Lepillantok a vékony csuklómra fonódó karórára. Mennyi ideje is várok már? Fél óra? Erősen szorítok rá az íróasztal szélére, és dühösen pillantok ki a szemben lévő ablakon. Kezd besötétedni, a nap utolsó sugarai narancssárgára színezik az égalját. A szemem elé táruló látvány egy rövid ideig elvonja a figyelmemet arról az aprócska tényleg, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet. Pedig megfogadtam, hogy ez soha nem történhet meg vele szemben. Nem fogom kimutatni, hogy fel tud dühíteni. Oh, pedig nagyon is sikeres ebben. Talán a legsikeresebb, és a legszomorúbb tény számomra az, hogy ezt Ő nagyon is jól tudja. Elég csak a szemembe pillantania, a testmozdulataimat figyelni... az egész lényemből süt a méreg, amit iránta táplálok.
Az izmaim meglazulnak és az asztalon lapuló papír halomra pillantok. Fogalmam sincs mit kéne ezekkel kezdenem. Pár órája telefonált, hogy este hétkor bizony szüksége van rám. Ne merjek elszökni, mert nagyon meg fogom bánni. Nem vitatkozhattam, pedig szerettem volna. Éreztem, hogy kezdem elérni azt a határt, amit ha túllép a pofátlanságom... akkor azt nagyon meg fogom bánni. Merészségem mértéktelen vele szemben, de ez most már sok lett volna. Így is tettem a mai napomról. Ellógtam, de ő nem szólt rám. Már-már kezdem azt gondolni, hogy milyen jó hozzám. Aztán eszembe jut, hogy ez még sem teljesen igaz. Elég, ha csak eszembe jut az, miért vagyok itt. Milyen vagyok neki... és máris helyére billen a kialakított képem Hadranielről.
Itt vagyok. Ideértem a megbeszélt időpontra. Vajon, most nekem kellene majd megszidnom, hogy miért ilyen neveletlen? Igen. Ezt kell tennem. Ugróiskolát játszik, az idegrendszerem járólapjain.
Idegesen túrok a kiengedett, hullámos szőke loknijaimba, és az ablak elé sétálok.
A várost már kivilágították, az utcák fényárban úsznak. Újra, talán már ezredszerre nézem meg mennyi ideje is várok rá, de ezzel csak azt érem el, hogy az a bizonyos pumpa még jobban felmenjen bennem. Az ajkaimat kezdem el rágni, ökölbe szorul a kezem.
- Idióta. - Szalad ki a számon, egy halk sóhaj kíséretében, ami bepárásítja a csillogóra pucolt ablakot.

Sóhajtozok, izmot feszítek, forgatom a szemeimet, és reménykedek abban, hogy ennek köszönhetően minden mérgen tova illan. Annyira szeretném, ha így történne, de ez nem egy álom, nem egy csodálatos mese, aminek happy end a vége. Így tovább gőzölgök a levemben. Rengeteg ötlet felmerül bennem annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy Hadraniel, mégis miért késik. Két kezem kevés lenne hozzá, de egyetlen egy feltételezés biztos nem szerepel benne: az pedig az, hogy saját hibáján kívül történik mindez. Meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg dugóba keveredett. Nyakamat tenném rá, hogy direkt csinálja. Ezt kapom azért, mert olyan "csúnyán" viselkedtem napközben. Ha én játszom az Ő idejével, akkor a válasz pont ez lesz. Csodálatos naiv gondolataim támadnak, amíg az ablak előtt elrévedve szemlélem az elém táruló világot.
Keresem a logikát a büntetéseimben, és okosnak képzelem magam, mikor azt hiszem, minden úgy lesz, ahogy én azt szépen elképzeltem. Mindez szépnek, és jónak hangzik. Tudhatnám, hogy pont ezért nem úgy fognak alakulni a dolgok, mint ahogy én azt szeretném. Mégis küzdök, és ellenállok neki. Ezért nem fogom most sem szó nélkül hagyni, a mai kis játékát. Hiszen, én valójában nem tettem semmit. Teljes meggyőződéssel állíthatom. Csak egy kis séta volt. Terep felmérés, kalandozás, mi egymás. Ha rákérdezne rögtön ezt vágnám rá, határozottan. Hiszen mindig határozott, erős és dacos vagyok. Egészen addig, még ilyet nem csinál...
A gondolataim kalandozásának megvan az előnye, és a hátránya. A hátrányát érzem leginkább. Kiragad a valóságból, és ezzel együtt leszáll minden védelmem, amit ellene állítottam fel.

Ijedten szorítok rá a derekamra fonódó idegen kézre és rúgok hátra, hátha sikerül valamilyen testrészét eltalálnom, a rám támadó személynek. Az agyam már menekülési tervek után kutat, és mélyen szidom magamban azt az átkozott Hadraniel-t, amiért nem volt képes időben ideérni. Ekkor talál el a felismerés - még időben -, megpillantom az ablak üvegén kirajzolódó arcot. Az orromig eljut a jellegzetes illat, és végre a tudatomba is beférkőzik a jól ismert hang, ami cseppet sem barátságos, mondhatni rideg. Egy rövid, leheletnyi ideig hagyom elernyedni a testemet, hogy átjárjon a megnyugvás. Aztán rögtön meg is feszül, felépítve mindent, amit egy ilyen kis akcióval sikerült lerombolni. Összeszűkült szemekkel pillantok a tükörképére, és mozdulatlanul hagyom, hogy átöleljen. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy kivetkőzzek önmagamból... pont előtte?
- Ha szemmel tartottál, nagyon jól tudod merre jártam. - A hangom egy árnyalatnyival vékonyabban, mint szeretném. Az iménti produkciómnak köszönhetően, még egy apró remegés is felfedezhető benne. Természetesen kibújok a konkrét válaszadás alól.- Inkább, én kérdezhetném, hogy te merre voltál? Tudod, hogy hány óra van? - Tekintetem szemrehányó, és úgy tűnik, újra elfelejtem azt, hogy éppen kinek is a karjaiban vagyok.

Utálom, ha legyőznek. Most leginkább azt utálom, akit legyőzött. Ezt hirtelen nem úgy mutatom ki, ahogy szeretném. Ez még egy lapáttal dob arra, hogy utálom. Utálom, utálom, utálom. És így, észre sem veszem mennyire borzalmas érzelmek lángolnak fel bennem, ha egyszerűen csak rápillantok. Már nem érzem a különbséget. A tudatom dolgozik magától. Tudja, hogyan kell viselkednem. Akaratomon kívül engedelmeskedek azoknak az intuícióknak, amiket Hadraniel belém nevel.
Karjai közt azonban nincs menekvés. Próbálkozhatnék, de tudom, hogy nagyon rosszul járnék. Megtapasztaltam már, hisz természetesen megpróbáltam ellógni előle. Nem volt köszönet benne.
Ahogy abban sem lesz, ahogy viselkedek. Mazochista módon szítom a tüzet. A testem reagál a parancsoló szavainak. Hangja ostorként csattan a fülemben, pedig nem ordibál. Kellemes hangon beszél hozzám, és mégis eléri a kívánt hatást. Az arcom viszont mást tükröz. Magát az ellenállásomat. Ehhez hozzácsatlakoznak a szemtelen szavaim, aminek bizony meglesz az ára. Válaszolok a kérésére, nincs mit tenni. Ő azonban nem hagyja annyiban, és minden egyes szavát hallva olyan, mintha sorban kapnám a pofonokat. Hol az egyik, hol a másik oldalra. Végig fut a remegés a testemen, a befejezés hallatán. A rohadt életbe...
- Értettem. - Halk, sóhajként szakad fel tüdőmből ez az egyetlen szó. Gyorsan menekül belőlem, hogy többet ki se kelljen mondanom. Alig halható volt, de biztos vagyok benne, hogy Hadraniel tökéletes értette. Mondtam már, hogy utálom?
- Kikérem magamnak. Nem toporzékoltam! - De. Pont annyira, mint egy kiskutya, aki valami rosszat tett. Megrágta a cipőt, azért reménykedve szalad a gazdihoz egy kis simogatásért, de úgyis szidás lesz a vége. Továbbra is feleselek, és nem hagyom annyiban. Az arcáról tudom, hogy sok lesz és mégis piszkálom. Ő azonban pillanatok alatt képes hideg vizet önteni a nyakamba. Döbbenet suhan át az arcomon. Forgalmi dugó. Ezt most higgyem is el? Az a helyzet, hogy elhiszem... mondhatnám, hogy na persze, de nem teszem. A mozdulatai a számban tartják a nyelvemet. A testem reagál minden érintésére ellenkezés nélkül. Úgy emelem a fejemet, ahogy ő akarja. Így kénytelen vagyok befogadni a csokoládé barna szemeket. Szaladnék, futnék előle. Nem akarom, hogy így nézzen rám. Ilyen fürkészően. Teljes kiszolgáltatottság, amit nem tudok megakadályozni. Feszélyez és ennek megfelelően mutatom ki nem tetszésemet. Aprót mozdulok, hátha lazul ettől a szorítása, és kiszabadulok a karja alól... de ő gyorsabb. Pillanatok alatt fordít magához, és kerülök felpasszírozva a bal oldali falra, cseppet sem kellemes módon. Fájdalmasan nyögök fel, és összeszorítom a szememet. Szúró fájdalom marja a hátamat. A fejem hátra billen. Már éppen ráordítanék, hogy mégis mi a francot képzel, mikor megérzem az ajkait a nyakamon. Szemeim kidüllednek, mozgolódni kezdek. Megpróbálok újra elszökni, de a számat ért csókkal lefagyaszt. Vékonyra szorítom őket össze, ettől elfehérednek. Ellenállást tanúsítva. Minden dühömet kimutatva pillantok rá. Zilált hajjal, kivörösödött arccal.
- Perverz kéjenc! - Nehogy azt higgye, hogy neki mindent szabad. Nem szabad! Ellenzem. Nem akarom! És újra odajutok, hogy baromira meggondolatlan vagyok....

Az Ő érzékei kifinomultabbak. Előnnyel indul velem szemben. Ezt azonban sosem vallanám be neki, ezért is kísérletezek, hogy végre én is megtaláljam azt a pontot, amivel meg tudom őt fogni. Bármit tehettem eddig, semmi sem vált be. Minden tervem kudarcba fulladt és egy bizonyos irányba lenget ki az inga... a düh irányába. Felhergeltem, és utána kellőképpen megbüntetett. Mikor fogom azt gondolni, hogy jobban járok, ha nem ellenkezek, és csak úgy átadom neki magam? Nem most. Azzal megtörne, és azt jelentené, hogy behódoltam neki. Erről szó sem lehet. Ez sosem következhet be. Nem érdekel, hogy mit és miért tett értem. Nem adom fel magam. Hadraniel előtt biztos nem. Kínozzon és játsszon velem bárhogyan is.
Hiszen játszani azt nagyon szeret. Szavakat formálni olyan stílusban, amivel a földbe döngöl pár pillanat alatt. Én természetesen reflexszerűen harapok vissza, aminek nagyon csúnya eredménye lett. Forrók attól, ahogy viselkedik és ezt ő nagyon is jól látja. Lángba borulok, ahogy próbál megtörni, és alázatot tanítani. A mellkasom hullámzik. Olyan szaporán szippantom be a levegőt, mintha nyugtatót kapkodnék be darabszámra. Valamiért a hatását azonban elmarad...Egyetlen egy dolog ölel körbe, a gyűlölet. Sugárzik belőlem, és teljesen kivörösödök tőle. Arcom pirospozsgás lesz és az ajkaim is megduzzadnak. Mikor azt merném feltételezni, hogy ennél jobban nem önthet el a méreg, mindig megtalálja a következő lépcsőfokot, amin feljebb szökken. Lágy, ruganyos léptekkel. Mintha neki ez csak egy apró akadály pálya lenne, még engem szétvet az indulat. Utolsó leheletként próbálkozok kicsusszanni a keze alól. Egy rövid pillanat erejéig el is hiszem, hogy sikerülhet. Megmenekülhetek az elől, ami ezek után következik. Azonban újra kudarcba fullad a próbálkozásom. Ekkor döntök úgy, hogy könyörögni kezdek. Fejben tiltakozok, de a testem követeli, hogy tegyem meg. Muszáj megtennem, mert még inkább kínozni fog. Jobban, mint ahogy azt én elképzelném. A szemembe pillant, és ez teljesen rabul ejt. Még a hangom is megremeg tőle, ahogy kimondom a nevét.
- Naná, hogy téged. - Szalad ki a számon. Újabb meggondolatlanság. És még mindig nem vagyok képes visszafogni a pofátlanságomat. Erre Ő egy mozdulattal szorítja össze a fejem felett a csuklómat, amitől még inkább kiszolgáltatottá válok. Ijedten pillantok rá, hiszen lelepleződtem, amit bizony nagyon jól sejthettem volna. Mikor tudtam őt átejteni? Soha. Mindig tudja, hogy mikor szórakozok és mikor gondolom komolyan. Ez csak egy apró színdarab része volt, aminek láthatóan nem lesz boldog vége.
Megmozgatom a kezemet a szorítása alatt, de ezzel csak azt érem el, hogy felszisszenek a fájdalomtól. Megragadja a csípőmet, és a teste teljesen hozzám préselődik. Döbbenet vegyül az ijedséggel. Az ajkaim szétnyílnak, ahogy megérzem a vágyát. Riadtan pillantok a szemeibe, ami innentől már nem színjáték. Komoly félelem lesz úrrá rajtam, és végképp elérte, hogy rettegjek tőle.
Nem ér hozzám, én mégis megremegek akár a nyárfa levél. A testem meg-megrezdül, a szellőtől, ami végig fut a legkényesebb pontjaim. Az eddiginél erősebben harapok az ajkamba, amitől már a vér is kisercen egy kis ponton. Nem akarom megadni neki az elégedettség örömét, de a sok erőlködésnek köszönhetően képtelen vagyok visszafogni a torkom feltörő kéjes nyögést...

R U Mine?

The Night

Mennyivel jobb lett volna, ha csendben elviselem a késését, és alázatos szolgaként ugrok minden lehetséges parancsára. Elhihettem volna neki, hogy dugóba keveredett, és ezzel le is tudhattam volna azt, hogy megvárakoztatott. Csendben egymás mellett dolgozva intézhetnénk a papírokat, és mehetne minden tovább az Ő diktálása szerint. De mint mindig, nekem ennyi nem elég. Addig ütöm a vasat, amíg lángokban nem áll, és ez engem is szétéget. Hiszen én már lángolok. Nem csak a testem, de az egész iroda. Úgy érzem, mintha felperzselődne körülöttünk mindent, és nincs semmi, ami lehűtene.
A szavai, mint az oxigén, úgy táplálják a tüzet bennem.
- Tégy próbára - Már meg sem hallom a szisszenését, és dühtől elvakultan cselekszem. Olyannyira hatalmába kerít, hogy észre sem veszem a testem árulását. A vágyaimat anélkül csikarja ki belőlem, hogy én erről tudnék. Összefogtak ellenem. Kettő az egy ellen. Szenvedélyes csókjára úgy reagálok, mint aki mindjárt szomjan hal. Még többet akar a testem belőle, de az agyam hirtelen parancsol rá, és ijedten húzom hátra a fejemet. Zavartan pillantok rá, hogy mégis mit tettem. A szám elé kapnám a kezemet, de ez lehetetlen ebben a pozícióba. Nem csak az okoz riadalmat, hogy ezt tettem. Mellé szegődik annak a tudata, hogy mennyire is tudom kívánni őt. Én ezt nem akartam, de elég csak egy picit sarokba szorítani, máris úgy táncolok, ahogy Ő fütyül. Még ha ellenkezek is valamennyire, minden porcikám arra vágyik, hogy a hangszere legyek és örökké játsszon rajtam. Sosem szabadna elfeledni, hogy a vágy, mindig erősebb lesz az észnél. Még egy újabb hiba, amibe kitudja hányszor fogok még belefutni.Ténykedésének köszönhetően biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokszor.
Egyre nehezebben bírom vissza fogni magam. Nem akarom kimutatni, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyul. Eltűnik a düh, és a színtiszta vágy veszi át a helyét, aminek képtelen vagyok parancsolni, hiszen Ő irányítja. A szám már teljesen kiszáradt a sok nyögdécseléstől, és egyáltalán még az is csoda, hogy képes vagyok megérteni a szavait, amivel még inkább elveszettnek érzem magam....
Neki is az a vágya, ami nekem... akkor miért? Újra felharsan a kérdés, de már csak a fejemben. Legbelül nagyon is jól tudom miért. Mit akar ezzel elérni, és úgy gondolom, hogy ennél tovább már úgy sem fog menni. Még mindig képes vagyok abban a hitben ringatni magam, hogy bizony eleget tesz a kérésemnek. Meggondolja magát, és inkább csatlakozik a vágytengerbe egy hosszú fürdőre. De nem ez történik... Újra eljátssza a ki játékát, de hogy is felejthetném el azt, hogy Ő is kíván? Mégis betonból van a tűrőképessége és hatalmas az irányítása a teste felett. Nem úgy, mint nekem. Annyira szeretném, hogy örömet okozzon, hogy bármire képes lennék érte. Szó nélkül tennék meg neki bármit, és ezt Hadraniel tökéletesen tudja. Pont ezért nem fogom megkapni azt, amire vágyok. Olyat tesz, amit végképp nem vártam. Hirtelen szűnik meg az ingerlés. A szemeim a döbbenettől kitágulnak és a testem elernyed a fáradtságtól. Ha nem fogna valószínűleg, úgy terülnék el az irodája padlóján, mint egy rongybaba. Nincs több energiám, a lábamból elillan a tartóerő. Levegőt is alig kapok, hiszen az ingerlés ugyan megszűnt, a vágyam viszont cseppet sem lett csillapítva. Ez továbbra is perzsel belülről, amit a szemem nagyon jól közvetít számára. Rápillantok az arcára, nem futok el az arckifejezésétől.
- Bazd meg... - Mondom, mintha csak azt közölném vele, hogy milyen szép az ablakból jól látható csillagos éjszaka. Nem kenyerem a csúnya beszéd, de emellett nem tudok elmenni. Fejem előre bukik a vállára, mert már ezt sem vagyok képes megtartani. Próbálom rendezni a levegő vételemet, és csitítani a testemet, de ezt könnyebb mondani, mint véghez vinni...

Eyes on fire

Hallgatom a válaszát, és egy pillanat erejéig belém forr a szó. A csókja térit ki a hitemből, aminek nem tudok ellenállni. Felszisszenek, mikor az ajkamba harap, még egy sebet okozva nekem. Megnyalom az említett helyet, és megérzem a vérem ízét a számban. Szusszanásnyi idő ez számomra, még pontosan tudatosul bennem, mit is mondott. Megrendülök a szavai súlya alatt, de nem fog ki rajtam. Rettegés, düh, vágy, vággyal teli rettegés, és újra düh. Ilyen egyszerű lennék érzelmek terén? Hadra-val szemben láthatóan igen. Hiszen a düh újra felül kerekedik rajtam, és teljesen elborítja az elmémet. Tényleg ennyire bolond? Szemeim szikrákat szórnak, és elképzelem, ahogy nemes egyszerűséggel ég el a teste. Olyannyira élénk a kép, hogy még az éget hús szagát is érzem. Ez azonban illúzió, és a szavai mardosnak belülről. Újra megfeszül az arcom, mert felsőbbrendűnek érzi magát (lényegtelen, hogy az). Nem hat meg az erőteljes hangszíne. Nem érdekel, hogy dühös. Én is az vagyok. A lehető legérzékenyebb témára tapintott, aminek nem lesz jó vége.
- Fogalmad sincs arról, hogy mit érzek! És hatalmas tévedésben élsz, ha azt gondolod, én ezt szerettem volna. Nem. Soha! Soha nem akartam démonná válni! Életem legnagyobb tévedése volt, hogy leálltam veled, akár egy szó erejéig is! - Magamból kikelve üvöltök vissza. Hidegen hagy, hogy ezért a nyelvemet is kivágja. Egy csettintéssel tudna velem végezni, de ez nem érdekel. A türelmem elveszett, és az a csöppnyi alázat is eltűnt belőlem. - Mutass olyat, aki annyira áhítozik a démonlétért. Cserélek vele! Örömmel adom át a helyemet. - Mintha erre lenne lehetőség. Úgy beszél, mintha nekem ezért hálásnak kellene lennem. De nem! Nála nagyobb hülyét még nem láttam, ha azt gondoljam, hogy valaha is hálás leszek neki. Soha, semmiért! - Dobj a pokolba, hagyd, hogy teljesen elveszítsem az eddigi mivoltomat. Hagyd, hogy szó szerint leégjen rólam minden. Mire vársz Hadraniel? Tedd meg! Ennél minden jobb. - Hisztérikusan reagálok. Ez az este már nem a józan ész határain belül mozog. Azokat a szabályokat felrúgtuk. Mester és tanítványa, még mit nem. Inkább perverz, okoskodó gnóm, és én vagyok a szenvedő alanya, az elvadult elméjének.
Olyannyira elveszítettem az irányítást, hogy még azt az érzést is elnyomtam, mennyire is vágyok rá. Ő azonban tesz arról, hogy tisztában legyek a helyemmel. Egy nyöszörgő kis kéjkupaccá válok újra, amikor az izgalom erősebben járja át a testemet. Egészen addig, még orvmódon meg nem szünteti azt. Nem tudom eldönteni, melyikőnket viseli meg jobban ez a kialakult helyzet. Fel kéne adnom, de az agyam már pisszeg is, hogy meg ne merjem tenni. Azonban az erőm elhagy, és szó szerint Hadraniel karja közé roskadok. Dacosan emelem fel a fejemet, még akkor is, ha a remegésem nem akar alább hagyni. Hiába szűnt meg az ingerlés, én még mindig tökéletesen érzem, ami pár másodperce még intenzíven izgatott.
Annyi erőm sem maradt, hogy a fejemet tartsam, így az megadva magát a gravitációnak, előre bukik, egyenesen a vállára. Megérzem a hajamban a puha ujjait. Egy csepp nyugtot sem hagy nekem, és már emelkedik a fejem, hogy vadcsókba forrjunk össze. Kéjesen nyögök az ajka ízére, borzalmasan jól esik. A vágy a testemet teljesen kikezdte, ha akarnék, sem tudnék ellenkezni a csókja ellen. Amit persze Ő nagyon ügyesen ki is használ. Számomra is hihetetlen, hogy csak úgy úszok az érzelmek tengerében.
Rápillantok, mikor megszólal, és a mondandója végére, akaratlanul erőtlen nevetésbe kezdek, amihez egy hamar hozzá csapódik a heves rázkódásom is. Ez mégis milyen kérdés? Nem rejtem el szórakozottságomat, és egyenesen az arcába nevetek.
- Már majdnem megijedtem. - Kuncogok a szavaim között, mint valami elvadult tinédzser. Előkutatom még a maradék gyűlöletemet, amit háttérbe szorított a vágy, és úgy fúrom szememet a sötét barna tekintetébe. Az őrület teljesen beszövi az agyamat. - Arra vágyok, hogy megdögölj. -

Már nem csak engem őrjít meg a düh, hanem az ő feje felett is átcsapnak a hullámok. Messzire mentem. Olyan messzire, amennyire csak lehet. Egész idáig feszegettem a határait botor módon. Azt hittem, képtelenség őt feldühíteni. Sosem feltételeztem azt, hogy ennek az egésznek ilyen következményei lesznek. Vitának hittem, ami picit elfajult. Olyannyira picit, hogy már mindketten üvöltözve szóltunk vissza egymásnak. Arról nem is beszélve, hogy teljesen magammal ragadtam, hogy együtt merüljünk alá a vágy és a düh kettősségében. Vajon ezt Ő is érzi?
Ahogy válaszra nyitja az ajkait, a levegő vételéből érzem, hogy valami elszakadt benne. Kíméletlen voltam vele, de ez semmiség ahhoz, amit én műveltem. Olyan apróra zsugorodok össze, amennyire csak lehet. De nem kerülhetem el azt, hogy ne nézzek a szemébe. Minden egyes mondatával növeli bennem kialakult válságot. Az érzelmek válságát. A döbbenet hatalmasra duzzasztja a tekintetem, amit egyenesen az arcába fúrok. Most érzem azt, hogy az eddig félelmem alaptalan volt. Elsöpri az eddigi gyermeteg remegéseimet. Mintha nem is létezett volna. Igazi, színtiszta halálfélelem lép a helyébe. Falnak döntöm a fejemet, hogy távolabb kerüljek az arcától. Nem bírom sokáig figyelni, zavartan kapom el róla a szememet. A rettegés olyan szinten kerít hatalmába, hogy képes lennék elsírni magam. Hatalmasat nyelek, és oldalra fordítom a fejemet. A hangja továbbra is tépi a lelkemet, ahogy nyakamba zúdít mindent, ami a bensőjében kavarog. Én pedig mindezt úgy tűröm, mintha nem is léteznék, csak a falnak ordítana. Nem mozdulok, nem szólalok meg. Még levegőt sem merek venni, mert attól félek, hogy még azzal is teszek egy lapáttal a mérgére.
Most tudatosul igazán bennem, hogy mennyi mindent nem is tudtam róla. Olyan információkkal tölti meg az agyamat, amit eddig nagyon-nagyon jól titkolt. Fogalmam sem volt arról, hogy volt egy öccse. Vagy éppen volt milyen volt emberként, és hogy Mennyben milyen negatív hatások érték. Kérdez, de én képtelen vagyok megszólalni. Hogy tudom-e milyen angyalnak lenni? Mégis honnan tudnám? Névre szóló meghívom volt a pokolban, nyakamban az Ő általa készített bilétával.
A húgom említésére reflexszerűen kapom rá a tekintetem, és újra olyan arcom tárul elé, amit soha nem akartam megmutatni neki. Könnyektől homályosan látva figyelem a megfeszülő arcvonásait. Mikor azt gondolnám, hogy az eddigi mondandóját nem tudja fokozni, Ő mégis megteszi. Úgy érintenek a szavai, mint akit gyomorszájon vágtak. A döbbenet újra ki ül az arckifejezésemre, és még a számat is eltátom. Pislognom kell, amitől pár könnycsepp utat talál magának lefelé.
Nem akarok hinni a fülemnek. Az eddigi felállított elképzeléseimet, úgy rombolja le, mintha egy Kansas-i tornádó lenne áprilisban. Gyökerestül tép ki mindent a lelkemből és csak egy üres lyukat hagy maga után. Rám pazarolt el... az utolsó szavai visszhangoznak a fülemben és mélységes fájdalommal töltenek el.
Elérte amit akart. Elérte, hogy megadjam magam annak, amit szeretne. A lelkiismeret furdalás teljesen szétfeszíti a testem. Olyan dolgokat mondtam, aminek a következményeivel nem számoltam. Ezeknek a szavaknak ereje volt, olyan ereje, ami kicsit megbillentette Pandora szelencéjének tetejét. Csak ebben nem emberiséget elpusztító csapások voltak, hanem Hadraniel titkai. Saját magamra szabadítottam azt a tudást, amit igazán már nem is akarok tudni.
Düh, vágy, és ezek mellé a sorba szépen beáll az együttérzés is. Ahogy a falnak szegezve magamra hagy, úgy érzem teljesen egyedül vagyok. Nincs senki akire számíthatnék. Eltűnik a melegség, amit magából árasztott, az illata, és minden, ami hozzá kapcsolódik. A hideg végig fut a hátamon, és most nem a rémülettől.
Lehajtom a fejemet, képtelen vagyok a szemébe nézni. A gondolatok egy sűrűbbé vállnak a fejemben. Érzem, hogy mondanom kéne valamit, de nem megy. Hallom, ahogy motoszkál, és végül helyet foglal a "trónjában. Hatalmasat nyelek, és csak kibököm az egyetlen szót, amit soha sem akartam volna neki mondani...
- Sajnálom -

Szeretném visszaforgatni az időt, hogy ezt a pár percet semmisé nyilvánítsam. Meg kellett volna adnom magam a vágyának és természetesen a saját sóvárgásomnak, nem pedig ellenkezni. Akaratos, makacs módon mondtam nemet mindenre. Hagytam kicsúszni a lábam alól a talajt, amitől teljesen elvesztettem az eszemet.
Lebegek az űrben, amit a szavai bennem hagytak. Nemes egyszerűséggel rántott ki abból az elképzelt világból, amit magam köré vontam falként, hogy elrejtsek előle mindent. Mindent, ami valójában vagyok. Az érzéseimet, a gondolataimat, a vágyaimat. Azt hittem, így elrejtőzhetek, de nagyon rosszul gondoltam. Ellőtte nincs akadály. Mindent lerombol, amit ellene állítok fel. Letarolja, mint egy megvadult rinocérosz. Én pedig magatehetetlenül nézem végig, és próbálok élni azzal, amit maga után hagy.
Mit is gondoltam igazából róla? Mindent, és semmit. Öntelt, arrogáns, beképzelt, sznob, perverz... a listát a végtelenségig lehetne írni. De ő ezt elvette tőlem, összegyűrte és egy jól irányzott dobással a kukába dobta úgy, hogy egy igazi baseball játékos is megirigyelné. Tökéletesen leplezte igazi énjét, ami köré ő is álcát húzott. Sok olyan dolgot rejtett előlem, amiről fogalmam sem volt. Akkor most ki is a neveletlen? Azt várja, hogy ne ellenkezzek. Ne játsszak bújócskát vele, de hiszen ő is ugyan ezt teszi. Egyikőnk sem teregeti ki a lapjait, pedig mehetne ezt másként is. Azonban erős hátránnyal indulok. Legyek bárhol is, Hadraniel mindig tud arról hol vagyok, mindig megtalál. Ezt a szavai is igazolják, mikor a húgomat említi. Erről is tud úgy, hogy én még védekezni is képtelen vagyok. Vitába szálltam vele. Be akartam bizonyítani, hogy igazából semmit sem tud rólam. Rá kell jönnöm, hogy tömérdek információja van, amit bármikor felhasználhat ellenem és örömmel teszi azt. Mintha csak egy könyvet olvasna.
Még egyszer végig gondolom a szavait. Felhangzik minden a fejemben, ugyan azzal a hangerővel, amitől még inkább elszégyellem magam. Összeszorítom a szememet az érzés hatására. Nem akarom, hogy lássa ezt. Túl sokat engedtem magamból, és még ezek után is harcol az önbecsülésem utolsó szikrája. Látott dühösen, teljesen kikelve önmagamból üvöltöttem rá, amit valószínűleg soha nem akartam igazából. Végezetül még a könnyeim is szabadlábra kéltek. Teljesen felforgatott. Fáj a mellkasom a sok érzelemtől. Ennyi mindent egyszerre lehetetlen érezni, de mint ma minden más, ez is valóssággá vállt.
Elsétál előlem. Magamra hagy. Ahelyett, hogy nyugalom járna át, inkább hiányérzetem támad. Akármennyire is perzseltük fel az iroda hőmérsékletét, én libabőrös leszek. Lefelé lógatom a fejemet, és egy pillanatra sem nézek rá. Nem merek, és nem is akarok. Képtelen vagyok szembe nézni azzal, amit a lélektükrében látnék. Máskor nem érintene meg, de most nem akarom látni az undorát. Mégis kicsúszik a számon egy sajnálom. Valóban így érzem. Nem kommentálja, csak megszünteti a kezeimet eddig szorosan fogó erőt.
Erőtlenül esek a térdemre, ami hangosan koppan a köztünk beállt csendben. Arra sem vagyok képes, hogy megálljak. A két kezem zsibbadtan terül el mellettem a földön, mintha a testemtől külön állóak lennének. Hangyák mászkálnak a bőröm alatt, és ettől az érzéstől felszisszenek. Megmozgatnám a csuklómat, de félő, hogy sikítanék a fájdalomtól.
Továbbra sem emelem fel a fejemet. A hajam teljesen eltakarja az arcomat.
A hangjára megremegek, és mikor közli velem, hogy hazamehetek, még inkább a mély vízbe lök. Érzem, hogy tovább süllyedek. Ő felettem lebeg, és élvezi az óceán magával ragadó nyíltságát, miközben az én fejemet jó erősen tartja a víz alatt. Érzem, hogy nincs több levegőm, amivel képes lenném ezt túlélni. A szám teljesen kiszáradt, szinte porzik, de még egy horkantást megengedek magamnak.
- Haza? - Mély, rekedtes hangon szólalok meg. Felemelem a fejemet, és kipirosodott szemmel pillantok a hátára. Még hogy haza. Most melyikre gondol? - Ahogy gondolod. - Válaszolok, mint aki meg se hallotta volna az "akarsz" szót. Először négykézlábra emelkedek, és próbálok ráállni az elmacskásodott lábaimra Teljesen elgémberedtem, nem érzek egy biztos pontot sem, de pár másodperc kísérletezés után megtalálom azt a bizonyos stabil lépést, amivel egyenesbe tudom hozni magam. A reszkető ujjakkal túrok a zilált hajamba, hogy valamennyire rendezem azt. Az ablakra pillantva meglátom a tükörképemet, amitől enyhe fintor fut végig az ajkamon. Le is teszek arról, hogy bár mit is tegyek a frizurámmal.
Nem a menekülés miatt választom ezt. Szívem szerint itt maradnék. Ilyen könnyen nem üldöz el maga mellől. Ellentmondásba ütközök, de ha azt akarja, hogy végleg eltűnjek, ahhoz meg kell ölnie.
Elbotorkálok a fogasig, ahonnan leveszem a kabátomat, és magamra terítem. Kinézetemre fittyet hányva vetek egy utolsó pillantást Hadranielre. Erőt véve magamon, dülöngélve indulok az ajtó felé...

Sok mindent vártam azért cserébe, amit mondtam. Leginkább azt, hogy egy hatalmas pofonnal tudatja velem, pontosan hol is a helyem. Fizikai bántalmazást vártam, nem pszichológiait. Mikor valaki azt gondolja, hogy annál nincs fájdalmasabb, mint mikor a testét sértik, az kibaszottul téved. Mégis úgy érzem magam mint, akit jól helyben hagytak, pedig igazából egy ütést sem kaptam.
Fáj az egész kialakult helyzet. Fáj, mert hülye voltam, és makacs liba módjára rohantam a vesztem be. Fáj, mert tudatra ébredtem, és ennél aztán rosszabb nem is létezhetne. Olyan világképet kergettem, ami valójában nem is létezett. És fáj... mert a vágy továbbra is marcangol belülről. Az a vágy, amit ő gerjesztett, és én küzdök azért, hogy csitítani tudjam. A düh sem veszett el, ugyanúgy lobog bennem, de jelenleg nem érte, hanem saját magam iránt. Mérges vagyok magamra, amiért a végletekig kergettem, abban reménykedve, hogy ezzel megfogom, de ehelyett a saját csapdámba estem. Halk sóhaj szalad ki a duzzadt ajkaim között, mikor a földre kerülök. Zúg a fejem, és fáj minden porcikám. Már rég szét kellett volna szakadnom ettől a rengeteg érzéstől, mégis tartja magát a lelkem és a testem is. Talán még egy kicsit kellett volna tovább mennie, és teljesen megsemmisített volna, hogy aztán újra felépítsek mindent. Hiszen ez egy ördögi kör.
És még ezek után is képes vagyok mosolyogni. A "haza" szó jelentése szórakoztat. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha lelépnék. Hiába érzem azt, hogy ezzel csak egy tátongó lyukat fogok magam után hagyni, mégis felállok és a kabátomért igyekszek. Hogy merre mennék, arról fogalmam sincs. Valamerre, a "haza" elég tág fogalom számomra. Elveszettnek érzem magam, és mint mindig, makacsságom határtalan. Mintha nem lennék képes tanulni az előzőkből. Kilincsre teszem a kézfejemet, mikor meghallom a hangját. Megbolondulok... érinthesselek... ennek ellenére sem ereszthetlek el... Szavai visszhangoznak a tudatomban. Érzem a pillantását a hátamon, ami szinte felperzsel. Én nem nézek hátra. Lehunyom a szememet, kezem megremeg a kilincsen...
- Akkor mire vársz? - Tör ki belőlem az a kérdés, ami a mai nap folyamán már annyiszor kínozta az elmémet. Hangom reszket az elfojtott vágytól. Csak dörgölőzött hozzám, mint egy kis cica és így mutatta, ki mennyire is kíván. Visszafogta magát, csak azért, hogy engem megleckéztessen. Nagyon jól tudom, milyen érzés ez. Egész végig ezzel próbálkoztam, de én nem voltam elég erős... nem úgy, mint Ő.

I Know You

Mindig csak akkor tudatosul bennem, hogy mit is mondok, mikor már túl késő. Nem gondolom végig a szavaim súlyát. Soha nem is gondoltam arra, hogy ezzel Hadraniel lelkébe beletaposhatok. Miért is hittem volna azt? Egészen eddig nem mutatta ki azt, amivel ma mindent felégetett. Meg sem fordult a fejemben, hogy őt bármilyen érzések is marcangolnák. Naivan hittem, hogy az idő majd mindent szépen megold. Ebbe fektettem minden hitemet. Számomra is hihetetlen, hogy ennyi év után van még amivel egyáltalán ilyen hatást lehet elérni. Úgy tűnik, én megtaláltam az egy gombot, amivel el lehet szabadítani a poklát. Vajon képes leszek kordában tartani a kíváncsiságomat? Az arrogáns hozzáállásomat? A felsőbbrendűségemet? Hiszen mindig úgy reagálok, ahogy Ő viszonyul hozzám. Ha késik egyértelmű, hogy mérges leszek.
Az ajtóhoz érve tudatosul a fejemben minden szava, és valahogy eltűnik az eddig félelmem. A rettegés, amit a mondanivalója kiváltott bennem. A kihívás mámorító érzése veszi át a helyét. Tényleg még többet akarok róla tudni? Ezek után is? Képes lennék még egyszer ilyennek kitenni magam? Talán igen... mindennek meg van az ára... a kívánságomnak is megvolt.
Újra nem értem magamat, és zavarodott vagyok. Miért ilyen bonyolult minden? És a reakciói csak tesznek az egészre egy hatalmas lapáttal. A hangja fájdalmasan csap szét a gondolataim között. Szétszabdal mindent, ami létezik csakhogy előhúzza a sarokból a vágyamat, amit próbáltam elnyomni. Úgy rángatja, hogy már remegek tőle, így hát felteszem neki a kérdést.
Válasz nélkül érzem meg magam mögött testének forróságát, ami pillanatok alatt feltüzeli a bőrömet.Kézfejem alól eltűnik a kilincs. Hozzám simul, én pedig kéjesen nyögök fel, mikor a fenekemnél megérzem a vágyát, ami cseppet sem enyhült. Tüzet csihol a tekintetembe, már nem leplezek semmit. Mára belefáradtam ebbe. Minden porcikám kiállt az érintései után. Úszni szeretnék. Úszni abban a vágytengerben, amit Hadraniel teremtett. Felé fordulok, de mikor a tekintetébe pillantok, érzem, hogy teljesen elvesztem. Magával ragad, és olyan szorosan fog, mint még senki más. Annyira elmerülök, hogy észre sem veszem a kabátom hiányát. Kicsit hátra döntöm a fejemet mikor a hajamba túr. Az érzés hatására pilláim megrebbenek. Lábujjhegyre állva tolom még közelebb magam hozzá. Ajka közé sóhajtok a kóstolgatására. Remegő ujjaim végig szaladnak az ing gombvonalán, rátalálok a szabadon lévő bőrfelületre. Égeti az ujjbegyemet, de akaratosan folytatom tovább utamat a nyakáig, hogy azt a lélegzetvételnyi helyet is megszüntessem köztünk. Úgy csimpaszkodok rá, mint még talán soha. Mindent beleadva, adom át magamat nyelve táncának, miközben az összes érzésemet a lépéseimbe összpontosítok. Azt akarom, hogy érezze, érezze valójában azt, ami vagyok... ne csak a kémkedéseire hagyatkozzon...