Rosie & Drake

Feszes, határozott, ugyanakkor mégse túl gyors léptekkel araszol Vancouver sötét utcáin. Szokásához híven ügyet fordít arra, hogy a vele szembe jövő emberek mimikáit felmérje, ahogy sietősen haladnak el mellette. Hiszen ők maguk is tudják, hogy az idejük véges, és minden pillanatot ki kell élvezniük abból, ami adatott nekik. Drake viszont elégedett mosollyal kostatálja, hogy neki a szokásosnál is több jár a jóból, elvégre elég jelentős időintervallumot tudhat a háta mögött, ami a különféle fajok között is nagy dicséretnek örvend, ezért is nem hiába való a rangja, amit elégedetten képvisel. Tény, hogy hosszas életét nem feltétlen a jócselekedetei határolják, de azért a sok félrelépés mellett szerepelnek igen csak ígéretes tettek is, de nem ezek vannak túlnyomó többségben, ezt pedig ha akarná se tudná letagadni. Tudja, hogy személyiségéből adódóan nem feltétlen képes a jóra, ránézésre se mondható szimpatikus, kedves egyednek, hiszen mindig komor arckifejezéssel, megfeszített állkapoccsal mered a világba. Tipikus vámpír, aki elvárja a tiszteletet, szeret játszadozni a gyengébbik nemmel, és fajokkal, szereti, ha úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, és az erejét néha, akár akaratlanul is a saját maga oldalára tudja fordítani, és a másik egyed ebből nem feltétlen kerül ki élve. Hajlamos túlzásokba esni, átesni a ló túloldalára, és olyanoknak ártani fizikailag, vagy csak mentálisan is, akik közel állnak hozzá, és ezt az utóbb időben egyre többször tapasztalja. Úgy érzi, hogy az utolsó idegszála se áll biztos lábakon, és alattomos módon egyre többen óhajtanak rajta táncot lejteni, ezáltal kihoznak belőle olyan momentumokat is, amikre józanésszel nem lenne képes, és utólag ő maga is rácsodálkozik, hogy ez is az ő személyiségéhez kapcsolható. Ezt a jelenséget egyre többször érzékeli, és mérgét általában a számára legfontosabb emberen vezeti le, aki még ezek ellenére is megtűri maga mellett, és rezzenéstelen arccal képes végighallgatni, ahogy a vámpír vöröslő íriszekkel, nyakán kidagadt erekkel próbálja ismertetni a saját nézőpontját.
Ennek ellenére most próbálja megtartani a látszatot, hogy teljesen kiegyensúlyozott életet él, miközben tombolnak benne a különféle gondolatok a tanoncával, ghouljával, a vámpírnépességgel és a vadászokkal kapcsolatban. Jelen esetben számára ez a legfontosabb négy tényező, ami a nap huszonnégy órájában mozgatja a kerekeket a fejében, és nem hagyják egy pillanatra se nyugodni. És, hogy levezesse a fáradt gőzt és a kérdőjelekkel megbirkózzon, a lehető legmesszebb kell kerülnie a tömegtől, a Port angelesi lakásában élősködő kis vakarcsról, aki mostanság a legtöbb kínt jelenti számára. Ennek érdekében szinte hagyja, hogy lábai már a jól megszokott útvonalon vezessék a romkastély irányába. Még a sötétben se enged a katonás testtartásából, ami a hosszú évek folyamán ivódott belé. Talpa alatt a kavicsok megadóan süppednek bele az amúgy poros talapja, ami ennek hatására kisebb felhőkben emelkedik fel addigi helyéről. Azonban ez az utolsó dolog, amire jelen esetben koncentrál… már az út eleje óta megütötte a fülét egy, az övénél sokkalta halkabb és puhább járásmód, ami alig pár méter távolságban szegődött mögé. Gonosznak mondható mosoly ül ki arcára, és képességét igénybe véve tűnik el a kíváncsi szemek elől, és az ajtóból kitekintve veszi szemügyre követőjét. Halk nevetés hagyja el száját, majd beljebb lépve egy falnak támaszkodva figyeli végig, ahogy az alig tíz éves lányka tanácstalanul lép be utána. Megvárja, amíg lassan elhalad előtte, tekintetével végigköveti minden mozdulatát. Ezután már ő is előmászik rejtekéből, ismét felölti teljes alakját, és a kislány fölé magasodva, szinte kérdőre vonó tekintettel mered rá.
- Miért hiszem azt, hogy egy magadfajta kislánynak ilyenkor már rég nem itt lenne a helye? –hangja határozott, mély baritonja szinte léket vág az eddigi síri csendben, ahogy az a csupasz falakról visszaverődik, ezáltal kisebb visszhangot keltve. Szövetkabátját hátra lendítve kezét mélyen a zsebébe mélyeszti, és hagyja, hogy a térre ismét némaság üljön ki, nem mozdítja, csak a jég kék tekintetét, ami még az éjszaka sötétjében is egyértelműen rikít, és nem sejtet semmi jót…

Rosie & Drake

A néma csendet, ami birtokában tartja a területet csupán két egyedtől származó lépések zaja töri meg. A Hold némi világossággal kecsegtet a számukra, ezáltal mutatja a kastély felé vezető utat, és világítja be azt is. Drake számára ez már szokásos látvány, noha messze van tényleges lakhelyétől, mégis talál néha alkalmat arra, hogy maga mögött tudhassa azt az énjét, legalább pár óra erejéig, és egymagában üssön el egy kis időt. Viszont, a probléma jelen esetben ott kezdődik, hogy társasága akadt, amire egyáltalán nem számított, elvégre késő este nem sokan vetemednek arra, hogy hasonló helyeken forduljanak meg a ház kellemes melege helyett. De, ha már így állunk, ő nem rest szórakozni egy kicsit a másik személlyel, így gyorsítva kicsit léptein a rom ajtajában eltűnik a bizonyos személy elől, és szórakozottan fordul vissza, hogy megpillanthassa a titkos egyedet. Azonban nem erre a látványra számított, hiszen egy kislányt kapott a nyakába, akinek látszólag fogalma sincs róla, hogy a férfi, akit eddig követett hova, és miként tűnt el. Viszont esze annál több, bár mondhatjuk úgy is, hogy kevesebb van, hiszen nem hátrált meg, és fordult sarkon, mondván, hogy ideje a takarodónak. Nyilván valóan ezek után még inkább felkeltette az érdeklődését, és már csak azért is a dolgok végére akar járni. Nem meglepő, hiszen a gyerekektől nem lehet mást várni, mindennek azon nyomban utána akarnak járni, és mindent tudni szeretnének, amire nincsen általuk ésszerűnek vélt magyarázat. A vámpír kényelmesen a falnak dőlve figyeli végig minden egyes mozdulatát a kislánynak, a rezzenéseit is alaposan szemügyre veszi. A néma csöndben az egyetlen zaj, ami megüti a roppant érzékeny hallását az a lány szívének egyre hevesebb pumpálása. Látja, ahogy értetlenül tekint körbe-körbe jelek után kutatva, miszerint Drake megbújt valamerre és egy óvatlan lépéssel árnyékot vet valamelyik falra, ezáltal leleplezve magát. Erről viszont szó sincs, és a választ egyelőre csak ő maga tudja. Szép lassan mászik elő az árnyékból, ügyet fordítva arra, hogy tőle megszokott, ám férfiakra nem éppen jellemző kecsességgel kerüljön a háta mögé, és mindeközben egyetlen neszt se hagyjon maga után. Az egyetlen hang, amit ő maga szeretne hallatni, az a saját, kérdőre vonó hangja, ami élesen hasít bele a semmibe. A heves reakcióra viszont aligha tud mit reagálni, csak felvont szemöldökkel, nézi végig a manővert, miközben próbálja magában tartani az igen csak kikívánkozó röhögését. Félreértés ne essen, nem abban leli örömét, hogy kislányokat ijesztget az éjszaka kellős közepén, szimplán úgy gondolja, hogyha valaki őt óvatlanul követi, akkor annak egy kisebb meglepetésben legyen része, nemtől, fajtól és a kortól függetlenül.
- Kifejezetten jól látod a helyzetet, nem voltál túl meggyőző –kezeit zsebébe csúsztatja, vállát kissé feljebb húzza, miközben fejét hajszálnyival jobbra dönti, és összevont szemöldökkel kémleli a csöpp gyermeket. – Hát lássuk csak… aligha súrolód a tizedik életévedet, mégis volt bátorságod ahhoz, hogy késő este a nyomomba szegődj, miközben a szüleid nyilvánvalóan halálra aggódják magukat. Nem tudhatják, hogy éppenséggel kinek a karjaiba futottál… -gonosz mosoly szökik szája szegletébe, ami egyértelműen kivehető még a korom sötétben is. Nem nyújthat bizalomgerjesztő látványt a lehetetlenül világoskék szemeivel, és a horrorfilmbe illő mosolyával, konkrét ábrázatával. De hát, valahogy el kell érnie, hogy a kislány legközelebb kétszer is meggondolja, hogy mit is kéne lassan tíz óra magasságában csinálnia.
- Ha elárulnám, elvesztené a varázsát, nem? –érzéketlen, nem törődöm arccal rántja meg a vállát, de úgyis tudja, hogy a téma ezzel a mondattal nem került közelebb a végéhez. Szinte sejti, hogy ez még alaposabb kiboncolásra lesz bocsájtva. Azonban jelen esetben sokkal inkább el van foglalva azzal, hogy a gyerkőc pillanatok töredéke alatt terem a háta mögött a bizonyos hanghatás után, és nagy erővel szorongatja a kabátjának alját. Elkerekedett szemekkel reagál, de nem fordul meg… azonban elnyom egy mosolyt, ahogy hallja két anyag surlódását, azután a pénztárcája cipzárjának nyílását. Nem reagál, próbál úgy tenni, mintha nem is hallotta volna, csak mikor a tárcát ismét a zsebében tudhatja, tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot.
- Mi van kölyök, nem számítottál a hasonló zajokra, ha óvatlanul követsz egy idegent a város határánál lévő romhoz? –tereli rögtön a témát, de összeszűkített szemekkel kémleli a gyermeteg arcot. Még egyértelműen ott van a tojáshéj a fenekén, mégis tolvajokat megszégyenítő ügyességgel zsákmányolja be magának a pénzt, úgy, hogy még csak nem is gyanakodnának egy gyerekre.