Túloznék, ha azt mondanám, hogy az ezerhétszázas években egyszerűbb volt az élet, és hogy akkori társadalmunkban nem volt döntő szerepe annak a bizonyos hierarchia rendszernek, ami szinte megjelölte az embereket, és társadalmunk főbb irányítója volt, de ha választanom kéne a régmúlt, és a jelen közül, inkább életem végéig szegény kovácsként tengetném az időmet, minthogy teljesen bekebelezzen a média, és megmérgezze a sok mindent látott elmémet. Anorexiás manökenek, elhízott, hústorony, hamburgert zabáló amerikaiak, és ha mindez még nem lenne elég, ha nincs pénzed, márkás ruhád és legalább egy LCD tévéd, akkor egy kibaszott senki vagy, és a társadalom nem hajlandó emberszámba venni. Nagy az Isten állatkertje, de alacsony a kerítés...
Legfőképpen azért szeretek a saját portámon portyázni, mert itt mindenki egyenlő, mindenki ugyanazon erőt képviseli. A vámpírok között nincs olyan, hogy rasszizmus, és minél idősebb, bölcsebb és többet megélt vagy, annál jobban tisztelnek, és eszük ágában sincs porig alázni. Kivéve persze azokat a hatalommániás, egocentrikus seggfejeket, akik azt hiszik, hogy Ők a világ közepe, pedig nem vagyunk többek, mint a tápláléklánc csúcsán álló genetikai mutánsok.
Lépteim óvatosak, némák és megfontoltak, pedig itt nincs okom azon aggodalmaskodni, hogy mikor fog valami nyílvessző a gigámba röpülni. Talán csak a megszokás hatalma teszi ezt, a gondolat, hogy miután az a szőke szajha elhagyott, magamra maradtam, és minden nehézséggel, a vérszomj gyötrő és elsöprő erejével egyedül kellett megbirkóznom. Ha másért nem is, azért az egyért hálás lehetek Mariáhnak, hogy megtanultam egyedül túlélni, ezáltal megedződtem. Kezeim ökölbe feszülve nyugszanak hosszú bőrdzsekim zsebeinek mélyében, amikor egy lenge fuvallat ismerős szagokat sodor felém. Hitetlenül körbepásztázom a kihalt terepet, és készen állok arra, ami jöhet. Amit az ösztöneim diktálnak. Szinte az ereimben érzem, hogy a fivérem, a vérem a közelben van és engem figyel!

//Pocsék kezdő, de nézd el.. első reagom... :roll: //

Eltelt több, mint háromszáz év, és én ez alatt a három, magányos, kemény, néhány kevés szép pillanattal rendelkező három évszázadban végig bíztam abban, hogy Tristant nem nyelték el örökre az óceán hullámai, és hogy kaptunk még egy esélyt az újrakezdéshez. Nem akarok többé a rideg, ordító magányban élni az idők végezetéig. Tisztában vagyok vele, hogy nem valami férfias bevallanom, de nagyon is hiányzik az, hogy ennyi idő eltöltött magány után végre azt mondhassam, hogy van valakim, akivel számíthatunk egymásra, és akivel túlélhetjük az egész zord örökkévalóságot. Mindeddig azt akartam, hogy ez a valaki a bátyám legyen, de most hogy itt állunk szemtől szembe, és érzem a belőle áramló nyers, vad feszültséget, gyűlöletet, inkább azt mondanám, hogy továbbra is magányos farkasként járnám az utamat, minthogy egy megveszett döggel kelljen elviselnem a mindennapokat, azon görcsölve, hogy melyik lesz az utolsó. Tristan egyértelműen beszámíthatatlan és majdnem teljesen megtébolyult. Úgy is fogalmazhatnék, hogy elmentek otthonról.
-Tristan? - Bukik ki belőlem, és ennél már tényleg csak akkor lehetnék szánalmasabb, ha a hangom feljebb ugrott volna legalább tíz oktávot, akárcsak egy kiherélt birkának...
-Fivérem... - Ez az! Szinte látom magam előtt, ahogy a büszkeségemet jelző mérce kis mutatója egyre lejjebb és lejjebb csúszik a számok között.
-Jó újra látni, testvérem... - Vallom be a tőlem telhető legőszintébben, pedig tudom, az energiáiból érzem, hogy ez az iménti megszólalásom nem fog viszonzó szavakra lelni. Csak nézem a szemeit, azokat az ismerősen ismeretlen sötét szemeket, és nem akarom elhinni, hogy ez lett az én bátyámból.