Próbálja türtőztetni feltörekvő haragját, ez már komolyan a röhejesen is túl tesz. Azt nem érti, ha valóban sikerült kirobbantania a háborút a vámpírok és a félnótásak között, akkor hogy a fészkes fenébe tudta ezeket a szerencsétlen ázott kutyákat össze szedni? Hol a fenébe hagyta el az eszét amikor nem csak, felvette ezeket a barmokat, de egyenesen a bizalmaiba fogadta őket. Persze, igazából csak amolyan névlegesen, mert a bizalom immár közel, több száz éve hiányzik a szótárából, nem véletlenül, pláne a mai világban, nem ismerik ezt a fogalmat, úgy ahogy azt sem, minthogy hűség, kitartás, vagy felelősség, esetleg munka. Ahogy az adrenalin száguld az ereiben úgy képtelen vissza fogni a kezét, felemeli, majd villámcsapásként csap le a másik férfi arcára. Szájából azonnal ömleni kezd a vér, a fémes szag azonnal felkúszik az orrába, felhúzott orral bámulja, azon gondolkodva, hogy esetleg szárazra szívja majd kihajítja az utcára elkorhadni a testét, mint az aszalt szilva. Ó nem, ez túl egyszerű lenne a számára, túl könnyű, ő nem az a fajta vámpír aki hagyja könnyűvé válni a dolgokat, főleg nem, ha esetleg egész véletlenül is megérzi a bosszúszomj ízét. -Fő.... főnök mi lenne ha megdumálnánk, nem nézz ki maga olyan barbárnak, mint amit pletykálnak magáról....- kezd bele a farkas remegő hangon, félig térdre ereszkedve a fájdalomtól ahogy Lance megszorítja az öklét. Össze húzott szemekkel méri végig, látja egész testéből érződik és látszik a félelem, hm az ilyet kedveli igazán, bár jó lenne ha valaki végre ki állna vele szemben és nem csak könyörög meg remeg, mint a béka segge. -Díaz, csak egyetlen kurva kérésem volt, egy egészen egyszerű, megtaláljátok, főbe lövitek, ennyi, mit nem lehet pár szón felfogni?- hajol egészen közel hozzá, ahogy szabad kezével bele markol a pólójába. Jeges lehelete szinte simogatja a vérfarkas arcát, amitől ő hátra hőkölne, csak, hogy nem tud, mert Broderich sziklaszilárdan tartja. -Sajnálom, főnök, de a fiúk elszúrták, és utána megjelent a családja aztán meg....- kezd újfent bele, azt remélve, hogy ha másra passzolja át akkor talán megmenekülhet. Rosszul hiszi. Ha valaki téved meghal, ilyen egyszerű, Lance tud még ilyen félnótást hozni onnan ahonnan ezt hozta, akár tetszik neki, akár nem, most kénytelen lesz Vancouverbe utazni, hogy maga intézze el, ha már az emberei képtelenek. -Tudod... az a legszomorúbb az egészben hogy annyira sajnálatra méltónak sem tartalak, na nem mintha sajnálni tudnék bárkit is, de annyira semmire sem tartalak, mint a barom embereket, így még annyi fáradságot sem érdemelsz, hogy beléd méllyesszem a fogam, így....- az asztalon heverő apró bicskát pont a szíve kellős közepébe szúrja, a férfi ajkai még mozognak pár pillanatig, majd össze esik ahogy elengedi. Kifelé menet szól a titkárnőjének, hogy intézze el a szemetet az irodában, majd haza siet, lefürdik, átöltözik, a csomagtartóba bedob vagy két darab másik öltönyt. Végül elindul, közel négy órás autózás után már eléri a város határát, elintéz egy két telefont, megtalálja a férfit akit kell, miután jó pár órája nem evett így a gyors táplálkozás mellett dönt: csont szárazra szívja, majd a tetemét legurítja a domb tetőn. Friss levegőre van szüksége, ezért nem keres valami szállodát, sokkal inkább elindul, lassú séta közben felfedez egy romokban álló kápolnát. Rátör a nosztalgiázás ezért elindul felé, az ajtó elvileg nehézséget kellett volna okoznia, de könnyűszerrel lerúgja a rozsdával beivódott lakatot, ami halk reccsenéssel engedve esik a földre, ő pedig belép a sötét helyiségbe, torkát fojtogatja por fullasztó szaga, még szerencse, hogy vámpír így nem különösebben okoz gondot, lassú léptekkel közelíti meg az oltárt, félúton talál egy gyertyát, gyújtót keres a zakózsebéből majd lángra lobbantja azt, így halovány fény gyullad a sötét kápolnában. A gyertyát az asztalra helyezi, majd karba font kezekkel bámul előre elmerengve az életén és azon, hogy vajon van-e bűntudata bármiért is, de rá kell ébrednie, hogy sajnos, nem sajnos, még csak lelke sincs, azt is ki irtották annak idején amikor az emberek hideg vérrel ölték meg tulajdon anyját. Hirtelen valami nesz üti meg a fülét, nem fordul meg, ugyan úgy áll, mint eddig, de hegyezi a fülét, azt akarja, hogy „vendégje” lépjen először, az aki meglepte, így áll egészen addig, míg az illető úgy nem dönt, hogy lép, mert hogy Lance-ből az sugárzik, hogy még csak nem is sejti, hogy valaki van még ott rajta kívül, sötét szemeit csak előre függeszti, ehhez párosul elgondolkodtató arckifejezése.
Nem gondoltam volna, hogy két órám rámegy arra, hogy megszerezzem annak a bizonyos régi kápolnának a kulcsát a város vezetőségétől. Egyértelműen vittem a papírt, amelyben le volt írva, hogy csak néhány fényképet szeretnék majd csinálni, de előtte felmérném az épületet, tehát nem fogunk kárt tenni semmiben sem, de hát láthatóan itt is lassan működnek a dolgok. Most viszont végre nálam van a kulcs, így indulok meg az említett kápolna irányába a bérelt kocsival, hála annak, hogy a sajátom jelen pillanatban a szervizben van. Mondjuk tökéletesen megfelel ez a Mazda is, nincs vele problémám és nem is kértek egy vagyont érte, de az már kevésbé kellemes, hogy ilyen későre jár, ugyanis a Nap már rég nincs az égbolton, este pedig kevésbé láthatok majd mindent. Erre a célra azért akad nálam zseblámpa és gyertya is és mivel imádom a munkámat, az se fog zavarni, ha az egész estém rámegy a tökéletes képek elkészítésével, a napokban pedig majd jöhetnek a modellek is. Már csak néhány méter választ el a céltól, így amikor a GPS jelzi, hogy megérkeztem, le is állítom a motort, majd a gépemmel és egy táskával együtt hagyom magára az autót. A táskában van tehát minden szükséges felszerelés, de ahogy a templom felé nézek, kissé meglepődöm a bentről áradó fénytől. Azt mondták, hogy zárva van és hogy rég nem járt már itt senki, akkor hogy lehet most ez? Bizonytalanul nézek a kezemben lévő kulcsra, de azért megindulok célom felé, ha már ennyi mérföldet megtettem, de ahogy a bejárathoz érek és rátekintek a lakatra, amelyen látszik, hogy valaki nem éppen úgy sétált be, ahogy kellene, én pedig kissé le is dermedek, miközben előre nézek, az oltár irányába és ott veszem csak észre a férfit, aki valószínűleg ezt tette. A gyertyától most már némi félhomály uralkodik a belső térben, így lassan kikapcsolom a zseblámpám, majd kis idővel később összeszedem minden bátorságomat és belépek a terembe, így fekete magassarkúm is halkan kopog a kövön. Egyébként még egy rövid, fekete szoknya és egy hófehér, elegáns blúz van rajtam, hajam kibontva, kék szemeim körül pedig kevéske smink található. - Elnézést, de, ugye tudja, hogy ide nem szabadott volna bejönnie? – nem mintha nekem ehhez sok közöm lenne más esetben, de ha már itt vagyok, akkor szeretném elvégezni a munkámat, így igazítom meg vállamon a táskám, majd akasztom a nyakamba a gépemet is. Pár méter után viszont megállok, és úgy nézem a férfi hátát, végül pedig hozzáteszem. - De engem nem zavar, csak néhány órára maradnék itt, amíg elvégzem a dolgomat. – szóval felőlem utána itt maradhat, az már nem az én gondom lesz, hiszen a lakaton is látszik az erőszakos behatolás nyoma, én pedig nem azért dekkoltam a város központjában két órát, hogy utána berúgjam az ajtót, amúgy se vagyok én olyan erős, hogy erre képes legyen. Most viszont nem kevés feszültséget érzek magamban, és csak remélni merem, hogy egy normális úriemberrel akad dolgom, aki talán még segít is nekem elhelyezni a gyertyákat és megadni a kellő világítást a képeimhez. Naív lennék? Meglehet, de ha a világot mindig sötéten látnám, akkor nem mernék élni se benne… Most viszont még csak belegondolni se merek abba, hogy esetleg egy démont szólítottam volna le, nem hiszem, hogy azok a lények pont egy ilyen helyen tartózkodnának.
Ahogy belép a templomba ismerős emlék ködösíti el agyát, határozott léptekkel halad előre a félhomályban, egészen az oltárig, ott zsebre vágja kezeit. Elmerengve bámulja a kis oltárt, miközben gondolatban messze jár.... több száz évvel korábban, mikor még bakfis kölyök volt, mikor még minden szép és jó volt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Alig lehetett talán hat esztendős, durcás arccal bámul fel édesanyjára, ahogy az megpróbálja rá igazítani a nyakkendőjét. Már épp szólásra nyitja apró száját, hogy ellenkezzen a ronda pirosló nyakkendő ellen. -Lance.... nem megyünk templomba, ha tetszik, ha nem, szóval fejezd be a hisztit.... különben Dolores nem fog finom csokoládépudingot készíteni vacsorára!- azzal felállítja a székről, megragadja a kezét majd maga után vonszolja. A ház előtt apja már rég várja őket a lovas kocsiban. Lance nem érti, minek kell olyan dolgokat tennie amit nem akar? Ráadásul annyira szokott unatkozni a vasárnapi miséken, mindig majdnem elalszik, és tudja nagyon jól, hogy a felnőttek nem Isten miatt járnak oda, hanem sokkal inkább hogy pletykáljanak, sosem értette minek járnak bűnös emberek ilyen helyre, úgy sem gondolják komolyan a megváltásért való imádkozást. Nagy nehezen mászik fel a kocsiba ahol apjával szemben helyezkedik el, apró lábai le sem érik a hintó padlóját, lazán lógatja így, hogy valamivel elterelje figyelmét. Mikor anyja is felkecmereg, akkor elindulnak, kérdőn villan szemei szülei között. Valami nem stimmel, érzi, mégis tudja, hogy nem fogja megtudni sohasem. Pedig akarja. Segíteni akar.... Hangos sóhaj kíséretében gondolja, hogy a felnőttek mindent túl bonyolítanak, pedig az élet annyira, de annyira egyszerű. -Adrian... ezt nem tudhatjuk biztosan...- szólal meg édesanyja aggódó hangon, miközben merengőn bámul ki a kis ablakon a virágmintás függöny mögül, úgy tesz, mintha semmi különös dologról nem lenne szó. Lance elkapja a pillantását, mélyen elkezdi tanulmányozni szövetnadrágja anyagát, de igazából csak úgy tesz, mert fülel. Ki akarja deríteni, hogy mi is történik körülötte, már ha a felnőttek nem képesek elmondani, akkor ő maga jár utána a dolognak. Punktum. -Josephin... természetes, hogy biztos, nem vagyok kamasz, el tudom dönteni, hogy ki van a nyomomban és ki nem. És a mise után végzek vele, nem fogom hagyni, hogy a családom bántsa, esküszöm neked, hogy ha kell mindenki előtt tépem ki a rothadt bordái közül a nyomorék szívét és apró darabokra zúzom!- alig hallható suttogás volt csupán apja szavai, melyek keményebben csengtek, mint a jég ami az utakat fedte, mérgesebb, mint a legnagyobb zivatar amikor az eget ketté hasítja a villámlás egy forró, nyári napon. Tudja, hogy valami rossz dologról van szó, érzi belül, hogy édesapja valami iszonyú rossz dolgot akar művelni, olyan rosszat amit Isten nem nézz jó szemmel. Édesapjától mindig azt hallotta, hogy bizony ők vámpírok, mások mint az emberek, különlegesek, nemesek, nemesebbek náluk. Mindig azt mondta neki, hogy az emberek hajlamosak túlzásokba esni, hogy képesek olyan dolgokra amikre nem is gondolnának, és mindezt a hit és az Úr nevében teszik. Azt hiszik, hogy valami magasztos céllal történik mindez, pedig becsapják magukat, mert valami feljebbvaló hatalomnak tartott akárkik bele magyaráznak a dolgokba és ők már karót ragadva gyilkolásznak minket. Igen az emberi természet így működik, minden nap hallja ezeket a mondatokat, szinte már berögzül a gyereknek, de valahogy nem tudja elképzelni, hogy nem tudnak megélni egymás mellett, ott van például a másik lány a birtoktól, Arianna a neve... Amikor behajtanak a templom bejáratához apja előre küldi édesanyjával, hogy foglaljon helyet, viszont a kis gyerek félúton elszökik, kíváncsiság hajtja, tudni akarja, mi az amiatt így viselkedik egy jó ember. A templom mögött hangos veszekedés zaja üti meg fülét, halkan oson a fal sarkához, majd nagy szemekkel bámulja ahogy egy karóval próbálnak apja szívébe döfni, miközben cifra káromkodással próbálkoznak újra. Az apja hirtelen kemény mozdulattal tép ki a szívét az embernek.... szó szerint, majd oda veti az egyik kóbor kutyának ami a közelben ólálkodott. -Ennyit értek....- köp rá a holtestre, ahogy bele törli a halott férfi ingébe véres tenyerét. Gondolataiból hangos koppanás hangja zavarja meg, tudja a vámpír, hogy látogatója akadt, ahogy bele szippant a levegőbe, rájön, hogy alakválóhoz van szerencsére, hmm ritkán van lehetősége találkozni ilyen egyedekkel. Most próbára teszi, hogy igaz-e a pletyka amit vérfarkas alkalmazottjai beszélnek, habár kételkedik benne... hiszen semmit sem tudnak véghez vinni. Lassan, emberi tempóban fordul meg, felvonja szemöldökét amint meglátja a nő finom alakját, tejfehér bőrét, aranyszínű fürtöket, csábító illata már most arra készteti, hogy szemfogaival felhasítja bőrét. -Természetesen tudom... a lakat is ezt jelezte, de számomra aligha van valami amit nem szabad.- hideg mosolyra húzza ravaszkás száját, ahogy máris a bige előtt terem. Ó... szóval dolgozni jött ide, majdnem megkérdezi, hogy tán takarítani akart vagy mi, de lehet, hogy gyilkos de azért jól nevelt is, jobbját nyújtja felé: -Lance Broderich vagyok,- kezdi miközben szemeivel szinte felfalja tökéletes idomait, - és egy nő mit keress itt egyedül ilyenkor?- teszi fel a kérdést úgy mintha nem tartaná magát is eme veszélyesebb alakok közé. Pedig tudja nagyon jól, hogy sötét sikátorban nem szívesen fut össze magával, de még sötét sem kell, nem foglalkozik ilyen dolgokkal. Neki mindent szabad. Nem hiába hívják Broderichnek. Nem hiába vámpír. -És mi is lenne a dolga?
Sokféle gondolat fogalmazódik meg bennem pillanatok alatt, hogy a Mazdát magam mögött hagyva megindulok a kápolna bejárata felé. Az ajtaja nyitva van, pedig ennek nem így kéne lennie, a központban is úgy tudják, hogy lakat alatt őrzik e régi épületet, nem véletlenül kellett megvárnom a kulcsot, de vajon ki lehet itt ma éjszaka és miért törte be ennek az épületnek az ajtaját? Lépteim cseppet bizonytalanná válnak, miközben megérkezem a bejárati ajtóhoz, kékségeim pedig azonnal kiszúrják az oltártól nem messze álló férfit, ki mellett a gyertya gondoskodik arról, hogy valamennyit láthassak magas alakjából. Mivel magassarkút viselek, így nem nehéz meghallania azt a visszhangnak hála, hogy valaki más is érkezett a helységbe, ennek megfelelően pedig felém is fordítja arcát. Nem látom még tökéletesen, ahhoz még messzebb van, de ettől függetlenül megszólítom, miközben egy helyen ácsorgom, szinte beljebb se merek hirtelen menni. A válasza viszont kissé meghökkent, valahogy nem erre számítottam, ez olyan… egoistán és durván hangzik. - Valóban? – kérdezek vissza, de hangomból kiérődik bátortalanságom, amely még nagyobb mértékeket kezd el ölteni, amikor hirtelen megjelenik előttem. Milyen gyors… A villanykörte felgyullad a fejem fölött, mivel ilyen sebességre nem képes mindenki, ahogy ez a viselkedés is, mind-mind arra utal, hogy nem éppen emberi lénnyel van dolgom. Nem biztos, hogy pont a ma estét kellett volna választanom a kápolna bejárására, de már nem futamodhatok meg, nem léphetek le, inkább igyekszem visszafogottabb lenni, akkor talán… talán nem lesz baj, és kényelmesen el tudunk lenni egymás mellett. Most már biztos vagyok benne, hogy nem fogok reggelig itt dekkolni, csak egy óra és már el is húztam a csíkot, de muszáj elvégeznem a feladatomat. Letekintek a felém nyújtott kézre, amit egy kis ideig fürkészem, de végül megadom magam neki és belehelyezem vékony mancsomat, majd jöhet a kézfogás is. Az én bőröm kellemesen meleg, ellentétben a vámpír hűvös testhőmérsékletével. Nyelek egy picit, majd csak kibököm, hogyan is hívnak. - Thyra Montelius vagyok. Nagyon örvendek, Mr. Broderich. – ez persze nincs így, a hátam közepére se kívánom, hogy ez a férfi most itt legyen, de az illem így kívánja és talán így nekem is szerencsésebb lesz a napom, ha most normálisan állok a másikhoz. Az viszont rettenetesen zavar, hogy így néz engem, tehát ösztönösen igazítom melleim elé hosszú, szőke tincseimet és köszörülöm is meg kissé torkomat, így hívva fel figyelmét arra, hogy ezt nem így kellene, de szavakkal nem jelzem neki pofátlanságát, talán észreveszi magától is. - Sajnos csak most értem ide, mert elhúzódott a kulcs megszerzése. – emelem is fel a kezemben lévő kulcsot, amely a kápolna ajtaját nyitotta volna. Nem hiszem, hogy ezt ki kellene fejtenem, a férfi nem tűnik hülyének, csak össze tudja rakni a képet. – Ha tudtam volna, hogy valaki már van itt, akkor már régen végeztem volna. A munkám viszont ide köt, szóval készítenem kéne pár fotót az épület belsejéről és külsejéről is. – adom is meg neki a válaszokat, amiket szeretne, majd ez után a kulcsot lassan táskám oldalzsebébe helyezem, hogy biztosan ne legyen baja, majd kinyitom azt és néhány gyertyát, na meg gyufát veszek elő belőle, amiket most a másik felé mutatok. - Nagy kérés lenne, ha megkérném, hogy segítsen elhelyezni néhány gyertyát a kápolna különböző részein? Fontosak a jó fényviszonyok és ha segítene, akkor hamarabb végezném és már nem is zavarnám magát. – nyújtok is felé most három, hófehér, hosszú gyertyát és egy teli doboz gyufát, majd ez után lassan kikerülöm, hogy én nekiálljak a dolgoknak, tehát a többi gyertya elhelyezésének, utána pedig jöhetnek a képek és már mehetek is el innen. Remélem, hogy nem lesz probléma és készséges lesz, végülis, nem olyan nagy kérés ez most tőlem…
Amikor Lance elindult, hogy rendet tegyen az agyatlan emberei után nem gondolta, hogy egy ilyen napszítta hajú szépséggel hozza össze a sors. Ami azt illeti.... tulajdonképpen azt sem gondolta volna, hogy egy templomban fog kikötni. Igazából... muszáj volt levegőznie, ki kellett szellőztetnie a fejét, különben ha vissza térne olympiai rezidenciájára, biztos benne, hogy azokat a kutyákat a tulajdon kezeivel szabadítaná meg a csontjaiktól és belső szerveitől. Nem mintha bármit érezne is irántuk, csak nehéz jó munkaerőt találni és habár az tény, hogy sokszor egy bakfisnál is ostobább dolgokra hajlamosak, azért vannak dolgok amiket egész jól tudnak véghez vinni, ezért aztán inkább sétál egy kört, keress valami finom harapnivaló bigét, akin aztán kiélheti perverz vágyait, hogy utána ismét felharaphassa kecses nyakát, formás combját, lelki szemei előtt már megjelenik ahogy éppen a helyi motelban két három gyönyörű nővel teszi éppen ezeket a nem éppen nyomdafestéket tűrő dolgokat, amikor látogatója akad. Igen szemrevaló látogató.... és nem csupán egyszerű halandó személyében, hanem alakváltó, még sosem akadt dolga alakváltóval, nem kóstolta éltető nedűket.... de ami késik ugyebár nem múlik, tartja az ősrégi mondás. Elégedve tapasztalja a férfi, hogy sikerül a nőt meglepnie, aminek igen csak örül, szereti ha meglepődnek tőle, netalán félik őt, elvégre nem véletlenül sikerült kirobbantania azt az átkozott háborút, az emberfélék kicsit túlzásba viszik, azt hiszik lehet amit akarnak, itt az ideje megmutatni, hogy vannak náluk különlegesebb, erősebb teremtmény is. Attól függetlenül hogy sok fajtársa eljátszadozik a barmokkal, nem kell minden vámpírnak idiótának lennie.... és ő be is bizonyítja, hogy miért is. -Valóban...- ismétli gonosz vigyorral a szája szegletében ahogy csokoládéhoz hasonlító íriszei lassan isszák be a látványt elméjében. Szemei elkalandoznak méz színű fürtökön, melynek a méz és a cseresznye csábító keverékét érzi, elefántcsont színbe vont hibátlan bőrét. Tekintete lejjebb siklik fehér blúzra amely kellőképpen kiemeli dekoltázsát, hibátlan, tejfehér bőrét. Falatnyi fekete szoknyájára, ami tenyérbe illő hátsót, vékony, formás gazellalábakat mutat, hab a tortán fekete magassarkúja, mely csak még jobban kiemel mindent a kislányon amit kell. Élvezettel veszi észre, hogy apró kacsója bele simul az ő hideg , erős tenyerébe, össze roppanthatná ha akarná, de csak közre fogja, hagyva hogy bőrét felmelegítse ahol fogja. -Thyra.- ízlelgeti halkan a nevet, miközben még mindig nem engedi el a kezét, barna szemeit az ő jég kék íriszeibe fúrja, fogva tartva azt. Megrándul ez izom a szája sarkába, amikor az napszítta tincseivel eltakarja dekoltázsát, de a vámpír továbbra sem rest, hogy kendőzetlenül bámulja, alsó ajkát megnyalja, ezzel jelezve, hogy a helyett sokkal inkább a nő bőrét halmozná el gyönyörökkel. -Kár volt arra pazarolnia az idejét kisasszony, mint látja anélkül is gond nélkül sikerült bejutnom,- halkan felnevet humoros mondatán, nem izgatva, hogy a lány mit talál annak és mit nem. -És ha megkérdezhetem.... akkor miért akarja lefotózni ezt a majdnem romokban álló épületet, fújnék egyet és ránk dőlne,- karba font kézzel pillant körbe, bár azt nem akarná mert akkor ez a harapnivaló bige is a romok között lenne és akkor nem tudná harapni és kiélvezni rajta.... semmit sem. -Egyáltalán nem zavar kegyed, sőt.... kifejezetten örülök ilyen.... finom társaságnak, akár jól is elüthetnénk az időt,- simít végig bársonyos tincseken, miközben hagyja orrát betöltsék a lány kellemes aromájának esszenciája. -szívest örömest segítek.... de mi lenne a bérem azért hogy ily módon kedveskedjek, tudja kisasszony manapság semmi sincs ingyen.- lassú, emberi mozdulatokkal veszi el tőle az egyik gyertyát. Ha a hosszú, kimerítő út alatt nem is örült annak, hogy emberei után a mocskot el kell takarítania, mostanra áldja Fortuna kegyeit, hogy így rendelkezett, hát ha valamiben hit akkor az nem volt már, mint a vak szerencse. Életét is így sikerült rendbe szednie, szerencse és kitartást által. Na meg persze a vadászok kegyetlensége, ha gyerekként nem látja amint lemészárolják a szüleit az emberek.... most nem lenne ennyire embergyűlölő, kegyetlen, lelketlen szörnyeteg.
Amint tudatosul bennem, hogy kivel is van dolgom, szinte azon nyomban megbánom azt, hogy itt vagyok, mivel nagyon is tartok a vámpíroktól, de nem jobban, mint a démoni teremtényektől. Ettől függetlenül próbálok normálisan viselkedni, úgy tenni, mintha nem lenne bennem semmi negatív érzés se irányában, ezért is történhet meg a kézfogás, amelyet finoman tesz meg a férfi. Azt hittem, hogy rá fog szorítani vékony kezemre, de meglehet, hogy tévedek vele kapcsolatban és ő egy normális vérszívó, hiszen kivételek mindig, mindenhol akadnak. Még egy alakváltó is lehet gonosz… így hát egy vámpír is lehet normális, egy esélyt pedig minden lény megérdemel, én így gondolom, szóval próbálom valamennyivel lazábbra venni a dolgokat, de amikor melleimet is megbámulja, már nem bírom megállni azt, hogy oda ne kotorjam tincseimet, mintha csak igazgatnám őket, próbálva feltűnésmentesen csinálni ezt, mégis, ahogy a férfi arcát nézem, apró pírfoltokat idéz elő az ajaknyalás. Ő… olyan furcsán néz rám, engem nem szoktak így megnézni, és történetesen nem nagyon tudom hová tenni a dolgot. Nem fogok elfutni azonnal, mint egy gyáva kiscica, próbálok továbbra is úgy viselkedni, ahogy más esetben is tenném, mondjuk egy nagy fotózáson, egy kisebb tömegben, de Lance valamiért mindig megakadályoz benne. - Önnek igen, de én nekem ez nem ment volna ilyen egyszerűen és egyébként se törnék be sehová se, ha meg tudom szerezni a kulcsot. – nem akarom én ezzel leszólni azt, amit tett, de belül mégis úgy érzem, hogy ez nem volt éppen helyes. Ő viccesnek találja saját szavait, mivel már nevetni is kezd, de én inkább csak rátérek arra, hogy miért is vagyok itt, amely persze totálisan érthetetlen a vámpír számára. Mondjuk elhiszem, hogy furcsa, ha nem lennék ebben a szakmában, hasonlóan reagálnék, mint ő. - Mert fényképész vagyok és mielőtt ide jönnének a modellek és a segítők, előtte fel kell mérnem, hogy megfelelő-e ez a helyszín a fotózáshoz. Szóval ez a munkám, ami mint látja, nem csak a fényképezőgép kattintásokból áll, hanem megelőzi némi terepmunka is. Nem mindig szerencsés, mondjuk most se, hogy ilyen későn kell itt lennem. Nem túl barátságos jelenleg ez a hely. – nézek is körbe a sötét épületben, majd ez után fel a másik barna szemeibe. Helyes ez a férfi, de mégis, nagyon ijesztőnek találom valamiért, ezen pedig nem segít szavaival se, képtelen vagyok ellazulni mellette. - Hogy jól is… elüthetnénk az időt? Mégis… mire gondol? – nyelek egy aprót, amikor hajamhoz ér, majd automatikusan lépek hátrébb tőle egy lépést, így szabadítva ki szőke hajtincsemet kezéből és már elő is veszem a gyertyákat, hogy minél előbb rátérjek a munkámra és esetleg őt is befogjam. Addig se velem foglalkozik, szóval végülis én jól járhatnék vele. Eleinte úgy tűnik, hogy szívesen segít, de aztán… valamit kérne érte. Lassan nézek ismét bele szemeibe, miközben gondolataim ezer dolgon kalandoznak, majd ez után rázom meg fejemet is. - Azt hittem, hogy egy vámpír számára nem fáradtság elhelyezni három gyertyát a kápolna különböző részein, de akkor hagyja csak, majd én megcsinálom egyedül. Amúgy se tudnék mit ajánlani, nem vagyok gazdag… - abba pedig bele se merek gondolni, hogy esetleg mást kérne tőlem. Azt az egy szem gyertyát, amit elvett, nála hagyom, ugyanis nem merném csak úgy eltulajdonítani tőle, majd ez után hagyom magára és indulok meg az oltár felé, amelynek két szélére felkerül 1-1 gyertya. Egy percig azért eltart, amíg a viaszt is ráveszem, hogy kellően megtartsa, ez után pedig indulok is tovább és próbálom tökéletesen elkerülni a vámpír tekintetét. Nem, nem akarok ránézni, egyáltalán nem, csak minél előbb elhúzni innen.
A vámpír látja, hogy a Szőkeség először nem is gondolta, hogy egy vámpírral van dolga, csak miután azon megmutatkoztak azok a jelek, amiket le sem tudna vakarni magáról... akkor jött rá, hogy vámpír. Igen ám, bár az ő fajtájukból is akad olyan elme roggyant aki az emberek nézeteit tartja szem előtt, aki eljátssza, hogy ő micsoda hős, azzal, hogy nem iszik halandóból, igen ám, csak hogy most oly sikeresen elrendezte a háborút, azzal együtt a szintetikus vért gyártó cégeknek is annyi. Ezáltal azoknak a marháknak tulajdonképpen két választásuk akadt, vagy kénytelenek ők is az eledelhez jutás eme módját választani, vagy egyszerűen csak éhen illetve szomjan halnak. A férfi egyáltalán nem sajnálja az ilyeneket, sőt vallja azt az elvet, hogy aki túl gyáva, vagy gyenge a harchoz vagy bármihez, akkor nem érdemli meg még azt sem, hogy vámpírnak nevezzék. És a vámpírtársadalomban kérem szépen... akad szép számmal ilyen félnótás. Látszik a nőn, hogy pozitívan ítéli meg Lance-t, bár csak egészen addig a pillanatig, amíg a férfi meg nem mutatja, hogy végül is vérbeli vámpír, ha akarná sem tudná visszafogni magát, de persze nem akarja.... nem sok értelme volna. Apró mosolyt csal a szája sarkába a mozdulat, amikor az alakváltó napszítta, hússzú, laza hullámos tincseit dekoltázsa elé söpri, ezzel is megakadályozva Lance sötét íriszeinek szórakozását. De mivel vámpír, elég egy pillantást vetnie rájuk és már el is van vésve emlékezetében.... na nem mintha nem látott volna már ilyet, de mindegyik más és különleges a maga módján, ezt mind férfi tudja. Bár tetszik neki, hogy a nő nem szalad el, ez jó, nagyon jó, akkor szereti a veszélyt, vagy legalábbis bátor nőnek próbálja beállítani magát..... még ha nem is az, ez egy igazán vonzó tulajdonság egy nőben, habár nem is tudják sokan. -Ön helyettem is megszerezte azt a kulcsot,- kacsint rá, - de amúgy is minek kulcs ha más módja is van annak, hogy bejussak valahová, mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb. -Jóízűen felkacag. Be kell vallja magának, hogy tetszik a bige stílusa, nem hétköznapi lányról van szó, látszik rajta, hogy még nem találkozott hozzá hasonló lénnyel, és még sem futamodik meg, hanem inkább kiállja a próbát, szereti az ilyen akaraterőt, egykoron talán ő is ilyen volt, még évekkel ezelőtt amikor kicsi volt és lemészárolták a szeme láttára a családját. És még az emberek tartják a vámpírokat gonosznak, azok nem robbantottak atombombát, nem tartottak rabszolgákat, halkan felhorkan, az emberi faj a legkétszínűbb a világon, az tény. -Én sose gondoltam volna, hogy bármi is túl egyszerű foglalkozás lenne, mindennek meg van a maga bája, és szépsége,- pillant ismét végig elismerőn a nőn, bár pillantásából érződik, hogy habár szavakkal a nő munkájára céloz, igazából inkább a bigének szenteli figyelmét,- hát valóban, ez a templom nappal sem éppen egy finom hölgynek való, nem hogy éjszaka, talán nem ártott volna kegyednek megvárnia, míg feljön a nap, sok fenevad mászkál erre felé.... és most nem csak jómagamra gondolok. Apró mosoly terül el markáns arcán, amikor a lány zavarba jön ismételten a szavaitól, tetszik neki, hogy ily könnyű zavarba hozni, élvezettel nézi ahogy a szőkeség hátrál egy lépést... ezzel is kiszabadítva selymes tincsét, melynek olyan kábító illata volt, legszívesebben orrát bele fúrná a napszítta hajkorona közé.... de ami késik nem múlik. -Hát tudja...- vállat von,- esetleg egy kellemes vacsora alatt....- pörgeti meg ujjai között vámpírsebességgel a gyertyát,- vagy ön nem szokott enni? -Ne aggódjon kisasszony, van tömérdek pénzem, na meg egy lyukas garast sem fogadnék el egy ilyen gyönyörűségtől, mint ön. Viszont, örülnék, ha megtisztelne azzal, hogy a mai éjszakát kegyed velem tölti,- felhúzza egy szemöldökét kérdőn, miközben zsebéből elő halászik egy gyufát, majd meggyújtja a gyertyát, vámpírsebességgel elhelyezi az egyik sarokba, mire az egyáltalán észbe kaphatna. -Szóval... mit mondd? - elkapja gyengéden a kézfejét, lassan hajol közel a tejfehér bőrhöz, hideg ajkaival lágy csókot lehel rájuk, alig érintve a bőrét.
Egy picit se vagyok bátor, de tudom, hogyha megpróbálnám elhagyni a kápolnát, simán elkaphatna, sőt, talán még szórakozna is rajtam, már ha egy negatív vámpírral van dolgom, éppen ezért is próbálok most nyugton maradni és legalább valamennyire erősnek mutatkozni. Nincs választásom, egyszerűbb, hogyha itt elvégzem a dolgom és utána próbálom meg elhúzni innen a csíkot, de most egyelőre maradnom kell és ha már itt vagyunk mind a ketten, akkor a beszélgetés is elkerülhetetlen. Próbálok egy esélyt adni neki, de valamiért ijesztőnek találom, pedig még eddig nem is adott okot rá… Akkor miért érzek hát így irányában? Női megérzés lenne? Remélem, hogy rossz, nem szeretnék senkivel se rosszban lenni, éppen elég volt átélnem kiskoromban azt, amikor lemészárolták a szemem előtt a szüleimet, én még csak véletlenül se szeretnék hasonlót átélni, az a sok vér és kín… soha se fogom tudni elfeledni. - Én nekem nincs ellenemre a bonyolultabb megoldás se. – mégis mi mást mondhatnék most erre? Felfogtam, hogy őt nem érdekli az, amit tett, de én továbbra se tartom szép dolognak, ez egy régi hely, megbecsülhetné annyira, hogy nem tesz benne kárt. Mindenesetre ami történt, az már megtörtént, a kulcsot pedig majd visszaadom holnap a városnak és majd azt mondom, hogy valaki betörte előttem az ajtót, eszem ágában sincs Lance-t megnevezni, még én kerülhetnék bajba a végén. Mivel ittlétem némileg meglepi a férfit, ezért elárulom neki, hogy miért vagyok itt, hogy mivel foglalkozom és bár szavaival mintha szakmámat dicsérné, pillantása számomra nem erről árulkodik. Egyáltalán nem tetszik, ahogy méreget… - Sajnos a határidő kötelez, nem mindig akar látogatom meg a helyeket, amikor én szeretném. – sóhajtok fel kissé, de a fenevad említésére ösztönösen rezzenek meg egy pillanatra, amit remélem, hogy a másik nem vett észre. – Ön fenevad lenne? – ha már magára is céloz, akkor talán a kérdésem is helyén való. Most csak lassan nézem meg jobban arcát és hát ránézésre én mindennek mondanám, csak egy állatnak nem, szóval reményeim szerint tényleg normális. Igen, annak kell lennie… Ideje lenne most már a munkámmal is foglalkoznom és ha már társaságom van, őt is megkérem, hogy segítsen, de mindezen gondolataim azonnal eltűnnek, amikor hallom, hogy valamit kérne cserébe. Nem… én nem tudok neki semmit se adni, így közlöm vele, hogy inkább én magam oldom meg a feladatot, ami nem túl nehéz, de mégis jobban örültem volna, ha hamarabb végzek, tehát ha segít, de ahogy a vacsorát megemlíti, hirtelen dermedek meg. - Én… én köszönöm, de nem vagyok éhes. És egyébként se hiszem, hogy ugyanolyan étel szerepelne az étlapunkon, így igazán nehézkesen tudnánk együtt vacsorázni. – nyelek most már egy hangosat, és ahogy lehet, úgy próbálok meg eltávolodni a másiktól, hogy inkább a gyertyákkal foglalkozzak, de a vámpír csak nem akar leszállni rólam és most már egy egész estét kérne tőlem. Nem… én ezt nem akarom… de nem nagyon tudok túlságosan távol kerülni tőle, mert ő már kezemet fogja, amire most már nem vörösödöm el, inkább fehérré válik csinos pofim és elég rendesen kerülöm Lance pillantását. - Nekem most itt van dolgom, utána pedig vissza kell mennem a városba. Sajnálom, de… nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb társaság Önnek, szóval ha… megbocsát. – finoman kihúzom kezem az övéből, hogy most már tényleg el tudjak jutni az oltárhoz és nekieshessek a gyertyák kipakolásának, de kezem kissé remeg ettől az egésztől. Nem akarom, hogy ez a férfi itt legyen, miért nem keres magának valaki más társaságot?
Lance kezdi észrevenni, hogy talán nem lesz olyan könnyű dolga, mint először tűnt, amikor belépett a Szösszenet a templom kopott padlóján. Úgy látszik nem lesz elegendő az a különleges bája amit a vámpírokra jellemző, hiába tudja, hogy milyen jól néz ki, tudja, hogy nők százai bomlanának a lábai elé.... és ami azt illeti az alatt a pár száz év alatt az ágyában meg is fordult pár száz bige, ebből nem csinált nagy ügyet. De ugyan miért is tette volna, hiszen mindenki, tudja még ő is magáról, hogy milyen jól néz ki, és erről gondoskodott az a pár száz pozitív visszajelzés is amit kapott, nincs itt gond. De ha esetleg mégis akadályba ütközik könnyű módon korrigálja a problémákat:Í egyszerűen csak használja vámpír adta tehetségeit, mert milyen poén vámpírnak lenni, és ő élvezi az öröklét minden egyes percét és pillanatát. -Na igen.... mindjárt gondoltam...- feleli inkább csak magának fenn hangon, mint a nőnek, szem forgatva, majd csokoládé színű íriszeit a nőébe fúrja,- az a bonyolult emberi lélek. Annyira képesek mindent túl gondolkodni, magyarázni, miközben a legegyszerűbb megoldások a... legjobbak. Lance Wotan Broderich-et ma már semmi sem tudja lázba hozni, hacsak nem vérről, szexről, nőkről, esetleg arról van szó, az embereket csorda módjára valami istállóba felállítja és nem használják őket másra, mint vérforrásra, mesterségesen termékenyítenék meg. Ó, igen milyen szép álmok, melyeket el is kezdett valóra váltani és ha bele döglik is be fogja fejezni amit elkezdett. Nem azért küzdött idáig, hogy aztán a kútba essen, ahh még csak az hiányozna! Az embereknek eddig olyan nagy volt a szájuk, most aztán igazán leshetnek, ugyan is attól, hogy a vámpírok eddig nem tettek olyan lépéseket, az még nem jelenti azt, hogy nem is fognak, és most megismerik azt, hogy milyen is egy igazi vámpír. -Tudja, hogy tartja a mondás, hogyha valamit nem szeret csinálni akkor nem élvezi eléggé a munkáját... - mosolyt csal a férfi arcára amikor feltűnik a nő összerezzen érintése nyomán. Szereti ha félnek tőle, vagy féljenek, vagy élvezzék az érintését... de sokszor leginkább leszarja, hogy a másik mit akar, egyszerűen elveszi, csupán mert megteheti és meg is teszi, mert ilyen könnyű neki. A nő pedig örülhet, hogy eddig nem csinált semmit sem, nem vett el semmit sem erővel, hanem nagyon is úriember módjára viselkedett, sőt egyáltalán annak örülhetne, hogy rápillant nem, hogy ilyen kegyes hozzá. De mint a nők többsége, a kedvességet ugyebár ő sem tud értékelni, és még miért akarják elpusztítani az emberi fajt, hát kérem szépen ezért! -Kedveském, vámpír vagyok, gondolom ez mond valamit Önnek...- kacsint rá mindentudón, egyértelmű, hogy ő is magát ebbe a csoportba sorolja. Bár, az tény, hogy igazából az sem érdekli, hogy mit gondolnak róla, az emberi érzések, mint olyan már rég kiveszett belőle, tulajdonképpen... azon a bizonyos éjszakán amikor az emberek gond nélkül mészárolták le a szüleit, a szüleit kiknek csupán annyi hibájuk volt, hogy vámpírnak születtek... nem más, de ezt a vadászok nem érdekelték. Azon az éjszakán, öt évesen megfogadta a kiontott vérük előtt, hogy az utolsó cseppig meg fizetnek érte.... és nem érdekli, hogy kik voltak, az egész faj bűnhödni fog, míg az utolsó ember is boldog.... addig nem fog nyugodni, vagy ne legyen a neve Lance Wotan Broderich... Nem tetszik a bigének, hogy Lance elhívja vacsorázni, nem gurul be, vagyis sokkal inkább vissza fogja magát, hiszen tudja nagyon jól, hogy ha enged a mérgének akkor csúnya világ lesz, nem törődik emberrel, állattal, épülettel, rombol amolyan vámpírmódra. És addig nem akar ártani a kicsikének, amíg még nem kóstolta meg a vérét, hiszen kóstolt halandót, farkast, démont, kiválasztottat, de alakváltó vérét nem élvezte még a nyelvén, és azt hiszi annak most itt az ideje. Nem mellesleg ő meghagyta a választást a nőnek, vagyis látszólag hagyta meg, de igazából már akkor el lett döntve, amikor elméjében még csak megfogalmazta ötletét. Ezek a nők.... -Ez a probléma eltörpül édesem...- kezd bele, majd felvont szemöldökkel bámulja egyre idegesebb lépéseit. Halkan felkuncog, hogy zavarba jön, még csak gyönyörű íriszeit sem meri rá emelni, ó igen együtt fognak vacsorázni, sőt nem csak, hogy vacsorázni, de még az éjszakát is vele, tölti, szóval jobb lesz ha bele törődik... mert ha nem az az ő baja így járt. Nem akart ilyen eszközökhöz folyamodni, de úgy látszik muszáj nagy úr... Mielőtt kicsúszna a markából, hideg kezével a lány után kap, természetesen nem olyan durván, nehogy össze roppantsa a csontjait. Mindkét keze erősen tartja törékeny testét, ahogy csokoládé íriszeit a lányéba fúrja, bele mászik a másik fejébe, majd ahogy biztos lesz benne, hogy eléggé siker koronázza tettét, halkan szólal meg: -El akarsz jönni velem vacsorázni, sőt nem csak, hogy vacsorázni, de még az éjszakát is velem tölteni!- hangja hipnotikus, varázslatos, majd elengedi, és újfent felteszi a kérdést: -Szóval... utoljára kérdezem kisasszony, mi a válasza?
N em veszem fel a férfi szavait, mert úgy érzem, hogy hiába bizonygatnám neki saját igazamat, őt az nem érdekelné, egyszerűen nem foglalkozna vele, ahogy most se teszi. Inkább az emberi elmét szólja le, amire csak kissé megfeszül testem, de egy szót se szólok. Gondoljon nyugodtan azt, amit csak szeretne, de én akkor se fogok betörni egy ilyen helyre, én egyszerűen nem vagyok olyan, de kezd eljutni a tudatomig, hogy őt semmi ilyesmi se hatja meg. Ha már ennyire érdekli Lance-t, hogy mit keresek itt, akkor elmesélem neki a munkámat, ahogy azt is, hogy nem mindig én döntöm el, hogy mikor hol is vagyok, de mintha ki akarná forgatni újból szavaimat. Ennyire élvezné hát ezt? - Én szeretem a munkámat, egyszerűen az ilyen késő esti programokat nem, amikor különböző elhagyatott helyeket kell egyedül felkutatnom. – javítom ki még most, mielőtt újból megpróbálna félreérteni. És pontosan azért félek, amit ő is mond, a fenevadaktól, hogy baj érhet. Talán most se vagyok biztonságban, sőt, egyre inkább érzem, hogy nem akarok a másik társaságában lenni, mert minden egyes érintésével, szavával képes most már megrémíteni. Vámpír, hát persze, hogy ő is egy vadász, én pedig minden vagyok, csak éppen az nem. - Eddig nem kellett tartanom a fenevadaktól, remélem most se kell. – egy jelentőségteljes pillantást vetek a másikra, majd ez után próbálom meg elkezdeni a munkámat, de a vámpír ezt nem engedi, továbbra is körülöttem sertepertél és most már a vacsora ötletével áll elő. Sőt, ha az nem lenne elég, egész estére igényt tartana rám, és sajnos vannak ötleteim, hogy mit szeretne. Nem, én biztos, hogy ebbe nem megyek bele, nem áll itt semmiféle alku se, inkább megpróbálom egyszerűen elkövetni, megtenni, amiért itt vagyok és már el is tűnök a közeléből. Milyen szép tervek… kár, hogy nem leszek képes megvalósítani és erre akkor döbbenek rá úgy igazán, amikor kezeimet elkapva néz bele szemeimbe, én pedig képtelen vagyok most félrenézni, szinte megigézve figyelem barna, gyönyörű szemeit. Szavai pedig mint valami parancs, úgy hatolnak be elmémbe. Aprót nyelek, mivel tudom, hogy mi történik, emlékszem arra, hogy nem akartam ezt az egészet, most mégis… képtelen vagyok ellenkezni vele, így amikor rákérdez újból arra, hogy mit felelek, ismét megremegek kezei között és igen csak segélykérően nézek rá, próbálva meghatni, hogy eleresszen, de ajkaim végül választ adnak neki. - Magával megyek és… maradok egész este. – nyögöm ki halkan, de porcikám egyetlen aprócska része se akarja ezt, mégis, most már nem mozdulok el előle, nem kapom fel ismét a gyertyákat, mert úgy érzem, hogy ez a munka máskorra marad, már ha túlélem ezt a találkozást. Lance-el fogok tartani, amint a vámpír úgy érzi, hogy indulni szeretne. - Miért csinálja ezt? – nem ismerem a vámpírok erejét, de most egy kis kóstolót kaphattam belőle. Nem tudom, hogy neki ez miért jó, de bizonyára élvezi, hogy ilyen aprócska kínokat okozhat egy halandónak, még akkor is, hogyha én nem vagyok átlagos ember, de ezt ő szerintem nem tudja. És a probléma az, hogy hiába is változnék át, nem tudok már menekülni, már vele kell mennem, az ő ereje sokkal erősebb az én akaratomnál, de belül rettegek attól, hogy mi fog történni ma éjszaka. Valahogy el kell tudnom menekülni a közeléből.
Igen, ennyit érnek az emberek.... igazából lényegtelen, hogy közönséges halandókról, vagy esetleg valami különlegesebb falánkságról van szó, mint esetünkben.... alakváltó, vagy netalán kiválasztott, mind egy formák. Azt hiszik, hogy ők a világ urai mert több millióan vannak, és ez feljogosítja őket, hogy úgy viselkedjenek ahogy. Csak hogy éppen ez a szomorú a dologban, hogy az emberi faj nem a világ ura, talán még az állatok alatt is vannak, hiszen nagyon törékenyek, olyan törékenyek, még csak vámpírnak hozzá sem kell érnie, és az máris meghal... az ijedségben. Szóval amikor Broderich szavaira a lány meg se mukkan meg sem lepődik. Ugyan hol lennének ezekben a gyáva nyulakban annyi rátermettség, hogy legalább megvédjék, szavakkal fajukat, nevetségesek és még ki kérik maguknak... ugyan már az összesnek annyi kellene, hogy valami istállóba zárják.... a vérük az ami ér valamit semmi másuk, Isten amikor megteremtette őket nem tudta, hogy mit tesz, valószínűleg be volt állva a szakállas. -Nem szereti... mégis megteszi, ha valamit nem akarunk megtenni, vagy nincs az ínyünkre, egyszerűen nem tesszük meg, kisasszony,- válaszol neki oldalra billentett fejjel ahogy mogyoróbarna íriszei ismételten végig kalandoznak a napszítta hajú szépségen.- Az halandók mindent képesek túlkompenzálni ez a legnagyobb bajuk...- mondja lassan ahogy tesz egy lépést felé. Lance mindig is szeretett játszani másokkal, az teljesen lényegtelen a számára, hogy éppen vacsorajelölt vagy csak szimplán szórakozás volt. Természetesen ha agyát eldöntötte a vörös köd akkor gondolkodás nélkül tépte ki bárki szívét, harapott ki belőle egy jó darabot, éppen attól függ, hogy mi az ami eszébe jutott, a hosszú évszázadok alatt nem csak akkor ölt amikor muszáj volt, hanem akkor is ha felkapta a vizet. És ezért kik a felelősek? Természetesen... a vadászok, ha kölyökkorában nem látja amint megölik a szüleit... akkor ő most nem lesz ilyen, hiszen a gyerek tisztaságát az ő mocskos mancsuk mérgezték meg, és ez a méreg évről évre egyre jobban elhatalmasodott, míg végül nem lett a mai Lance Wotan Broderich, kinek szótárából hiányzik az irgalmasság, jóindulat, kedvesség, minden csupa mézes mázos maszlag, ami amúgy a közönséges, nyápic emberekéből is, csupán ők annyira fensőbbségesnek tartják magukat. Hát most aztán megtanulják, hogy a vámpírok nem azok a tévében parádézó majmok, mint akiknek hiszik őket, hanem valóban a horror filmekbe illő vérszomjas, kegyetlen vadállatok. -A világ tele van azokkal, és ez a szó elég relatív mindenki számára, nem de bár?- semlegesen vállat von, miközben felhúzza egyik sötét szemöldökét. Tisztában van azzal a vámpír, hogy rá célozgatott, ugyan is a pillantásából kiérződött, viszont abszolute de nem vesz róla tudomást. Ha a nő úgy fog viselkedni és hozzá állni a dolgokhoz, akkor nem válik vérengző állattá, viszont... viszont, ha igen és nem teszi azt amit Lance óhajt akkor bizony gondolkodás nélkül vérezteti el, vagy tép ki a szívét és semmi megbánás nem követi tetteit. Szóval nagyon is reméli, hogy szófogadó emberről van szó, a kedvenc öltönye van rajta és nem akar foltot hagyni rajta, olykor a vér igen csak nehezen jön ki egyes anyagokból. Ma már nem készítenek olyan remek anyagot, mint annak idején. Bezzeg a régi szép időkben... Először hozzá látna a hölgy, amiért tulajdonképpen eme késői órán ide kellett jönnie, de miután a vámpír kedves szavai nem találnak célba, kénytelen kissé erőszakosabb módhoz folyamodni. Csak tudná, hogy miért a fenéért olyan makacsok, és még csodálkoznak hogy így bánnak velük? A szép szóból nem értenek, de ha rosszul néznek rájuk azonnal nyafognak, mint az öt éves jól lakott napközisek, kész röhej ez az egész! Egy másodperc alatt siklik oda hozzá, csokoládéra emlékeztető íriszei mélyen néznek a lány világos íriszeibe, ahogy szavai kiáramlanak ajkai közül monoton hangon, elmebefolyásoló képességét latba vetve veszi rá, hogy egyezzen bele a meghívásba. Habár befolyásolja a vámpír, de a nő mindvégig magánál van, tudja, hogy nemet akar mondani, de mégis inkább igent mond. Hát nem csodás élet a vámpírok élete? -Én is így gondoltam,- mesterkélt vigyor önti el önelégült képét amikor fülében megcsendülnek az alakváltó szavai. Látszik rajta, hogy ha bár igent mondott mégis minden testrésze tiltakozik az ellen amit tenni készül, de ugyan ki a fészkes fenét érdekel ez? Hááát Lancet biztos hogy nem fogja, soha a büdös életben. Kellett valami? Hát megszerezte, mindegy volt az út, az ár, egyszerűen csak a cél számított, és hogy útja során mennyi vér szennyezte kezeit, mennyi fej kövezte azt? Sosem foglalkozott ilyen baromságokkal, hát nem most fogja elkezdeni az egyszer biztos. Hangos röhögés szalad ki ajkai közül amikor az megkérdezi, hogy a vámpír, miért is tezsi ezt. Miután jóízűen kiröhögte magát, bele túr szépen belezselézett tincsei közé, majd zsebre vágja kezeit, s csak ezután válaszol. -Drágaságom, vámpír vagyok, nem tudom, hogy ez mond-e valamit önnek, de ha akarok valamit megszerzem bármi áron, mindegy hogy egy konyak vagy egy finom hölgy az.- vállat von, mintha neki semmit sem jelentenének ezek a dolgok és azért van így mert nem is jelentenek. -Dehogy ne gondoljon engem teljesen romlott lelkű vámpírnak,- na nem mintha nem volna az, szinte ismét elnevette magán ahogy idegenül csengő szavak kiáramlanak száján,- de... meg is kapja a fizetését... előbb segítek a munkája befejezésében... vagy megcsinálom Ön helyett, higgye el percek alatt végzünk,- azzal rákacsint majd vámpír sebességgel a következő gyertyát is a helyére helyezi.
Valószínűleg saját gyávaságomból ered, hogy nem szeretek ilyen későn ilyen helyeken járkálni, de ez semmit se csökkent a munkám értékén, amihez viszont nagyon is ragaszkodom. Szeretem ezt csinálni, ezért is vállaltam és mostanában komolyan elgondolkodok azon, hogy a modellségbe is belekezdjek, ugyanis kaptam már nem egy felkérést és talán tényleg illene is hozzám. - Ez nem így működik Mr. Borerich. Mindennek megvan a maga rendje és akadnak olyan dolgok, amelyeket nem csinálunk szívesen, de később még pozitív dolgokat szülhet. Ön nem ismer engem, kérem, ne is ítélkezzen! – finoman próbálom meg leépíteni szavaimmal, elárulni neki azt, ami az igazság, hogy ő is megértse, de valamiért úgy érzem, hogy a vámpírt nem érdekli az, amit mondok és amit érzek, hiszi azt, amit már ki tudja, hogy mióta és ember legyen a talpán, aki ki tudja zökkenteni jelenlegi állapotából. Nem érzem jól magam a társaságában, zavar az, ahogy engem vizslat, mintha akarna tőlem valamit, de… engem ne nézzen így meg, én nem olyan nő vagyok, aki az ágyába kívánkozik vagy a vérét adná neki, egyáltalán nem hasonlítok az olyanokhoz és szerintem erre lassan ő is rá fog jönni. - Igen, az. – csuklik el picit hangom, mivel nem merem firtatni mondanivalóját. Ő fenevadnak tartja saját magát és valamiért érzem, hogy nem hazudik, hogy tényleg egy vad én lakozik benne, amit én nem szeretnék a felszínre hozni. Szívesen tölteném az időm további részét azzal, amiért ide jöttem, de Lance nem óhajt segíteni nekem, e helyett inkább olyan dolgokat mond, amikre én nem vagyok vevő. Semmi kedvem sincs vele vacsorázni vagy vele tölteni akár az egész éjszakát, így próbálok meg elsétálni a közeléből, de ő természetesen sokkal gyorsabb nálam, és nemsokára erejének hála mégis kimondom azt, amit egyáltalán nem szeretnék. Nem akarok még csak a közelében se lenni, mégis, olyan szavak hagyják el ajkaimat, amelyeket ő akar hallani, én pedig tudom, hogy ez az éjszaka nagyon hosszúra fog nyúlni. Nem értem, hogy neki ez így miért jó, hogy miért élvezi azt, hogyha kényszerből mondok neki igent, de a nevetésre nem számítok, így nézek inkább lassan más merre. - Engem nem fog megszerezni, én nem egy tárgy vagyok! – morgom felé dühösen és fogalmam sincs, hogy honnan veszem ehhez a határozottságot, de az tuti, hogy nem fogom hagyni, hogy velem majd csak úgy játszadozzon kedvére. Bár most is ezt teszi, de ez még elviselhető, de az, amit az éjszaka kecsegtet a számomra már egyáltalán nem. - Nem tudja megcsinálni helyettem, mivel nem hiszem, hogy profi fényképész lenne, de rendben, akkor segítsen. – addig is húzom az időt, és talán ki tudok találni majd valamit, hogyan is meneküljek meg innen. Csak hagyom, hogy a vámpír elhelyezze az összes gyertyát oda, ahova kérem, majd ez után a gépet kezdem el állítgatni és úgy sétálom körbe a helyet, szépen lassan lefényképezve mindent, de Lance jelenléte továbbra is fusztrál. Kint is kéne még néhány kép, így nemsokára már kifelé veszem az irányt a kápolnából, miközben lopva az autóm felé sandítok. Talán ha bent maradna, lehetnék elég gyors és elég is tudnám érni a kocsimat, így lassan megfordulok és csinálok pár képet így kívülről is, de akárhogy is szeretném elhagyni a helyet, nem tudom megtenni a parancsa miatt. Nem csak szavakkal egyeztem bele abba, hogy vele megyek, egyszerűen érzem a kényszert, ami miatt nem tudok lelépni, így halkan nyögök fel, miközben befejezem a munkámat és a gépet lassan ismét a táskámba süllyesztem. - Miért nem keres valaki mást ma estére? – kérdezek rá halkan, miközben ismét a másik tekintetét keresem és most már egyre inkább attól tartok, hogy nagyon félelmetes élmény lesz ez az egész. Mit akarhat velem tenni? Tényleg nem tekint többnek, mint egy tárgyat, én pedig félek ettől, nem szeretnék játékszer lenni, nem szeretném, ha ismét olyan élményekben lenne részem, mint Seth-el.
A vámpír eljátszik a gondolattal, hogy nemes egyszerűséggel csak törje ki a Szöszenet karcsú nyakát, de akkor lemaradna arról, hogy megkóstolja vére ízét. Nem, nem annyi minden más lehetőség áll a rendelkezésére, hogy ez lesz az utolsó ami számításba fog venni. Pláne, mert a legegyszerűbb, fájdalommentesebb, gyorsabb halála ez lenne. És Lance szereti, ha kínozhatja őket, ha megérdemlik, ha nem . Ha nem, akkor legfeljebb talál okot rá, amivel rá szolgáltak, de igazából az sem kell. Ugyan miért kellene? Azok a kis piszkok azt hiszik, hogy övékké a Föld, ők a főnökök, csak mert léteznek, és hogy nem tudja őket kipusztítani senki sem. Hát ha csak erről van szó, Broderich szívesen megmutatja nekik, hogy bizony nem ők a teremtés királyai, gyöngék, mulandóak, törékenyek. -Ugyan, Miss Montelius, azt hiszem sajnálatos módon Kegyed félreértett. Nem szokásom ítélkezni, ugyan ki lennék én, hogy így tegyek? Vagy annyira barbárnak tart?- egyenes vonalú szemöldöke kíváncsian kúszik fel homloka közepébe, miközben szoborhoz hasonló kifejezést varázsol arcára. Igazából nem hazudott akkorát, nem ítélkezik ő senki felett, mert kevés olyan él a földön aki egyáltalán a lába nyomába érhetne… ha mégis akad ilyen, arról pedig tudomást sem vesz. Igazából egyetlen vámpír él a földön akinek hallgat a szavára, akit egyáltalán közöny és szarkazmus nélkül mondhatni fontos. Vittor, gyerekkori barátja, együtt nőttek fel, és ebben a harcban is együtt fognak győzedelmeskedni a végén! De most inkább foglalkozik a szőkeséggel, ugyan is ma este nem fog elmenekülni a kicsike. Lehet, hogy megbánta, hogy be tegye ide a lábát, de már késő bánat…. szokták mondani. – Ahhoz, hogy ítélkezni tudjak valakinek felkérne érnie hozzám… és az emberek szánalmasak, olyanok, mint egy por szem egy tornádóban, ha érti mire szándékozom célozni. Elmereng azon, hogy az emberek miért ilyen ostobák? És miért akarják mindenkiben eredendően a jót látni? A hölgyemény hamar rájön, hogy ha ő is ebbe a hibába esett, mint fajtársai akkor jó lesz gyorsan levonni a hamis következményeket, mert a vele szemben ácsorgó vámpírról mindent el lehet mondani, csak éppen ezt nem. Lance-nek már hosszú évszázadok óta nincs meg a szíve, pontosabban attól a perctől kezdve, hogy az emberek megölték a szüleit a gyenge látásuk miatt, ő pedig bosszút esküdött ezért az egész fajon. Lassú víz partot most elven pedig nem sokára elérkezik a célja felé, amikor ez bekövetkezik az említett fajnak a szüzei meg gyerekei vérében fog fürdeni ünneplés gyanánt. Úgy látszik a nő végre belátja, hogy ha egy olyan mozdulatot tenne, vagy esetleg nem a vámpírnak tetsző szó csúszna ki azokon a húsos ajkakon, akkor hamar szembe találkozhatna azzal a vadállattal, ami benne bujkál, s lelki ismeretfurdalás nélkül történne mindez, a lélek a második olyan luxus, amit szintén kiöltek előle. Miután a lány nemet mond arra a szerinte udvarias kérésére, hogy tartson vele egy vacsora erejéig, Lance-nek gondolkodnia sem kellet, máris mozgósította elmebefolyásoló képességét, hogy hallja a szavakat, amelyek biztosítják szórakozását az elkövetkezendő pár órára, míg a hajnal nem üti fel a fejét. Semmi perc alatt terem előtte, majd testével a legközelebbi falnak nyomja, csokoládé szemei még jobban elsötétülnek, arca különleges maszkot vesz fel, amint a dühnek köszönhetően jelentkeznek rajta a vámpírság jelei. szeme kegyetlensége ellenére túl kedvesen simít végig a lány porcelán bőrén, mikor arccsontjához ér. nem hagyva ki finomra tervezett ajkának körvonalát, majd lassan ujjai a nyaka köré fonódnak. na nem fojtogatón, csak érezze, hogy kivel beszél tulajdonképpen. Az, hogy még lélegzik csupán a férfi jó kedvének köszönhető… semmi másnak, szóval lehetne egy kicsit együtt érzőbb és odaadóbb. ezek a halandók olyan hálátlanok! -Aki itt megmondja, hogy mit csinálhatok, az egyedül én vagyok, és senki más,- egészen közel hajol, hideg lehelete simogatja a nő arcát.- És ha továbbra is szeretne friss oxigént juttatni abba a gyönyörű dekoltázsába, ajánlom válogassa meg a szavait velem szemben! Igazán lehet egy kissé odaadóbb is, akár ketté is roppanthatnám, csupán a jó kedvemnek köszönheti, hogy nem így történt, de ha továbbra is ehhez a viselkedéshez fog ragaszkodni, könnyen változhat, pedig higgye el egy ilyen…- íriszei lassan siklanak végig vonásain, melyek szinte perzselnek,- Virágszálon.- a következő pillanatban már ott sincs. -Cöhh… csak, hogy tudja, több száz esztendeje vagyok ezen a Földön, mintsem Ön gondolná, tehát, nem sok dolog van amihez nem értek, ezt elhiheti.- böki ki. Majd zsebre vágott kézzel dől neki egy szépen kifaragott oszlopnak. Minden mozdulatát követi, ahogy kifelé igyekszik, csupán az ajtóig követi. Nézi, hogy próbálkozik-e bármivel, természetesen nem kételkedik saját erejében, de ezek kiszámíthatatlanok. Így aztán ha megkísérelné a szökést, a finom vonalú nyakacskája bánná meg a szöszenetnek. De úgy látszik nem próbálkozik, kezd okosodni, ez tetszik neki, nagyon is. -Fogalmazunk úgy, hogy a porcelán bőrű babák a gyengéim,- rákacsint, de az ajtóból nem moccan, ha kezes bárány a kicsike… akkor egészen kedvesnek mondható. -Hol szeretne vacsorázni, Virágszál? Oda megyünk ahova akarja,- várakozón pillant rá, miközben már képzeleten el is tervezi az este kellemes folytatást, jól fog ő ma szórakozni, ehhez kétség sem fér.
Nem szeretem, ha kiforgatják a szavaimat, ha azt akarják, hogy csak bólogassak akár olyan dologra is, amelyet nem tartok igaznak és most Lance is pontosan ezt teszi, az akaratát akarja rám erőltetni, de egyelőre még nem hajlok rá, még nem engedek neki. Szeretem a munkám, még akkor is, hogyha néha félek attól, ami vele jár, mint például most este ettől a helytől, a vámpír társaságától, aki egyébként talán más helyzetben még szimpatius is lehetne, de most? Most képtelen vagyok erre, a helyzet és az idő nem pont ilyen végkimenetelhez segített elő. - Én csak azt tudom, hogy mégis megtette, mert nem fogadja el a véleményemet. – gondolom hozzá van szokva ez a férfi ahhoz, hogy amit mond, arra mások csak bólogatnak, mintha valamiféle bábuk lennének, nem árulják el igazi véleményüket, nem tesznek Lance ellen. Szívem mélyén megértem őket, most mégis, valami oknál fogva bátor emberként viselkedem, aki kiáll a véleménye mellett, aki szinte meg akarja győzni a vámpírt önnön igazáról, de már előre érzem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Kis idővel később viszont a vámpír folytatja előbb félbehagyott szavait, ismét leszólva az embereket és ezzel együtt engem is, így hirtelen hallgatok el rövid időre. - Ha ilyen porszemnek tart, akkor egyáltalán miért áldozza rám a drága idejét? – nem lenne kötelessége velem itt tartózkodni, beszélgetni, mégis ezt teszi. Talán egy picivel mégis csak több vagyok egy porszemnél, hogy az általa használt példával éljek? Én csak örülnék neki, hogyha annak gondolna, ha itt hagyna és nem foglalkozna tovább velem. Úgyse akarok vele társalogni, ahogy ő se velem, mégis gyötör a jelenlétével és még tovább is megy. Hiába utasítom el, ő ezt képtelen elfogadni, így erejével kényszerít, hogy meghajoljak előtte, hogy azt mondjam, azt tegyem, amit csak Lance szeretne. Borzasztó számomra ez a helyzet, mégis, ahogy kimondom mindezt, megjegyzem, hogy én nem vagyok holmi tárgy, amivel kedvére játszadozhat. Ahogy kimondom, máris megbánom, nem szabadna ellenkeznem vele, ilyesmiket állítanom, így pillanatok alatt nyomódik testem a falhoz, így kissé felnyögök a hirtelen helyzetváltozástól, miközben a férfi közvetlenül a testemnek feszül sajátjával. Tisztában vagyok vele, hogyha akarna, azonnal össze tudna nyomni, ezt mégse teszi, inkább csak sötét, rideg, dühös tekintetével méreget engem, amitől én kissé megremegek, kezeim pedig magam mellett pihennek. Nem merném eltolni, nem mernék most ellenkezni, így könnyedén meg tud érinteni, melyről eleinte azt hiszem, hogy fájdalmas lesz, hogy széttöri az arcomat, hogy bántani fog, de e helyett csak egy kedves simítás következik, majd végül ajkamhoz is elér ujja, amely most már édes pírfoltokat idéz elő belőlem és szemeimet is elfordítom arcától. Miért vagyok zavarban ettől a közelségtől? Inkább halálfélelmet kellene éreznem, nem pedig némi vonzódást. De az a halálbizonyos félelem se várat magára sokáig, ahogy végül nyakam köré fonja ujjait, így ijedten nézek vissza szemeibe, miközben ajkam is résnyire kinyílik. Felfogtam, hogy ő a főnök, nem bánt, de érzem a dominanciáját, így hirtelen parányinak érzem magam, el akarok bújni, kikerülni szeme látóköréből, mégse tudom, hiszen ahhoz túlságosan is közel van, leheletét pedig magamon érzem. Testemen aprócska libabőrök jelennek meg, miközben most már végig őt figyelem, minden egyes mondatára, amelyek beivódnak tudatomba. - Sajnálom! Nem akartam megsérteni, többé nem fordul elő. – buknak ki belőlem az engedelmes szavak, mivel pontosan ezt várja tőlem, én pedig tudom, hogy nem viccel. Nem fogok ellenkezni vele, meg se moccanok még mindig, mivel ragaszkodnék az életemhez, így hát megpróbálok majd egy kicsit a kedvében járni. Akkor talán el fog engedni, a vacsora után. Igen, ebben kell bíznom. A következő pillanatban viszont már nincs előttem, tova tűnik, én pedig lassan lélegzek fel miközben nemsokára ott hagyom eddigi támasztékomat, tehát a falat és lassan megkezdem a munkát, amiért ide jöttem, a vámpír segítségével. A gyertyák a helyükre kerülnek, én pedig már nem mondok semmit se arra, hogy Mr. Tökéletesség mindenhez ért. Szóval elvégzem a feladatomat, majd miután a kápolna belsejével végzek, jöhet a külső terület. Eljátszom a gondolattal, hogy talán most kellene megszöknöm innen, de mégse teszem, nem merek kockáztatni, így miután ott is végzek, lassan elteszem a gépemet, majd Lance felé pillantok. A válasza nem túl kielégítő kérdésemre, nem örülök annak, amit mond, de nem beszélek vissza, inkább akkor már elgondolkodom azon, amit ő kérdez. - Vigyen el mondjuk egy hajóra. – ha már én dönthetek, akkor egy kellemes hajón lévő vacsorát szeretnék, már ha a másik ezt megadja nekem. Nem tudom, hogy mekkora kérés most ez tőlem, hogy tetszeni fog neki az ötlet vagy sem, de ha az utóbbi, akkor majd választ ő helyszínt, én mégis válaszoltam. - Gondolom nem az én kocsimmal megyünk. – készen állok az indulásra, ezen szavaim ezt jelzik a férfi számára, így ha ő is úgy dönt, hogy megunta az ajtóban lévő támaszkodást, akkor minden bizonnyal vele együtt fogok megindulni a jármű felé, majd ülök be az anyósülésre. Nem szívesen teszem, főleg nem maradok vele boldogan együtt, kettesben egy ilyen szűk helyen, de muszáj ennek így lennie, nem akarom, hogy bántson, az erejét pedig bár nem tudom, hogy mekkora, mégis sejtem, hogy könnyű szerrel végezhetne velem.
Kezdőlap
