Van az a pont, amikor tudom, hogy nem éri meg vitáznom vele. Ismerem már több mint egy éve, sőt, lassan kettő. Eleinte még csak barátok sem voltunk, szóval hamar megtanultam, hogy milyen is ez az ember, ha ideges, és mire hogyan reagál. Persze akkoriban még másképp dacoltam vele. Szinte pont fordítva, mint mostanában. Akkor rengeteg kérdést tettem fel neki, meg akartam ismerni, szabadságot akartam és törődést. Zavart, hogy nem kedvel, zavart, hogy nem mehettem ki, és egyáltalán nem tett boldoggá, hogy vele kell lennem. Persze csak néhány hétig. Utána rájöttem, hogy jobb helyre nem is kerülhettem volna, hiszen én már tudtam azt, amihez neki több mint egy év kellett: hogy vannak érzései, és igenis korrekt, normális, törődő férfi. Minden megváltozott, és valójában nem is az ikrek miatt.
Nem vitázok, nem dacolok vele. Szerintem nem érdemlem meg, hogy most gondoskodjon rólam, de neki más az álláspontja. Tényleg nem értem miért. Mármint, én nem tudom ki számomra a legfontosabb. Ő tudja, legalábbis úgy tűnik, hogy engem jobban szeret a gyerekeknél is. Én nem tudom. Mármint, ha égne a ház, és valakinek bent kellene maradnia… hát, azt hiszem én maradnék, hiszen mindhármat ugyanúgy szeretem, kedvesebbek az életemnél, bárminél.
Megrémülök, ahogy rám kiált, nem szokott ennyire heves lenni velem. Nem tudom miért akadt ki ennyire, de rég volt már, hogy ennyire féltem tőle. Nyakam behúzom és behunyom a szemem, rossz berögződéseim vannak még mindig. Ha bárki kiabál velem, ez az automatikus reakcióm, hiszen félek, hogy bántani fognak. Bízom benne, és érzem, hogy Nath sose verne meg, nem ütne és nem rúgna belém mikor már a földön fekszem. De attól még mindig érzékenyen érint, ha kiabálnak velem.
- Ne kiabálj, kérlek. Kérlek…! – nagyot szipogok, és próbálok megnyugodni. Tudom mennyire szereti a lányunkat. Eddig is tudtam, hiszen látom ahogyan bánik vele, dédelgeti, lesi a kisasszony minden kívánságát, kiolvassa a szeméből bármi problémája van. Lassan ott tartunk, hogy van az a sírás, amit csak Nathaniel tud csillapítani, már én sem vagyok elég. Apa kell. Mégis azt hittem, Calder az, aki közelebb áll a szívéhez, mert bár más a jellemük, és mások, de azért mind a ketten férfiak (vagy Cal esetében az lesz), azt hittem… szóval, reméltem, hogy majd fog azért focizni a fiával. De azért örülök annak is, hogy Crescence ennyire el van kényeztetve.
- De nem tudom befejezni! Én örültem annak a babának, és akartam is, hogy velünk legyen. Átölelni, simogatni a haját, a szemébe nézni, éjjel ringatni, ha nem jön álom a szemére. És most nincs! – próbálom elnyomni az érzéseimet, nem kiborulni teljesen, de tudnia kell, hogy mennyire csalódott vagyok amiért nem tudtam megajándékozni még egy gyermekkel. – Annyi gyereket akarok tőled, amennyi csak lehetséges, hát nem érted? Nagyon szeretlek és bennük is téged látlak. – bár felkavarodott a gyomrom, mélyeket lélegzek, hogy mégis képes legyek gondolkodni.
Eszemben sincs orvoshoz menni, amíg a gyerekek a nyílt terepen vannak, és nem a biztonságos otthonunkban. Még mit nem?! Nekik nem eshet bajuk, már csak azért sem, mert túlságosan kimerített a gyógyítás ahhoz, hogy megmenthessem őket, ha újabb támadás érne minket. Nath keze hideg, megnyugtató. Már nem kell attól félnem, hogy esetleg viszontláthatom a vacsorám.
Egészen megnyugszom, amikor meghallom az Icipici pókot. Igen, ez a srácok nyugtató dalocskája is, persze, hogy rám is hatással van. Szorosan ölelem magamhoz a férjemet, és orrom a nyakához szorítom, belélegzem az illatát. Dúdolok vele egy versszakot, majd a kocsi felé sandítok. Döbbenetes, hogy a gyerekek mennyire mélyen alszanak, azt hiszem kimerültek ebben a sok eseményben. Kicsit nyújtózom, majd a langyossá melegedett zacskós vért, az én véremet kézbe veszem.
- Megnyugszom, ha te pedig megiszod a vért. Légy szíves, most te se ellenkezz velem, jó? – kérlelve pillantok rá, miközben haját simogatom egyik kezemmel, míg a másikkal a nyakát és vállát. – Majd otthon kiakadhatsz amiért egy doki vért vett tőlem, én pedig sírhatok a baba miatt, de szeretnék hazamenni.

Fogalmam sincs miért, de azon kezdek el gondolkodni, hogy mi minden volt már, amin mi ketten keresztülmentünk. Rossz dolgokon is, számtalan ellenségünket győzte már le a férjem, mindig megvédett eddig még engem is és a gyerekeket is. De ott vannak a jó emlékek is, amikre ő talán nem is gondol úgy ahogy én. A megismerkedésünkre, vagy a kapcsolatunk első hónapjaira például biztosan másként, más érzésekkel emlékszik vissza.
Miközben próbálok megnyugodni, arra gondolok, hogy mit is jelent nekem ez a férfi. Az egész életemet. Amikor először megpillantottam, vonzott mint egy mágnes. Egyenesen a karjaiba sétáltam, és kevésen múlt, hogy bele nem haltam. Az, hogy végül az enyém lett épp annyira a véletlen műve, mint ahogyan teherbe estem a babákkal. Mind a két dologért végtelenül hálás vagyok. Szeretem őt, és ahogy a karjaiban tart, tudom, hogy a világ közepén vagyok, ahol semmi baj nem érhet, ahol biztonságban vagyok, mert szeret engem. Nem kell nekem semmi több, semmi más, és legfőképp senki más.
- Javíthatatlan vagy. – mormolom, és valahogy nem jár vele egy rugóra az agyam. Ekkora stressz helyzetben képtelen vagyok őt megkívánni, akármennyire is megőrülök érte. Jóval nyugodtabban bújok a mellkasához, és ölelem át szorosan. Bolond ez a pasi, de az én bolond pasim. Ha nem ilyen lenne, azt hiszem nem szeretném ennyire. Nekem ő így tökéletes. Törődik velünk, szeret minket, és amikor így simogatja a hajam, a világ végére is követném. Tényleg nem bánnám, ha lennem még sok gyerekünk, ami azt illeti, felettébb élvezetes lenne vele megcsinálni is a lurkókat.
- Kismilliót? – mormolom rekedten, és megborzongok a gondolatra, mert tetszik az ötlet. Boldogan kezdenék neki a baba-projektnek, akár már holnap. Egy ilyen ígéretre lehet egyáltalán nemet mondani?! – Ezért szeretlek téged… néha megvillantod a lelked nekem, aztán… visszatérsz önmagadhoz. – más körülmények közt most nevetnék azon, amit mondott, így viszont csak egy keserédes mosolyra futja tőlem. Előbb együtt érző, már azt hiszem, hogy tényleg elérzékenyül,hogy neki is hiányozni fog a babánk akit most mindketten elvesztettünk; aztán megvillantja önmagát, és közli, hogy betuszkol az autóba. De tényleg ezt szeretem benne. Határozott, és nincs az az esemény, ami miatt elvesztené a fejét. Legalábbis én azt hiszem. Szerintem semmi sem tudná megrázni annyira, hogy összeomoljon és úgy viselkedjen, mint egy átlagos érző lélek.
- Nem. Most igyál, kérlek. Erősebb vagy tőle, és nem tudom, hogy a parkban történtek után mi vár még ránk. Nyugodtabb lennék, ha legalább a te erőd rendben lenne. – óvatosan állok a lábaimra, mert nem vagyok benne biztos, hogy elbírnak a lábaim. Kérlelve nézek rá, és két kezemben szorongatom a zacskót. Fogalmam sincs még milyen érvvel jöhetnék. Mármint, túl sok meggyőzési technikám is lenne. Az egyik, hogy beígérek neki valami fergeteges együttlétet, ha hazaértünk. Ez talán elég lenne. A másik, hogy a gyerekek biztonságával érveljek, de ebben nem vagyok biztos, hogy működne. Egyszerű, hogy miért.
Ő azt hiszi nem tudom, vagy nem fogom fel, vagy nem veszem komolyan és ilyesmi; de valójában tudom, hogy ha választásra kényszerítenék, neki én lennék a legfontosabb. Nem örülök ennek, hiszen én előbb rágnám le a karomat, mint hogy meg tudjam mondani hármuk közül melyiket szeretem a legjobban. Nekem nincs kedvencem, egyforma mértékben birtokolják a szívemet. De hát én anya vagyok, az más. De nem haragszom rá amiatt, hogy nála megvan a sorrend. Valahol meg is értem, hiszen annyi mindenben fejlődött mellettem, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy nélkülem is tovább menjen ezen az úton. Nekem nyílt meg, még Camille is csak a ghoulja, a barátja, de nem menne tűzbe érte. Kevesen ismerik ezt a gyengéd, törődő arcát, amit csak a családjának tartogat.
Végül a legmeggyőzőbb érvem mellett maradok, hogy valahogy rábírjam, hogy igya meg végre a vérem.
- Fáradtak vagyunk. Nem bízom a saját erőmben, és ha valaki megtámadna minket hazafelé, jobb lenne, ha esélye sem lenne megsérülni se a gyerekeknek, se nekem. Nem tudom garantálni, hogy ma már bárkit is meg tudnék gyógyítani, magamat is beleértve. – talán ha megpróbálok így hatni rá, akkor végre inni fog. Buzgón remélem, hogy az én biztonságom már ér neki annyit, hogy a kedvemért megissza a vérem, és visszanyeri az erejét, hogy megvédhessen.

Megborzongok a hangjától, és attól amit mond. Tudom, hogy mire érti, és melenget a gondolat, hogy ilyen sokat jelentek neki. Sok dolog van, amiben változott, de nem hiszem, hogy minden csak az én érdemem lenne. A gyerekek is segítettek sok akadályt áthidalni, főleg olyanokat, amiket én nem voltam képes. Nem tudtam elérni, hogy kimutassa, ha boldog, vagy ha valakit szeret. Ehhez kellett Crescence mosolya, és Cal, a mini-Sufolk; mert ők képesek voltak arra, hogy megnyíljon az én kőszikla férjem. Orrom a nyakához dörzsölöm, és mélyen magamba szívom az illatát.
- Nélküled én is halott lennék belül. – mellkasára helyezem a tenyerem, és tudom, hogy nem fogok semmit érezni. De talán eszébe jut amit mondtam, hogy az én szívem elég nagy kettőnknek, hogy már az ő mellkasában is az dobog. Tényleg nem tudnék nélküle élni, nem tudnék egyetlen napot sem eltölteni a világon a vámpírom nélkül. Mikor nincs otthon, szörnyen hiányzik, és bele tudnék bolondulni a gondolatba, hogy mi van, ha nem jön haza. Utálom ha elmegy, nem értem, hogy miért van rá szükség egyáltalán, hogy több napon át ne legyen mellettem.
- Tudom. De nekem most idő kell. – nagyon fog utálni ezért, de tényleg így érzem. Nem tudok gyerekre gondolni, és nem tudok rá sem gondolni. Nem megy, máskor már csurgatnám is a nyálam, ha így dörmög, és már dobálnám le magamról a ruháimat, de most semmi. Nagyon fog utálni, ha ez a dolog komolyabban kihat a libidómra. Márpedig minden jel szerint hatással van rá. – Mindenhez. Csak azt akarom, hogy haza menjünk, magunk közé vegyük a gyerekeket és aludjunk egy kupacban. Tényleg, csak ennyit szeretnék.
Próbálom rávenni, hogy igya meg a vérem, hogy megerősödjön. Sikerül is, de csak nyakatekert érvelés útján. Ki mondta, hogy egyszerű eset az én drága vámpírom? Próbálok megállni a lábamon, ahogy a kocsi felé fordulok. A gyerekek alszanak, és ez így is lesz míg haza nem érünk.
- Jó, jó. Beülök. – gyors puszit nyomok az ajkaira, majd bemászok a helyemre. Calder felriad, de amint megpillant már szép lassan be is hunyja a szemét, de nem alszik vissza, csak pihenget még félálomban. Megvárom, míg elindulunk újra, de közben már nyitom is a tasakot, hogy Nath tudjon inni belőle, majd előre nyújtom neki. – Tessék. Otthon van még, szóval nem kell takarékoskodnod vele. – a táskám keresem, hogy teát adhassak a fiamnak, mert már nagyon tátogatja a száját, és szívogatja az ajkait. – Azt hiszem most megint egyszerre isztok a fiaddal. Mintha radarja lenne, hogy te mikor szoktál, akkor neki is kell a teája. Majd néhány év múlva talán már ugyanazt fogyaszthatjátok. – leveszem a cumisüveg kupakját, és Cal szájába teszem a cumit, hogy ihasson. Lelkesen fogadja a teát, azt hiszem tényleg szomjas lehetett. Aztán kicsit előre hajolok az ülésben, és komolyabbra fordítom a szót.
- Holnap elvinném őket a gyerekorvoshoz, hogy nézze meg minden rendben van-e velük. Ugye nem bánnád? – fülig pirulok, mert ilyen butaságot akarok csinálni. Tökéletesen tudok gyógyítani, seb, heg forradás és minden nélkül. Cris jobb állapotban van mint mielőtt megsérült volna. Semmi szükség arra az orvosra, de én megnyugodnék tőle. Nagyonis megnyugodnék.