Ginevra & Drake

Hosszú, kecses ujjait a bár hátsó ajtajának kilincsére simítja, majd egy határozott mozdulattal löki be maga előtt azt, hogy az a nem megszokott módon engedelmeskedjen neki. Jobbjában a hangszerét szorongatva tesz beljebb egy lépést, és szinte rögtön arcon csapja a különféle italok keveredése a parfümökkel és az olcsó, férfi pacsulikkal, melyet jobb híján kentek fel magukra a jelen lévő urak. Persze, a dohányosok nagy sajnálatára a cigaretta fogyasztása tiltott a bárban, de még így is, akik csak úgy tudták betenni a lábukat, hogy egyet még el kellett fogyasztaniuk, szinte árasztják magukból a szagot, mely rátesz még egy lapáttal a különleges vegyületre. A jellegzetes szag minden egyes alkalommal kisebb fintort fest arcára, de már szinte természetesnek veszi, hogy amikor elhagyja a helyet, és betér lakásába, a különleges szagélmény ott is tovább virít, amit ő maga, és tanítványa se vesz túl jó néven. Egyelőre viszont még ott tartunk, hogy halk, nesztelen léptekkel közelíti meg a bár belső terét, kiérve onnan, ahol még a kutya se szokott járni. Egy árva takarító nem szokott arra megfordulni mondván, hogy elvégzi munkáját, csak ő az, aki elhatározta, hogy nem áll szándékában átverekedni magát a kisebb embercsődületen, miközben többen is nekidörgölőznek, független a nemektől. Bár hosszú élete alatt elég sok mindent látott, és élt át, de valahogy még mindig nincs ínyére, hogy a saját neméből származó egyedek különféle csábos szavakkal próbálják magához invitálni. Ehelyett csendben, a sötétből kilépve figyeli az előző zenekart, kik halk aláfestő zenével kedveskednek az egybegyűlteknek. Kellemes melódiákat játszanak, mely nem túl hangos, de nem is túl halk, aki társasággal díszeleg, tökéletesen tud szót érteni a pereputtyával, aki pedig egyedül tette be a lábát, annak meg épp elég a hangerő ahhoz, hogy figyelemmel követhesse az énekesnő szavait, lágy hangszínét. Noha ő maga nem szereti a jazz-t, bár ha nagyon muszáj, ő maga is játssza, a dallam mégis magával ragadja. Halvány mosoly kúszik arcára, amint az énekes végigsimít mikrofonállványán, majd egy biccentéssel jelzi az együttese többi tagjának, hogy elérkezett az idejük, miszerint át kell adni a helyüket. A kis társaság nem is vesz sok időt igénybe ahhoz, hogy levonuljanak a színpadról, és, hogy ne legyen túl sok idő a váltás közben, Drake már szinte ott is terem, mindezt feltűnésmentesen téve. Elismerően biccent egyet az énekes felé, majd, mintha mi se történt volna, előveszi a mikrofonját, melyet a gitártokban helyezett el, és azt fel is tűzi az állványra, és lehalkítva a hangszórót csatlakoztatja rá a kábelt. Ezt a műveletet ugyanúgy végrehajtja gyönyörű, hófehér Gibsonjával is, ami ezek után a nyakába akasztva köt ki. Még egy gyors kézrázás is belefér a zongoristával, aki a mai este folyamán fogja őt kísérni, majd félig ráülve a bárszékre, rásimítja kezét a gitár nyakára, és jelzi társának, hogy ő készen áll, akár el is kezdhetik.
Az első akkordot lefogva húzza végig a húrokon a pengetőt, majd ritmikusan vált fogást, mindeközben a kellemes, moll hangnemben maradva, mely könnyű, bár inkább szomorkás hangvételű. Erre az alapra pedig lágy baritonja, mint a bársony simul rá. Azt a zenét, amit ők alkotnak, mondhatni nem lehet műfajba sorolni, elvégre nem is jazz, nem is pop, egyszerűen csak a fülnek megnyugtató hatással szolgál, hiszen az a nap huszonnégy órájában különféle próbatételek elé van kitéve.
Bár ő maga egyesülni tud a zenével, mégis valami, illetve valaki kizökkenti ebből az állapotból, és szinte eltávolodik a saját maga által kreált környezettől, viszont kötelesség lévén nem hagyhatja abba, és kérheti ki a magáét. Egy látszólag is ittas állapotban lévő férfi, ki ellentmondást nem tűrően kántálja, miszerint neki nincs pénze, de mégis szeretne, mondhatni királyi ellátásban részesülni a nap bármely pontján ki tudja hozni a sodrából, de mikor munkáját végzi, szinte késztetést érez, hogy lerakja hangszerét, és megközelítve az ürgét egy igazán kiérdemelt jobb horgost nyomjon a képébe. Erre viszont egy perc lehetősége se akad, hisz hivatása szerint neki, akármi is történjék, a hallgató közönség kedvében kell járnia, független, hogy éppenséggel ki az, aki ebben megpróbálja megakadályozni.
Viszont akadnak itt olyanok is, akik megteszik a közbeavatkozást helyette is. Egy kéjnő társaságában libben be a képbe a bár, és a bordélyház tulaja is, aki ellentmondást nem tűrően állapodik meg a pasas előtt, ki nem fecsérli ám az idejét, és roppant ellenszenvesen tudatja vele, hogy mi is a célja a mai este folyamán. Drake, bár nem félti őt, elvégre tudja, milyen fajból szalasztották, szinte vágyat érez, hogy ő is közbeavatkozzon -már csak udvariasságból is-, és idegessége fel is csillan skarlátvörös tekintetében, mely gyorsan tova is illan, és ismét jegeskék szemekkel mered a párocskára. Ehelyett megfékezve magát játssza tovább a maga kis melódiáit. Hát, ez a probléma akkor, hogyha az ember... vagyis a vámpír mondhatni székhez kötött a munkájának köszönhetően. Ő viszont minden eshetőségre készen áll, és ugrás kész állapotban, megfeszített izomzattal kémleli a csetepatét okozókat a bár közepén.

Do not take life too seriously.

You will never get out of it alive.

Ginevra & Drake

Meg kell hagyni, az évek múlásával szinte elidegenedett a munkájától. Régen, ki tudja hány évszázaddal ezelőtt látszólag is lelkesedett a zenéért, független attól, hogy éppenséggel az operában ülve hallgatta azt, esetleg saját magának köszönhetően. De, mikor fordult a kocka, és kisodródott a tehetősebbek kategóriájából, nem volt más választása, azt kellett tennie, amihez a legjobban értett. És ez nem volt más, mint a zene. A zene, amit annyira imádott, jó pár évvel ezelőtt a munkájává lett. És meg kell, hogy mondja, szinte teljesen más értelmet nyert a számára. Hiszen, más az, amikor az ember élvezettel muzsikál önmagának, vagy egy kisebb, baráti körnek, ahol nincsenek elvárások, mint egy bárban, ahol csak háttérzajként szól, hogy ne legyen néma csönd az épületben, legyen némi hangulat. A zene, amit annyira imádott, alsórangú lett a számára, már kötelességből teszi, hiszen ha nem játszik, nincs pénz, ha nincs pénz, nincs semmi. És nem azzal van a baj, hogy nem lenne elegendő ideje kitanulni más szakmát, hiszen abból jutott neki a legtöbb… inkább csak a lustaság az, ami visszatartja. Elvégre, olyan könnyű csak felkapni a gitárt, sétálni pár métert, szórakoztatni az embereket, és végül, mikor a nap már feltűnik a horizonton, vagy esetleg az utolsó ember is elhagyta a bárt, akkor hazasétálni. Egyszerű, és kellemes. De azzal már nem is törődik, hogy mindeközben az egyik fénypont az életében kialudni látszik, és már nem tud ellene mit tenni. Kötelessége van, és nem hagyhat cserben senkit, noha minden bizonnyal az ő eltűnése után is ugyan olyan mederben folyna a füstös kis csehó élete, mint előtte. Nagyobb port kavarna, ha az egyik kéjnő döntene a felmondás mellett. De ebben a világban már minden, és mindenki pótolható, nyilvánvaló, hogy nem kéne több pár napnál, és máris más szórakoztatná a megfáradt urakat.
Mikor az előtte lévő együttes utolsó tagja is elhagyja a kialakított színpadot, már megrögzött gyorsasággal csörtet fel, hogy minél kevesebb idő teljen el a váltás között. A hangszerét kikapva rádugja azt a hangosítóra, ahogy a mikrofonját is, majd felülve a bárszékre, a zongoristának már rögtön int is, hogy elkezdhetik az estét, mely egyelőre ugyan olyan fárasztónak, és zavaróan hosszúnak tűnik, mint a többi. Elvégre, az úgymond közönség tagjai nem veszik a fáradtságot, hogy felpillantsanak a színpadra, aki pedig mégis megteszi, szinte fintorogva veszi tudomásul Drake sápadtságát, és ezzel máris elidegenedik tőle, ezzel a zenéjétől, holott az még továbbra is minőséginek mondható. Hiszen, kellemes tónusa van, de nem lehet konkrétan rangsorolni. Kellő mélységekkel és magasságokkal is rendelkezik, ami inkább a baritonok közé határolná, de néha feszegeti azokat, és nagy kedvesen rá lehet aggatni a tenor kifejezést is. De, ő mindig is szívesebben él a mélyebb hangokkal, hiszen azokkal sose lőhet félre, kellemesen besimulnak a környezetbe, és nem kirívó, és nem zavar senkit a beszélgetésben. Hát, ez jutott neki… koncentrálni arra, hogy még csak véletlen se kontárkodjon bele mások beszélgetésébe a hangjával, holott ő csak a munkáját végzi. Egy el nem ismert zenész lett, aki sok esetben nem is játszhatja azt, amit igazán szeretne. Hiszen, bár zeneszerzőként is tevékenykedik, egy árva darabja nem került még a nyilvánosságra, pedig egyik se kifogásolható. De ő már csak azt játssza, ami kell a népnek…
Ha eddig nem árasztotta el a bárt a különböző italok szaga, hát meg kell mondani a betoppanó férfi kellemetlen aromája igen csak kitesz magáért. Nem mondhatná, hogy túlzottan közel helyezkedik el a pasashoz –nagy szerencséjére-, de teljesen valószínű, hogy ő árasztja magából a különféle szeszek szagát. Egyik keveredik a másikkal, és nyilván ugyan ilyen véleménnyel lehet majd az ittas állapotban lévő úriember is, amikor kifele jövet látja őket… És, hogyha ez eddig nem lett volna elég, igen csak harsányan fejezi ki az akaratát, ki nem más, mint a bár vezetője, aki alig pár perccel később egy kéjhölgy kíséretében érkezik meg, hogy, úgymond „felvegye a rendelést”. Drake mindezt úgy figyeli végig, hogy egy pillanatra se szakíthatja félbe a zenét, hiszen neki elsődlegesen az a dolga a mai este, hogy zenéljen, nem pedig, hogy bajba esett hölgyeket menekítsen ki a részeg fószer karjai közül. Noha szívesen megtenné ezt a gesztust, egyelőre nem szakad el hangszerétől, és a moll hangneméből, melyben megragadva játszanak össze a zongoristával, ki látszólag már felfigyelt az eseményekre, hisz részéről becsúszik egy két fals hang. De, a vámpírt ez alig ha tudja most lekötni, és más esetben se ugrana a másik torkának, hiszen nem ő hibázott, ezáltal nem is az ő felelősége.
A többszörös rángatásnak köszönhetően szeme nem egyszer villan fel vörös fényben, de tekintetét még csak egy pillanatra se emelné le a duóról, kik kitesznek ma este a hírnév érdekében. Hiszen, a bár több embere is rájuk koncentrál, a beszélgetés is lassan alább marad, majd mikor meglibben az a bizonyos vas szék, neki köszönhetően a zene is abba marad. Szinte reflexszerűen pattan fel a székről, és lerakva a helyére a hangszert, megközelíti a kettest, ami nem jelent számára nagy kihívást, elvégre már nem egy ember hagyta el a helyet nekik köszönhetően. Halkan lép a tulaj mögé, jobbját pedig a nő vállára simítja.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy erre nincsen semmi szükség –utal ezzel a férfi felé néző székre, de mondani se kell, hogy nem a fószer fizikai állapotáért aggódik. Ezt pedig az is mutatja, hogy tekintete ismét vörösben izzik fel, és agresszívan szorítja össze ökölbe a kezét. Ugrása kész állapotba került, elvégre ki tudja, mire számíthat még a hapsitól. Nyilván nem tarthatja vissza semmi a céljai elérése érdekében.