Idejét se tudom annak, hogy mikor láttam utoljára Elinore-t, s véleményem szerint ideje lenne meglátogatni, kirángatni abból a halottakkal és betegekkel teli kórházból, hisz ilyen időtájt szokott lejárni a műszakja. Most majd szépen megragadom a kedveském fülét és magammal viszem ha mást nem is, de szórakozni egy kicsit. Vagy minimum teázni.
Annak ellenére, hogy a nap folyamán milyen jó idő volt, mostanra meglehetősen lehűlt a levegő, így kénytelen vagyok a szürke mintás egybe ruhámra felvenni egy sötétkék blézert, és egy fehér sálat kötni a nyakamba, ha nem akarok megfagyni annak ellenére is, hogy emberként se voltam soha hajlamos a betegségekre, farkasként meg aztán főleg nem. Ettől eltekintve mégis rendesen cidrizek, mikor kiteszem a lábamat a házból. Természetesen biztosítom Fenrirt és a srácokat arról, hogy nem szándékozok sokáig távol lenni, csak elugrok egy kedves barátnőmmel teázni vagy kávézni, esetleg valami más szórakozást is találunk magunknak, de ez esetben majd csörgök.
Addig is csak hallgatom körömcipőm hol élesebb, hol halkabb koppanásait, attól függően, hogy épp mit próbálok kikerülni, vagy átlépni, esetleg milyen részen közlekedek. Fű, járda vagy föld.
Kékjeimet a kórház épületére emelve hatalmas lelkesedéssel tölt el a tudat, hogy most én fogom elrángatni kedves Elinore-t a munkájától, s biztosíthatok neki egy kis szórakozást. Megérdemli, nagyon sokat tett már értem, ennyivel jövök neki.
- Szia, Amelie - támaszkodok a recepciós pultra, ahonnan a bogárszemű, mindig vidám természetű lányka les fel rám. Szemüvege feljebb csúszik egyenes orrnyergén s így vesz alaposabban szemügyre.
- Ó, Olga, szia drága - pattan fel, hogy a pulton keresztül megölelhessen, de én nem is pazarolom az időmet tovább, nem azért vagyok itt, hogy fűvel fával leálljak értekezni.
- Merre találom Elinore-t? Van egy meglepetésem számára.
- Te vagy a megmentője, gyanítom. Tizenharmadik órája robotol szegénykém és nagyon nem akar elszakadni innen. Második folyosó jobbra, legutolsó ajtó. Ha valaki kérdezné, mit keresel erre, akkor ezt mutasd fel neki - ad át egy kis kártyát és egy gyors utasítást arról, hogy merre találom meg a lányt, én pedig már csattogok is az említett helyiség irányába. Az a vérbank. Micsoda unalmas meló lehet.
Kopogás nélkül nyomom le a kilincset, majd rögtön be is zárom magam mögött az ajtót s fordulok a terem közepe felé, hogy Elinore-vel foglalkozhassak, aki... aki nincs itt.
Már csak a szagoktól felfordul a gyomrom, és egy pillanatra el is felejtem, hogy kell lenyomni a kilincset. Pedig amint meglátom a sötét alakot már fordulok is sarkon, hogy mihamarabb távozzak. Nekem annyi!
Egy ideig szerencsétlenkedek az ajtóval, ám az résnyire kinyílik ahogy görcsbe rándult kezem lenyomja a fém kilincset...

Teljesen kivagyok már éhezve arra, hogy egy magamfajta nővel találkozzak, hisz egy halom, tesztoszterontól túlfűtött férfiállattal vagyok összezárva kicsitől a nagyig ezer fajta választékom van, viszont nekem most nincs erre szükségem. Egy nőt. Csak egy nőt akivel megihatok egy teát, egy kávét vagy egy koktélt. Komolyabban szórakozni se lenne rossz, de mit érek a nagyra törő vágyakkal úgy, hogy szegény Elinore Amelie bevallása szerint már ezer éve munkában van.
Látom a szemüveges lánykán, hogy nagyon szívesen elcsacsogna velem még egy ideig, de én nem szívesen szaporítom tovább a szót, hisz felesleges. Nem hozzá jöttem, majd máskor... legközelebb illene csokit hozni neki? Mit csináljak?
Mielőtt még túlzásba vinném a rettegést, hogy talán megutál már el is iszkolok és komoly gondot fordítok arra, hogy ne legyek túl feltűnő. Mikor orvosok jönnek velem szembe nem kapom el a tekintetemet, inkább rájuk mosolygok, sőt még köszönök is, arra viszont már nem figyelek, mikor visszafordulnak és összesúgnak. Megszoktam már, hogy őszinte legyek.
Amint kinyitom magam előtt az ajtót és be is zárom, legszívesebben sírva fakadnék, de bevallom, még levegőt venni sincs időm. Csak két másodperc elteltével kapcsolnak amúgy mindig gyors, most viszont betegesen lassú és lomha a reflexeim, így lehetőségem sincs kimenekülni. Legközelebb már csak azt érzem, hogy a férfi mellkasa teljesen nekem ütközik, miközben bevágja előttem az ajtót. Rettegve rezzenek össze, s behúzva nyakamat homlokomat az ajtónak döntöm.
Érezheti, hogy egész testemben remegek, de azt, hogy mi miatt, azt még én magam se tudom, hisz egyik pillanatban még rettegek, a következőben viszont olyan szintű harag és undor robban a bensőmben, amit alig tudok uralni.
- Még fontolóra veszem, amint leveszed rólam az undorító mancsodat - morgom kéken villanó szemekkel, s körmeim mélyen marnak bele combjába, ha már olyan közel áll hozzám, hogy épp elérem. Szívesen megragadnék mást is, hogy kicsit megfenyegessem ez által, de valami azt súgja, hogy nem megy olyan könnyen.

Soha nem voltam kibékülve a vámpírokkal, de soha nem is voltam ellenük. Legszívesebben mindet beküldeném egy jó kis beszélgetésre valamelyik "vámpírokkal foglalkozó pszichiáterhez", akik jobban belelátnak a fejükbe, mint én. Tudom én, hogy szükségük van a vérre, hogy életben maradjanak, ahhoz, hogy józanok maradjanak. De ez nem ad nekik okot arra, hogy szerencsétlen vérfarkaslányt úgy szorítsák az ajtó kemény és hideg fémajtóhoz, hogy kis híján még a levegő is teljesen kiszorul a tüdejéből. Csak nagyon nehezen tudok levegőt erőszakolni a tüdőmbe és bevallom, nem is merek. Eleinte nem merek, mert rettegek tőle. Attól, hogy akárcsak egy levegővételem miatt is elpattanhat az agya és nem akarok egy vámpír karmai, bocsánat... fogai miatt elpusztulni.
Nyakamat markoló keze kifejezetten idegesít és már most azon vagyok, hogy szabaduljak, de ez csak abban tud megnyilvánulni, hogy időközben kiugró karmaimmal a combjába vájjak. Érzem amint a vére forrón fröccsen az ujjaimra főként azután, hogy kirántom belőle, nem akartam én ma bepiszkolni a kezem! Csak... csak egy találkára jöttem egy barátnőmhöz. Hogy a fenébe lehet ekkora pechem? Egyik nap rám gyújtják a házat, a következőben meg egy veszett vámpír fenyeget, pedig eszem ágában nem volt köpni.
Mikor megemel a nyakamnál fogva, rögtön fuldoklástól szenvedek, így rögtön rámarkolok a csuklójára amibe szintén belemarnak a körmeim, ám a következő pillanatban már csak az éles fájdalmat érzem a gerincemben ahogy a kezelőpult éle, vagy sarka, nem is tudom melyik belevág, utána pedig a fejemben ahogy az hozzákoccan a padlóhoz.
Nyöszörögve, levegő hiányában nyúlok a hátamhoz és csak most tudok igazán hálát adni azért, hogy farkas vagyok, nem pedig átlag ember, hisz akkor valószínűleg lebénultam volna.
- Jó ég... - nyöszörögve emelem tekintetemet a vámpírra, hisz biztos vagyok benne, hogy pillanatokon belül a torkomnak ugrik. Ehelyett mit látnak farkas szemeim? Az ajtónak támaszkodva kuporog a földön... és most mi fog történni? Még én mászok majd oda hozzá, hogy megvigasztaljam? Hát...
Nagyon nyögve kapaszkodok bele a pultba és húzom fel magam rajta miközben tisztán hallom, ahogy a gerincem csigolyánként roppan egyet. Eddig kontyba fogott hajam nagy része jelen pillanatban az arcomba omlik.
- Már kezdtem elfogadni, hogy nekem annyi - motyogom rekedten.

Valami azt súgja, hogy nagyon hamar utol fog érni a halál, ha ennyi galibát okozok saját magamnak. Rám gyújtanak egy házat ahonnan épp, hogy csak kitudtam ásni magam és Rhys ájult testét, most pedig egy igen csak morcos, vérszomjas, vérben forgó szemekkel megáldott vámpírral kell egy levegőt szívnom úgy, hogy meglepően hamar kötök ki a fémből kovácsolt asztalon.
Nem is az zavar, hogy itt-ott felhorzsolja a bőrömet a föld, vagy, hogy megvágom magam egy szikével, mivel ez hamar be fog gyógyulni meg amúgy is, amíg nem a vesémbe áll bele egy kés addig semmi baj nem lehet. Felületi sérülés nem foghat ki rajtam. Az viszont már sokkal idegesítőbb, hogy a gerincembe vág az asztal fém sarka. Ez az, aminek hála belém szorul a levegő, és egy pillanatra még megnyikkanni is elfelejtek mind addig, míg meg nem hallom a vámpír meglepően hangos zihálását. Ijedten kapom fel a tekintetemet, hisz szinte biztosra veszem, hogy felettem áll és csorog a szájából a nyál miközben farkasszemet kell néznem megnőtt szemfogaival. De láss csodát, erről szó sincs, inkább az ajtó előtt ücsörög és zihál, mintha nem kapna levegőt.
Megszeppent tekintettel nézem végig ahogy felkapja a mágneskártyát és hozzáérinti az ajtó melletti kis akármihez, így teljesen elzárva minket a külvilágtól. Már épp kérdezném, hogy mégis mi a fenét jelentsen ez, mikor meghallom meggyötört hangját.
- Én csak nem értem, hogy... mi történik - nyöszörgöm, majd ahogy a fejéhez kap, homlokráncolva pillantok az említett vörös nedűk felé. Megkörnyékezve a hűtőt, kimért léptekkel lépkedek oda mintha attól tartanék, hogy nekem fog ugrani. Mindvégig szemmel tartom, de kénytelen vagyok belátni, hogy elég ramaty állapotban van, szóval biztos nem akar megint a torkomnak ugrani. Vagy ki tudja?! Soha ne bízz meg egy vámpírban. Főleg ne akkor, ha be vagy zárva vele egy vérrel teli szobába.
- Mindegy milyen? - nézek végig a zacskókon, majd megragadok két darabot, elvégre nem hiszem, hogy túlzottan érdekelni, hogy éppenséggel A-s vagy 0-s zacsit nyomok a kezébe.
Ahelyett, hogy odahajítanám neki, inkább odabillegek elé és átadom neki mindkettő. Valami azt súgja, hogy nem lesz elég neki jelenleg egy. Gerincemre való tekintettel nem guggolok le, inkább csak nekitámaszkodok egy asztalnak, és onnan lesek le rá.