Ahogy az éj leszáll, és a Nap helyett a telihold válik az uralkodó égitestté, úgy az éjlények is előmerészkednek titkos rejtekükből, és megkezdik portyázásukat.
Ebben a sötét, veszélyekkel kecsegtető napszakban már alig lehet védtelen halandót látni az utcákon. Mióta bizonyítottá vált a létezésünk, az egész város megváltozott. A gyerekeket már nem engedik ki egyedül az utcára, játszóterekre, sportpályákra. A felnőtteket, időseket is többnyire párban, vagy kisebb csoportosulásokban lehet látni az utcákon, boltokban, szórakozóhelyeken. Az egyszerű halandók már nem mernek sehova egyedül kimozdulni, sötétedés után pedig valósággal elszeparálódnak a külvilágtól, mintha nem is léteznének. Nem csoda, hogy félnek, hiszen fény derült egy olyan fajnak a valós létezésére, ami eddig még csak mese és ámítás volt, és ami már akkor rettegést hozott a napjaikba, amikor még csak bizonyítatlan mendemondákat hallottak az éjlényekről, és a tudósok is csak találgatni tudtak létezésünkről.
De mára már minden világossá vált, az emberek nem kételkednek kilétünkben, elkerülik a sötét, eldugott sikátorokat, azokat a helyeket, ahol tudják, hogy nem hallaná meg senki a segélykérő sikolyukat.
Késő van. Nagyjából tizenegy, de talán már éjfél is elmúlt. Ezt passzolom. Az idő számomra, és a magamfajtáknak is egyaránt relatív, nem létezik. Az örökkévalóságot kaptuk, ami sokak szerint áldás, mások szerint pedig a legkeményebb, leg embert próbálóbb büntetés.
Állandó küzdelem a vérszomjjal, amit soha nem fogsz tudni kiiktatni a nyomorúságos mókuskerékből, amibe akkor száműzettek, amikor beharaptak. Olyan ez, mint a Hotel California: kicsekkolhatsz, de nem tudsz elmenni. Mindig azt hiszed, hogy egyszer majd más lesz, képes leszel együtt élni vele, felülkerekedsz rajta, de csupán csak egy- két hónapig érzed magad jól. Utána zuhanórepülésbe kezdesz, egyszeriben csak minden kontrollt, amit addig kordában tudtál tartani, elveszítesz, és lecsapsz.
A szűrőig szívott csikkemet messzire pöckölöm. Az egyik járda menti tócsában landol. Az idő esős, viharos, egy kis jóindulattal akár az "őszies" jelzőt is rá lehetne aggatni. Ideje innom valamit.
Lendületesen fordulok rá a legközelebbi bár ajtajára. Teltház. Jellemző, a sört szinte fillérekért megveheted, a pult mögött szorgoskodó szöszit meg ingyen is megkaphatod a korsó mellé, ha elég kitartó vagy. Mindenhol betépett fiatalok, akik már a világukról sem tudnak.
Néhány más-más fajokból származó természetfeletti, akik között szótlanul dúl a hidegháború, és egy olyas valaki, akit nem láttam már kis híján egy egész évszázada, és aki az energiáiból ítélve semmit sem változott. Felém tart. Eltökélten a nyomomban van. Szerencséje, hogy nem várta meg, amíg én kocogtatom meg a vállát, mint rég nem látott ismerős ismeretlen. Abban nem lett volna köszönet.
Kíváncsi pillantással fürkészem a közeledő kis szöszit. Kezeimet várakozóan összefűzöm mellkasom előtt, hátammal pedig a mögöttem tornyosuló falnak dőlök. A vér félreismerhetetlen szaga olyan intenzíven árad belőle, mintha disznóvágásról jönne. Kezeim egyszeriben csak ökölbe szorulnak, tekintetem fenyegetően izzik fel az idegesítő villódzó neonfények áradatában. Ölt. Még pedig nem is olyan régen. Talán pár perce.
-Mi a büdös franc jutott eszedbe, ha?! - Egyszerre támadunk orvul neki szavakban a másiknak. Testem fölé tornyosulva megfeszül, és ha nem lenne ennyi szemtanú, képes lennék rá, hogy fizikálisan bántalmazzam.
Ujjaim lenge ruhájának pántjára marnak, és erőszakosan közelebb rántom magamhoz, így szagolva bele az őt körüllengő levegőbe,
-Megint öltél! - Vádaskodom egyszeriben csak, és undorodva ellököm magamtól. Megfordul a fejemben, hogy itt hagyom, de túl sokszor kellett már megfutamodnom az életben ahhoz, hogy most ne tegyem meg azt, amit már ezerszer elkövettem.
-Gyere velem... - Puffogom némi fenyegető éllel a hangomban, és még mielőtt elkapnám a tarkóját, gyanakvóan végig pásztázom a terepet. Csak ezután indulok el vele a hátsó kijárathoz, amin aztán kilökve, a bár mögötti sikátorban találjuk magunkat. Itt aztán már nem kímélem a törékenynek tűnő mókuspofit.
-Hogy jutott eszedbe, ha?! Ráadásul nyilvános helyen! - Nyakánál fogva szorítom neki a tűzlétrának, orrlyukaim kitágulnak, ahogyan dühösen kapkodni kezdem a levegőt, éj fekete íriszeim pedig szinte tábort vernek méregzöld pillantásában.
-Ez már... - Félbeszakítom mondandómat, miközben egy újabb gyors terepszemlét tartok, majd amikor meggyőződöm arról, hogy csak ketten vagyunk, ismét rabul ejtem tekintetét a sajátommal, és ezennel visszaveszek a hangerőből.
-....ez már nem az a világ, mint kilencven évvel ezelőtt. Az emberek tudnak rólunk, érted? A dörzsöltebbek szövetkeznek a vadászokkal, akik a mi fejünkkel díszítik ki a házuk falát, érted? Ez már nem játék. Ez már nem az az idő, amikor rákenhetted másra a gyilkosságot, vagy egyszerűen elmenekülhettél. Ha kell, a föld alól is előkerítenek! Háború készül, és ez sokkal nagyobbat fog szólni, mint a legutóbbi... - Hosszadalmas klisém végére ujjaim lassan, de engednek a szorításon, tekintetem megenyhül, és úgy lépek hátrébb tőle, mintha bármelyik pillanatban felgyulladhatna. Kezeimmel göndör tincseimbe marok, igyekezve valamelyest lehiggadni.
-Hogy kerültél ide Seattlebe? -

Vérem valósággal forr a dühtől, az elmém józanabbik része pedig igen csak vészesen közel áll ahhoz a bizonyos detonációhoz. Azzal, hogy megéreztem a szagát, a belőle áradó negatív energiákat, és megláttam őt, amint egyenesen felém tart -valószínűleg nem azért, hogy lebratyizzunk, és meghívjon egy sörre-, elindította azt a bizonyos visszaszámlálást, az óra pedig azóta csak ketyeg, és ketyeg. Egymást követik a másodpercek, percek, míg nem lejár az idő, és akkor félő, hogy valami olyat fogok tenni, amit talán még én magam is megbánok. Pedig ha valaki, jómagam aztán tényleg mindig tisztában vagyok a tetteimmel együtt járó következményekkel, és csak azt teszem meg, amiben tényleg maximálisan biztos vagyok A több, mint háromszáz évemmel már megtanultam, hogy nem érdemes ész nélkül, hidegvérrel, hirtelen felindultságból cselekedni.
-Mégis mit kellett volna mondanom?! "Igazán örülök, hogy újra láthatlak, meghívhatlak valamire?" - Alapvetően egy birka türelemmel megáldott fickó vagyok, de ha egy olyasvalakivel van dolgom, mint amilyen az előttem pattogó, és válaszokat követelő kis szőke is, akkor aztán hamar megtelik a korsó, és ha nekem egyszer elgurul a gyógyszerem, a jó isten sem tud megállítani! Nem kenyerem a saját fajom ellen fordulni, így a sötét, lesújtó tekintet mögött -ha elég szemfüles a kislány-, észrevehet valami mást is. Valamit, amivel azért könyörgök neki, hogy a saját épsége érdekében még csak véletlenül se húzza ki a gyufát.
Mindezek ellenére sajnos hamar beigazolódik, hogy hiába minden igyekezetem, a türelmem egyre inkább fogytán van -kicsit olyan érzésem van, mintha direkt provokálna-, ezért rövid időn belül már egy másik helyszínen, odakint, a bár mögötti koszos, szemetes konténerekkel cifrázott sikátorban folytathatjuk a rendkívül meghitt eszmecserénket. Nem kímélem, olyan erővel taszítom neki a tűzlétrának, ami egy halandó esetében akár komolyabb, traumás sérüléssel is járhatott volna. De mégis minek finomkodjak? Lousie jelenleg nem érdemli meg a finom, kedves bánásmódot. Komolyan, mit vár?! Hogy adjak neki egy nyalókát és fonjam be a haját, amiért ki tudja, hogy hány ártatlan halandó vére ragad már a kezeihez...?
-Mi a f*szról beszélsz te lány? - Szemgolyóim lehetetlen méreteket öltenek hirtelenjében, amikor megvádol az átváltoztatásával. Na, nem! Ezt már tényleg nem hagyom csak úgy szó nélkül. Engem senki -főleg nem egy ilyen alig száz évet megélt kis csitri-, nem vádolhat meg olyannal, amit nem követtem el. Pláne egy ilyen komoly dologgal! A lelkiismeretemre próbál hatni, vagy ő halálosan komolyan abban a hitben van, hogy én tehetek arról, hogy most itt van, és minden szabályt áthágva éli a halhatatlanok életét? Eszembe se jutott soha senkit a saját arcképemre formálni, beoltani a véremmel. Hát még ha előre tudtam volna, hogy olyan szörnyeteg fog később válni belőle, mint amilyen Lousie is lett.
Ujjaimat csak akkor sikerül nagy nehezen levakarnom a gigájáról, amikor hallom a porcok és különböző gégetájékon elhelyezkedő képletek első roppanásait. Nem mondom, ez a szemtelen kis szőke feladta a munkát rendesen. Úgy kihozott egy pár perc alatt a sodromból, ahogy másnak ezelőtt talán még soha nem sikerült. Látszik, hogy ebben az egy dologban vérprofi a csaj.
-Na ide figyelj, Te kis csitri! - Az előbbiekhez képest még egész higgadtan beszélek, miközben továbbra sem hagyom abba a szüntelen fel, s alá járkálásomat. Aztán bumm... váratlanul újra előtte termek, ujjaim újonnan a nyakát szorongatják, homlokom az övének támasztva, pillantásom pedig szinte lyukat vés a szemeibe. Csak szeretném, ha a következőket annál is jobban, mélyebben elraktározná a csalafinta kis elméjébe, mint azt, hogy a test mely pontjain vannak kiszipolyozható vénák...
-Én-soha-senkit-nem-változtattam-át! - Szótagolva beszélek, szavaim pedig fenyegető suttogásként csusszannak ki fogaim között, befejezésképpen pedig egy újabbat taszítok rajta, hogy aztán mutatóujjamat vádaskodóan felé tartva, újabb monológba kezdhessek:
-És hidd el, ha te lettél volna az egyik olyan akkoriban, akinek a vénáját randevúra hívják a szemfogaim, biztos vagyok benne, hogy cafatokra téptelek volna. -Tőlem veheti ezt fenyegetésnek is, vagy aminek csak akarja, bánja a f*szom, de azt ne várja el, hogy szemet hunyjak a viselkedése, hangneme és alaptalan vádaskodásai fölött. Ennyire ne nézzen már madárnak!
-A rohadt életbe, ba*a meg! Hát mit nem tudsz megérteni?! - Nyöszörgöm már csak kínomban, amit egy kíméletlen arcdörzsölés, majd egy újabb tétlen hajba markolás követ.
-Oké, akkor kezdem elölről... - Mély levegő, kifúúúj, mély levegő, kifúúúj...
-...a vadászok öregek, tapasztaltak, ismerik a gyenge pontjainkat, a fegyvereik fejlettebbek, mint valaha, az újonnan megjelent faj pedig, a mutánsok, el akarnak minket törölni a földszínéről, ergo, nem csak te, én hanem mindannyian veszélybe vagyunk, kápizs? - Igyekszem hatni rá a szavaimmal, bár abszolút fel vagyok készülve arra a lehetőségre is, hogy szavai el se jutnak hozzá, hiszen jelenleg ő csak azzal van elfoglalva, hogy biztosan én változtattam át őt, és ha ez így is volt, akkor miért hagytam utána magára...
-Hé, el a kezekkel! - Bár reflexeim, mint a döglött halé, mégis sikerül még időben elkapnom a felém induló csuklót. És igen, ahogy sejtettem. Minden kezdődik elölről. Kínomban felröhögök, és már nem is próbálom meg meggyőzni az igazamról. Egyszerűen csak rágyújtok, a sötét, beborult ég felé intézve a füstöt.
-Te tényleg nem érted, amit mondok? Sokkal fontosabb dolgok is vannak jelenleg annál, mint az, hogy ki változtatott át téged, majd hagyott magadra, ezzel elkövetve a lehető legnagyobb felelőtlenséget, amit csak tudott. - Hirtelen valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom száll meg -talán a ciginek köszönhetem-, hangom már egyáltalán nem olyan feszült, és haraggal teli, mint ez előtt is volt.

Felülmúlhatatlan cinizmusával a Requiemét játssza az idegszálaimon, ahogy azokon zongorázva végig, szépen sorjában az összeset elszakítja, és akkor aztán tényleg lőttek neki, akárcsak a környezetünkben tartózkodóknak is. Ha kellőképpen felbosszant, képes vagyok öt perc leforgása alatt, egyszemélyes hadseregként úgy szétzúzni ezt az egész megátalkodott helyet, hogy utána még az se ismerhessen rá, aki a tervrajzát csinálta.
Annyira sikerül kihoznia a sodromból, hogy hol nyakát szorongatom, hol pedig szinte szálanként tépem a hajam, és szüntelenül csak azt kérdezgetem magamtól, hogy mégis mi a büdös franccal érdemeltem én ki ezt a nőstényördögöt, és hogy melyik szárnyas volt az odafönt, aki egyszerre ennyi balszerencsét zúdított a nyakamba?! Igazán szívesen elbeszélgetnék az illetővel!
-Ne merészelj ilyen hangnemben beszélni velem! - Mennydörgöm olyan hangosan, és olyan erővel, hogy a mögöttünk tornyosuló épület rosszabb állapotban lévő oldalfaláról egy marék vakolat is lepotyog. Talán ez, és gégéjének roppanása az, ami mint forgószél, végig söpör az agyamon, szembesít a tetteimmel, és rábír arra, hogy ne fojtsam meg itt helyben, akármennyire is megérdemelné, ahogyan az az "atyai pofon" is már régen kijárna neki, amitől már annyira ég a tenyerem. Ki tudja, miért nem kevertem már le neki egy olyan igazi, csattanós, kéznyomlenyomatos pofont?!
-Inkább csak elég régóta élek már közöttük ahhoz, hogy tudjam, hogy mi is az az emberség! - Suttogom a szemeibe, olyan tekintettel, mintha csak hatni akarnék rá, a lelkiismeretére, a tetteire, pedig legbelül nagyon jól tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész ma esti próbálkozásom, az hogy talán jobb belátásra bírhatok egy minden bizonnyal vérfüggő, gyilkolásmániás, tudatlan, tapasztalatlan fiatal vámpírt, veszett ügy. Már akkor éreztem, hogy nincs remény, amikor a clubban terjengő áporodott levegő először felém hozta a szagát, ami keveredett a frissen kioltott emberi vér aromájával, és nem kevés dühvel, bosszúvággyal egyaránt.
Ha ránézek, a mérhetetlen harag mellett az is eszembe jut, hogy én, hogy kezdtem, milyen voltam az első éveimben, évtizedeimben miután Mariah egy öröklétű szörnyeteget csinált belőlem. Amikor a vörös démon velem volt, végig nézte a sikereimet, azt hogy hogy irtok ki egy egész családot, hogyan gyalázom meg a szűz lányokat, úgy éreztem, hogy enyém a világ. Hiszen tény, és való, hogy ezelőtt kétszáz évvel még mi vámpírok álltunk a tápláléklánc tetején, mi voltunk a trónbitorlók, és egy olyan nő jobb keze voltam, aki abban az időben mindenek felett állt. Aztán mind ennek a hatalomvágynak, túlzott egoizmusnak és lehetetlen szintekre törő bigalomániának egyszeriben csak vége lett. Zuhanórepülésbe kezdtem, és hogy mi volt ennek az oka? Egyszerű. Mariah, a beharapóm, a mesterem, a szerelmem, magamra hagyott. Évekig küzdöttem utána a magánnyal, és azért, hogy újra felfigyeljen rám, és hogy megint kelljek neki. Egész falukat, városokat mészároltam le, azt akartam, hogy a hírem eljusson hozzá, és megbánja, hogy lemondott rólam, de többé már nem kellettem neki. Ezek után határoztam el magam, hogy ideje egy teljesen másik életet kezdenem. És, ha nekem sikerült, akkor ennek az előttem pattogó kis szőke fruskának miért ne menne?! Csak nem én leszek az, aki ebben segíteni fog neki... Talán, ha kéri, és látni fogom rajta, hogy komoly "leszokási" szándékai vannak. De ilyen soha nem lesz...
-Mondd, miért kell neked ennyire értetlennek, és akaratosnak lenned? - Öklöm erőtlenül csattan mellette a penészes, átázott házfalon, a levegő áramlása pedig lassacskán normalizálódni kezd a tüdőm, és a külvilág között. Talán kezdem feladni? Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha ba*nék a világra, és erre az egész lehetetlen helyzetre, azt hazudnám, hogy "igen, én voltam az, aki átváltoztatta!", és ezzel talán megszabadulnék tőle. Vagy az egész csak rosszabbá válna.
-Egyáltalán nem érzek bűntudatot olyanért, amit nem is követtem el. - Szűkölöm sziszegve, akárcsak egy felzaklatott, támadni készülő vipera, ám az újabb robbanás helyett ezennel elvágom a megfelelő zsinórt, és egyszerűen csak rágyújtok.
-Igazán szar lehet neked, de mindenkinek megvan a saját keresztje, amit cipelnie kell egy életen át. A mi esetünkben, egy örökkévalóságig. - Vállat vonok, és hosszasan kifújom a füstöt.
-Ad a halál neked gyúlékony anyagot a kezedbe! Különben is, még kiskorú vagy.... - Húzom kicsit az agyát, ahogy ezt ezidáig ő is tette velem, és még egy rendkívül bosszantó kacsintást is rögtönzök szavaim mellé. Elvégre teljesen igazam van. Lehet, hogy az életkora már majdnem meghaladja a százat, de a kinézete még koránt sem... Ő már örökre egy tündérpofa kis szőke kamasz lány marad.
-Nézd kislány, azt gondolsz, amit csak akarsz. De azt elhiheted, hogy senki, SENKI nem fogja meghallani a sikolyodat, amikor brutális kegyetlenséggel megkínoz majd egy vadász team, hogy információkat szedjenek ki belőled, vagy amikor majd a mutánsok egy kisebb hordája fogságba ejt, és újra át kell majd élned azt, amit az átváltoztatásod előtt is tettek veled azok a katonák. - Ismét a jó öreg Graham féle módszer. Ha maradt még benne, a sötét lelkében némi a régi, átváltoztatása előtti Lousieból, akkor talán most érni fognak valamit a szavaim... de ha nem...
Az egyik távolabbi pocsolyába belepöckölöm a szűrőig szívott csikkemet, majd egy újabb kósza pillantás a szemeibe, végezetül ellököm magam a faltól, és zsebre dugott kezekkel, kapucnival a fejemen elindulok...