Together Forever Bro

Sosem szoktam indokolatlanul nagymértékben elragadtatni magamat, pontosabban egyáltalán nem csinálok ilyet, akkor sem, ha valami tényleg és igazán érdekel. Valahogy sosem voltam az a „bőrömből kiugró” típus, és ha az évezredek alatt egyetlen egyszer sem történt velem ilyesmi, akkor már nem is fog. Nem arról van szó, hogy nem tudok én lelkesedni, mert tudok. Amikor a bátyám találkozni „óhajt” velem, akkor mindent félredobva repülök. Nem azért, mert félnék tőle, hanem azért mert szeretem, mint testvér a testvért. Néha ugyan ezt ki sem mutatom felé, de ez így van. Túl sok időt töltöttünk együtt és hiányzik. Érzem a hiányát. Üveges tekintettel meredek magam elé, mintha totál kikapcsoltam volna, de jól esik az üresség és ha tehetném mindig ezt az állapotot érném el magammal, nem fájna a fejem semmi miatt. Az egyik felhőkarcoló épület tetején bámulom a világot, nem szeretek és nem is szoktam késni, de most ez van. Tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Kavarog, zsong a fejem, legszívesebben áthárítanám, másnak adnám ezt az egész helyzetet. El akartam felejteni őt, ám az élet iróniájának keserű köpete itt csorog az arcomon, égeti a bőröm, s ezután valahányszor tükörbe nézek majd, emlékeztetni fog arra, ami akkor nap történt. A bátyám? Naná. Szeszélyes, akár a természet, néhol visszavonul, máskor pedig másodpercek alatt rombol szét mindent. Egyszerűen talán csak hajlamos a meggondolatlanságra. Ezért is bukott meg. De mindegy is, az egész jellemünk ellentétek tömkelege. Tűz és víz. Fent és lent. Üvegablakon át szemléli csupán, hogy mi maradt a világból.
Ahelyett, hogy a hideg levegőt beszívván észhez térnék, inkább csak úgy érzem, hogy az egész ront a helyzeten. Nagy kortyokban nyelem a levegőt és igyekszem tekintetemet nem folyamatosan a városon legeltetni. . Olyan régóta éltem valaki más életét, hogy szükségem van egy szabályszegére, valamire, ami jól fejbe kólint, hogy aztán visszatérhessek a megszokott kerékvágásba. A bátyám minden, csak éppen nem nyugalmas. Olyan, mint egy tomboló hurrikán, aki kedve szerint dönti le az embereket a lábáról, és azt hiszi, hogy ő csücsül a felhők felett, és marionett bábuként irányítja az embereket. Engem nem irányíthat. Hogy mi ebben a poén? Egyből ugrottam, mikor hallottam…ő hív. A szürke szárnyaim előbukkannak, majd mint egy üveg, ami épp ezer, meg egy darabra tört szét, akképpen váltott hófehér színre. Csak a szivárvány színei nem mutatkoztak. Pár pillanat múlva levetem magam a mélybe, szárnyaim szorosan a hátamnak feszülnek. Zuhanok. A pulzálás elindult, kellemes érzéssel tölt el a pillanat. Végül széttárom szárnyaim, a zuhanás alább hagy és elsuhanok az épületek mellett, végül már csak egy fénycsík marad nyomomban. Ez vagyok. Hamaliel.
Néhány pillanat és a megfelelő pokolian forró helyre érkezem meg. Másodperceim lennének, hogy meggondoljam magam, de nem teszem. Maradok. Nem hátrálok meg.
Megpróbálok a lehető legkevesebb hévvel a talajra érkezni, ami nem igen sikerült, de a hevességen látszik, testvérek vagyunk. Guggolva értem talajt, ridegen pillantok körbe, majd állok is fel és a bátyám hívom.
- Hadraniel! Ha ilyen szép meghívót küldtél, illő lenne tisztességesen is fogadnod! - Bent reked minden, ami kikívánkozna. Mit tehetnék? Hogy harcoljak ellene, amikor eleve nem akarok, amikor tudom, hogy nem tudnám őt legyőzni? A helyzet minden idegtépősége, fáradtsága, félelme és könyörtelen nosztalgiája mellett mégis a réginek érzem magam.

Mindig feszül bennem egy fájdalom, amikor az öcsémmel találkozom. Hidakat próbálunk felégetni egy gyufával... Szeretem őt, mert a fivérem és ha nem lennék ilyen kibaszott gyenge vele szemben, már régen lerántottam volna magammal. De nem tettem, bíztam benne, hogy hamar követni fog... Ennek rengeteg éve volt már, még Mózes idején estem. Életünkben viszont mindig együtt voltunk, védtük a piciny falut, ami a mai Dél-Korea helyén állt, segítettünk az embereken a magunk korlátozott módján, de kitettük a lelkünk. Amiért cserébe felemeltek minket az égbe. Engem előbb, mert én egy hülye vírusfertőzés miatt hunytam el, nagyjából 20 évesen. Ő ekkor 16 volt. Bármit megadtam volna azért, hogy vele lehessek, de mást szánt nekünk a sorsunk. Egy kicsit mindig aggódok érte. Az elméje varratai mentén láthatóak már a szakadások. Ha valami történi vele emiatt, én leszek a felelős.
A teámat kortyolgatom az irodámban, bámulva kifelé az ablakon. Késni fog. Nem tudom honnan tudom, csak egyszerűen... tudom. Ez olyan, mint mikor kicsit voltunk és tudtam, hogy taknyolt egyet egy alattomos fagyökérben. Akkor is éreztem valahonnan, hogy valami történt vele. Most is ez a helyzet, de ez sokkal nyomasztóbb. Megiszom az utolsó korty teámat, majd megpörgetem hosszú ujjaim között a telefonom és hagyok Amynek egy üzenetet, hogy el kell mennem egy kicsit, ne merészeljen rosszalkodni, akkor bizony hazaviszem és az ágyamhoz szíjazva tölti az éjszakát. Majd egy kis sóhajjal kifüstölgök a megbeszélt helyre. Ez az első talán, hogy nem valami hülye nevű faluban vagy városkában futunk össze, hanem itt, Bellevue-ben.
Egy kazánház feletti kis placcot jelöltem meg találka helynek, de amilyen hülyén fűtenek ezek, szinte izzik a talaj. Én a tetőre ülök és hátradőlök, amíg rá várok. Lehet talán egy pillanat is. Még mindig pontosan úgy landol, ahogy én akkoriban... Vigyorgok egyet a majdnem becsapódáson és visszafojtom a késztetést, hogy megtapsoljam. A szárnyai viszont...
- Mondja ezt az, aki elkésett! Szép dolog mondhatom, megváratni itt a bátyád. - szökkenek le a tetőről elé, pár méterrel előtte. - Mi újság, drága öcsém? Azon kívül, hogy egyre sötétebbek a szárnyaid...

Ebben a rohadt feszült pillanatban azon gondolkodom, miért érzem ennyire... természetellenesnek a pillanatot. Vajon hol csúszott ez félre? Melyik pillanat volt az, amelyik végérvényesen elszakított Hadranieltől? Testvérek vagyunk. Ebből következik, hogy pontosan tudom, mi mehet végbe abban a hihetetlenül kemény fejében, pláne most. Ahogy elnézem hivalkodó testtartását, ingert érzek, hogy beverjem a képét, mialatt egy másik hang arra figyelmeztet, inkább öntsek tiszta vizet a pohárba. Ez az idióta két-féle idegtépő szösszenetet tud tutkón megvillantani: amikor pofázik és amikor nem teszi. Hol az egyiktől megyek a falnak, hol a másik verzió miatt rontanák neki. Na igen, sokszor az is a halálba kerget, ha pusztán levegőt vesz. Máskor ott zizeg a fejemben a hang, vagyis képzeld el a két vállamon ülő alakot. Az egyik az a Hamaliel, aki Istenesen helyben hagyná a bátyát, a másik Hamaliel viszont jót akar neki. Nos, bármilyen is ez a jótét lélek, glóriája akkor sincs...Egy lapos mosoly kúszik arcomra, ahogy elém érkezik, végigmérem tetőtől talpig, majd a szemébe mélyedek.
- Térj a tárgyra, a többi meg ne érdekeljen. Lényegtelen! - azt hiszem ez a jelenet eléggé filmbe illő. Hát minek nézel engem, amatőrnek? Az, hogy ki mit szól az ittlétemhez, hát torony magasan leszarom, nem kezeltem le mindenkivel. Jobban mondva az itteni nép közül senkivel. Aki elfogad, elfogad, aki nem, nem, a többi nem érdekel. Csak Ő itt előttem! Azt hiszem, ez nekem még korai. Nem korban, hanem napszakban. Vagy ilyesmi. Persze a feszültségem megint az egekben van.
- Nézz a tükörbe és mond el, hogy mit látsz! - mutatok felé, majd egy szárnycsapással eltüntetem a repülőkéimet és élesen meredek azokba a veszélyesen csillogó szemekbe. Tisztában vagyok vele, hogy a viselkedésem az elmúlt hetekben nem teljesen normális, de nem kattantam meg! Nincs üldözési mániám. Mond bátyám, mi történik? Annyi mindent kérdezni akarok. Miért akarsz ennyire magad mellett tudni, aminek én is örülnék, de ez a te őrületed, vagy az enyém és terjed, mint a pestis?

Az elmúlt évezredek vasfoga minket is megcsócsált, attól tartok. Régebben még ezzel a kettőnk között tátongó szakadékkal sem foglalkoztunk, betartottuk a kellő szabályokat és örültem, hogy láthattam. Most szinte tapintani lehet, hogy feszült. Még ha bosszúálló lenne megérteném... A bekódolt gyűlölet a pokollakókkal szemben az ő asztalkájuk. De ő egy bölcs. Felmászott a ranglétrán és én büszke vagyok rá. Persze ő biztosan nem az, hogy én meg egy démonlord első emberévé nőttem ki magam. Hová lett az öcsém, akinek a mosolya és a kacaja éltetett? Nem véletlen mondtam Amynek is azt, hogy az angyallét messze nem szép, fanfárokkal és selyemmel borított utazás. Hagyom, hogy végigmérjen, nem láthat rajtam semmi érdekeset most, az öltözékem egyszerű, mint a balta nyele. Sportcipő, farmer, póló, bőrdzseki. Kékes-feketés egyszerűség. Lepillantok, majd sóhajtok egyet ráemelem a tekintetem.
- Már megbocsáss, de érdekel. A fivérem vagy. Aligha hiszem, hogy odafent odafigyelne rád bárki is igazán, őszintén. Aggódom érted. - teszem zsebre a kezeim és kihúzom magam előtte. Lehet elbuktam, de nem azért mert megöltem valakit, hanem azért mert önálló gondolataim voltak. Nem tett tönkre teljesen a Pokol. A családom az a családom. Rajta kívül még egyetlen lény van, akiért tényleg bármit megtennék. Borzalmas látni, hogy milyen átalakuláson megy keresztül. A szavaira elvigyorodom.
- Egy férfit, aki jelenleg a térség egyik legsikeresebb műsorvezetője, rengeteg sikeres albumot adott ki és valószínűleg halálosan szerelmes a tanítványába. Neked mit mutat a tükröd, drága öcsém? - billentem félre a fejem, ahogy eltünteti a szárnyait. Csak hagyja, hogy segítsek. Mielőtt valami olyat nem tesz, amit nem lehet jóvá tenni. Mert ahogy most itt állunk egymás előtt, én vagyok inkább az angyal, mint ő. Ami egy igen torz pillanat.

Nem tudom, miért kezdek bele. Nem értem magam, semmit sem, őt sem. Minden kusza és zavaros. Nincs az a befolyásoló tényező, hogy én őt igazán gyűlölni tudnám. Mert én szeretem őt.
Ahogy a zsebébe helyezi kezeit, egy apró mosoly és egy apró fejingatás hagyja el a testem. Mindig ezt csinálja, a szokásos mozdulatai. Ismerjük egymást, akár akarjuk akár nem. S mintha a gondolataim közt sétálna, úgy mondja ki a szavakat, amik bennem vannak. Legszívesebben odarohannék, és megölelném. Honnan? Honnan tudja mindig? Hogy érezhet rá folyton arra, mi van bennem?Nem tudok mit mondani, pedig érzem, csak el kéne kezdenem. Csak egy szó..egyetlen szó kellene, és ... lélekölő kérdések hadát úgy zúdítanám rá, mintha dézsából önteném. De a kérdésére akkor sem tudok némasággal felelni. Pedig úgy illene. Hogy azt mondjam, mosolyogva, minden rendben van velem. Erős vagyok. Lelkeket mentek. Semmi gond, jól vagyok. De hazudnék. Kicsit megint zavarba hoz. Mégis jó érzés ilyen közel tudni magamhoz. Erőt ad ahhoz, hogy tőlem igen szokatlan módon megnyíljak. Őszintén kimondjam azt, ami bennem van. Nem szoktam, de ez egy rendkívüli helyzet egy rendkívüli ember társaságában, így megengedett. Egyszer én is kihúzhatom a karót a sejhajomból, nem?
- Nem tudom. Ugyanaz néz vissza rám évek óta. De ezt hagyjuk. Tudom én kezdtem el...miért hívtál? - Készen állok bármire. Támadjon szavakkal, megérdemlem. Támadjon ököllel, azt is. Persze, nem jelenti azt, hogy néma maradok, vagy hagyni fogom magam, de az első lépést meghagyom neki. De a lépéseim megkezdték útjukat felé, 4 lépés távolságot hagyva csupán kettőnk közt, így jobban érzem magam. Mellette sokkal békésebb minden. Én is, a lelkem is. Meg a pulzáló levegő is. Sokkal nyugisabb.
- Nézd bátyó. Az idő gyorsan tova szállt, de a kettőnk kötődése egymáshoz, sose fog eltűnni. Aminek én örülök a legjobban. De a bukásod, számomra...sértő volt. Olyan volt, mintha ezzel ostoroznál, a hibáim miatt.