Szeretem ezeket az esti sétákat, mindig békések, és általában jó hangulatban telnek. Nem tudom megmondani, hogy mikor történt a dolog, de az biztos, hogy Nathaniel teljesen megváltozott. Bármi is legyen az oka a dolognak, nem firtatom inkább csak élvezem. Nem mintha nem szerettem volna úgy is, nekem jó volt úgy is, ahogy volt, a maga hűvös, morcos módján, én képes voltam belé szeretni, meglátni azt az oldalát amit már végre ő sem tagad meg. A gyerekekkel egyszerűen lenyűgözően viselkedik, olykor magam is meglepődök, újabb és újabb „úgysem teszi meg” jellegű dolgokat kell kitalálnom, hogy aztán bebizonyítsa, hogy mégis. Minden este jelen van a fürdetésnél, sőt aktív résztvevő. Mintha nem akarna kihagyni egyetlen pillanatot sem parányi életükből, olyan apjuk lett, amilyenről álmodni sem mertem volna.
Zokni előre szaladt, de fehér bundája összetéveszthetetlen, a sötétben is szinte világít, mozgó pont az éjszakában. Kissé mintha túl messzire ment volna, már éppen visszahívnám, amikor inkább Nath felé fordulok.
- Megtanulok mindent, de valamikor aludnom is kell. – halkan, kérlelve mondom ezt. Az ikrekkel is szeretnék lenni, akik minden próbálkozásom ellenére a nappali életmódot választották, de vele is a lehető legtöbb időt igyekszem eltölteni. Lopott órák vannak csupán amikor elszenderedek, és kezdem érezni is a hatását, néha elalszom a lehető legváratlanabb helyzetekben. Főzés közben, hogy csak egy példát mondjak. – Apránként megmutatsz majd mindent, én pedig igyekszem megtanulni a dolgokat. És nem elrontani úgy a dolgokat mint a múltkor. – na igen, az aztán kínos eset volt. Egy hete, gondoltam összepakolok Nathaniel íróasztalán. Hiba volt, úgy el sikerült raknom valahová egy szerződést, hogy azóta sincs meg. Persze ilyesmi csak velem történhet meg, abszurd az egész.
- Lakberendezéshez? Hát… szeretem, de nem igazán volt még alkalmam kipróbálni. – szemeim lesütve pirulok el a fülem hegyéig. Az új házban ahol jelenleg élünk minden tökéletes, egy profi csinálta, én csak néztem és segédkeztem. Egy kicsit. – Jót akarsz tudom, de előbb muszáj lesz az ikreket átszoktatnom az éjjeli létre. Biztonságosabb is lenne. – a babakocsira pillantok, Calder apró markába szorítja a kedvencét, Puffancs Úr nevű plüssét, ami lényegében egy kék, nyuszifejű kendő. Békésen alszik, cseppnyi ajkai ritmikusan mozognak, álmában eszik, cumizik. Crescence nézelődött még az előbb, most halkan mormogva magyaráz valami roppant fontos dolgot az arckifejezéséből ítélve. Ahogy ismerem nagyjából fél perc és rázendít, így megtorpanok, hogy felvehessem. Kinek hiányzik, hogy az ifjú Mr. Calder Hisztérika Sufolk felébredjen a húga sírására?!
- Esetleg kezdhetnéd azzal a szoktatásomat, hogy elmondod tulajdonképpen hol, mennyi és milyen ingatlanod van. Az nagyot lendítene előre a dolgon. – Cris elégedetten nyúlik el a karomban, de azért még folytatja a mormogást, valószínűleg ezek további utasítások lehetnek. Parányi ujjait széttárva nyújtózik Nathaniel felé, oh, igen! Az én kis hercegnőm aztán imád az apjánál lenni! Képtelen vagyok nem vigyorogni a kislány határozottságán, hiszen azt már mindketten tudjuk róla, hogy ha valamit a fejébe vesz azt meg is szerzi magának.
- Ha jól sejtem ma megint a te hangodat hallgatva szeretne elaludni. Végül is, amíg nem értik mi az a mese, akár üzletről is beszélhetünk, nekik valószínűleg csak az a lényeg, hogy velünk legyenek. Erről mi a véleményed? – a rövid idillt Zokni szakítja félbe, szokatlanul egyenes vonalban, gyorsan szalad vissza hozzánk, illetve inkább Nathanielhez.

- Még mindig imádom, amikor ezt mondod nekem, Mr. Sufolk. – nem is kicsit húzom ki magam, amikor Mrs. Sufolknak szólít. Lassan egy hónapja, hogy már a felesége vagyok, és még mindig nem tudtam megszokni a dolgot. Túl sokat nem változtatott a hétköznapokon, legalábbis eddig. Mármint leszámítva azt a cégrészt, amit a nevemre íratott, a hideg is kiráz tőle, hogy ekkora felelősséget adott nekem már megint. Igazság szerint lenne időm foglalkozni az üzlettel is, ha nagyon muszáj lenne, az esküvőt is valahogy összehoztam, ez se lehet nehezebb. Persze lehet, hogy tévedek.
- Igazság szerint szívesen tanulnám meg a lakberendezést, majd amikor az ikrek elkezdik a sulit. Addig pedig, nem is tudom… nem gyakorolhatnék valahol? – a házban még van egy-két szoba amin lenne mit csinálni, azt hiszem ott elkezdhetném ezt a lakberendezősdit. Sőt, talán a tetőtérben lehetne egy zug, ahol vannak anyagminták, könyvek, kreatívan próbálgathatnám a szárnyaim. Jó lenne, de még korai, a gyerekek még csak egy évesek sincsenek. Talán ha már képesek lesznek… nem is tudom, megtörölni az orrukat vagy maszatolás nélkül egyedül enni.
- Jó néhány ingatlan. – bólintok úgy, mint aki fel is fogja, hogy ez mit jelent. Persze fogalmam sincs a dologról, de mire a mondandója feléhez ér, én már el vagyok olvadva. Egyszerűen imádom, ahogyan a lányunk a karjaiba simul. Annyira boldog a kis arca, hogy erre nincsenek is szavak, mennyei békesség tölti el mind a hat és fél kilóját a kisasszonynak. Látom, ahogy az apja arca felé nyúl, és csak annyit hallok, hogy „6-8 emeletes ingatlan”. Hát ki lenne képes ilyen pillanatokban üzletre fókuszálni?
Elém úszik egy kép, az esküvőről. Mindenki fel-alá rohangált, és bár kevesen voltunk, csak a család, attól még görcsösen akartam, hogy minden tökéletes legyen. Caldert én öltöztettem, Camille Crescence-t, akit átvitt az apjához. Gyerekesen hangzik, de azt akartam, hogy ők is a részesei legyenek az egész eseménynek, így mindvégig a karomban tartottam a csodálatos mini öltönyben feszítő Cal-t.
- Hogy mit? Milyen villák vannak még? – mint aki álmából ocsúdik éppen, úgy veszem vissza a kislányt, és nem értem mi ez a hirtelen jött feszültség. Zokni izgatottan pillant fel a gazdájára, idegesen kapkodja a fejét. – Kicsit elkalandoztam, nem folytathatjuk inkább otthon? – észreveszem, hogy a babakocsiban Cal mozgolódik, és már éppen hajolnék le hozzá, hogy megnézzem mi a baja, amikor valami a semmiből csapódik nekem, és tépi ki Cris-t a karjaimból. Egy szempillantás alatt történik az egész, a babakocsi felborult míg én hanyatt estem,aztán pedig kétségbeesetten markolom a levegőt, mert a lányom már nincs itt, nincs velem.
Lélegezni sem tudok, négykézláb mászok a babakocsi felé, ahol már Zokni is szaglászik, és az ösvény túlsó oldala felé vicsorog. Calder sír, mit sír?! Ordít, de Cris hangját nem hallom és nem is látom őt sehol. Szorosan ölelem magamhoz a hideg kövön ülve a fiam, várok, hogy Nathaniel mire utasít, mert nekem fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, hogy megvédjem a kicsit. Majd egy enyhe szellő fuvallatán érkezik az orromba az ismerős, fanyar mégis sós illat.
- J.J. – motyogom döbbenten, és a vámpírom felé pislogok. J.J., avagy John James Zack egyik csatlósa volt, egyike azoknak akik vakon követték őt bárhová. Vámpír, de aligha lehet több, mint száz éves. Csak azért nem vettem észre, mert ez az ereje, a sebessége, de semmi máshoz nem ért. Azt hiszem, már meséltem róla a férjemnek. Remélem eszébe ötlik majd, hogy J.J. nem egy észlény, és képes bármit kockára tenni. Biztos vagyok benne, hogy a kislány nála van, mert bár még nem látom, hogy jól lenne, azt azért tudom, érzem, hogy nem esett komolyabb baja.

- Mmh! – nyöszörgök, mert még mindig ilyen hatással van rám. A szavai, a lopott csók a nyakamon, mind ezt teszik velem, alig tudok ellenállni már. Mondhatni függővé váltam, függőjévé a férjemnek amit egyáltalán nem is bánok, sőt élvezem. Csak azt sajnálom most, hogy nem vagyunk otthon, nem tudom úgy átölelni ahogy szeretném, és nem tudom a gyerekeket lerakni az ágyukba aludni, hogy aztán azt csinálhassak vele amit csak akarok.
- Rendben, akkor majd igyekszem megtanulni amit csak lehet. De tudod, hogy nincs érzékem az üzlethez. – szégyellősen motyogok, mert ez az igazság, valahogy nem vagyok jó ebben az üzletelésben. Soha nem is volt miért megtanulnom, és nem is igazán érdekelt. Míg Nathaniel nekem nem adta a cége felét azt se tudtam mi fán terem az ilyesmi. Persze tudom, hogy aggódik miattunk, hogy mi lenne velünk, ha esetleg történne vele valami. Ezért szeretné ennyire, hogy beletanuljak, hogy ne legyenek anyagi gondjaink ez még az én szőke kobakomnak is világos. Csak nem akarom, még belegondolni sem, hogy egyszer nem lesz már velünk. Kizárt dolog, nem fordulhat elő, hogy valaki elragadja tőlünk.
- Ez nem sok? Hát, szerintem elég sok. Nekünk bőven elég, ha több lenne csak még kevesebbet lennél velünk a munka miatt. – a lányunk kétségkívül élvezi a helyzetet, hogy most teljesen kisajátította az apját. Szeret vele lenni, csupa bűbáj sikkantása mindent elárul kettejük viszonyáról. Crescence egyértelműen rajong Nathanielért, de talán ez nem véletlen, elvileg minden kislány számára az apja a hős lovag, akihez később mindenkit mér.
Már éppen bólintanék, hogy menjünk haza, amikor mellkasomnak ütközik valaki, a semmiből. Mikor felfogom, hogy Cris már nincs nálam, azonnal elfog a pánik, és Calder után nézek, aki a felborult babakocsi mellett fekszik, sír, biztosan megütötte magát szegény. Magamhoz ölelve érzem, hogy jól van, nem esett baja. Dühös pillantást vetek a férjemre, amikor azt mondja menjek a kocsiba. Mert ott aztán nagyobb biztonságban vagyunk, egyedül? Különben is, ha Cris megsérült, akkor azonnal segítenem kell rajta, szóval itt maradok, hat lóval meg Zoknival sem tud elvontatni innen. Hátrébb húzódom a gyerekkel, képtelen vagyok csitítani. Talán mégis megsérült?
Míg én összeszedtem Caldert, Nath sem maradt tétlen. J.J. nem jött egyedül, egy másik vámpírt hozott magával. Ahogy látom, nem is valódi ellenfél számára, néhány szempillantás alatt fagyasztotta meg. Egyáltalán nem rémít meg ezzel, tudom, hogy minket véd. Ha akarnám sem tudnám megállítani, de nem nézek oda. Csak hallom, amint a fagyott bordákat összezúzza egy kérlelhetetlen csapással. Megkönnyebbülten sóhajtok, egy pillanatig sem sajnálom azt az idióta tacskót, aki veszélyeztette a családomat.
Miközben próbálom felmérni, hogy mi lehet Cal baja, az ereimben szinte megfagy a vérem is. Soha nem hallottam még ilyen hangon beszélni Nath-t, érzem, hogy iszonyatosan dühös. Talán mégis szót kellene neki fogadnom, és az autóhoz sietni. Tétován indulok el az ösvényen, féltem őket, a családom akiket készülök magukra hagyni. A lányunk fájdalmas zokogásának hangja azonban a földhöz ragasztja a lábaim, azonnal a hang irányába fordulok. Ösztönös, nem tehetek ellene, képtelen vagyok egy lépést is tenni míg így sír.
- Veled nincs miről tárgyalnom, Sufolk. – J.J. hangja épp olyan félelmetes, mint amennyire a vámpíromé, megspékelve azzal, hogy túszul ejtette a kislányomat. Akaratlanul is könnyek szöknek a szemembe. Bármennyire is akartam, hogy másként legyen, a múltam megtalál, mindig megtalál, és tönkreteszi a boldogságomat. – Fogd azt a dögöt meg a fiadat és tűnj el innen! A r*banccal van beszédem. – ahogy a fiatalabb vámpír kilép a fák közül, látom, hogy a kislányt maga előtt tartja, élő pajzsként használja fel. Cseppnyi karjait nagy tenyerébe fogva emeli, a baba pedig esetlenül lóg, jajveszékelés szerűen sír. J.J. Caldert elengedi, ennyi becsület maradt benne a régi időkből, Nathaniel örökösét futni hagyja, csak a kislány kell neki, hogy rajtam álljon bosszút.
- Kérlek, ne…! – suttogok elfúló hangon, nem bírom nézni sem, amint fájdalmat okoz a gyermekemnek. – Könyörgök J.J., engedd el a kicsit! – csak gúnyos kacaj a válasz, nem tudom mit tehetnék még, gyenge vagyok, képtelen megvédeni a szeretteimet. Zokni mögé próbálok bújni, onnan nézek könyörögve a vámpíromra. Tudom, hogy nem kell kérnem, hogy tegye meg, mentse meg a lányunkat, mert magától is megtenné.
Egy hang miatt fordítom a fejem ismét a fák felé. Crescence nem sír már. Ernyedten lóg J.J. kezéből, egy borzalmas pillanatig átfut rajtam a gondolat, hogy már nem is… Megtántorodok, olyan elemi erejű a félelmem. Aztán látom, hogy mi okozta a hangot, a babám, az én gyönyörű kisbabám alkarja eltört, cseppnyi válla kiugrott helyéből. Bizonyára a fájdalomtól ájult el, azért tűnik ennyire élettelennek, legalábbis nagyon remélem, hogy így legyen. A támadóját tudom, hogy már semmi nem menti meg a haláltól, a férjem egészen biztosan megöli, amiért kezet emelt a lányunkra. Jobbommal szorosan ölelem Caldert, míg bal tenyerem a kutya hátára siklik, muszáj belé kapaszkodnom, hogy el ne essek. Itt kell maradnom, hogy meggyógyítsam a babámat, amint kiszabadul ennek az őrültnek a fogságából.
- Csak nehogy örökre hallgasson el a lányod, haver! – gúnyos nevetés kíséri a vámpír szavait amint az ösvény mellett terem, és én már tudom amit ő nem: ez csak olaj a tűzre, esélye sem maradt, hogy egy darabban távozzon.

- Jó, jó! Nem motyogok főnök. – kuncognom kell, hogy mindig ilyen apróságokon akad fenn. Folyton nevel, megmondja mit csináljak vagy éppen mit ne. De ennek ellenére nagyon szeretem, úgy ahogy van. – Szóval ha dolgozom majd, akkor több időd lesz játszani a kisasszonnyal? – viszonzom a gesztusát, és a nyakába harapok bele finoman, amikor megérzem én is, hogy valami változott.
Amint a földre kerültem, már hallom is, ahogy Nathaniel mozgásba lendült. Az egyik támadónknak már vége is van, a mellkasa egyetlen fagyott massza, csontokkal tarkítva. Megdöbbent, persze, hisz még nem láttam ilyesmit, de nem aggódom emiatt. Tudom, hogy minket nem bántana, és azt hiszem ez az egészben a lényeg. Ezért vagyok vele, mert tudom, hogy velünk nem tenne ilyesmit, csak azért, hogy mi biztonságban legyünk. Nem mozdulok, épp csak néhány lépést teszek hátra, amikor rám szól, hogy menjek a kocsihoz. Bólintok, amikor fenyegetően mordul rám, maradok ahol vagyok, nem fogok őrültséget csinálni, nem szolgáltatom ki magam a félkegyelmű támadónknak. Talán igaza van, és azzal csak rontanék a helyzeten.
J.J. szavai nagyon fájnak, de annál is rosszabb, hogy látom amint bántja a lányunkat. Ilyesmihez nincs joga, és bárki széles e világon akinek csak egy cseppnyi emberség is szorult a jellemébe, nem okozna fájdalmat egy csecsemőnek. A könnyeim anélkül potyognak, hogy hatalmamban állna megállítani őket. Calder nem csitul, nagyon meg van rémülve, ujjacskáit a hajamba temeti, húzza, kapaszkodik. Igyekszem megnyugtatni, az ordítása halk nyöszörgéssé szelídül, én pedig szorosan ölelem magamhoz, hisz az egész világot jelenti számomra, a húgával együtt.
- Crescence…! – hüppögök hangosan, ahogy a kislány elhallgat, vészjóslóan hirtelen. Fogalmam sincs, hogy még mit tett vele, hiszen nyilvánvaló, hogy annyira sokkolta a fájdalom ezt a parányi testet, hogy nem fog magához térni. Térdre esek a kutya mellett, aki feszülten áll, minden idegszála kiéleződött, haragosan morog a vámpír felé. Érzem a hideget, ami Nathanielből árad, a hangjától pedig végigszalad a hideg a hátamon. Nem lennék most annak a nyomorult, utolsó patkány JJnek a helyében.
Calder továbbra is húzza a hajam, de már csak panaszosan szipog, bújik a maga módján. Igyekszem nem túl szorosan ölelni, nehogy még neki is baja essen. Figyelem, amint a férjem sarokba szorítja a másik vámpírt, és elveszi tőle Cris-t. Az a megkönnyebbülés amit érzek, szavakkal nem is leírható. Egy szempillantással később már nálam van, de Calder miatt nem tudom megnézni, hogy mi a baja.
- Zokni! Vigyázz rá! – óvatosan fektetem a fűbe Cal-t, és tudom, hogy a kutya mellette fog maradni bármi történjen is. Most nem tarthatom mindkét babát a kezemben, szükségem van rá, hogy meg tudjam nézni mi a baja a lányunknak. A kabátját remegő kézzel húzom le róla, miközben csontok törésének és JJ üvöltésének hangja belengi az ösvényt. Szívesen nézném végig amint Nath módszeresen kicsinálja, de van fontosabb dolgom is, beérem a hangokkal és a biztos tudattal, hogy többé nem árthat nekünk. Amint hallom, utolsó leheletéig engem gyaláz, de teszek rá, megérdemel minden fájdalmat, amit csak okoz neki az én uram, mert veszélybe sodorta a családomat. Az üvöltések, nyögések hangja elhal, ahogy a csontok törésének hangja is, ha jól sejtem ennyi volt, Nathaniel megölte a másik vámpírt.
Egészen közel hajolok a lányunkhoz, hogy halljam minden rendben van-e vele. A karja természetellenes szögben áll, a vállával együtt, de nem is ez aggaszt most leginkább. A légzése lassul, érzem, hogy minden egyes levegővétellel gyengül, fájdalmas a számára. Óvatosan futtatom végig ujjaim a bordáin, és érzem, hogy némelyik eltört, belső sérüléseket okozva neki.
- Nathaniel! – sikoltok kétségbeesetten, amint rádöbbenek, hogy Cris közvetlen életveszélyben van. Tudom én is, és a férjem is, hogy a gyógyítás fájdalommal jár, hatalmas fájdalommal amivel lehet, hogy csak rontanék a helyzeten. – Segíts kérlek! Nem tudom… nem merem meggyógyítani. – a könnyek elvakítanak, a kezeim is remegnek, és fogalmam sincs mit tehetnék, hogy megmentsem Crescence-t. Egészen biztosan nem élném túl, ha a karjaim közt halna meg, az olyan lenne, mintha a szívemet tépnék ki a mellkasomból.
Calderre pillantok, aki furcsa módon csendben van. Talán még ő is érzi a helyzet súlyát. Különösen komoly arccal nézi a húgát, én pedig tudom, hogy az ikrek közt létezik egy kapocs, amit senki más nem érthet, ésszel nem is lehet felmérni az erejét. Tudom, hogy érzi a kislány fájdalmát, és velem együtt fél, hogy mi lesz most vele. Amint a vámpírom a közelünkbe ér, nem habozok tovább.
Crescence parányi mellkasa fölé helyezem a tenyerem, a bőre puha és meleg, a szíve kétségbeejtően lassan, erőtlenül ver. Cseresznye szája sarkából vér szivárog, engem pedig szinte megbénít a félelem. Nem veszíthetjük el őt, nem most és nem így!
- Szeretlek Crescence. – suttogok könnyeimen át, majd tenyeremből halvány fény szűrődik ki. Akarom, hogy tudja, hogy szeretem, szerettem attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, hogy a hasamban vannak. Bármire képes lennék érte, a lehetetlent próbálom most meg. Fogalmam sincs, hogy ilyesmit egyáltalán lehet-e csinálni, de nincs más választásom, vagy megpróbálom meggyógyítani vagy perceken belül véget ér mindennél drágább élete. Szemeim behunyva gyógyítom, miközben arra gondolok, hogy kérem a fájdalmát, ami ezzel jár. A tenyerem bizsereg, majd éget, mintha tűzben tartanám, a fájdalomtól kiabálnom kell, és meg is teszem. Tudom, hogy Cris nem érez az egészből semmit, mégis gyógyul, a légzése lassan egyenletessé válik. Nekem viszont a mellkasom összeszorul, valóban elvettem a fájdalmat, de most én élem át.
Nyögve, erőtlenül dőlök el, miközben a kezem még a baba mellkasán tartom. Nem tudom egyszerre gyógyítani is, és elviselni a fájdalmát is. Talán ha képes lennék másnak átadni? Ha valaki olyan kapná, aki nem roppan össze a súlya alatt? Másik kezem kinyújtom, Nathanielt keresem vele, hogy megérintsem, és ha tudom, akkor rázúdítsam a fájdalmat, hogy tovább tudjam gyógyítani a lányunkat.

Amint Crescence Nath kezébe került, máris sokkal nyugodtabb lettem. Már pusztán attól is, hogy tudom amit néha a sötétbe suttogunk nekik míg alszanak: „Anya megvéd téged, Cal. Apa megvéd téged, Cres.”. Úgy vélem fontos, hogy tudják mi mindig mellettük leszünk, védelmezzük őket, szeretetünkkel és figyelmünkkel halmozzuk el mindkettejüket. Hát, ezért lettem sokkal nyugodtabb akkor amikor a kislányunk végre az apjánál van.
Sietős mozdulatokkal teszem magam mellé Caldert, tudom, hogy ez nem tetszik neki, de momentán a legkevésbé sem érdekel méltatlankodó nyafogása, én éppen a húgával vagyok elfoglalva, hogy jól legyen. Crescence apró és törékeny, egészen más alkat mint a fivére. Érzem, hogy eltörtek a bordái, és hallom, hogy egyre lassul a szívverése. Gondolkodás nélkül sikoltok az apjáért, hogy segítsen nekünk, pedig tudom, hogy ide az én erőm szükséges. Gyógyítani kell, nem pusztítani.
- Én is tudom, hogy bajban van! De a fájdalom túl erős lehet, félek nem viseli el. – Zokni morgása adja meg az utolsó lökést, azt hiszem arra figyelmeztetett, hogy nagyon szorít az idő. Cres mellkasára helyezem a tenyerem, és igyekszem egyszerre gyógyítani és elvenni a fájdalmát. Különös, hogy sikerül, nem tudom miért vagy hogyan. Azt hiszem, ha valakinek a gyereke veszélyben van, a lehetetlen is lehetségessé válik. Csakhogy hamar elviselhetetlenné válik a fájdalom, elfogy az erőm, pedig még távolról sem végeztem.
Érzem, ahogy Nathaniel megragadja a kezem, és én gondolkodás nélkül továbbítom neki a lányunk fájdalmát. Már tudja, hogy mitől féltem, és értenie is kell. Ekkora fájdalomba belehalt volna szegénykém. Csak akkor engedem el őket, amikor végeztem, amikor Cris egészségesebb mint valaha volt. Most alszik, békésen szuszog, nem törődve azzal, hogy mekkora veszélyben forgott az élete. Épp csak egy arasznyit emelem meg a fejem, és látom, hogy több méter hosszan fagyott meg a fű, csillogó jégkristályok borítanak mindent. Felállni nem tudnék, több okból sem.
Egyrészt végtelenül kimerültem, sok energiát használtam most fel. Másrészt különös fájdalom járja át a testem. Olyan, ami nem a gyógyítással jött, Cris ott nem sérült, ahol nekem összpontosul a fájdalmam. A hasamban, lüktető fájdalom épül, de nem fokozatosan, hanem roham tempóban.
- Ugye jól vagy? Nem esett bajod amiatt amit csináltam? – mormolom, miközben a férjem felé nyújtom a kezem, hogy öleljen át. Érzem, ahogy a fájdalomhoz csatlakozik egy másik, ismerős érzés is. Mostanra már biztos érzi ő is, hiszen vámpír, a vérem neki valódi csemege. Kénytelen leszek elmondani neki, hogy mi történt pedig még nem akartam, várni akartam vele pár hetet míg biztos nem lesz. Elvégre az orvos szerint még bármi közbejöhetett, és nem akartam megrémíteni addig amíg nem tudok biztosat mondani. Hát, most már biztos a dolog, csak nem úgy mint ahogy terveztem.

Nagyon meglepett a fájdalom mértéke, amikor kezem Crescence mellkasa fölé helyezve elkezdtem gyógyítani. Tudom, hogy ez volt helyes, hogy használnom kell rajta a képességem különben meghal, de mégsem voltam benne biztos, hogy sikerrel járok majd. Féltem, hogy nem tudom majd elvenni a fájdalmát, és végül én ölöm meg nagy igyekezetemben, hogy gyógyítsam. De végül sikerült. Talán ha az ember valamit ennyire nagyon akar, akkor azt végül meg is kapja.
Én is kaptam, a két gyönyörű gyermekemet, és a férjemet. Hosszú éjszakákon át sírtam annak idején Zack házában, fohászkodtam egy jobb, boldogabb, szabad életért, és valakiért aki szeret engem. Mindent megkaptam, a családom tökéletesebb már nem is lehetne, nekem legalábbis az. Calder, a maga hisztérikus, makacs módján, hatalmas kék szemeivel és határozott elképzeléseivel minden kétséget kizáróan egy szempillantás alatt belopta magát a szívembe. A húga szeme színe más, inkább emlékeztet az apjáéra, ahogy a jelleme is. Csendesebb, megfontoltan gagyog, mondandóját az utóbbi két hétben leginkább Nathanielnek tartogatja, gyöngyöző kacagása is ilyenkor tölti meg a házat. Nem tudom mikor alakult ez így, hogy mikor lett ő apuci kicsi szeme fénye, a hercegnője, és még tudom is én miként becézgeti őt. Végül pedig itt van a férjem, aki most is tűri amint fájdalmat okozok neki, átruházom rá a kislányunk minden fájdalmát. Érzem, hogy nehezen viseli, mindent megfagyaszt maga körül csak minket nem, de érzem, hogy milyen hideg a karja is.
Amint elhárult a veszély, és Cris jobban van, máris eldőlök a fűben, és próbálom összeszedni magam. Rettentő kimerítő ez az egész, érzelmileg és mindenhogyan, hiszen rengeteg energiába kerül a gyógyítás, pláne ilyen súlyos sérülés esetén. Fájdalmat érzek, tompát, de fájdalmat. Tudom, hogy miért, illetve sejtem. Az elmúlt percek eseményei közt több is akad, ami indokolja a fájdalmaim, ahogy azt is, hogy vérzem. JJ ellökött, hasamba könyökölt, így tudta elvenni tőlem a kislányt. Később, a gyógyítás során eszembe jutott, amit még anyám szokott mondani: életet az életért. Körülöttünk dermedt a táj, azt hiszem Nathaniel túl sok energiát szabadított el a mérge miatt, és még nem iazán vonta újra az uralma alá, ezért is lehet itt minden zúzmarás.
Szorosan bújok a vámpíromhoz, ahogy csak tudok. Nem tudom hogyan mondjam el neki, hogy mi történt, hiszen még nem is tudott semmit sem. Nem akartam, hogy idő előtt tudja és talán jobb is volt így. Kérdésére a fejem rázom.
- Jól vagyok, illetve jól leszek. Ne aggódj, minden rendben lesz. – maradék energiámmal próbálom magam gyógyítani, elvégre a vérzés tényleg elég erős, sokkal erősebb mint az átlagos havi vérzésem. Már nem is vitázok, amikor Nath megharapja a csuklóját, inkább csak arra gondolok, hogy milyen szerencsések vagyunk. Túléltük ezt az egészet, és mindenki épségben van. Megnyugtató, és azt hiszem lassan utolér az eddig elfojtott pánik is. Amint nyelném a hűvös, fémes vért, a második korty után fuldokolva nyelem félre, és prüszkölve távozik a számból. Szorosabban húzom magamhoz a férjem, szükségem van rá, hogy tudjam velem van és továbbra is megvéd minket.
- Sajnálom ami történt. Az egész az én hibám… a múltam miatt van, miattam bántották a gyerekeinket. – letörlöm államról a vért, majd csendesen könnyezek Nathaniel vállába. Mégis hogy mondjam el neki?! Hogy lehet az ilyesmit elmondani?

Próbálok megnyugodni, de nem könnyű. Az, hogy a gyerekek veszélyben voltak, és hogy Crescence konkrétan életveszélyben, teljesen felforgatta a lelkem, a szívem csak úgy zakatol. Nathaniel ölelése javít valamelyest a hangulatomon, de túl hideg most, az ereje miatt. Amikor használnia kell, a teste is egy kicsit hűl, talán ő nem is tudja, de így van. Én legalábbis így érzem, hogy a bőre hideg, és ő maga is. Ilyenkor kicsit visszatér a régi énje, az a férfi aki fallal vette körül magát, olyan fallal amit csak az ikrek mosolya tudott megbontani.
Igaza van, mennünk kellene, kérlelése megint felzaklat. Innom kellene a vérből de nem tudok, egyre csak az jár a fejemben, hogy mekkora bajban vagyunk, és ez mind az én hibám. Ha nem szöktem volna meg annak idején, akkor a családom nem lenne veszélyben. Nath sokat kockáztatott azzal, hogy elintézte a két vámpírt, ha a Sheriff erről tudomást szerez, az gondokat okozhat. De bízom benne, tudom, hogy kimagyarázza majd a dolgot. Azt mégsem várhatják tőle, hogy tétlenül nézze amint a feleségét és a gyermekeit bántják, életveszélyesen fenyegetik. Nem lehet emiatt baja, talán egy kicsit megdorgálják. De biztos, hogy hosszú távon nem jelenthet gondot az ügy. Mégis bűntudatom van, én hoztam ezt a veszedelmet ránk.
- Nem megy, nem tudok. – oldalra pillantok a gyerekekre, akik békésen pislognak a füvön. Cal épp a hasára fordult, hogy odébb kússzon, de Zokni az útját állja, a maga módján. Néhány röpke másodpercig nézem, amint a tappancsos elfekszik, Cal pedig megtorpan és nem megy tovább. Szeretem ezt a kutyát, nála értelmesebbel még soha nem találkoztam.
Nem vitatkozom tovább. Csak nyelem a vérét, két apró kortyot. Igaza van, ettől erőre kapok hamar, most nincs időnk arra, hogy magamtól is rendbe jöjjek. Négykézlábra állok, és bólintok.
- Menni fog. – lassan teszem a kezeim és lábaim egymás után, nem vagyok benne biztos, hogy eljutok biztonságban Calderig, de megpróbálom. Amint a karomba veszem a kisfiút, aki ez ellen hevesen tiltakozik, máris erőre kapok. Sokkal jobban, mint ahogy eddig voltam. Valahogy felállok, és kérdőn nézek a férjemre, tudom mire készül, és inkább nem állok neki becsatolni Cal-t a babakocsiba. Sejtem, hogy nem séta lesz a kocsiig. Normál helyzetben élvezném, hogy így suhanunk, de most nem saját szórakozásunkra tesszük. Szorosan tartom a gyerekeket, majd a kocsinál csak bólintok. Igen, tudok én engedelmes feleség is lenni!
Amint beültünk a kocsiba a gyerekekkel, azonnal bezárom, és aggódva pillantok Nathaniel után. Addig eszemben sincs letenni a kezemből őket, míg vissza nem ér. Aztán amikor már közelít, megnyugszom, és előbb Cris-t majd Caldert ültetem a székébe. Én közöttük ülök, hátul, hogy ha bármi hasfájásuk lenne, kéznél legyek. Már idefelé is így jöttünk, Zokni utazhatott elöl. Mikor már a vámpírom is beült a kocsiba, akkor kérdezem csak meg halkan tőle, ami néhány perce bennem motoszkál.
- Te jól vagy, nem fáradtál el túlságosan? – közben a kezeim nem tétlenek, próbálom összecsatolni a biztonsági öveket de ma valahogy semmi sem akar sikerülni.

Miközben a férjem várom, próbálom a helyére tenni az eseményeket magamban. Mi miért történik vagy miért nem, és miért éppen velünk. Az életünk kezd úgy alakulni mint valami bizarr tragikomédia, és csak reménykedhetek a happy end-ben. Calder élénknek tűnik, de tudom, hogy ő mindig ilyen. Az utolsó pillanatig mocorog és éberen figyeli a környezetét, aztán mikor elfárad egy pillanat alatt lesz nyűgös és végül elalszik. Cris más, ő most csak csendben, laposakat pislogva szemlélődik. Bizonyára kifárasztották az események. Kicsit furcsállom is, hogy Nath nem csap nagyobb balhét, nem morog és nem dühöng pedig nem áll tőle távol az ilyen viselkedés. Hiszen az ő kislányát, angyalkáját, mosolygós aprótalpú hercegnőjét bántották.
Amint elindulunk, még mindig nem tudom becsatolni az öveket. Valami átok ülhet rajtam, hogy ennyire pocsékul alakul ez a nap.
- Éhes vagy? Mennyire? – azonnal keresem a válaszokat, hogy hogyan oldjuk ezt a problémát meg. A vére meggyógyított, de én is fáradt vagyok, hiába, azért kellene aludnom egyet nekem is. Ha ilyenkor venné a vérem az nem lenne jó, ráadásul ha most belőlem inna, akkor megint adnia kellene a vérétől, és ez csak egy ilyen különös körforgás lenne. Szóval, ez nem megoldás az éhségre. A csomagtartóban van egy hűtőtáskában az én vérem, fel akartam készülni arra a lehetőségre, hogy esetleg kelleni fog. Hátra pillantok, hogy elérem-e valahogy, meg tudom-e billenteni az ülést úgy, hogy előszedjem neki. Jobb mint a semmi. Közben sikerült becsatolnom az öveket is, legalább a hétköznapi veszélyek ki vannak küszöbölve.
- Ha egy kicsit távolabb érünk, tudsz enni is, nem akarom, hogy gyenge legyél az éhség miatt. Ki tudja mi lesz ma még velünk. – előrébb húzódom az ülésen, hogy halkabban tudjak beszélni, hátha az ikrek elalszanak, mint szinte mindig amikor autókázunk. Látni is szeretném, hogy megsebesült-e a férjem, hiszen tudom, hogy harcolt, értünk tette. Nem szép tőlem, hogy csak most jut eszembe, hogy esetleg ő is megsérülhetett. De talán már csak nem ért minket ekkora baj! Nem láttam rajta sebet, de sosem lehet tudni. Attól még, hogy nem olyan törékeny mint a babák, lehetnek rajta sebek. Tényleg meg kell innia azt a vért, amint biztonságban leszünk.
Csendesen hallgatom, majd halvány mosoly fut át az arcomon. Hát igen, ő már csak ilyen. Ha bókol is, vagy éppen a ragaszkodását fejezi ki, az is rettentő sajátos, ha nem ismerném valószínűleg kiakadnék a dolgon. Így viszont csak mosolygok, és tenyerem óvatosan simítom a vállára.
- És mondd, abban a szobában ahová zárnál, egyedül kellene lennem, vagy te is ott lennél? – táskámból előveszek egy cumit, és Cris szájába adom. Azt hiszem aludni készül, így talán hamarabb sikerül majd neki. Lágyan simítok végig az arcán, mire behunyja szemét. Hogy milyen hosszú szempillái vannak ennek a kislánynak! Végtelenek a szálak, kecsesen íveltek, az éjszaka fényei nyomán lágy árnyékot vetnek porcelán bőrére. Sosem láttam még szebb kislányt, mint ahogy Caldernél formásabb fiút sem. Neki ma szerencséje volt, és épp úgy is viselkedik, mint aki ennek tudatában van, aprócska kezeivel mutat ki az ablakon, jó kedélyű kommentárral is szórakoztat minket.
- Ha bunkert szeretnél, építhetsz egyet… már nem tiltakozom. Talán elbíztuk magunkat, és nem is vagyunk annyira biztonságban mint gondoltam. Én azt hittem, mármint reméltem, hogy amennyire csak lehet normális lesz az életünk. De ez a támadás megijesztett. Mi van, ha akkor történik ilyesmi mikor nem vagy otthon? Bele se merek gondolni. – elnyomom a késztetést, hogy végigszaladjon hátamon a hideg. Nem, most nem fogok kiborulni, de azért tényleg rémisztő a gondolat. Én hoztam ezt a bajt a fejünkre, ha bármi baja lesz a gyerekeknek abba bele is bolondulok.

Sokat jelent nekem, hogy megpróbál megnyugtatni, talán nem is tudja, hogy pontosan mennyit. Ismerem, tudom, hogy milyen. Tudom, hogy nehezen kezeli az érzéseket, hogy annak örülne legjobban, ha kiiktathatná őket, ha nem is léteznének, ha nem kellene foglalkoznia velük. A jó és a rossz érzésekkel egyaránt. Nehezen szokta meg és fogadta el, hogy ragaszkodom hozzá, az ikrek is már jónéhány hónapja a pocakomban voltak, mire ki mertem mondani neki, hogy szeretem. Nem azért, mert nem szerettem már korábban is, hanem mert nem akartam elriasztani az érzéseimmel. Épp ezért nem vártam el, hogy viszonozza, nem kértem, hogy mondja csak egyszer, amikor hazahoztuk a gyerekeket a kórházból. Én annyival is beértem volna évekre, nem kellene mondania ha nem akarja. De már akarja, már tudja, hogy felénk kimutathatja, hogy fontosak vagyunk neki.
Csakhogy a rossz dolgok, a fájó érzések… azokkal még mindig hadilábon áll az én uram. Amikor sírok, olyankor szörnyen esetlen, általában nem tud mit kezdeni velem, se a könnyeimmel. Most megadja nekem, amire szerinte szükségem van, támogat, átölel, simogat. Szeretem, amiért ennyire erősen próbálkozik. Ha tudná, hogy miért sírok, hogy mi bánt igazán azt hiszem azonnal elengedne, nem törődne a bánatommal, se a fájdalmammal. Megöltem a gyerekét, ezen nincs mit szépíteni, örülhetek, ha a fejem a helyén marad. Vannak vámpírok, akik így reagálnának arra, ha valaki bántja az örökösüket és én ezt tettem.
- Ne vigyázz rám, nem érdemlem meg. – motyogom könnyeimen át, de élvezem a csókot. Tudom, hogy így mutatja ki az érzéseit, és tényleg a mennyekig emel, amikor azt érezhetem, hogy szeret, mellettem áll bármi történjék is. Kevesen tennék meg a mai este után, én hoztam a fejünkre a bajt. Végül belekezdek, hogy elmondjam neki mit tettem, de olyan megértő, hogy csak még nagyobb bűntudatot okoz nekem.
- Nem azt tettem, értsd meg! Megmentettem, de túl nagy árat fizettünk érte mind. Nem gondoltam végig, hogy mik a lehetőségeink, és valószínűleg rosszul cselekedtem. – azt hiszi csak a fájdalom a baj, hogy amiatt érzem magam rosszul, hogy átadtam neki. Pedig nem, én is tudom, hogy arra szükség volt. Talán bocsánatot is kérnék miatta, hogy fájdalmat okoztam neki, de nem teszem, mert ennél nagyobb bűnöm is van, amibe most be is avatom.
- Én el akartam mondani, csak meglepetésnek szántam a hétvégére. – ismét úrrá lesz rajtam a zokogás, megrémít a mozdulatlansága. Nem akarom, hogy haragudjon rám, hogy törékeny világunk teljesen elemeire essen szét. Olyan szorosan ölelem magamhoz amennyire csak merem, nem tudok megnyugodni, képtelen vagyok elfelejteni, hogy elvesztettük az egyik gyermekünket, esélye sem volt élni ezen a világon.
- De bántottam a másik gyerekünket, elvettem tőle az életet! – hisztérikusan magyarázom neki a tényeket, mert ezt tettem. Calder az örököse, a fia, aki a nevét viszi tovább. Ötszáz is elmúlt már a vámpírom, abban az időben a lányok semmit sem értek. Én pedig megöltem egy fiát, hogy egy lánygyermeket életben tartsak. Ha olyan lenne a felfogása, mint a kornak melyben született már csak ezért is kitekerhetné a nyakam, teljes joggal. – És Cris lány. Ő… más. – ruhám ujjával törlöm le könnyeim. – Ne legyél már ilyen megértő velem, így is pokolian fáj! Nem érdemellek meg titeket, se a gyerekeket téged meg főleg. Egy szörnyeteg vagyok, bántottam egy ártatlan életet, mert önző voltam és a kislányomat akartam védelmezni. – csendben maradok, ajkamba harapok és úgy hüppögök tovább. Crescence többet ér nekem, mint az életem, nem hagyhattam, hogy meghaljon. Angyali arcocskáján már látszanak a vonásai, hasonlít az apjára, de még mennyire! Ugyanaz a fürkész szempár, fitos orr, lágy járomcsont. Személyisége is csendes, higgadt, de céltudatos. Nem sír, csak ha valamit el akar érni. Csak akkor gagyog, ha tényleg van valami közlendője. Merőben más, mint Cal, ő mindent kommentál, mindent intenzíven él meg, olyan mint én. Nehezen kezelhető személyiség, egyáltalán nem simulékony mint a húga. Ha belegondolok, hogy majdnem elveszítettem a kislányt, görcsbe rándul a gyomrom. A sok sírás amúgy is megviselt, hirtelen rosszul érzem magam, próbálom eltolni magamtól Nathanielt, hogy levegőhöz jussak, és ha mégis kidobnám a taccsot, akkor legalább ne rá.
- Haza akarok menni, nem kell orvos. Azt akarom, hogy a gyerekek biztonságban legyenek, nem érdekel, hogy mi bajom lehet még. – hevesen rázom a fejem, amitől csak mégjobban felkavarodik a gyomrom, előre görnyedve próbálom összeszedni magam, és visszatartani a vacsorám mielőtt még viszontlátnám.