Néha módfelett vicces vagyok ám, mondtam már? Vagy nem is pontosan ez a megfelelő szó rá, hanem inkább a komikus. Szerencsétlen? Tragikomikus.
Vázolom a szitut. A városba érkezvén értelemszerűen felkutattam a helyi különlegességeket. Igen, ez alatt a bárokat kell érteni. Nem mintha alkoholista lennék, de azért szeretek inni, és csaknem ezer év van mögöttem, amit önfeledt piálással töltöttem. Hát, ja. Ha így jobban belegondolok, meglehet, hogy szerény személyem tényleg az alkoholisták nemes táborát gyarapítja. (Nem mellesleg, ahonnan én jövök, ott mindenki szeret inni. Probléma?) Lényegtelen. Mondom inkább tovább a lényeget; bevonaglik az ajtón egy hosszú lábú, rézvörös hajú teremtés. Bizony, a vörösek a kedvenceim – mindig nosztalgiázni támad kedvem tőlük. És természetesen farkas, elvégre mi más lenne? Pont, hogy egy átkozott falkabeli bigébe kell belebotlanom, ettől pedig csak még jobban kecsegtetett az „ajánlat”, hogy megdöngessem. Amolyan kimondatlan ajánlat volt ez, mert nem a szép szájával üzente meg nekem, hanem a tüzes szemeivel. (Értek én a nők nyelvén, kérem.) Szóval megdöngettem, még ott helyben, a mosdóban. Mert én megtehetem ugyebár, ez szinte köztudott.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, mentem is tovább, hiszen számos elintéznivalóm akadt még az este folyamán. Mint például meglátogatni más kocsmákat és egyéb szórakozóhelyeket. Sztriptízbárra azonban nem költünk, mert ha pucér nőt akarunk látni, elég ha megkukkoljuk a helyi falkának a portékáját. Apropó helyi falka! Eztán következett az a jelenet, hogy valami idegbajos vadállat nekem ugrott – azt ugyan már magam sem tudom, hogy ekkor pontosan hol voltam –, mondván hogy molesztáltam a nőjét, avagy a nőstényét. Nyilván először azt se tudtam, hogy mit él át az emberünk, nemhogy még azt, hogy hozzám beszél. Tehát csak akkor esett le a dolog, amikor a drága felsőmet kezdte el nyakrésznél rángatni, cibálni. Kicsit olyan volt, mintha vetkőztetni akart volna, ami enyhén szólva sem volt buzis, ugyan kérem. Szerintem ettől pöccentem be a leginkább, és nem pedig attól, hogy nekem esett. Habár attól is… Dupla élvezet volt – ennyiben maradjunk.
Rendesen szétvertük egymást a bárban, de az idiótája, amikor már úgy érzékelte, hogy vesztésre áll, merthogy érzékelhette, elvégre én sosem veszítek, fogta magát és nemes egyszerűséggel elszaladt. Na erre varrjon gombot, aki tud. Én valósággal le voltam döbbenve. De azért utána szaladtam, mert mi az, hogy elrohangálunk… Az ilyesmit nem szeretem. Ha valaki arcoskodik, akkor viselje is a következményeit, nemde?
Egészen a falkája területéig kergettem, az indulattól pedig azt hiszem, hogy útközben alakot is váltottam, mert mire odaértünk már farkas voltam. Úgy acsarogtam rá. Aztán megöltem. Próbált ugyan harcolni, valamennyire még talán ment is neki, de én voltam az idősebb, és ezáltal vagy ettől függetlenül az erősebb is. És végezetül meghalt, mert ugyebár megöltem.
Csakhogy itt még nincs vége, mert most jön ám a feketeleves. Ugyanis ekkor derült a szaladgálós fazonról, hogy ő volt a helyi alfa, én meg legyőztem őt az egész falkája előtt – egészen véletlenül.
Most pedig én vagyok az alfa, fuck me. Ez annyira… irreális, hogy az már szinte fáj. Nem szeretem a kötöttséget, nem szeretek hosszútávon egy helyben megmaradni. Nem is tudok. Szóval, ja. Nem véletlenül nem voltam soha egyetlen falkának sem a tagja, nemhogy még falkavezér… Vicc. Kabaré.
De most már mindegy. Ha már megfőztem, akkor megeszem – hadd szóljon! Legfeljebb kinyiffan az egész szerencsétlen falka, merthogy nagyjából ennyire vagyok felelősségteljes. Ja, a végén még megsajnálom őket. (Nem, nem túl valószínű.)
Ez történt idestova három napja, én pedig ennek örömére – mérgemben – leütök egy őrt, valamiféle ismeretlen diszkó előtt. Nem terveztem bemenni egyébként, mindösszesen csak idejöttem leütni egy őrt. Teljesen evidens. Értitek a logikát? Én sem.
Azaz hogy mégis… Feltett szándékom ugyanis bejutni a rendőrségre, mégpedig haladéktalanul. Nálam meg ez a módi, hogy így jutunk be a rendőrségre, hogy bevisznek, hiszen magamtól azért mégsem sétálhatok csak úgy be, elvégre az igencsak gázos volna.
Így hát bilinccsel a csuklómon – amit nem mellesleg vérfarkas lévén bármelyik percben letéphetnék magamról –, és egy pofátlanul széles vigyorral a képemen masírozok be az őrsre, majd mit sem törődve, hogy engem tulajdonképpen egy cellába akarnak bevinni, hanyag eleganciával lehuppanok a régi jó cimborám asztalához.
- Mi a helyzet, Jonah? – teszem fel az ominózus kérdést, mintha teljesen természetes lenne, hogy a haverok ilyen módon látogatják meg egymást sok-sok év elteltével. Persze telefonon tartottuk a kapcsolatot, többnyire. De hát az azért mégsem ugyanaz…

Ezekben az években fordul elő az, hogy megveri a társát, és ennek köszönhetően kell terápiára mennie.
Ami persze, nem most van; emberünk az őrsön szeretgeti a rezet tizenegy órája, és rohadtul kivan már az élet szarságaitól.
A hatodik műanyag pohárnyi kávé után abbahagyta a számolást koffeintéren, az agya mégis olyan zavaros, mint a folyóvíz. Valahol a halántéka mögött makacs fejfájás acsarog, talán migrén – nem mintha a többi fejfájás-válfajra szedhetne gyógyszert –, nem tudja; azt viszont igen, hogy kibaszottul vágyik a nikotinra, ha lehet, két dobozzal a legtüdőrombolóbb fajtából.
Az az egy szerencséje, hogy nem árt a légzőszervének.
Ha ártana, ezzel a vehemenciával, amivel átlag naponta elfüstöl két dobozzal a kedvenc márkájából, valószínűleg rosszindulatú tüdőrákot kapott volna, két éven belül.
Ujjaival kocogtatja a vallatószoba egyetlen fából készült bútorának lakkozott lapját, és az unásig elismételt kérdéseket darálja, a vele szemben ülő delikvens legnagyobb örömére.
Már saját szavaira sem figyel, sokkal inkább a rutin hajtja őt, ami a szolgálatban töltött évek során már az ereibe itta magát, és minden bizonnyal a megadott válaszok is feledésbe merülnének, ha nem lenne egy felettébb szorgalmas Bonham a mellette levő székben, aki tőmondatokban jegyzetel a kis tömbjére.
Újra és újra megropogtatja az ujjait, a nyakát, aztán már odáig is elmerészkedik, hogy hátradőlve, nyújtózkodva roppantja ki a gerincét, miközben felteszi az újabb kérdést, és végszó gyanánt morran egyet.
Bonham figyelmeztető pillantást vet rá – a vadászok jól ismert tekintete ez –, mire ő csak vállat von.
– Tehát nem maga ölte meg a feleségét – mondja Bonham –, hanem a szomszéd. A maguk házában. A maga ujjlenyomataival.
– Kényszerített rá! – a vallatott hangja minden egyes szó után ugrik egy oktávnyit az ég felé. – A csuklómat fogta, és az én kezemet használta a kés mozdításához!
– Ugyan már – mondja Jonah –, ezt maga sem hiszi el.

Végül a fickó beismerte, hogy bűnös – Az írók szeretik kiszínezni a dolgokat, mondta ezután Bonham –, és az ügy bíróságra került, ahol tíz évet kapott.
Most a fejét karózza az íróasztalánál. Hallgatja a fülében doboló vér lusta ütemét, néha ráhallgat a benne szunnyadó farkasra is, és küzd a tudatát elárasztó, ólmos fáradság ellen.
Farkaslét ide vagy oda, gondolja, ötvenhárom óra alvás nélkül engem is K.O.-ra kiüt. Ismer olyan embereket, akik durván három napig megállás nélkül talpon vannak, ha kell, viszont ő rohadtul nem közéjük tartozik. Szüksége van a pihenésre, különben nyűgösségében ki találja nyírni az őrsöt.
És a legképzettebb vadászok sem tudnák őt megállítani.
Már épp elszunyókálna, amikor hallja, hogy nyílik az iroda ajtaja, és ismerős illat csapja meg az orrát.
Egy pillanat erejéig megengedi magának a luxust, hogy mélységesen ledöbbenjen, aztán felnéz, rendezve az arcvonásait.
Régen találkozott ezzel a seggfejjel – évekre távolodtak el egymástól –, és rohadtul nem számított arra, hogy pont most fog vele összefutni.
Pont itt.
Pont ezen a kibaszott, szent helyen.
Akarata ellenére ül ki mégis a döbbenet az arcára, és kösszép’, konstans módon ott is fog maradni, talán a találkozó végéig.
A beharapója vágja le magát a szembeni székre, az illata úgy lengi körül, mint a kora hajnali köd, és van az a pillanat, mikor Jonah legszívesebben átvetődne az asztal fölött, hogy egy isteneset lebasszon neki, aztán az arcába másszon.
A kevésbé barátságos verzió céljából.
A laza kérdéstől megcsikordul a fogsora, és nagyon kevés kell, hogy az elképzeléseit megvalósítsa az üdvözlés kapcsán.
– Te meg mi a szart keresel itt? – kérdezi nemes egyszerűséggel, mellőzve minden jó modort – mintha bizony dögivel rendelkezne ezzel a tulajdonsággal –, aztán megmakacsolja magát a fáradsággal szemben, és hátradől.
Kezeit összekulcsolja a mellkasán, mélyet szusszan, és magában számolja a Mississippiket, hogy nyugodt maradjon, és ne robbanjon rá farkasként a vele szemben ülő Fenrirre.
Látszólag halál egy nyugalommal babrál a nadrágja övével, aztán a jelvénnyel, ami a nyakában lóg egy bőrzsinórra fűzve, végül pedig ismét előredőlve, lecsatolja magáról a fegyver hónaljtokját, és a karfára akasztja.
Fölösleges mozdulatokkal próbálja leplezni cseppet sem férfias zavarát, mely jól érzékelhető aromaként tör elő minden pórusából; nagyjából olyan, mint amikor a téged üldöző kutyával szembefordulsz, mire az zavartan vakarózni kezd.
Pontosan így érzi magát.
Mint egy zavartan vakarózó kutya.
– Fogadjunk, kinyírtál valakit – mondja tárgyilagos hangon. – Fogadjunk, kinyírtál valakit, és mivel zsaru vagyok, ki kell, hogy mossalak a szarból. Vágesz. – A zavara nőttön-nő.