Jarosnak akadt valami fontos elintéznivalója, így ki tudtam szökni, azt mondja még nem vagyok kész arra, hogy egyedül csatangoljak az utcákon, mert ha valami oknál fogva dühbe gurulok, vagy épp ellenkezőleg megéhezem, nem bírom féken tartani az éhségemet, és most hogy a vámpírok elő bújtak a koporsóikból, nos vigyáznunk kell a hírünkre. Ja igen, én sem gondoltam volna, hogy valaha az válik belőlem. Vámpír. Természetesen, amióta elő bújtak, nyilván még a csapból is az folyt, őrjítően unalmas volt. Mindig úgy voltam vele, hogy köszönöm de eggyel se szeretnék találkozni, meghagyom a plátói rajongásom irántuk a könyveim hasábjain, vagy egy egy horrorfilm kockáin. Nos, az élet baromira irracionális és köcsög. Hogy miért? Mindig is arról ábrándoztam, hogy gyermekorvos leszek, hogy majd nyitok egy gyermekkórházat ahol a kis lurkók életét megmentik, valamint álmaim között szerepelt, hogy hozzá menjek az első barátomhoz. Nem volt valami elsöprő szerelem, igazából talán az sem volt. De kedves volt, szimpatikus, és ami a legfontosabb ő volt az a férfi aki mellett egy nő elképzeli a jövőjét, biztonságot nyújt, nyugis, semmi meglepetés, tudja, hogy mire számítson tőle, és nem voltak komplikációk, nem kellett azon aggódnod, hogy éppen mikor történik vele valami, nem volt benne semmi sötét…. Jellemvonás ami vonzott volna hozzá betegesen. Ő is orvos, és nagyon is jól végzi a munkáját, nem úgy, mint az öccse, Armand. Ő a család fekete báránya, igazi börtöntöltelék alap, ha rá nézel elgondolkodsz azon, hogy atyám milyen jó csávó, de azután még sem kell neked, mert hiába vonz, tudod, hogy úgy is fájdalmat fog okozni, úgyis megütheted a bokád, és legalább megspórolod ezt az időt. Mégis, valahogy akkor sem tudod nem észrevenni a vonzalmat, és a legszarabb az egészben, hogy ez… kölcsönös. Aztán végre elérkezik a pillanat, amikor a vőlegényed végre megteszi, vége fogja magát és eljegyezz, megkéri a kezed, azt akarja, hogy te legyél a gyerekei anyja. És habár nem érzel semmiféle pillangókat a gyomrodban, nem verdes a szíved a bordáidnak feszülve, sőt még az ujjbegyedben sem keletkezik bizsergés, de tudod, hogy ez olyan mint matematika, kiszámolod, mindenre van egy egyenlet, és olyan nincs hogy valahogy ne tud megoldani a képletet. De amikor azt hiszed eljön a legboldogabb napod az életedben, majd minden megváltozik. Mindig is makacs voltam, aznap este nem kellett volna, megfájdult a fejem, kicsit sokat ittam, de nem akartam elrontani mások szórakozását, ezért fogtam magam és elindultam haza egyedül. De még az utca végéig sem jutottam, megkörnyékezett két fickó, veszélyesek, alvilági alaknak néztek ki, a pénztárcámat követelték, de nem volt nálam, otthon maradt, vagy a buli helyszínén, nem is emlékszem tisztán. Mikor rádöbbentek, hogy nincs nálam készpénz, kést vettek elő, mire észbe kaptam már a földön fekve voltam, a hasamban szó szerint ömlött a vér. Végül, megjelent egy fickó, jóképű idegen volt, de kezdtem elveszteni az eszméletemet, igazából még most sem világosak a részletek, annyi tiszta, hogy valamit lenyomott a torkomon, és kénytelen voltam lenyelni. Pár órával később már a házában ébredtem, azzal szembesítve, hogy meghaltam, vérszívó vagyok és ezentúl egy ideig biztosan nála kell élnem. Szóval az álmaim, hogy egy kedves férfi tiszteletre méltó felesége legyek, valamint, hogy gyermekorvos váljék belőlem. Többet nem találkozhatok se anyával, se apával, senkivel, a családom azt hiszi… nem is tudom mégis mit hisznek, de hiányoznak, fáj, hogy nem tudok elbúcsúzni tőlük, fáj, hogy sosem ölelhetem meg apu szikár alakját, anya nem ad puszit a fejbúbomra amikor szomorú vagyok valamiért. Habár nem vagyok szerelmes Nate-be, mégis fáj, hogy többet nem pillanthatok bele kedves íriszeibe. Többet semmit sem láthatok, és szülővárosom körvonalát sem, a szomszédokat, a barátnőimet, el kell felejtenem Bulgáriát, hiszen nem térhetek haza. Nem jöhetnek rá, hogy a lányukból, hogy a tv-ben látható, ijesztő lénnyé vált. A szél bele kap a virágmintás ruhámba, ami nem sokkal a térdemig ér fel, lábfejemet egy lapos talpú szandiba bújtattam, egy halvány kék színű kardigán van rajtam, nem mintha megfázhatnék… többé már nem. Leülök az egyik sötétebb részen egy padra, lehajtom a fejem, ében színű fürtjeim az arcomba hullanak, így eltakarva könnyáztatta arcom, ami vöröslik, ugyan is mi vámpírok vért könnyezünk… hát nem szexi?

Nem vagyok híve az idegenekkel kötött üzleteknek, és nem is vagyok éppen egy alvilági befolyásos csóka, de a szükség nagyúr, és ha valami olyat kínálnak fel egy újszülött vámpírrablásért cserébe, aminek nehéz ellenállni -úgy is mondhatnánk, hogy lehetetlen-, akkor képes vagy arra, hogy mocskos dolgokba kevered magad, ami talán az egész hátralévő életedre rá fogja nyomni a pecsétjét, de legalább az örök etanol a tiéd lehet.
A három srác temetése után szólított le a fekete kabátos ürge. Alig léptem át a temetőkaput, ő már ott volt. Próbáltam elviharzani mellette -éreztem, hogy engem akar, miattam jött el-, de mikor a nevemen szólított, megtorpantam. Annyi minden kavargott az agyamban, hogy képtelen voltam tisztán látni, és az ösztöneimre hagyatkozni, amikre eddig mindig számíthattam. Túlságosan a temetés hatása alatt voltam ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodni tudjak. Hiszen akkor temették el három emberemet is! Szóval... megkötöttem azt a bizonyos egyezséget, és most itt az ideje, hogy be is bizonyítsam, hogy nem csak légből kapott ígéret volt az egész. Mindig állom a szavam, és a másik féltől is ugyanezt várom el.
Mielőtt láthatatlanul a nő nyomába eredtem, nem egyszer leellenőriztem, hogy a Mestere biztos, hogy házon kívül van-e. Duplán megütném a szőrös bokámat azzal, ha ezt az egyszerű feladatot elszúrnám. Nem csak a megbízóm nyúzná le rólam a bőrt, de a vámpír nő mestere is kitépné a gerincemet, hogy utána azzal verjen agyon. Bevallom őszintén, én soha nem értettem ezt az egész hierarchia, és mester-tanítvány dolgot a vérszopók köreiben, de az én szavam valószínűleg szart sem ér ezen a téren. Nekem most csak az a feladatom, hogy végre hajtsam a rám bízottakat, és ameddig a pasi meg nem érkezik, biztosítsam a csaj testi épségét.
Egy jó ideje már itt lapulok a bokorban, és szemmel tartom a vámpír nőt. Sír. Mmm... micsoda ténymegállapítás!
Ha tényleg annyira esetlen, és tapasztalatlan vérszopó még, mint amilyennek látszik, akkor úgy érzem, hogy nem kell majd túl sokáig dulakodnom a kisasszonnyal. Sőt...
Nesztelenül bújok elő a bokor rejtekéből, és sétálok mögé lassan. Testemmel fölé magasodom, és egy jó ideig csak nézem ezt a törékeny nőt. Vérkönnyeket hullajt. Valami nagyon megérinthette. Na, nem mintha meghatna a dolog. Ez inkább csak egy újabb aduász! Egy szegény, megtört, óvatlan lány, aki törődésre vágyik. Mi lehetne ennél könnyebb préda?!
-Úgy látom valaki ma rettentő keservesen itatja az egereket. - Sóhajtom, és majdnem sikerül egy csepp kis együttérzést is vinnem a hangomba.
-Leülhetek? - Tekintek le rá egy k*vára erőltetett mosollyal a képemen, ami az együtt érző és kedves helyett inkább elvetemültnek tűnik sebhelyes, rideg pofámon. Annyira idegen számomra a bárgyú vigyorgás, hogy azt is elfelejtem már lassan, hogy hogyan is kell.