Telihold van. Hideg, ezüstös fénye kíméletlenül ragyog az égbolt fekete bársonylepedőjén. Most nincs hova elbújni sugarai elől, melyek végigsiklanak a háztetőkön, a fák lombjain, a tavak némán fodrozódó felszínén, és egy farkas vöröses bundáján, amit félig alvadt vérfoltok tarkítanak, ahogy az erdő sűrűjén egy kisebb tisztás szélén sziesztázik egy kielégítő vadászat után. Nem messze tőle egy szarvas teteme hever. Szemei élettelenül merednek a semmibe, a nyelve csak egy kiszáradt húscafat, mely eltátott száját díszíti. A feje kifacsart pózban fekszik. Eltörték a nyakát. Hasát éles karmok szaggatták fel, de belső szervei, puha, vérvörös húsa helyén csak egy hatalmas lyuk tátong. Ő volt az áldozat, a vacsora, és vadásza jóllakottan durmol tőle alig pár méterre.

Félálomban fekszem a fűben. Haza kellene mennem, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Itt és most jó. A természet megnyugtató neszei, az éjszaka illata körbeölel, és érzem, ahogy elcsitul a lelkem. A vadászat izgalma még a sejtjeimben zsibong, bár az adrenalin gőze már felszállt az elmémről. Most békés vagyok, és olyan ritkán tapasztalom meg ezt, hogy áldásként ölelem magamhoz, és nem eresztem, amíg láthatatlan szárnyán majd tova nem lebben magától.

Az álom lopva érkezik. Nesztelenül oson, homlokon csókol, majd mélán szórja rám tündérporát és már libben is tovább, hogy puha sötétségbe vezesse az éjszaka még ébren lévő teremtményeit. Kishalál, azt szokták rá mondani és milyen ráillő a szó. A tudat kikapcsol, a test mozdulatlan húskupac lesz csupán, és ki tudja hol jár a lélek, míg porhüvelye és mentsvára hazug nyugalomban pihen.

Napfényre ébredek, de csak egy kóbor napsugár az, mely szemtelenül keringőzik a szemhéjamon. A pinceablakon furakodott be, hogy ébrenlétbe rángasson félájult állapotomból. Csak a jobb szemem bírom kinyitni, a bal egy feldagadt lila folt csupán, melyen csak egy vékony vonal jelzi hol lenne a szemem. Óvatosan mozdítom meg a vállam és fojtok el egy hangos nyüszítést. A karjaim elzsibbadtak, a csuklómba húsig mar az ezüst, a testemet zúzódások díszítik. Franciaország. Otthon. Egy újabb nap a pokolban, mert nem úgy viselkedtem egy falkatalálkozón, ahogy apám szerint kellett volna. Megadóan hunyom le a szemem, de szívemben egy új, ismeretlen érzés szökken szárba: a dac. Soha többet nem hajolok meg senkinek.

Rongyokkal a számban fekszem, a karom hátracsavarva, a testemen a ruha cafatokban lóg. A fejemet úgy hátrafeszíti valaki, hogy szinte a nyakam töri. Sötét van. A szemem alkalmazkodik hozzá, de kínzómat nem látom, csak az illatáról tudom azonosítani: Brian. Ismét erőszakot vesz rajtam büntetés gyanánt, mert megaláztam több hím előtt azzal, hogy elutasítottam a közeledését. Fáj és egyáltalán nem élvezem. Pusztán csak tűröm, mert nem tehetek mást. Azért mert erősebb. Azért mert idősebb. Azért mert én csak egy nőstény vagyok, akinek fejet kell hajtani a hímek előtt. Most több érzéssel gazdagodom: egyszer még megölöm; egyszer még szabad leszek; soha többet nem alázhat meg senki büntetlenül; soha nem leszek szerelmes.

Maszkabál, és én nem tudom hogy kerültem oda. Elveszetten keringek az embertömegben, és fogom a fejem. Túl sok az illat, túl hangos a zaj. A hegedűk mintha a csupasz idegszálaimat tépnék. Hosszú, vörös, arany brokáttal vert ruhám súlyos, és majd minden lépésnél szinte hasraesem benne. Nem vagyok hozzászokva. Hol vagyok? Kétségbeesetten keresem az emlékeimet, de csak üres képkockák peregnek a fejemben. Karok perdítenek, idegenek ölelnek, elfojtott hangok suttognak, és én üvöltök torkom szakadtából. Filmszakadás. Aztán már csak a halottak szemei maradnak tele iszonyattal, rettegéssel, és vér, mely a falakról olvad le morózus egyhangúsággal, melytől sikamlós a padló, és én magam is abban fürdök szinte bódultan az illatától. Holttestek hevernek mindenütt és eszméletre ébredve rogyok össze, arcomat a kezeimbe temetve.

Mikor újra felnézek, a semmiben lebegek. Csontszilánkok marnak belém, rajzolnak utat a lábam alá, emlékek borzolják a tudatomat. Szabadnak érzem magam, de ezt az utat vérrel és verejtékkel tapostam ki. Fulldoklom és bűntudat marcangol, de a vágyam semmit nem változik. Szabadság-szabadság-szabadság, veri a szívem a komótos ütemet, és tudom, inkább újra ezt választanám, mint a csöndes beletörődést. Megfizetem az árát, ha kell.

Csak peregnek a képkockák és én képtelen vagyok megálljt parancsolni nekik, pedig tudom: álmodok. De az ébredés, ami menekülés lenne az emlékek és a képzelet poklából, elkerül.

Vér, fájdalom, halál. A testem reszket, s a tudatom az álmok fogságában vergődik. Saját elmém feszít keresztre, mint Titus a zsidókat, hogy példát statuáljon, és megadásra kényszerítse a felkelőket. Csakhogy itt nincs se megadás, se tűzszünet, se feloldozás. Önnön lelkiismeretem által kreált purgatóriumban sínylődök, s az elnyomott bűntudat rabláncra ver. Nem menekülhetek, hisz kettészakadni nem tudok. Csak a halál lehetne megváltás, de túl erős bennem az életösztön, s az álombéli elmúlás semmivel sem könnyítené tetteim súlyát. Bár ha a mérleg nyelvét nézem, még mindig adós vagyok pár tonnányi szenvedéssel az életnek és kínzóimnak.

Valaha még hittem a túlvilágban. Reméltem, hogy a számomra láthatatlan fátyolfüggöny túloldalán valaki vigyáz rám. Vártam, hogy megvéd, hogy közbelép, hogy torkon ragadja kínzóimat, és szabaddá emel. Tüzes kardjával sújt le a vétkezőkre, fehér szárnyával betakar, és begyógyítja testi-lelki sebeimet. Aztán az évek múlásával megkopott a remény. Csak a megtörhetetlen tagadás maradt, mely páncélt vont körém, hogy ha más nem, a lelkemet megóvjam a további sérülésektől: nincsenek angyalok. Ha létezik is valami, az csak emberi elme kreálmánya csupán, vagy a démonok játéka; meseszép illúzió, mely a legváratlanabb pillanatban pukkan ki, mint egy túlfújt lufi, hogy arcába nevessen kárörvendőn a lépre csalt áldozatnak. A föld pokol, ahol szenvedésre vagyunk kárhoztatva, ha nem taposunk tűzzel-vassal ha kell, új utat magunknak. Játékszerek vagyunk csupán. S hogy kinek vagy éppen kiknek a kezében? Fogalmam sincs. De talán ilyen érzés lehet megtagadottnak lenni teremtőnk által.

Átúszó képsorok. Köd. Alaktalan masszák. Újabb képváltás és én rettegve várom mivel szembesülök legközelebb. Itt most védtelen vagyok, nem tudok elbújni az emlékek és a fantázia ragadós nyúlványai elől, melyek fojtogató indaként tekerednek körém, és irányítani sem tudom mit szeretnék látni. Ha tudnám, sokkal kedvesebb képeket nézegetnék elmém falai között.

Rángatnak és én kapkodom a fejem, próbálok ellenállni minden természetfeletti erőmmel, miközben rendszert igyekszem találni a véletlenszerűen felbukkanó töredékekben. A káoszban, ami jelenleg engem jellemez. Hol vagyok? Egy sikátor, szürkület, farkasok, tél, és kávé erős illata. Valami dereng. Hasonló történt már velem, és nem lett jó vége. Kisurrantam otthonról, mert meguntam a készülődést, a feszültséget, azt a töménytelen agressziót, ami körülöttem hullámzott, na meg a hímek kurjongatását, akik már alig várták, hogy kitörjön a háború, a forradalom, ami a küszöbön állt. Órák múlva bukkantak rám apám fogdmegjei, és vonszoltak haza, miután kitöltötték rajtam a vágyukat. Nem! Ezt nem akarom! Elég volt! Szemeim borostyánszínben tündökölnek. A rettegés fogja le ösztöneim és a belém nevelt engedelmesség, mely harcot vív akaratommal: már nem vagyok alárendelt, sem szolga, sem jólnevelt baba! Nem köt sem szó, sem eskü, hacsak nem anyámnak, ki a lelkemre kötötte: emberek közelében emberként kell viselkednünk, mert ők azt hiszik, mi csak a rémmesék alakjai vagyunk, akik ijesztgetésre jók csupán a gyermekeknek.

Idegen, acélos hang harsan az utca felől. Már a sikátor közepénél járunk, mégis, éles alakként rajzolódik ki előttem az érkező. A döbbenet felülírja a félelmem és térdre kényszerít, pedig menekülhetnék, hisz fogvatartóim már a jószándékú ismeretlen felé nyomulnak az ölés ígéretével. Sikoltanék, de időm sincs rá. Láthatatlan erő nyomja őket a földre. Hallom a csont repedését, a fájdalmas nyüszítéseket. Nincs bennem sajnálat, sem részvét. Csak némán nézem fetrengésüket, majd azt, ahogy elrohannak, otthagyva engem prédának.

Puha kérdés súrolja a fülem, ostromolja a tudat ledermedt gátjait, hogy választ csiholjon, s én nem értem. Ki ez? Mit keres itt? Így történt? Zavartan rázom meg a fejem. Tekintetemben jó adag bizalmatlanság csillog, ahogy engedem, hogy felsegítsen. Érintése meleg, barátságos de én képtelen vagyok anélkül tekinteni rá, hogy ne a hátsó szándékot lássam. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne sírva borulni a nyakába. Vagy inkább a mellkasára. Felemelem a fejem, hogy az arcába tekintsek, hisz jóval magasabb nálam, és én eltörpülök mellette. Komoly arcvonások, hideg kék, a telet idéző szempár, erőteljes testalkat. Katona. S én annyi mellett elmentem már, köztük élek évtizedek óta, s tudom, nem lehet bennük megbízni.

Teszek egy óvatos lépést hátra, majd eszembe villan az illem. Apró pukedli, tökéletes, – hisz apám ezt követelte meg – épphogy csak előre hajtott fej. A mozdulattól a hajam előrebukik, de nem mozdulok.
- Igen. Köszönöm a segítségét. – emelkedem fel végül a szavak kíséretében, majd elnézve mellette az utca felé pislogok. Még mindig zavart vagyok, és nem értem mi történik. Próbálom a helyére illeszteni a képkockákat. Honnan került ide? Vagy csak az elmém űz velem tréfát, és próbál megnyugtatni azzal, hogy megmentőt kreált a számomra? És ha igen, miért pont katonát? Olyat, akiktől megtanultam félni. – Öhm… ha nem probléma, most már igazán illene hazamennem.

Hangom suttogás csupán, nem csendül benne akarat. A szívem nem húz vissza oda, ahol az otthonom van. De itt sem akarok maradni kettesben ezzel az ismeretlennel, aki isten tudja mit forgat a fejében. Közben a döntés is megszületik a fejemben: egyszerűen nem érdekel mi okból változott az emlékkép, vagy én emlékszem-e rosszul. Csak örülök, hogy lélegzetvételnyi szünetet kapok a rémálmok tengerében.

Zavartan simítom le a ruhámat, és teszek pár lépést oldalra, hogy minél nagyobb ívben tudjam kikerülni, míg az utca felé araszolok. Lehet, hogy csak a tudatalattim kreálmánya, de az eddig lejátszott képsorok alapján közel sem biztos, hogy a történet folytatása boldog végkifejletet eredményezne.

Az emlékeim csupán kósza vonalakból és pacákból álló színkavalkád egy üres vásznon. Hisz ki emlékezne pontosan több évtized vagy éppen évszázad távlatából egyetlen nap történéseire, hacsak nem erős érzelmek kapcsolódnak hozzá. De akkor is csak a jelenet az, mely megjegyzést, cetlit kap, és elmerül az agy egyik feneketlen fiókjában, hogy ha a szükség úgy hozza, bármikor elő lehessen venni.

A kézcsók zavart szül bennem. Finoman húzom el a kezem, és nem, nincs az az isten, vagy bármilyen más hatalom, hogy a szemébe nézzek. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor bántak velem születésem óta hölgyként, pont ezért lekezelni sem tudom a helyzetet. Csak biccentek szavaira, ujjaim ösztönösen kapaszkodnak ruhám anyagába és gyűrik meg, miközben a mocskos utcakövet bámulom. Légzésem már csillapult, de a szívem még mindig kalitkába zárt madárként verdes testem börtönében a félelem zászlaja alatt. Nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy katona mentett meg a társaitól, még ha nem is egy csapatba tartoznak. Nem értem az indokait. Mit vár cserébe? Mit várhat? Nincs semmim, amit adhatnék. A párizsi alfa lánya vagyok, apám nevét rettegi mindenki, és csak suttogva beszélnek róla, de a lánya csak egy porszem csupán. Említésre sem méltó. Egy tüske a körmük alatt, amit nem lehet kivájni, mert érdekükben áll, hogy életben maradjak és hasznosítani tudjanak. De én csak gondot okozok, mert a makacsságomat, a dacot, melyet állandó kegyetlenkedésük szült, már nem tudja felülírni az alázat és engedelmesség.

Neve hallatán kapom fel a fejem és merülök el a kék szempár hűvösében és tisztaságában. Tágra nyílt zöld lélektükreim kérdő ámulattal kapaszkodnak belé, és egyszerűen nem hiszek a fülemnek. Ez csak valami tréfa lehet, igaz? Mióta vártam, hogy egy angyal mentsen meg nyomorom okozóitól, s most itt áll előttem. Igaz, nincs szárnya, sem glória a feje felett, vagy tüzes kard a kezében, és nagyon is valóságosnak, emberinek tűnik, de a név egy pillanatra megpengeti bennem a remény fásult húrjait. Érzelmek áradata duzzad a mellkasomban, de csak hallgatok. Ennyi a bizalomhoz még nem elég, de rést üt a magam köré épített védőbástyán, és nem tudom eldönteni építkezni akarok, vagy hagyjam, hogy ostrom alá vegyen, és lerombolja a falakat.

A kérdés visszaránt a kegyetlen valóságba. Nem engedhetek valami idegennek csupán holmi belső kényszernek engedelmeskedve, mert szomjazom a kedvességre, a figyelemre és a szeretetre. Tisztában vagyok a hibáimmal, tudom mivel lehet sarokba szorítani, és pont ezért igyekeztem mindig is elkerülni a hasonló helyzeteket. Mert a kedvesség gyengeséget szül bennem, megrengeti kegyetlenség szülte lelkivilágom, s az összeomlás veszélye Damoklész kardjaként lebeg a fejem felett, aminek a következményével még csak számolni sem tudok. Mégsem tudom megállni, hogy ne rázzam meg tagadóan a fejem a kérdését hallva, hiszen ez az igazság: nem akarok hazamenni.

Szégyenkezve sütöm le a szemem, bár tudom, okom nincs rá, hisz a helyemben más már rég megszökött volna, vagy leveti magát egy szikláról, míg én csak tűrök, dacolok a sorsommal, és elszenvedem ellenkezésem minden eredményét. A hasonlat halvány mosolyt csal az arcomra. Pont illeszkedik néma eszmefuttatásomhoz.

- Elkerülni a véget úgysem tudom. A szoroson át kell kelnem. Csak az időpontra tudok hatással lenni, magát az eseményt megváltoztatni nem tudom.

Hangom pusztán csak suttogás, egy sóhaj ajkaimról, mely átkozott sorsról mesél, és üvölti kínját a lassan közeledő éjszaka mélyére.

- Rendben van. – karolok belé pár pillanatnyi töprengés után, és hagyom, hogy a kávézóba vezessen, bár továbbra sem pillantok rá. A döntést nem holmi kényszer szülte, és a bizalmatlanságom is épphogy csak enyhült egy cseppet a szavai által. Sokkal inkább a kíváncsiság volt, ami felülírta a félelmemet és arra bíztatott, hogy tartsak vele. Na meg a szavaiban rejlő igazság: a szoknyám nemcsak hogy nedves, még koszos is. Az apámra tett megjegyzésére nehéz sóhajt szakad ki belőlem, amit képtelen vagyok elfojtani, és szomorú mosollyal rázom a fejem. – Ne haragudjon, hogy megkérdőjelezem az erejét, de nem hiszem, hogy az apámmal elbírna. – A szavaim komoran csendülnek, a hangsúlyom egyértelműen jelzi, hogy hiszek abban, amit mondtam. Úgy lettem nevelve, hogy az apám, az alfa az Isten, és ez az érzés túl mélyen gyökerezik még bennem ahhoz, hogy könnyedén át tudjak lépni felette, és megkérdőjelezzem a valódiságát.

Pironkodva lépek be a karján az ajtón, és igyekszem minél gyorsabban átsuhanni a termen, a lehető legkisebbre húzva össze magam, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést. A büntetés, ami a hátam mögül leselkedik rám, már épp elég nagy. Nem kell, hogy még az is tetézze, hogy egy idegen férfival mentem el teázni, engedély nélkül. Ráadásul elég viharverten festhetek a sikátorban történtek után.

Óvatosan foglalok helyet, a lehető legtávolabb tőle. Eligazítom a szoknyámat, végigsimítok a hajamon, hogy egy kicsit rendbe szedjem, végül a csészére fonom az ujjaim. Pörögnek a gondolataim, szárnyal a képzeletem, hiszen még mindig nem tudom MI is Ő. Csak reménykedem egy csodában, az elmém hazug játékában. Óvatos pillantást vetek rá sűrű szempilláim mögül. Lélektükreimben apró, aranyszín pöttyök jelzik izgatottságomat, ahogy kicsúszik számon a kérdés, amely már percek óta kopog az elmém falán.

- Ön angyal?

Úgy lopom a némaságba a szavakat, mintha óriási titkot súgnék. A kérdés gyermekien ártatlan, és híven tükrözi egy pillanatra a tisztaság megmaradt szikráját, amit elrejtettem mélyen magamba. Bár a testem felnőtt, az akkori énem – a nevelés következményeként – félig gyermeki szinten maradt. Mégis ott húzódik a háttérben a mostani személyiségem árnya, s tán mindketten tudjuk: bár nem feltétlenül direkt történt, de a kérdés csapdát rejt. Hisz ha tagadja, lehetőség van arra, hogy lerombolja azt az apró, halványan pislákoló bizalomkezdeményt, ami a szívemben ragyog; ha elismeri, akkor meg valószínűleg bizonyítékot kérek és remélek, s tán még kérdőre is vonom.

Megmosolyogtató a farkaslány múltbeli énjének kissé suta oldala. Persze ezt nem engedem kiülni az arcomra, inkább a kedves, bizalomkeltő arckifejezés marad. Nem most kezdtem a színészesdit, így a legkevésbé sem esik nehezemre ennek fenntartása. Rezdülései mind visszhangot vernek bennem, egyrészt, mert a tudatában vagyok, másrészt női lényéből kifolyóan, melyre érzékenyebb vagyok rendem folytán. Épp ezért, amikor bedobom a nevet, ő rá is harap a csalira s végre a szemembe néz, melynek van kissé delejes hatása... Ez pedig végül oda vezet, hogy enged kérésemnek, amit örömmel nyugtázok, hiszen bizonyítja, hogy jó eszközökkel dolgozom. Sokkal kellemesebb így neki is, tehát főleg az ő érdekeit szolgálom. - Bizonyos szempontból igaza van. Bár az események megváltoztatására igen is van módja az embernek... csak jókor kell cselekedni. - jegyzem meg mosolyogva. Tényleg van lehetősége az embernek kitörni, csak az eredmény kétes mindig. Ha sikeres, akkor jól jár az ember, ha nem, nos... bármilyen rossz kimenetel lehet. De akkor is az ember a saját döntésével elégedett lehet, mert azt a maga uraként hozta meg, bármilyen eredménnyel is jár. Végül tényleg jól dönt Luna, így karon fogva kísérem be a kávézóba. Lényem most kelt némi feltűnést, így rá is felfigyelnek, elvégre tiszti egyenruhában vagyok egy lehetséges katonai puccs napján, de tudom, hogy a puccsból semmi nem lesz... azonban az emberek megfordulnak kicsit utánunk, viszont ezen azzal segítek, hogy gyorsan rendezem a helyzetet: kis szalont bocsátanak rendelkezésünkre, így kettesben lehetünk, kíváncsi tekintetektől távol. - "Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek." - adom meg a választ fejcsóválva Luna keserű hangnemű kijelentésére. Hogy ne lenne annyi erőm? Ugyan! Még angyalként is megvolt. Jó, bosszúálló voltam, ez pedig erőt jelent. - Nem önhibájából, de elég szűk a kegyed világa, semhogy tudná, vannak nagyobb halak is a kegyed házi istenénél... - jegyzem meg finom mosollyal. Nem kérkedek erőmmel, mert fölösleges lenne. Egyszerűen maradok a bibliai kijelentésnél, meg a magam kis plusz magyarázatánál. Kérdésén sem lepődök meg annyira, hiszen én tettem meg a ráutaló magatartási elemeket, így nem lepődtem meg annyira kérdésén, még ha nem is tudtam, mikorra várjam. - Egyeseknek angyal. Másoknak démon. - közlöm röviden és lényegre törően, majd kortyolok kávémból, míg a csésze pereme felett továbbra is őt figyelem. - Ilyenek az Úr akaratát teljesítő Bosszúállók.

Nem örülök a hirtelen jött figyelemnek. Megszoktam, hogy az esetek többségében semmibe vesznek, és láthatatlan senkiként közlekedhetek. A sok szempár feszélyez, zavart kelt amúgy is csak látszólagos békémben, és szívem szerint elsüllyednék, vagy elbújnék valami sötét lyukba. Vagy egyszerűen csak elfutnék. De húz a kíváncsiság, és a vágy, hogy megtudjam kicsoda, így legyűröm a késztetést, hogy a szoknyát a nyakamba kapva rohanjak neki az éjszakának, minél messzebb a kíváncsi tekintetektől.

Szerencsére elvonulhatunk egy kis szalonba, ahol végre én is fellélegezhetek. Az idézet ismerős, bár a Bibliát tanulmányozni nem volt sok kedvem, tekintve, hogy a hitem darabjaira hullott jó pár éve. Pont ezért nem is jelent semmit. Majd ha látom a hegyet sétálni, akkor esetleg lesz egy mustármagnyi hitem is. Viszont a szűklátókörűségemet tagadni nem tudom. Elpirulva húzom magam még kisebbre, és pusztán csak dacból bukik ki belőlem a válasz.

- Nem a házi istenem. És Isten amúgy sem létezik.

A keserű gyermekkor és a fájdalmas tapasztalatok mindent kiirtottak bennem ezzel kapcsolatban, bár ennek ellentmond a következő kérdésem. Izgatottan várom a választ. Úgy csüngök a szemén, az ajkán, mintha csak a megváltást osztaná, és magam sem tudom, miben reménykedem: az igenben, vagy a nemben. A válasz viszont még engem is meglep. Enyhén elnyílik a szám. A kávét kortyoló alakot fürkészve dőlök hátra. Bosszúálló. Van ilyen is? Nem Őrangyal? Nem azért jött, hogy megmentsen? Lassan kihuny szememből a fény, ahogy keringőt járnak a gondolataim.

Erőszakot teszek a saját elmémen. Hasogat a fejem, de ki akarok törni a múlt fogságából, és ha csak pár pillanatra is, de sikerül. Átsejlek fiatalkori másomon. Smaragdzöld szemem hideg fénnyel ragyog. Elemi tűz lobog benne, vad düh táplálja szikrázását. Önkéntelenül húzza ki magát a testem, felvéve egy nagyon is önbizalommal és törhetetlen bizalmatlansággal felépített személy testtartását. Szólni nem tudok, csak a szemem szórja néma átkait: Hol voltál mikor szükségem lett volna Rád? Nem most kell előbújni a puha takaród alól, mikor már a múlt csak keserű, kiábrándító emlék, melyen változtatni nem lehet. Mert emlékszem: SENKI nem segített a bátyámon kívül! Végül keserű sóhajjal megadom magam, és visszahúzódok az agyam egy rejtett zugába, ahonnan eddig is figyeltem az eseményeket.

Kábán rázom meg a fejem. Nagyon elgondolkodtam, de az tény, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a kijelentéssel. Lélektükreim még mindig az arcát pásztázzák, végül lemondó, szomorú mosollyal engedem kezeimet az ölembe, és pillantok le rájuk.

- Már mondtam. Nem hiszek az Úrban. Nem tudom mit jelent a Bosszúálló, bár halvány sejtésem van róla, a nevéből következtetve. De nem értem miért van itt. Velem. Mit akar tőlem? Miért segített? Miért szólt hozzám? Mi a szándéka velem? És hol volt, mikor gyerekként megszámlálhatatlan alkalommal lógtam a pincénk falán, bezárva, éhezve, ahol csak a fájdalom létezett számomra? Hol volt mikor alig egy hete Brian megint megerőszakolt? Akkor hol volt akár Maga, akár az Úr? – Hanglejtésem a szavakkal együtt változik, és lesz egyre dühösebb, kiábrándultabb, számonkérőbb. – Szeretnék hinni magának. Komolyan. De nem tudok. A Maga Istene még egyszer nem segített nekem eddigi életem során, és pont ezért nem értem miért pont most.

Fiatal vagyok, nagyon is, alig pár évtizedes, de mintha évszázadok súlyát cipelném a vállamon. Meggörnyedek alattuk és fáj, nagyon fáj. Könnyek tolulnak a szemembe, melyek ellentmondanak utolsó szavaimnak, melyeket már rideg komolysággal közöltem.

- Nem léteznek csodák, ahogy jószándékú, önzetlen cselekedetek sem. Vagy meg tud engem menteni? Meg tud védeni? Vagy tegyem fel úgy a kérdést, hogy meg akar? Valószínűleg nem. Akkor miért jött? Miért kínoz? Nem elég, amit eddig átéltem? MIT AKAR?

A sós cseppek már az arcomon poroszkálnak csöndes egyhangúságban, de mégis felemelem a fejem és ránézek. Nedves szemeim csillagokként fénylenek sápadt arcom mélyén, ujjaim idegesen, öntudatlanul mozdulnak, ahogy különböző akkordokat fogok le a levegőben. A hegedűm kellene, hogy ráncba szedjem magam. Hogy képes legyek tovább lépni. Hogy el tudjak vonatkoztatni ettől az embertől, aki reményt adott, és hogy el tudjam azt újra temetni, mert nem tudok, nem akarok, nem merek hinni neki. Mert ha csalódnék, azt nem élném túl.

Rengeteg kérdés, amely a levegőben lóg, de igazán nem várok rájuk választ. Hisz ugyan mit mondhatna? Kifogásokat. Azokból meg nem kérek.

- Ha van is, vagy lett volna mód az események megváltoztatására, azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem: már rég elkésett. Alig pár évtizednyit csupán.

Ügyes kislány.

Őt már nem érdekli az üdvözülés. Egyszerűbb nem hinni, mert nincs csalódás. Hiszen mi támasztaná alá egy név nélküli, láthatatlan lény létezését, aki állítólag őrködik felettünk? Ha ez valóban így lenne, nem lennének háborúk, nem lenne éhínség, gyermekbántalmazás, erőszak, és még lehetne sorolni a bűnöket vég nélkül. A hit, és a trónján ülő szakállas férfi képe csak arra jó, hogy megvezesse a gyengéket, hazug támaszt adjon, és legyen kit szidni, ha az élet nem azt hozza, amit az ember vár, vagy éppen remél. De engem nem az állítólagos Úr bántott, hanem az apám, a falkám. Ha létezik is, akkor csak végignézte a történéseket, és jót szórakozott az emberi kegyetlenségen.

- Nem a rómaiaknál vagyunk.

Csak egy apró megjegyzés, amit pusztán a makacsság szül, mert nem akarom beismerni mennyire igaza is van a férfinak. Hiszen mit mondhatnék? Hogy így neveltek? Ezt verték belém évtizedeken át? Hogy büntetést kaptam, ha nem áhítatos tisztelettel néztem az apámra, és nem vetettem szinte a lábai elé magam, ha ő úgy kívánta? Igen. A falkában az alfa az Isten. De ő legalább kézzelfogható, még akkor is, ha inkább hajaz Luciferre, mint egy jóságos szentfazékra.

Hitetlen bizonytalansággal fogadom szavait. Elég erős kétségeim vannak a kijelentésével kapcsolatban, miszerint előtte állt.

- És valóban egy öregapó?

Csúfondáros a kérdés, és csak későn kapok észbe, hogy valóban kimondtam a szavakat, és nem csak a gondolat szülte hangtalan és szarkasztikus megjegyzés lett belőle, mint aminek szántam. Igen, most ébred és épül bennem a tudat, ami a későbbi énem alapja lesz, bár én ezt még szégyenkezve próbálom bújtatni, hisz nem illik ahhoz a képhez, melyet jóatyám elvár tőlem.

Zavartan korzózom a tudatom mélyén. Furcsa gondolatok futnak át az agyamon és nem igazán tudom hova tenni őket, bár a valódiságuk kissé megingatja az elképzeléseimet. Valóban: miért is nem őrültem meg, vagy vetettem véget önkezűleg az életemnek? Miért arra az útra léptem, hogy elszökjek, és vállaltam az üldöztetést és minden azzal járó problémát, csak hogy szabad legyek? Mi volt az, ami a töménytelen, vég nélküli harag, gyűlölet és félelem tornácán életben tartott? A beszélgetésre csak fél füllel figyelek, mert saját gondolataim jelenleg jobban lefoglalnak.

Üres tekintettel hallgatom a magyarázatot, és csak egyetlen szó dübörög bennem: kifogás, kifogás, kifogás. Bár az előbbi elszólásom miatt szégyenkezem, de nem tudom megállni, hogy ne válaszoljak.

- Nagyon sajnálom, ami Önnel történt, de nem motivál a tudat, hogy majd esetleg párszáz vagy akár ezer év múlva felülhetek egy kispolcra a sok szenvedés eredményeként. Nem akkor lesz szükségem megváltásra, hanem most. – Pár pillanatra kibillent egyensúlyomból a kijelentése, de aztán tagadóan megrázom a fejem. – Biztos, hogy nem egy olyan valakitől, akivel még életemben nem beszéltem. Ha létezne, olyan vagy ahhoz hasonló dolgok, amiket én megéltem már, nem történnének meg. Mert ugyan mi oka lehet arra egy állítólag bármire képes lénynek, hogy fájdalomra és szenvedésre ítélje Önnön teremtményeit?

A hangulatvilágításra ráncba szalad a homlokom, de a következő pillanatban egyszerre több érzés és inger rohamoz meg. Tátva marad a szám – nem kicsit, hanem nagyon – a szemeim hatalmasra tágulnak. Csodálkozva és félelemmel telve meredek rá. Az átható hang késként vág keresztül rajtam, a hatalom sűrű levegőként vesz körbe, melyben lélegezni is alig tudok, merek. Létezik! Egy angyal áll előttem kézzelfogható valóságban, mennyei izzással karöltve. Észbe kapok, és pillanatok alatt ugrok fel a székről, hogy térdre rogyjak előtte, fejemet lehajtva, tisztelettel. Talán mégis meghallgatásra találtak az évekkel ezelőtt a sötét reménytelenségben elsuttogott imák.

A kérdése arcul csap. Remegve, reszketve szűkölök a padlón, és várom, hogy lecsapjon rám, de válaszolni nem merek. Hogy is szólhatnék egy ilyen lényhez, aki ennyivel felettem áll, és egyetlen pillantásával porrá omlaszthat akár, ha azt akarja? Hogy mondhatnám el neki, hogy bár a hitem talán visszaadta, de a véleményem mit sem változott, mert ettől még a múlt megtörtént, és ezt a jelenés nem teheti semmissé. Akkor és ott nem volt semmi és senki más, csak én. Nem merek ránézni, pedig érzem, hogy engem néz, érzem a késztetést, hogy őt nézzem, hogy magamba szívjam a fényét, az erejét. El akarom nyelni, meg akarom kapni, de csak azért, hogy felhasználjam a szabadulásomhoz. Nem a testi vágy hajt, csak lélekben akarom magaménak tudni. De csak némán várom a büntetésem, ahogy mindig is tettem. Mert ezt nevelték belém, és Neki ellentmondani érdemes sem lenne.

Gondolataim kusza labirintusából fényáradat ránt ki, és még én is elhűlve nézem a szárnyas lényt, kinek ragyogása majdhogy nem elvakít.

Nem állok le vitatkozni, nem is tudnék. A férfi olyan dolgokról beszél, amin még sosem gondolkodtam, így véleményt sem tudok alkotni róla, így jobbnak látom csöndben maradni, bár a „kegyed fajtája” megjegyzésre vékony vonallá préselődik a szám. Leteremthetném. Igen. Hiszen honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy ítélkezzen felettem, vagy akár a falkám felett? Semmit nem tett, csak figyelt láthatatlanul és tétlenül, mint egy sötétben settenkedő tolvaj, már ha valóban az, aminek mondja magát.

A kérdésemre, bár nem vártam, mégis választ kapok. Felszalad a szemöldököm. Egyrészt, mert a szavak olyan megfoghatatlan dolgot írnak le, amit felfogni sem vagyok képes, – bár pont ezért képtelenségnek tűnik számomra – másrészt meg igencsak lekezelőnek hangzik, ahogy előadja.

- Már elnézést, de nem vagyok egy ostoba, tudatlan kis parasztlány. – csattanok fel. Önérzetesen húzom ki magam egyetlen pillanat erejéig, hogy aztán zavartan fordítsam el a tekintetem. – Bocsásson meg a kirohanásomért. Nem tudom mi ütött belém.

Pedig lenne még mit mondanom, hiszen ha elfogadnám, amit a Bosszúálló mond, akkor az az Isten leginkább csak válogatott szitkokat kapna tőlem, és én is lesüllyednék a templomba ügető szerencsétlen birkák közé, akik képtelenek vállalni a felelősséget a saját életükért. Ugyanakkor a szégyen pírja lángol az arcomon, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen viselkedésre vetemedtem a nevelésem ellenére, egy vadidegen előtt. Reménytelen kis sóhaj szakad ki belőlem. Nem értem magam. Annyit tudok, hogy változom, de nem látom mindez hova vezet. Vagy csak nem akarom látni, hiszen ha apámmal így beszélnék, ismét a pincében találnám magam, és biztos, hogy nem érné be annyival, hogy bilincsbe ver és párszor megkorbácsol. Így hát marad az alázat, és az engedelmesség, melynek rabláncai fájó kényelmetlenséggel tartanak fogságban, és szítják bennem az ellenkezés és düh lángjait, melyeket egyre nehezebb elfojtanom.

Magamban fortyogok. Az önmarcangolást az utóbbi időkben tökélyre fejlesztettem. Olyan ellentmondásos érzések, gondolatok töltik meg teljes lényemet, amik szinte kettészaggatnak. Nem is igazán figyelek arra, amit mond, amíg el nem hagyja ajkát a kísértő szó: szabadság. Felkapom a fejem. Zöld lélektükreim reménytelin csillannak, ajkam kissé elnyílik, egész lényemre a vágyakozás borít lángoló palástot, hogy annak az apró, kicsi magkezdeménynek, ami még a lelkem mélyén szunnyad, adjon éltető erőt, bátorságot, és töltse meg tartalommal, hogy szárba tudjon szökkenni.

Igen. Erre vágyom. A szabadságra. Ez lüktet bennem egyre erősebben, ez zaklatja fel vérből és fájdalomból csiszolt lényem az utolsó sejtig. Ez késztet arra, hogy lerázzam átkos igámat és szaladjak a világba, faljam a kilométereket, és elszakítsam az utolsó métellyel mérgezett köteléket is, mely a családomhoz és a falkámhoz köt.

Szívverésem, mely meglódult, csak lassan csillapodik, ahogy kihuny a fény a szememben. Nem lehet. Nem szabad. Alexet sodornám veszélybe, ha esztelenül bolygatnám azt az illúziókból felépített ketrecet, ami zárva tart. A kimondatlan fenyegetés minden pillanatban a fejem fölött lóg: ha én hibázok, nem csak én fogom elszenvedni a következményét, és ez fogja vissza igazán a tetteimet, még ha tisztában is vagyok vele, hogy Alex túl nagy érték ahhoz, hogy egy nőstény miatt feláldozzák.

A térítő szavak csak szítják bennem az elkeseredést, a reménytelen vergődést, hiszen a tudat, hogy a vágyam csak egy tört szárnyú madár, elemi erejű káoszt kavar bennem. Ökölbe szorított kézzel csapok az asztalra, mely megremeg ütésem alatt. Lehet, hogy nőstény vagyok, lehet, hogy fiatal, de a bennem élő farkas éppoly erővel bír, mint bármely vele egyidős társa.

- Nem kell a szónoklat! Ez sületlenség! Már hogy lenne a szenvedés lehetőség a megigazulásra? Mi jó születhet belőle? Semmi! Csak gyűlölet, harag és öncsonkítás. Még hogy az Úr útjai… az Ön Ura egy szadista, aki élvezettel nézi a földön élők fájdalmát.

Az égi jelenés, ami pillanatokkal később materializálódik előttem, mellbevág. A földön térdelve reszketek és várom, hogy tisztátalan szavaimért lesújtson rám. Hogy megérdemelném-e? Talán. Magam sem vagyok biztos benne. Hogy hiszek-e? Az angyalokban most már igen, bár a dühöm mit sem enyhült feléjük. Istenben? Nem.

A felszólításnak képtelen vagyok engedelmeskedni. Továbbra is a padlót és a cipőmet fürkészem. Nem létezik olyan hatalom, hogy még egyszer rávessem a pillantásomat. Nem érdemlem meg. Tiszteletlen voltam, hagytam, hogy mélyben szunnyadó lázadó énem kitörjön, és most ez a büntetésem. Miért nem voltam képes csöndben maradni? Miért nem vagyok képes eleget tenni apám parancsainak? Engedetlen vagyok. Megérdemlem a halált.

Összekoccannak a fogaim, ahogy felhúz, megmerevedik a testem, hogy pár másodperccel később már rémülten húzódjak el Tőle a kezeimet tördelve. A vállam előre esik, és igyekszem magam olyan kicsire összehúzni, amennyire csak lehet, miközben behátrálok a szoba egyik sarkába. Nem illúzió, nem káprázat. Tényleg valóság, amit látok és ez az ájulás és kétségbeesés szélére hajszol.

- Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned. Kérlek, bocsáss meg.

Könnyek folynak az arcomon. A gyalázat, amit elkövettem fojtogat, mélyre vájja belém mérgezett kampóit, hogy aztán darabokra szaggasson. Fogalmam sincs mit kellene tennem, csak azt tudom mit akarok tenni: elfutni, magam mögött hagyni és elfelejteni, még ha tudom is, hogy ez nem teszi semmissé, amit Ellene elkövettem, és bűnbocsánatot sem nyerek általa. Most már szinte biztos vagyok benne: elkárhozok és a pokolban fognak halotti tort ülni fölöttem a démonok.

- Ugyan, a kegyed dühe természetesen fortyant fel. - legyintek, hiszen a legkevésbé sem hatott meg kirohanása. Kétségtelen, hogy felsőbbséggel kezelem, na de az angyalok már csak ilyenek... a maguk felsőbb igazának tudatában teljesen ilyennek tűnnek s éppen ez sem segítené elő kapcsolatukat a halandókkal, ha a maguk valójában mutatkoznának és sok időt töltenének az emberek között. Isten akaratának evilági küldöttei, mit is vár az ember? Érzem és látom Luna vívódását, a kétségeket, a fortyogó indulatokat s mindezt remeknek tartom olyan közel esik mindez a pokolhoz, amennyire csak lehet. Istentagadása, lázadása, már-már káromló gondolatai remek táptalajt jelentenek s én mint gyakorlott fazekas, úgy formálom az agyagot a kezeim között. Persze lelki értelemben. Megcsillantom előtte a reményt, a szabadságot, mint mézes madzagot, de közben el fogom azt húzni előle. Egy angyal se tehetné és tehette volna meg ezt, és ezt látnia, tudnia kell. A térítő szavakat viszont megkapná, így én is megadom neki. - Valóban nem vezet sehová? Ott van Jób, aki a legmélyebb földi poklokat megjárta... vagy Jézus, akinek szenvedései üdvözítenek. És ezek után mondhatjuk, hogy nem vezet sehová a szenvedés? - belső énem fergetegesen kacag ezen, hiszen az ilyen fokú naivitásra is csak egy angyal képes, én pedig jól hozom a szerepet. Bár lehet a teljes valóban történő megjelenéssel kiesem a szerepből, de valahol mégsem, hiszen egy bosszúálló megteheti és meg is tenné... és a hatás nem is marad várakozásaimon alul, ami azt illeti. Hatással van a nőre és ismét elindul benne valami, de ez se az, aminek bármelyik valódi angyal örülne. Én viszont nagyon is örülök neki. - Bennem már nem kételkedsz, pontosabban a létezésemben. De minden másban igen, amit mondtam. Nem akarod és így nem is tudod hinni. Én pedig nem tudok neked segíteni. Nem tehetem. - adom meg a higgadt választ. Tényleg nem tehetné az Úr parancsa nélkül senki, egy bosszúállónak ez a dolga. - Az iménti tettemmel is messze mentem, nem is fog elmaradni a büntetésem a mennyekben. De nem nézhettem tétlenül... - teszem még hozzá. A mennyek törvényei a tűzbe űznek ilyenért, ez az igazság ismételten. Az igazság fáj és gonosz. Én tudom már és most Luna is megtudja. Az irgalom Ura a legkevésbé sem irgalmas itt a földön...

Nem látom, nem tudom, hogy csak madzagon rángatott marionett bábu vagyok. Nem több egy játéknál, mely remekül elszórakoztathat másokat. Illetve tudom, hogy ezért létezem, de hogy egy magát angyalnak valló lény is így bánjon velem, az meg sem fordul a fejemben. Naivan azt hiszem, egyenlőként kezel, emberként, értelemmel bíró lényként, akinek, még ha csak időszakosan is, de megadatott általa a szabad véleményformálás joga, és érzéseinek valós megélése.

- Nem érti mit mondok, igaz? Pedig úgy gondoltam az, hogy valaha ember volt, és Ön is megjárta a poklot, segít abban, hogy felfogja, amit mondani akarok. – Beletörődő sóhajjal fogadom a szavait. Nem is értem mit töröm magam. Egy Angyalnak próbálok megmagyarázni valamit, amihez érzések, megélések kellenének. Úgy tűnik túl régen halt meg. – Az összes példa, amit felsorolt csak az én igazamat támasztja alá. Az Úr által teremtett világ, már ha valóban Ő formázta, semmi másra nem jó, csak hogy élő áldozatként botorkáljunk végig egy kínzókamrákból álló életúton. És hiába vár a végén a halál UTÁN az üdvözülés, ha az emberek ELŐTTE várják a segítséget és megváltást. Inkább hagyjuk. Ön nem tud meggyőzni a saját igazáról, én meg hiába hajtogatom az enyémet, mert süket fülekre talál. Ez pusztán csak egy sziszifuszi vita, ami nem vezet sehová.

Az átváltozása – vagy megjelenése – borít fel bennem mindent, és a végén már a sarokban szűkölök a bocsánatáért esedezve. A szavai most kivételesen a valódi érzéseimet és gondolataimat tükrözik vissza, amelyeknek nem tudok ellentmondani. Hogy is tehetném? Hisz igaza van. De még ha nem is lenne, ki vagyok én, hogy egy ilyen Hatalmasságot helyreigazítsak?

A büntetés szóra összerándulok, mintha korbáccsal vert volna végig rajtam, és szorosan lehunyom a szemem. Még csak elképzelnem sem kell a dolgot, hiszen az emlékképek elemi erővel törnek fel bennem, és rántják görcsbe a gyomromat: nekem ez az életem. Ezt osztotta a Sorsnak csúfolt vakvégzet. Vagy csak rossz csillagzat alatt fogantam. A következményeket tekintve igazából lényegtelen. És most is valószínűleg ez vár rám, hiszen már jó fél órája vonultam félre egy férfival, külön szobába, és apámnak mindenhol vannak besúgói. Valószínűleg már tud róla.

A rettegés fokozatosan kebelez be, nyálkás teste körbeláncol, és groteszk manóarcán csúfondáros vigyor ül. Mellkasom gyors ütemben emelkedik és süllyed, ahogy zihálva kapkodok levegő után, homlokomra verejték csapódik ki, és láthatóan elsápadok. Haza kell mennem. Minél gyorsabban, annál jobb, mert akkor talán kevesebb büntetéssel is beéri majd. Hiú, csalóka remény, de ez tart talpon. Az, hogy Ő büntetést kap, már el sem jutott a tudatomig. A szó megrántotta láthatatlan láncaimat, melyet a kegyetlenség pányvázott körém, és én engedelmesen hajlok az akaratának. Erőtlenül lököm el magam a faltól, az ujjaim görcsösen markolják a ruhámat, s a szemeimben, mikor kinyitom, csak az iszonyat, a belémnevelt engedelmesség és a beletörődés lángol. Szinte nem is látom Őt, gondolataim kuszák, zavarosak, és mindent olyan homályosan, tompán érzékelek magam körül.

- Mennem kell…

Mintha delíriumban lennék úgy motyogom a szavakat, majd állapotomhoz képest váratlan sebességgel és erővel indulok kifelé, lehetőleg úgy, hogy ne érjek hozzá.

Túlléptem a káprázat által rámerőszakolt érzelmi kisülésen, és gyanakvással telten figyelem a Lényt. Mert hogy nem angyal, ebben szinte biztos vagyok. Csakhogy meg van kötve a kezem. Nagyon nehéz áttolni magam az álmok és az idő síkján, hogy kezembe vegyem az irányítást, így csak tehetetlen dühvel figyelem a történéseket. Én is rettegek. Életemben nem fogom tudni elfelejteni a pincében tett látogatásaimat, és csak támogatni tudom múltbeli énem „döntését”. Menj, menekülj, mielőtt végleg a hazugságok hálójában ragadsz! Még ha szenvedés is vár hazaérkezésedkor, az legalább az igaz valóság, nem csak holmi illúzió.

Tanulságos kirándulás ez Luna elméjében, nem mondom. Sőt, még az álom csak közelebb is visz dolgokhoz, ami azt illeti és jó eszközt ad a kezemben, amivel nem is habozok élni. - Igen, ember voltam. De a poklot nem jártam meg, mert a földi szenvedés nem pokol... és az én példám mutatja, hogy ha jól fogadja el valaki, akkor magasztos irányba vezet. - játszom az angyalt és tudom, hogy Luna ezt nem fogja megérteni vagy elfogadni. Ő nem úgy ismerte meg az igét, mint én és más szenvedéseket kellett és kell kiállnia. És neki van igaza. Legalábbis az én pokoli szempontomból. De ezt az előtte álló angyal nem vallhatja be... - A tévedés alapja az, hogy előtte várják. Hol van az megírva, hogy Isten kötelező jelleggel már az életben megváltást ad? Sehol! Az életet végig kell csinálni, hogy a végén megvonják a mérleget. - türelmesen válaszolok szavaira, vagyis úgy látszik. Belül inkább örvendezek szavai hallatán. Lelkéből szólnak ezek a gondolatok, a tudatalattija kommunikálja őket le. Azonban azt se tudom megállni, hogy ne mutassam meg a kis hitetlennek, hogy milyen egy valódi angyal. Kifejezetten szórakoztató a reakciója, riadalma, alázata. Az emberi Tamás-lélek olyan mókás tud lenni! Amikor eléjük áll a nyilvánvaló, azt sokszor nem veszik észre, de amikor nagy fényes formában jelenik meg, kevésbé hihetően és nyilvánvalóan, nos... térdre borulnak. Persze ezt hosszan nem hagyhatom és tűrhetem szerepem szerint, így felhúzom a földről. Azonban innen már csak végletes irányba mehet minden, tudom jól. Nem is bánom, ezt is tökéletesen fel tudom használni és érdekes is volt... hagyom menekülni. - Menj csak! - ennyit még hallhat ködösen, majd elkezd körülötte minden elmosódni, felbomlani... Most ébred.

Még mindig a tisztáson fekszik, de alvás közben már visszaváltozott s még emlékszik a furcsa álomra, amit oly tisztán láthatott és élhetett át. Ha magához tér, akkor pedig egy alakra is figyelmes lehet, ami a fák közül lép a tisztásra: rám. Ez a jelenbeli alakom, nincs sehol egyenruha, vagy fegyver... csak egy egyszerű férfi bőr szerelésben: csizma, bőrnadrág, és a hosszú, szegecsekkel ékített bőrkabát, melynek karjáról hosszú bőrsávok nyúlnak alá szegecsekkel kiverve. - Szép estét kedves Luna! - szólítom meg a magam félig kedélyes, félig komoly hangján, melyet az álomban még ilyen formán nem is hallhatott, csak komolyan, akár egy angyalt. Most viszont teljes valómban, jelenlegi jellemem szerint szólalok meg. - Remélem jól aludtál. - teszek még pár lépést felé s szemem közben megnézi kicsit jobban a nőt, aki álmában már visszaváltozott emberré... Ha az illatom szagolja, ami fajának sajátossága, akkor a pokol illatát épp, hogy érezheti, sokkal erősebb a fűszeres bor, a keleties tömjén illata, na meg valami megfoghatatlan, ami rendem sajátossága: kéj és vágy. Ez süt a szememből is, melynek van akaratlan megragadó, delejező ereje. Lényem megszólítja benne a Nőt, ilyen a kéj rendjébe tartozó bukott...

//a kabát valami ilyesmi.... https://agathablois.files.wordpress.com/2011/05/r-3.jpg //

Lassan tudatosodik csak bennem a környeztem. Az erdő illata, a vér szaga, a szél érintése meztelen bőrömön. Megborzongok, ahogy a hűs levegő libabőrt rajzol a karomra és a lábamra, bár nem fázom. Kimerülten és kicsit értetlenül nyújtózom el a puha fűben. Karjaim a fejem fölött kinyújtva, jobb lábam felhúzom és úgy szemlélem a csillagokat. A hold ezüstös derengésbe vonja a bőröm. Végigtáncol kicsi, de feszes melleimen, lapos hasamon, és az ölemen, ami félig rejtve pihen lábam oszlopai között.

- Ez meg mi a frász volt? – motyogom magam elé.

Gyorsan pörgetem át fejemben az álom emlékeit, de nem találok értelmes magyarázatot a történtekre. Ráncok gyűrődnek a homlokomra. Bár nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha az az éjszaka nem így történt volna. Na meg Bosszúálló… bahh… mérgesen morranok egyet. Kimondottan gyűlölöm, ha kiszolgáltatott vagyok másoknak, és nem vagyok hatással az eseményekre, még ha ez teszem azt csak menekülésben is mutatkozik meg. De az legalább az én választásom. Na meg az igencsak élénken élne bennem, ha összeakadtam volna egy tollassal!

Mozgást érzékelek. Lustán fordítom oldalra a fejem, hiszen nincs az erdőben olyan lény, amellyel ne tudnék elbánni, de elkerekednek lélektükreim. Arcomon döbbenet ül, még az ajkaim is enyhén szétnyílnak, ahogy a közeledőt figyelem. Szemem, amely alapesetben zölden világít, most borostyánszínben tündököl. Ez nem lehet igaz! Képtelenség! Sötét pillantással mérem végig, bár még mindig nem mozdulok. Egyszerűen azért mert nem tudok. Saját hitetlenségem foglya vagyok, és valahol tudat alatt ezt is csak egy káprázatnak vélem, amíg meg nem szólal.

Úgy pattanok fel, mintha darázs csípett volna meg. Nem zavar a meztelenségem, hiszen bármikor bundát ölthetek, ha akarok, viszont most beszédem van ezzel a… valamivel.

- Nocsak… kit sodort erre a szél? Egy „angyal uraságot”. – leplezetlen gúny és cinizmus árad a hangomból, amit leplezni sem próbálok. – Megint kedvet kapott egy kis hittérítéshez? Nem, várjon. Előbb tudni akarok valamit.

A levegőbe szimatolok, bár közben végig szemmel tartom, ahogy immár a holdfénybe lép. Fejbever az illata, amitől kissé megtántorodom, miközben pillantása fogságában vergődöm. Mintha láthatatlan zsinóron húzna maga felé. Érzem, ahogy az ölemben apró szikrák pattognak, és a testem minden pontja bizsereg. Az illatom is megváltozik, mint tüzelés előtt szokott. Önkéntelenül nyalom meg a számat, és falom a tekintetemmel, amit végre képes vagyok elszakítani tőle, de az öltözéke hidegzuhanyként hat rám. A lelógó, bőrszegecses lebernyegek az ostorokat, és szíjakat juttatják eszembe, amiknek nyomai még most is láthatók a combom felső részén körbe, és a hátam alsó részén. Ösztönösen teszek egy lépést hátra, miközben a félelem és a vágy különös keveréke tombol bennem. De legalább annyira kitisztul a fejem, hogy képes legyek azonosítani a sok kábító illat és érzék között azt a finoman megbújó kénes szagot.

- Démon vagy.

Homályos a pillantásom, hiszen a hormonjaim már veszettül tombolnak, és szívem szerint a karjaiba vetném magam, de – bár remegek – igyekszem megtartani a méltóságomat, és hatalmas koncentrálás segítségével ugyan, de még egy lépést teszek hátra.

- Azt hiszem mindketten tisztában vagyunk azzal, mit álmodtam. Mit akarsz? Dolgom van.

Egetrengető hazugság, amivel mindketten tisztában vagyunk, hiszen a vacsorám maradéka alig pár méterre fekszik, én meg épp az előbb ébredtem. Ráadásul még mindig éjszaka van. De meg akarok szabadulni tőle, mielőtt még végleg elvesztem a fejem. Farkasom is szűkölve hempereg a fejemben, a tömény ösztrogéntermelés őt is üzekedésre sarkallja, és a kettőnk együttes tombolása bizony igencsak kikezdi az amúgy elég rendesen edzett önuralmam. Szerencsére a ruhája segít megőrizni az ép elmémet, hiszen a rettegés kiváló kéjölő. Ebbe kapaszkodom görcsösen, minden tudat- és érzésfonalammal.

Bukott angyal. Na persze. És mindjárt a Mikulás is leszáll ide a repülő rénszarvasaival. Cinikusan húzom el a számat, miközben próbálok úrrá lenni a bennem tomboló vágyakon és rettegésen. Reszketve az elfojtott ösztönök súlya alatt fonom keresztbe a karom a mellkasom előtt, ezzel is védekezve valami elől, amiről még csak halvány fogalmam sincs. Nagyon nehéz úgy érdemben kommunikálni valakivel, ha ilyen erős érzelmi vihar tombol bennem.

- Maradjunk a démonnál. Az hihetőbb, mint holmi bukott tollas…

Mi az isten folyik itt? A szavaim nem olyan erővel csendülnek, mint ahogy szeretném. Sokkal inkább kéjes nyöszörgéshez hasonlítható. Változtatok kicsit a testtartásomon, hogy a combjaimat össze tudjam szorítani, hátha ezzel csillapítani tudom az ölemben lobogó buja lángokat, vajmi kevés sikerrel. A vágy törhetetlen módszerességgel tör utat magának, és lobbantja lángra minden porcikám, minden sejtem, elnyomva némileg a félelem bennem nyüszítő dallamát.

Hirtelen tűnik el, de időm sincs meglepődni, mert az illata, az aurája aljas módon csap le rám és fon körbe, ahogy mellettem terem. Megrogynak a térdeim. Tehetetlen kábasággal pislogok fel rá, borostyánszín tekintetemben könyörgés ül. El akarok veszni az ölelésében, magamba akarom temetni, és hagyni, hogy üdvözüljek általa. A szavai értelmetlen keringőt járnak a fejemben. Minden érzékszervem rá van kihegyezve, de megérzem az idegen farkasok illatát is. Kétségbeesetten pillantok utána, és ösztönösen nyúlok felé. Nem! Nem akarom, hogy itt hagyjon egyedül. Ne velük foglalkozzon, hanem velem! De nem fordul felém. Mintha lassított felvételt látnék a szenvedély ködén át. Ahogy előttem áll… Ahogy felénk futnak… Ahogy semmivé foszlanak… Ahogy a vércseppek fröccsennek a levegőben… Két lény veszett oda a pillanat törtrésze alatt, úgy, hogy talán még felfogni sem volt idejük, mi történik.

Dermedten állok, miközben a valóság bombaként robban bennem. A bőrkabát súlya a vállamon, az elmúlás értelmetlensége, – még ha az üldözőimről is volt szó – a felfoghatatlan hatalom, amely kátrányként olvad a pórusaimba. Simogatása és szavai rázzák le rólam a bénultság láncait. A történtek elfújják a szenvedély pokoli tüzét, csak a mélyben marad izzó parázs, melyet a rettegés füstje igyekszik elfojtani.
Iszonyattal emelem rá a tekintetem, majd a kabátra, és ekkor pattan el bennem valami.

- Nem… Nem! Nem! Nem!

Mintha a lelkem sikoltana, miközben eszemet vesztve dobom le magamról a ruhát, mintha csörgőkígyó lenne, és ezzel egy időben ugrom hátra, minél messzebb Tőle, a fák biztonságot adó, magasba nyúló árnyai felé. Újra hallom a korbács hangját, érzem a végtagjaimat húzó ezüstbilincseket, amik csontig marnak belém, a férfiak durva röhögését, ahogy erőszakot vesznek rajtam, az elviselhetetlen ürességet, a kínt, ahogy a karmaimat szaggatják le az ujjhegyeimről, minden egyes izzó tűt, ahogy a bőrömbe, csontomba hatol. És látom a halottak üveges tekintetét, melyek a bűntudat poklába taszítottak vádló némaságukkal, s melyekhez most két újabb áldozat csatlakozott.

- Mit tettél? – suttogom rémülten, ahogy arra a pontra pillantok, ahol az előbb még két erőtől duzzadó hím állt, majd ismét rápillantok. Undorodni akarok tőle, átkozni őt, a pokolba kívánom, és több mint egy évszázada most először őszinte, görcsös hittel imádkozom, hogy ez csak álom legyen, vagy valaki jöjjön megmenteni. De az illata… az húz magához, delejez, kapaszkodik belém finoman, de annál erősebben.

A fejemet rázom, hogy kitisztuljanak a gondolataim, az érzékeim.

- Mit művelsz velem te pokolfajzat?

A pániktól szinte már eszemet vesztve sikítok, miközben ökölbe szorítom a kezem, körmeim véres árkokat vájnak a tenyerembe, és a fájdalom az idegszálaimat tépi. De még ez sem elég ahhoz, hogy szabaduljak az ölembe markoló szenvedély csalókán könnyed érintésétől. Ez egy rémálom, és a legnagyobb lidércnyomás öltött alakot előttem, hogy az őrületbe taszítson.

Hirtelen mozdulok. Az utóbbi nyolcvan évben kifejlődött ösztönöm taszít el tőle, ahogy hátat fordítva iramodok neki, be az erdőbe. A menekülési vágy olyan erővel tör utat az érzéseim között, hogy minden mást félrelök, ha csak időlegesen is. A hatalma, az emlékek kínzó képkockái, a halál csöndes vérszaga, és az a rettentő tudat, hogy minden hezitálás és érzelem nélkül kioltott két életet űz, hajt, minél messzebb tőle.

Nem értem szavait. Értetlenül pislogok és döntöm kicsit félre a fejem, bár a hangszínében megbújó fenyegetésre megfeszül minden porcikám, kizökkentve egy pillanatra a kéj hálójából. A megnyugvás, mely egy könnyű sóhaj kíséretében materializálódik, sajnos kérészéletűnek bizonyul. Először tágra nyílnak szemeim, aztán szinte görcsbe rándulok, ahogy a szenvedély elviselhetetlenül, „fájdalmas” követeléssel markol belém. Csillagokat látok, és csak reszketni vagyok képes, miközben a lábaim alig bírják tartani testem súlyát. Akarom, kell nekem, vágyom rá! Képek futnak szorosan összezárt szemem előtt, melyek öntudatlanul csukódtak le. Összefonódott testek táncolnak elmémben, és szinte érzem, ahogy érint, ahogy a végletekig űz, ahogy magára húz és felnyársal.

Kábán pillantok fel rá, ahogy megérzem magam mellett, és várom, remélem, hogy megteszi, mert nem tehetek mást: legyűr az ösztön, a bennem tomboló éhség az érintés valóságosságára. Elveszve bolyongok lényének és létének közelségében, és ide dobnak mentőkötelet a történtek, kíméletlenül törve szét az illúzió rabságát.

Magamból kivetkőzve, az iszonyatból merítek erőt, hogy eldobjam a kabátot és arrébb ugorjak tőle, az érintés távolságán kívülre. Bár a kérdésem költői volt, hiszen elég kézzelfogható látványban volt részem, mégis kapok rá választ, amivel vitatkozni nem tudok, hiszen tény: vagy ők vagy én. De az az érzéketlen kegyetlenség, amivel végrehajtotta a kivégzést annyira idegen tőlem, annyira ijesztő, és mégis, annyira emlékeztet arra, ahogy a pincében bántak velem, hogy képtelen vagyok tőle elvonatkoztatni. A rettegés jegesen kúszik fel a gerincem mentén, de még ez sem elég ahhoz, hogy teljesen kiölje belőlem a vonzás érzését, az egyesülés felé hajtó ösztön csíráját, mely fájdalmas kérdés formájában szakad ki belőlem. Pánikolok, és ezen a szavai sem segítenek, sőt!

- Ne hozz bennem felszínre semmit! Csak tűnj el!

Erőszakkal szakítom el magam tőle, és futok. Hagyom hogy vigyenek a lábaim, hogy a rémület dacoljon bennem a vággyal. Túl sok bennem az érzés, és ezek olyan káoszba taszítanak, melyet eddigi létem során talán még sosem éreztem. Félek tőle, átkozom, menekülnék előle és az érzések elől, amiket felszínre hozott bennem, ugyanakkor megadnám magam neki, felajánlkoznék és magamba fogadnám.

Könnyek homályosítják el a látásomat, miközben elmém minden józan gondolatával hadakozom önmagam ellen. Nem akarom! Nem akarok megint kiszolgáltatott báb lenni! Nem akarok erőszakot, nem akarok fájdalmat, sem lelkit, sem érzelmit, sem fizikait. Eleget kaptam már, sok is volt, és felemésztenek a rég, mélyre eltemetett képsorok rettentő valóságossága. Eszembe sem jut, hogy alakot válthatnék, mert leköt a bennem dúló háború, ahogy állati érzékeim is csak minimális szinten működnek, így mikor nekicsapódom, meglepetten és ijedten hőkölnék hátra, de nem enged.

Önuralmam utolsó morzsáival igyekszem szabadulni, és forgolódok a karjai között, verem a mellkasát, miközben szemei fogságában vergődöm és zokogok.

- Ugyanolyan vagy mint a többi, ha nem rosszabb… - rebegem a választ, amely lelkem mélyéből fakad, mielőtt magával ránt a mélybe.

Ajkának érintése perzsel, harapásai a vágy béklyóját kattintják a végtagjaimra. Eltolnám magamtól, és mégis magamhoz húzom. Karjaimat öntudatlan a szenvedélytől fonom a nyakai köré, és billentem hátra a fejem, hogy jobban hozzáférjen a bőrömhöz, miközben az illata, az ereje elveszi az eszem és elbódít. Az íze, ahogy birtokba veszi az ajkam, mint a méz, miközben az én csókomat a könnyek festik sóssá, melyek megállíthatatlanul potyognak lehunyt szemhéjam alól. A kedvessége, a gyengédsége ismeretlen vizekre fúj, érintésének puhasága éles kontraszt az emlékeimhez képest. Félénken puhatolózom ajkaimmal, nyelvemmel, és bár tudat alatt, de várom a fájdalmat. Elgyengült és tehetetlen babaként ernyedek a karjaiba, és csak ő tartja a súlyom, mert én már képtelen vagyok rá. Végletes érzelmeim maguk alá temettek, és képtelen vagyok nemet mondani Rá, és arra, ami belőle árad, amit nekem ad.

Zihálva húzom el a fejem, mikor már széttépi tüdőmet a levegő hiánya, és emelem rá még mindig könnyes pillantásomat félig lehunyt szempilláim alól. Össze vagyok zavarodva és ez a tekintetemen is látszik: megannyi érzelem tombol benne. Szenvedély, félelem, megadás, vágy valamire, amit még sosem éreztem, és valahol a legmélyén beletörődő üresség. Még sosem éltem át, a közelében sem jártam mindannak, amit ő testesít meg most számomra, mert kerültem az erőt, a hatalmat. A szex számomra egy rámerőszakolt döntésképtelenségből kicsírázó tett volt több mint egy évszázadig, aztán meg egy kényszerű ösztön, mely megkövetelte a helyét az életemben pár nap erejéig, de akkor is igyekeztem csak minél előbb túlesni rajta. Ez a bennem lobogó tűz, mely szinte már pusztító izzássá hevült általa, teljesen ismeretlen és pont ezért tartok is tőle.

Karjaim finoman csúsznak le a nyakából, a mellkasára, és pihentetem ott mozdulatlanul, feszülten, miközben a bal lábamat emelem, és csúsztatom fel a combján, hogy végül a csípőjére fonjam. Lábujjhegyre állok, hogy közelebb érezzem magamhoz, és ölünk is összeérjen. Fájón duzzad a mellem, a sóvárgás bennem már akkora, hogy úgy érzem soha nem fog csillapulni. A fejem a vállára hajtom, és úgy sóhajtom a nyakába rettegéssel és vággyal szőtt szavaim, anélkül, hogy nekem feltűnne.

- Csak vedd el végre amit akarsz…

Kismilliószor elhangzott mondat, mely a fájdalmat és a szabadulást rejti magában. Mikor már nem bírtam tovább a szégyent, a kiszolgáltatottságot, és az üresség érzése pokoli mélységekbe sodort, akkor búgtam tompán ezeket a szavakat, csak hogy vége legyen végre az egész rémálomnak. Aztán jött a pár perc kín, majd végre magamra hagytak és csend volt.

Most is ezt várom, hiszen a mindent elsöprő szenvedély nem tudja semmissé tenni a megrögzött, betanult és megszokott viselkedési mintákat, ahogy a lényem minden sejtjéhez kötődő rémületet sem, amelyhez most először csatlakozik szomjúság valami után, amit még sosem kaptam meg, s amelyre nem csak a testem, hanem a lelkem, az érzelmeim és az elmém is vágyik reménytelenül.

A vad, lényemre és fajtámra jellemző, mindent elsöprő szenvedélyt a múltam tartja sötét zárkában és nem ereszti. Egyszerre akarom, hogy végre vége legyen, ahogy azt is, hogy minél tovább tartson, és bár a testem megadóan simul Hozzá, a lelkemben ádáz viharok dúlnak.

18+

Reszketek a karjai között, az ismeretlen érzések pókhálójában vergődve, miközben értelmes gondolataimat a vágy köde burkolja be. Ujjaim finoman túrnak a hajába, és immár bátrabban viszonzom a csókot, bár elengedni magam teljesen még mindig nem tudom. Mintha nappal és éjszaka kergetőzne a lelkemben, édes-fájdalmas álmot szőve. Az egyik a rettegés csontos ujjaival váj belém, emlékeztetve arra, hogy eddig sosem volt jó vége annak, ha elvette tőlem egy hím amit akart, a másik pedig a szomjúság, amit érintései hívnak életre. Olyan, mintha egy zárt ajtón nyitott volna egy rést, és azon keresztül bepillantást nyerhetnék valamibe, amihez eddig még nem volt szerencsém.

Halk sóhaj szakad ki belőlem, ahogy feszülő mellem halmait megtalálja először a keze, majd az ajka. Hátracsuklik a fejem, és önkéntelenül hunyom le a szeme, ahogy átrobog rajtam a szenvedély, minden eddiginél jobban felkorbácsolva az érzékeimet. A gerincem vonala lángba borul ott, ahol érint, de mikor lényem legbensőségesebb részéhez ér, megdermedek. Tágra nyitott szemmel, rémülten meredek rá. A félelem kiránt az emésztő tűz fogságából, fölé emel, én pedig a rettegés megtestesült kőszobraként feszülök meg pár pillanatra.

Egyszerűen nem értem mit csinálok. Hogy vagyok képes ennek a démonnak a karjába omlani, aki pár perce erőlködés nélkül robbantott szét előttem két farkast? És honnan ez a sóvárgás, ami – ellentmondva negatív, tagadó érzéseimnek – minden sejtemben benne tombol? Ez nem én vagyok! Nem lehetek! Vagy csak lényem eddig szunnyadó része kelt fel ezeréves álmából, hogy bemutatkozzon és követelje a jussát?

Bár igyekszem ép elmémnél és a felszínen maradni, mégis ismét a mélybe ránt a kéj. Az ujjak, amik az ölemen játszanak, finoman hangolják a testem és készítik fel valamire, amit még sosem éltem át. Vágyam illata terjeng a levegőben, csípőm finoman rándul meg újra és újra egy olyan ütemre, amit még sosem hallottam. Zihálva igyekszem meglovagolni egy hullámot, ami egyre nagyobbra dagad bennem, miközben eszemet vesztve, vadul ragadom meg a hím fejét, és rántom magamhoz egy éhes csókra, mely elfojtja a belőlem feltörő sikoly hangját.

Darabokra esem, és a világ megszűnik létezni. Ismeretlen, szikrázó, végeláthatatlan univerzum tárul fel csukott szemeim mögött, és én iszom a látványt, kiszáradt sivatagként nyelek el minden érzést, ami körülöttem kavarog. Egyszerre létezem a világban és azon kívül, és életemben először érzem magam teljes egésznek. Mintha egy eddig sötétbe zárt részem végre összeolvadt volna velem.

Lassan ereszkedem vissza, az érintések forrósága és puhasága közé. Testem finom permet borítja, tekintetem borostyánszínben tündököl, ahogy a hímre pillantok, és már nem érdekel a múlt, sem holmi félelmek. Most csak a jelen van. Csak ő létezik számomra, és az élmény, amit megadott, amit újra érezni akarok. Követelőzőn nyomom előre a csípőmet, miközben a hajába markolok. Most már csak az ösztön hajt, és hagyom, hogy a szenvedély sodorjon tovább magával.

Egyik kezem a vállára kúszik, majd onnan a felkarjára, lassan, kínzón karmolva bele vágyam minden cseppjét, miközben ajkaim éles ellentétekén a mozdulatoknak puhán csókolnak a nyakába, majd keresik az ajkát egy újabb csók erejéig. Akarom őt. Ezt már nem tagadhatom és jelenleg nem is akarom. Egy olyan világot mutatott, amely a legszebb szabadságot nyújtja, amit eddig tapasztaltam, és azt kívánom, bár örökre ott maradhatnék, lebegve benne, és lubickolva az elégedettség és kielégültség szellemében. Bár a lelkem egy pontja még mindig szomjazik a szeretetre, hiszen valójában ez volt az, amit egész életemben hiányoltam, mégis, most ennyivel is megelégednék.