A farkasa megbolondítja.
Itt a kurva telihold, már csak percek választják el őt; máris érzi, ahogy a csontok átrendeződnek a bőre, az izomkötegei alatt, és az arca farkaspofává nyúlik, ahogy a fogai agyarakká torzulnak, ahogy a pupillája először kitágul, majd összeszűkül, és a fájdalom már régi ismerősként karol belé, hogy aztán a gerincébe térdeljen.
Az egyik sikátorban törtek rá a rohamok.
Be kellett húzódnia, mert érezte, hogy nem ér haza.
Az a szerencséje, hogy a külvárosban kapta el az első hullám; különben végig kéne vágtatnia az egész belvárosban, hogy kijuthasson az erdőbe vadászni, és rohadtul nem akarja magát szarba keverni.
De valami nem stimmel.
Nem ura már önmagának.
A farkas vette át a volánt.
Mintha csak külső szemlélő lenne, a fájdalmat érzi csupán, de már nem képes irányítani az izmokat, a csontokat, a végtagjait; elhűlve, tudatában üvöltözve figyeli, ahogy a farkas lerázza magáról zakójának maradványait, és az iratokat félrerúgva szökken ki a sikátor szájához, a levegőbe szimatol, és a szeme éhesen villan.

Már egy fél órája úton van.
A gyomra korog, az elméje furcsán éles, mégis egyszerre tompa; érezhető a két külön tudat, a domináns, és a szubmisszív ragyogás. A farkas érzékei élesebbek, mint valaha – hát persze, Swanson tudata nem ködösíti el a hallást, a szaglást, a látást.
Swanson tudata kispadra lett ültetve.
Talán annak köszönhető, hogy túl sok feszültség érte őt az elmúlt időszakban; talán az, hogy az előző hónapban nem várta ki a telihold végét, erőszakkal kényszerítette magát vissza az emberi valóságba, és nem hagyta „kiélni” a farkas igényeit.
A bestia még csak nem is zihál, karmai ütemesen kop-kop-kopognak először a betonon, aztán halkan puffannak a pázsiton, ahogy a lény átugrik a kerítés fölött. Maga a kerítés Swanson derekáig sem ér; az állat játszva veti át magát fölötte, aztán lekushad a fűben, és hallgatózik. A fülei radarként forognak a koponyáján.
Ahogy azt Swanson már megszokhatta, a szomszéd srác még este is a füvet vágja – rágja –, mint minden alkalommal, ahányszor a szokásos két hét utáni esőzésnek vége szakad; a fűnyíró csendesen búg, így a srác nem veszi észre, hogy a hófehér bundájú iszonyat közeledik felé.
Pillanatok műve az egész.
Pillanatok alatt zajlik le a kényes művelet – ugrás, karmok vájnak a srác tarkójába, az agyarak émelyítő reccsenéssel feltépik a lágy húst, és egy másodperc alatt elropogtatják a nyaki csigolyákat, feltépik a gerincvelőt, és a farkas pofája fürdik a vérben.
Swanson immár sikolt.
A lény a fogai közé szorítja az immár élettelen srác nyakát – ami már csak egy bőrcafattal kapaszkodik a váll húsába, no meg a gerincoszlop maradék csontjai –, és vonszolni kezdi.

A tejfehér köd úgy folyja őt körbe, mint a forró fürdővíz.
A farkas halkan nyammog, majd megrázza a fejét, hogy felszakíthasson egy húsdarabkát, és fogaival gépiesen őröl.
Swanson tudata most mintha csak halványan pislákolna – mondhatni, elájult –, így a farkas teljes valójában van jelen a világban.
Hófehér, makulátlan bundáját most sár és vér szennyezi.
Hallja, hogy valami közeledik. A fülének mozgása jelzi, hogy hallgatózik; abbahagyja a rágást, felkapja a fejét, és a levegőbe szimatol.
Széllel szemben van, így megérzi a felé sodródó illatot.
Az illető egy nő; és a következő pillanatban elsül egy pisztoly.
A golyó súrolja a lapockáját.
Az állat felvonít, és kiköpi az aktuális húscafatot, morogni kezd, ám jól tudja, hogy ez ellen most nem állhat ki.
Swanson tudata kezd erőre kapni – talán az ő hatására dönt a bestia a visszavonulás mellett –, így már éberen követheti az események zajlását; ahogy a farkas megfordul, úgy ő is fordul, figyel és hallgatózik, bár még mindig képtelen mozgásra bírni a lábakat. Hagyja, hogy a szörnyetege önálló életre kelve eredjen futásnak, tompán érzékeli az avar nedves szagát, a vér ízét a szájában, a nyelve hegyén, a fogain; undorodva nyög fel, ami a farkas torkából csak halk nyüsszenésként buggyan fel.
Rohan, ahogy a négy láb gépezete bírja.

Két nap telt el az átváltozás óta.
Amikor visszakényszerítette magát emberi alakjába, a vécékagyló mellett térdelt, és hányt.
Mikor befejezte, a torkát már sebesre marta a rengeteg, erőlködő öklendezés; vért hányt az utolsó három alkalommal, és a gyomra és feje furcsán nehéz volt, mintha ólommal tömték volna meg.
Gyűlölte magát.
Két alkalommal eszmélt arra, hogy fegyvert szorított a tulajdon homlokához, ezüst tölténnyel – természetesen – a tárban, és mind a kétszer megizzadt, mire erőnek erejével képes volt letenni a Glockkot. Rettegett, amikor bekapcsolta a tévét, hogy megnézhesse a híreket, és a tulajdon karjait karmolta véresre, amikor hírbe adták a fiú szétmarcangolt holttestét.
„Állattámadásként” definiálták – és nem is jártak olyan messze a valóságtól –, és fokozott ellenőrzést tartottak az erdőszéli házaknál, rendőri és állatvédői szolgálatot teljesítettek, kábító fegyverekkel felszerelkezve, többszöri állattámadástól tartva.
És most a nappalijában ül, állát a tenyerébe támasztva, üres tekintettel maga elé meredve. Két napja nem evett – elég volt az a szerencsétlen fiú, akit félig megzabált –, és csak alkoholt vett magához. Bűzlik a whiskytől – noha most többé-kevésbé józan, hála az alkoholtoleranciának –, a cigarettafüst konstans bolygógyűrűként övezi az arcát és fejét, és az izmok idegesen vibrálnak a bőre alatt, mintha állandó riadókészültségben lenne.
Mert voltaképpen állandó riadókészültségben van.
A hallása a folytonos adrenalin hullámtól sokkal élesebb, mint valaha – mindent hall, még egy házzal odébbról is –, nyughatatlanul hallgatózik minden rezdülésre, és a keze a szokásosnál is jobban reszket.
Az aktuálisan olvasott könyvből már harminc oldalt szaggatott vékony, monoton csíkokra; a cafatok most a lába mellett, egy kukába kupacolódva hevernek, némelyiket beszennyezte a véres papír zsebkendő, amivel Swanson felitatta a vért a karmolt sebeiről a karján.
Mindkettőn.
A tévé kikapcsolva kuksol a falon; a zárt ablakokon a város szűrt zajai préselődnek be, a szomszédban macska vernyákol, és a telefonja kitartóan rezeg a bőrdzseki zsebének legmélyén.
Biztos Bonham, suhan át Swanson gondolatai közt jelzőrakétaként a mondat. Biztos megöltek valakit. Biztos idegesíti őket, hogy két napja nem vagyok bent.
Nyilván nem köthetik hozzá a gyilkosságot – vagyis igen, igenis hozzákötik. A vadászok legalábbis, és Swanson ettől retteg a leginkább.
Frissen beharapott kora óta nem gyilkolt meg egy embert sem; hajdani társai, és azoknak leszármazottai tartják a tradíciókat, és szemmel tartják őt, mint vadászból lett vérfarkast. Csupán azzal a feltétellel hagyták őt életben, hogy soha nem öl meg majd senkit.
És most gyilkolt.
Nem egyszerűen gyilkolt – felzabálta a srácot, ha nem is egészen. Evett belőle.
A lapockáját súrolta a golyó; a sérülés most ég, mintha izzó, felhevített billogot nyomnának a húsára, és villám ágaiként cikázik végig a hátán a fájdalom. Mozdulatlanul ül a fotelban, enyhe terpeszben, a karfára könyökölve, állát a tenyerében nyugtatva, farmernadrágban, atlétatrikóban, bakancsban.
Tudja, hogy bármikor előfordulhat, hogy futnia kell.
Amikor meghallja a magas sarkak kimért, tekintélyt parancsoló kop-kop-kopogását, a szíve motorként pörög fel, a légzése szaporán verdes, és a kurva életbe, a vér meghűl az ereiben. Nagyot nyel, hallgatózik, és a pillantása mereven szegeződik a bejárati ajtóra.
A bejárati ajtóra, ahol nem sokkal később finoman kopogtatnak, és ez a finom kopogtatás mintha éveket öregítene rajta. Szinte érzi, ahogy apránként megőszül, és aztán meg is kopaszodik.
Lassan, nesztelenül áll fel, aztán odalépdel az ajtóhoz – bakancsa halkan surran –, és leold minden láncot, eltolja a reteszt – és ajtót nyit.
Amire számított: három vadász, csőre töltött fegyverrel, amiket az ő arcába tolnak.
Amit lát: egy csinosan, egyszerű látogatáshoz öltözött, barna hajú, telt idomú nő, és akinek ismeri az illatát.
Két napja ezt az illatot érezte az erdőben.
Borostyán színben lángol a tekintete, noha a farkasa még csak figyel.
– Megölni jött? – kérdezi köszönés helyett, a fogait mutatva beszéd közben, felhúzva a felső ajkát. – Ennyi volt? Vége a dalnak?