotelban, és úgy érzem, mint akiről három kamionnyi teher szakadt volna le hirtelen.
-Ez mégis mit számít? Most nem rólam van szó... - Kínosan, harsányan elröhögöm magam.