Helen && Broderich

A fekete lakozott, masszív, tölgyfából készült íróasztalom mögött foglalok helyett egy hatalmas méretű bőrszéken. Jobb kezemben kedvenc tollamat tartom, vámpírsebességgel forgatom ujjaim között miközben csokoládé színű íriszeim unottan siklanak az előttem heverésző papírlapok felett. Világos kék ing van rajtam, ami izmos, tejfehér bőrbe vont mellkasomból egy kis részt mutatva csak lejjebb van begombolva. Fekete drága kelméből varratott szövegnadrág található alatta, amibe ízlésesen van betűrve a selyemingem. Lábamon jó minőségű, méregdrága bőrből varrt kockaorrú cipő helyezkedik el. Ében fekete fürtjeim divatosra nyírva pont úgy néz ki, ahogyan kell, nyakamban egy vékony, fehér aranyból kovácsolt lánc lóg, amit még több, mint ezer éve kaptam édesapámtól. Ma már csak ez maradt nekem emlékül, az ő arcképe olyan halovány, hogy erősen meg kell dolgoztatnom agytekervényeimet, ha felakarom idézni. De öt éves koromban láttam utoljára, akkor is éppen azt ahogy halott szívébe cöveket döfnek, ahogy kifakul íriszeiben az élet csillogása, ahogy megdermed. Azóta mérgezi lelkemet ez a fajta bosszúvágy és véres düh, abban a pillanatban-habár még bakfis voltam- mégis megfogadtam, hogy ez vért követel, a minimum a földi halandók feje. Igaz, hogy hosszú évszázadok vannak a hátam mögött, olyanok amilyeneket gonosz tervek szövögetésével töltöttem. Halhatatlan lévén pedig megérte várni, és végre úgy látszik türelmem gyümölcsöt fog virágozni, és nem is akármilyen gyümölcsöt. Rothadót. A javából. Tele férgekkel és kukacokkal. Minden álmom, hogy az embereket tenyészállatként istállókba zárják, táplálék gyanánt, mesterségesen szaporítva. Mert ennyit érnek, erre valók, és mivel azt hiszik, hogy ők az atya úr isten… ideje végre példát statuálni rajtuk. Megmutatni nekik, hogy bizony nem ők a sárgolyó császárai. Legjobb cimborám, szinte fivérem, Vittorral karöltve tervezgetjük nyomorba dönteni őket. Lehet, hogy sok vámpírnak egyelőre tetszik ez az emberesdi játék, de lássuk be és legyünk végre őszinték önmagunkhoz: vámpírok vagyunk, és mint effélék nem valami cukormázzal borított édibédi húsvéti nyuszik, rózsaszín szalaggal átkötve. Ő biztos nem fog megalázkodni egy alatta valónak, sokan még a körméig sem érnek fel, hiába is próbálkoznak. Nekem nincs kedvem majomparádézni, és nem is fogom megtenni, soha a büdös életben. Szerencsémre kipattan egy zseniális ötlet a fejemből, ravasz, az emberiség amúgy is szeretik romlásba dönteni önmagukat. Így nem kellett mást tennem, minthogy saját vérünket áruljam. Ami egészen rossz hatással van rájuk, olyan függővé teszi, őket, hogy egyesek képesek lennének bármire még egy adagért. A bármire elég tág fogalom, a V hatása alatt úgy érzik, hogy bármi megtörténhet… tulajdonképpen bármi is meg fog térni, mert nem létezik határ, nem létezik erkölcs, csak az érzés ahogyan elméjükre hat. Egy cseppért bármire hajlandóak lennének, megerőszakolni az anyjukat, megölni a nővérüket, egy csapat néger elé dobni a szerelmüket. Ostoba mind, megérdemlik a sorsukat, előszeretettel adom meg nekik, mert nem fogok egy halandót sem szolgálni… nem erre teremtettek, nem ezért születtem vámpírnak, hogy így tegyek….
Borús gondolataimból az asztalon heverő vezetékes telefon pimasz csörgése riaszt fel, mérgesen kapom fel a kagylót, abban a reményben, hogy fontos, különben ki töröm annak a nyakát, aki zavarni mer.
-Elnézést, Mr. Broderich, hogy zavarom, de Mr. Collins tudni szeretné, hogy gondolkodott-e azon, hogy megkössék az üzletet valamint ez hogyan, mikor történik meg?- hadarja titkárnőm félve a kagylóba, lesújtva várva, hogy leoltsam őt, illetve reménykedve, hogy nem kerül a szívébe a botor bátorsága. Ez egy jó üzlet a számomra, betársulhatok Olympia egyik legnagyobb clubjába, ami még jövedelmezőbb lenne a számomra. Leginkább azért, mert az embereim jobban tudnák terjeszteni a drogot. Az én kilétem titkos, úgy elvarrtam a szálakat, hogy senki nem gyanakodhat arra, hogy én állok ennek a hátterében… legalábbis ebben a városban.
-Kérem, kisasszony, mondja meg az úrnak, hogy holnap este tizenegykor találkozunk Medusa bárban, ott mindent részletesen megfirtatunk és még…- folytatnám a nő feladatának újabb megbízását. Amikor is a hatalmas, vastag, hófehérre lakozott, bükkajtó kitárul… nem is, inkább aki be akar jutni szinte betöri. Mire hangosan felhorkanok, már éppen oltanám le az illetőt, amikor jobb kezemet meglátom… eléggé hanyag öltözetben, ami azt jelenti, hogy bizonyára átváltozott, majd a magával hurcolt vámpírt. Az egyik emberemet, amint rájuk figyelek a szoba közepére löki. Nem kerüli el figyelmemet a díszes, karmazsin vörösben pompázó csík, amivel a laminált parkettával el látott padlómat díszítette idáig tartó útjában. Keményen fúrom dühtől parázsló lélektükreimet a másikéba.
-Mond, hogy nem hurcoltad át a baromi drágán megcsináltatott padlómon… -mérgemben sziszegek egyet,- Raina! Egy héttel ezelőtt tisztítattam ki a hálószobámban lévő tigrismintás szőnyeget, a rohadt életbe!- magyarázom úgy, mintha anyagi gondokkal küszködnék, mintha nem egy csettintésembe kerülne és egy nap alatt nem rendezhetném át az egész házat. De természetesen nem ezért, hanem azért mert lássuk be, ez a ház az enyém, a nő mégis folyton össze piszkítja. Ha nem lenne olyan jó munkaerő-tulajdonképpen az egyetlen akinek hasznát veszem- vagy nem éltünk volna át már egy egy izgalmasabb, bujább, véresebb, szadistább éjszakát, minimum ki törném a nyakát.
Az író asztalom elé illanok, majd kemény hátsómat rá nyomom, izmos karjaimat keresztbe fonom mellkasom előtt, ahogy immár csöppet nyugodtabban tekintek rá.
-És miért fogtad… csak nem?- vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, ahogy sötét íriszem a nyöszörgő vámpírra esik, egy perc alatt fel megy bennem a pumpa,- ha tovább nyöszörögsz esküszöm, hogy kitépem a szíved, megtettem, majd egy ezüst karddal fejezlek le!- csokoládé lélektükreimből csupán hidegség, kegyetlen, rideg hidegség csillogott. Aztán a titkárnőm toppan be, hogy Collins találkozni akar velem azonnal, Seattle-ben, helyszínként egy galériát adott meg.
--Ezt intézd el, dolgom van,- azzal el illanok a megadott helyre, mielőtt belépnék megigazítom az ingemet, majd elindulok egy irányra, még sosem voltam galériában, nem tudom miért pont itt akar találkozni velem, és hogy mi lehet olyan fontos a számára, megállok egy kép előtt, majd jeges íriszeim oldalra billentett fejjel kezdik fixirozni azt.