- … és elmondanád, hogy pontosan merre láttad? – förmedek rá fennhangon az előttem ücsörgő kölyökre. Fiatal még, nagyon fiatal. Talán Olgán kívül ő a legfiatalabb tagja a falkámnak, mégis valamilyen rejtélyes oknál fogva olyannyira pofátlanul jól tud tájékozódni farkasként, hogy az már-már irigylésre méltó. Őstehetség a gyerek. Már ha csak azt vesszük figyelembe, hogy valamivel – nem sokkal, sőt kifejezetten kicsivel – több mint egy éve vagyok annak a szarházinak a nyomában, és még mindig semmi. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. És ez roppant bosszantó. Szegény lányt embertelen körülmények között találtam meg, éppen hogy kiragadtam a halál torkából. Nem sokon múlott, hogy elveszítsük. Ami ugyebár nagy kár lett volna, mert Olga csodálatos lány, a maga különc és sajátos módján persze. Nekem mindenesetre különleges. Mivelhogy még sosem találkoztam hozzá foghatóval, ami azért meglepő, mert megfordultam már erre-arra hosszú és rögös életem során. Nem vagyok már fiatal, sok mindent láttam. Sok mindent tettem. Szörnyű és gyalázatos dolgokat. Tehát annyira talán nem is hatott meg a látványa, ami akkor fogadott. Inkább csak megsajnáltam, mondjuk úgy… azóta viszont nagyon is meghat. Bármit is tesznek vele, az engem is érint. Ha bántják, azzal csak az én indulatomat vívják ki. A védelmem alatt áll, senki sem tehet vele olyat, amit ő nem szeretne. Senki sem érhet hozzá. Még én sem. Bármily’ furcsa és meglepő legyen, de még én sem… Azok után, hogy mit tettek vele, szerintem teljesen érthető, hogy miért vagyok vele ennyire figyelmes és elnéző, nem?
Nem, a legkevésbé sem. Voltaképpen én furcsállom a leginkább, hogy egyáltalán képes vagyok ilyesfajta gyengédséggel lenni valaki iránt. Nem szokásom, maradjunk annyiban… és akkor még finom voltam és nőies. Nem erről vagyok híres. Úriember is csak akkor vagyok, ha azt a helyzet megköveteli. Ha nekem abból valamilyen hasznom származik. Ezzel a lánnyal mégis úgy viselkedek, hogy kenyérre lehetne kenni. Ez egyrészről megrémiszt – pedig sosem voltam ijedős fajta –, másrészről meg nem hagy nyugodni a tudat, hogy az a személy, aki ennek a védtelen lánynak annyi fájdalmat okozott, szabadon jár-kel a világban. Él, mint hal a vízben… valahol. És ha tudnám, hogy hol, akkor bizony már nem élne olyan vígan. Akkor halna, nagy valószínűséggel. Kínokkal teli és iszonyatosan fájdalmas halált halna. Nem általam. Olga által. Merthogy az ő tiszte dönteni a saját apjáról és egyben az éveken át tartó szenvedéseinek okozójának a sorsáról. Bizony ám, ez egy és ugyanaz a személy. Természetesen segítenék neki, de az ő feladata lenne, hogy megtegye. Az ő feladata lesz végezni vele, hogy végre elégtételt vehessen…
- Tehát biztos vagy benne, hogy őt láttad abban az üzletben? – nézek rá fapofával. Halálosan komoly vagyok, kérem.
- Igen, ezer százalék, hogy az orosz volt az.
- És ez nagyjából mikor volt? Hány órája?
Ja, igen… tudni érdemes, hogy ráállítottam az embereimet – avagy a farkasaimat, ha nagyon pontosan akarok fogalmazni – az ügyre. Mindenki megkapta a személyleírást Olga apjáról, hogy a falkám tagjai közül bárki könnyűszerrel felismerhesse, és aztán elém hozhassa. Amolyan vérdíjat tűztem ki az emberünk fejére, tudniillik.
- Alig fél órája. Egyből idejöttem jelenteni…
- Helyes – bólintok elismerően. Ebben a kölyökben még nagy jövő rejlik, amondó vagyok. – Hívd össze a fiúkat… vadászni megyünk – villantom meg a legszélesebb vigyoromat a srác felé. Nos, végre kezdetét veheti a móka...

Márpedig szörnyetegek léteznek. Igaz, nem egészen olyasfélék, mint amiket a gyerekeknek szokás mesélni. Mumusok az ágy alatt vagy a szekrényben. Nem, ezek a szörnyek közel van, egészen közel. Közvetlenül melletted… Olga apja is ilyen. Egy vérbeli szörnyeteg, pedig elvileg emberi lény, egy ártalmatlan kis halandó. És mégis miket tett… rémes belegondolni. Abba viszont még rémesebb, hogy én miket tettem. Mármint nem is az, hogy megbántam volna, mert azt nem szokásom. Elvégre én aztán nem bánok meg semmit, a megbánás az én szótáramban nem létezik, az csak a puhányok eledele, én viszont nem tartom magamat annak. Ellenben követtem el hasonlóan rémes dolgokat, mint amilyeneket Olga apja. Erőszakoltam már meg én is nőt, régen… még nagyon régen. Olyan régen, hogy az akkoriban még nem számított erőszaknak. Ráadásul akkoriban még fel sem fogtam, hogy amit én tettem az voltaképpen bűn. Olga megjelenése felkavarta az állóvizet, valamiért hatással van rám, valamire megtanított… gyengédségre. Nem stílusom. Nem is tetszik. Tulajdonképpen rühellem. Mégsem tudok ellene mit tenni. Ez a lány tud valamit, amit mások nem. Különleges. Veszélyes. És préda… az apja prédája, egészen addig, míg le nem vadászom azt a szemetet, és el nem bánok vele, mint ahogyan egy szeméttel szokás. Bevágjuk a telepre a szemétaprítóba, hadd cincálja darabokra a gépezet. Én legalábbis ezt fogom vele tenni. Illetve mégsem, mert Olgának kell ezt tennie vele. Hogy végre megtanulja, hogyan védje meg magát, mert lássuk be, én sajnos nem lehetek mindig ott mellette, hogy megvédjem. Továbbá az sem utolsó szempont, hogy így legalább elégtételt vehet. Talán jót tenne a lelkének, de sajnos még az is meglehet, hogy visszafelé sülne el a dolog. Ez amolyan kétélű fegyver, ha engem kérdeztek. De én ott leszek mellette, hogy vigyázzak rá. Mindig.
A picsába, bebuzultam…
Másfél órás szeméttúrás, kotorászás, szaglászás és nyomkövetés után rájövök, hogy valami szar van a palacsintában. Erős zavart érzek az erőben. Elkerültük volna egymást? Hova lett a tag? Megint felszívódott, mint a kámfor. Pofátlanul, alattomos módon…
Mérgemben belerúgok valamibe, az indulat hevében nem igazán figyelem meg, hogy mi az, csak azt tudom, hogy valami fémszerű tákolmány, ami az erőszak hatására a levegőbe repül, majd az utca szemközti végén nyalja fel a betont, aztán visszapattan róla és betöri egy üzlet ablakát. Zseniális.
- Hova lett? Hogy a jó büdös francba tűnhet így el valaki? Ráadásul egy ember – intézem szavaimat sokkal inkább magamnak, mintsem a többieknek, akik szintén értetlenül állnak a dolog előtt. Hangosan elmélkedek, de valahogy ez sem segít. Szagokat keresek, valamiféle nyomot, de sajnos ezek a bizonyos nyomok még idő előtt elapadnak. Olyanok, mint a kis morzsák, amiket Jancsi és Juliska szórt el. Idővel eltűnnek.
Aztán villámcsapásként ér a felismerés, és ha nem vérfarkas lennék, akkor minden bizonnyal most szívrohamot kapnék, olyan hévvel és vehemenciával ér utol a hirtelenről jövő érzelembomba.
- Olga – dünnyögöm magam elé fapofával, gondolatban már teljesen máshol járok. Otthon. Ugyanis Olga veszélyben van…
Sietősen, villámszerűen csörtetek végig a városon alakot váltva, farkasként. Viharszürke bundámba itt-ott beletép a szél az energialökettől, ahogy az „árral” szemben vágtatok minduntalan és célirányosan hazafelé. Nem várok a többiekre, minek? Én úgyis gyorsabb és erősebb vagyok náluk, és persze ostobább is, hiszen magammal hoztam az összes domináns példányt, otthon pedig csak a diplomatákat hagytam. Úgy gondoltam, hogy senki sem olyan elvetemült, hogy egy vérfarkasok lakta övezetbe, a fenevadak területére bemerészkedjen. Hát tévedtem… valaki mégis van olyan elvetemült. A szörnyeteg, aki képes volt megerőszakolni a saját lányát, és még ki tudja miket csinált vele, amikbe igazából bele sem akarok gondolni. Mert valamilyen gusztustalan oknál fogva valósággal fizikai fájdalmat okoz az, ha én ebbe belegondolok.
Immár emberi alakban cibálom le a halandó korcsot a védtelen lányról, majd hajítom el a kert szemközti végébe. Repül is néhány métert. Nem nagyon gondolkodom, ösztönösen cselekszem, és rohadtul ideges vagyok. Még jó, hogy útközben azért szereztem egy nadrágot, mert én azért ezzel a fazonnal ellentétben tudom, hogy mi az illem. Amíg a fater a sebeit nyalogatja, én a földön heverő Olgához fordulok, automatikusan kezdem el keresni a sérülésit. És látom… a szétszaggatott blúzát, a méltatlanul sáros arcát. És az ott vér? Bizony, hogy az! Képzeletben már húzom is a strigulákat az emberünk neve mellé, ami egyébként már csak azért is vicces, mert egyáltalán nem tudom, hogy mi a neve. Lényegtelen, már így is túlontúl nagy a bűnlajstroma. Vesznie kell, haladéktalanul.
- Jól vagy? – teszem fel neki az ostoba és módfelett bugyuta kérdést, hiszen pontosan jól tudom, hogy hogyan van. Rémesen. Lelkileg legalábbis…
Megölöm azt a szarházit. Kibelezem.

Néha, amikor nagyon magam alatt vagyok – mert bizony, az én esetemben is előfordulnak olyan helyzetek, események, történések, vagy hívjuk bárhogy, amikor akarva-akaratlan, de elmélázok az élet nagy kérdésein; mi a célom, miért vagyok, mit akarok elérni, és hogy egyáltalán elértem-e bármit is? Hiszen lássuk be, már nem vagyok fiatal, hovatovább ezer éves is elmúltam. Tehát megesik, hogy a korom leverve az észt és a logikát, az alaptermészetem felett győzedelmeskedik, és a régi kor szemével vizsgálja a jelent. És semminek sincs értelme. Semminek sem látom értelmét – egyedül arra tudok gondolni, hogy nekem már csak a harag maradt. Mindenki mással ellentétben én nem tudok szomorú lenni; hozzáteszem, hogy soha nem is voltam rá képes, még talán gyerekként sem. Én egyszerűen csak… dühös vagyok. Az egész világra.
Ez a düh, ez a mérhetetlen harag munkálkodott bennem akkor is, amikor Olgára rátaláltam abban az undorító bűzben, mocsokban, és életnek nem nevezhető valamiben. Ott lebegett élet és halál között.
És ez a düh, ez a mérhetetlen harag munkálkodik most is bennem.
Most, amikor lerángatom a védencem törékeny és védelmezésre szoruló testéről. Most, amikor a legszívesebben a torkán át tépném ki az ember szívét, csak hogy alaposan megcsodálhassa és megízlelhesse azt ő maga is. Most… nem lehetek dühös, mert a kisasszony úgy dönt, hogy a nyakamba ugrik, én pedig nem tudom csak úgy eltaszítani magamtól, mert nem. És nem is fogom. Elvégre miért tenném?
A harag ráér. Gyengéden, de mégis védelmező ösztönöktől túlfűtve ölelem magamhoz, jobbommal a haját cirógatom, balommal pedig a hátát simogatom. Próbálom megnyugtatni, habár tudom, hogy ez a jelenlegi helyzetet tekintve csaknem lehetetlen.
- Minden rendben lesz, ígérem! Most már nem bánthat – mormogom lágyan a hajába, mély baritonon. Maradjunk annyiban, hogy a hangom nem ehhez a „lágysághoz” van szoktatva. Nem is áll jól – hozzáteszem. Lényegtelen. Nem számít.
Egyedül Olga számít. Olga, és az, hogy érezze; biztonságban van. Mert amikor megmentettem, azt komolyan gondoltam – és egy életre szólt. Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Csak a holttestemen keresztül.
És persze én magam sem tudom pontosan, hogy miért is védelmezem ezt a lányt ennyire. Meglehet, hogy a nem létező apai ösztöneim keltek életre akkor, amikor rátaláltam.
Nem, ez hazugság lenne. (...) Egyszerűen csak megsajnáltam, elgyengültem – ezért változtattam át. Azért, hogy élhessen. Aztán a szárnyaim alá vettem, mert… nem tudom. Tényleg nem.
Olga egy gyönyörű nő, és idegtépően kívánatos, szó se róla. Ennek fényében, vagy éppen ellenkezőleg; ettől függetlenül, de nem tekinthetek úgy rá, mint egy nőre. Mert nekem a nők mik? Eszközök, tárgyak, játékszerek, bábuk. De ő több ennél, és mégis kevesebb…
Tisztelem a nőiességét. Furcsa, nemde? És persze ki tudja, hogy miért… Talán pont azért mert azok után, amiket megtettek vele, én még véletlenül se szeretnék vele olyat tenni, ami ezt az ártatlanságot bemocskolja. Pedig lássuk be, már így is bemocskolták elég rendesen. Mégis ártatlannak tűnik, még mindig… ezért tisztelem. Amit természetesen nem áll módomban és/vagy szándékomban közölni vele. Sosem voltam egy érzelgős fajta. Én inkább a tettek embere vagyok.
Éppen ezért, mikor véget ér az ölelkezés, mert végre megnyugodott – legyen az néhány perc, fél óra, esetleg óra – kibontakozok a karjaiból, jómagam is lehámozom róla a köré font mancsaimat, majd ráadok egy inget, amit az egyik szorgalmas kisfarkas hozott, amíg én csitítottam a lányt, a többiek pedig hiénafalka módjára körbevették a haramiát. Természetesen én küldtem el az illetékest az imént említett ruhaneműért, mert ugyebár ezeknek az ostobáknak nincs annyi eszük, hogy maguktól kiötöljenek egy ilyen ördöngösséget, szóval, ja… ez a nagy helyzet. Most.
Öt perc múlva pedig ki tudja.
- Mi legyen vele? – sandítok a kisasszonyra kíváncsian, elvégre az ő apja, így nyugodtan ítélkezhet felette. A közös múltjukat tekintve meg kötelező is. Neki kell meghoznia a döntést a férfi további sorsáról.