I need someone to understand

Nem értem, egyszerűen nem értem ezt az egészet. Mint ahogy azt sem, miért vagyok én egyáltalán itt. Egyáltalán, nem kellett volna felvennem azt a telefont, mikor megcsörrent Drake lakásában. Magam sem tudom, miért tettem. Mint ahogy ez az egész helyzet olyan abszurd. A vonal másik végén valami kedélyes hangú rádiós műsorvezető gratulált a nyereményemhez. Én persze nem értettem semmit és próbáltam megmagyarázni, hogy ez biztosan téves hívás lehet, én semmilyen nyereményjátékban nem vettem részt. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, elmondta, hogy ő Norah Sommers-t keresi és én nyertem a vacsorát valami rockzenekar frontemberével és elmondta, mikor és hol kell megjelennem, hogy átvegyem a VIP kártyát, amivel bejutok majd a backstage-be. Aztán azelőtt bontotta a vonalat, hogy időm lett volna tiltakozni. Csak álltam ott a telefonnal a kezemben még egy darabig, mint egy idióta. Életemben nem hallottam erről a bandáról, rádiót sem hallgatok már ki tudja, mi óta, mi a fene ez az egész?
Felmerült bennem, hogy jobb lenne elfelejteni az egészet, lehet csak valami hülye vicc, ha meg nem az, akkor is mindegy. Drake-nek természetesen nem említettem. De az agyam egyre csak ezen kattogott az elmúlt napokban. Aztán most itt az este és én egyre csak tépelődöm. Végül is mi értelme elmenni? Mi következménye lenne, ha nem jelennék meg? Különben is, biztos csak valami ostoba vicc az egész. Vagy félreértés. Különben sincs kedvem emberek közé menni. Mi lesz, ha megtámadok valakit? Azóta, hogy majdnem nekiestem egy tinédzser nyakának a tömött buszon, kerülöm az efféle zsúfolt helyeket. Félek, nem bírnám megfékezni magam… Mégis, magam sem igazán értem miért, talán csak kíváncsiságból, talán mert tisztázni szeretném a helyzetet, azon kapom magam, hogy a Drake által nekem kiutalt szekrényben kutatok és felveszek egy farmert és egy fekete pulóvert, majd felhúzom az edzőcipőmet és úgy indulok útnak.
Bár undorodom attól, amivé váltam, tény, hogy elég előnyös, hogy gyalogosan is lényegében hamarabb odaérek a koncert helyszínére, mintha tömegközlekedéssel vagy akár autóval jönnék. Ahogy a sikongató tömeg felé tartok és megérzem az illatukat, elfog a vérszomj, de jóval kevésbé, mint számítottam. Kevésbé intenzív az emberek illata. Inkább… olyasmi, mint Drake közelében… ami azt jelentené, hogy…? Itt olyanok tobzódnak, mint én? Semmit sem értek, de szerencsére senki nem figyel rám, túl jelentéktelen a külsőm az itteni extrém, gót öltözetű, erősen sminkelt arcokhoz képest.
- Jó estét! Norah Sommers vagyok és… - Lépek oda az egyik „staff” feliratú pólót viselő sráchoz, ő azonban megragadja a kezem, mielőtt befejezhetném a mondókámat, már ránt is magával.
- Norah Sommers! Jöjjön, vegye ezt fel! Siessen, a menedzser és Lord Byron már nagyon várják! Hol volt ennyi ideig? Már legalább tíz perce itt kellett volna lennie! – Szinte fel sem fogom, mit hadar nekem, miközben a kezembe nyom egy a nevemre szóló VIP kártyát és a színpad mögé vezetve valósággal átad egy másik személyzetisnek. Fel sem fogom, mi történik, csakúgy adogatnak egymásnak mindenféle emberek, összevissza hadarnak és rohangálnak, kézről kézre adnak. Már azt sem tudom, hol áll a fejem. Szeretnék szólni, magyarázkodni és magyarázatot kapni, de senki sem figyel rám, mindenki rohan. Végül valósággal betaszítanak egy ajtón és becsukják mögöttem.
Értetlenül, kissé szédelgő fejjel pillantok körbe. A szobában egy asztal, mögötte egy talpig feketébe öltözött, hosszú, kissé csapzott hajú, valószerűtlenül sápadt férfi ül. Nem tudom, ki ő, de az öltözetéből arra következtetnék, hogy az énekes lehet, akivel a vacsorát vagy mit „nyertem”.
- Jó estét, Mr…! – Fenébe, legalább a nevét megjegyezhettem volna! Zavartan pislogok körbe, aztán nagy levegőt veszek és folytatom, a szemébe nézve, még mindig ott ácsorogva az asztaltól pár méterre.
- Ne haragudjon! Norah Sommers vagyok és én nem tudom, mi ez az egész. Felhívtak, hogy „nyertem” valami játékon egy ilyen vacsorát, feltételezem, Önnel… De én nem vettem részt semmi ilyesmiben és csak szerettem volna tisztázni ezt a félreértést… – elég ostobának tűnhetek, én is zavarba jövök kissé, mondandóm végén el is kapom a tekintetem róla és a szám szélét rágcsálva állok ott, mereven a padlót fixírozva, testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezve. Kellemetlenül érzem magam ebben a helyzetben és csak távozni szeretnék innen, lehetőleg minél hamarabb, miután sikerül tisztázni ezt a kis malőrt. Bár igazából nem is értem, miért jöttem ide egyáltalán? Butaság volt, de még mekkora! Már bánom. Miért kellett ilyen kínos helyzetbe hoznom magamat?

I need someone to understand

Szörnyen kínos ez az egész helyzet. Nem is értem, miért jöttem ide el egyáltalán. Szinte zsong a fejem, követni se tudtam az eseményeket. Hogy kerülök én ebbe a szobába két vadidegen férfivel, akik közül az egyik alighanem valami általam teljesen ismeretlen rockbanda frontembere? Nem kellene itt lennem. A fickónak elég elvont külseje van, mégsem ijesztő. Sőt, valahogy megnyugtat a jelenléte, ahogy idegesen hadarva magyarázkodni kezdek és a szemébe nézek. Pedig még csak nem is mosolyog, egyszerűen csak igen áthatóan néz. Láthatóan figyel rám, ami meglep. Valahogy olyan furcsa, de nem a nyugtalanító módon. Egyelőre nem tudom hova tenni. Hálás vagyok neki, amiért elhallgattatta a másik fickót, akinek az a két szava is sok szemrehányást sugallt. Sok lett volna nekem még egy letolás a mostani lelkiállapotomban. Én próbálok udvarias maradni, éppúgy, mint régen, de most már saját magammal kapcsolatban sem vagyok biztos semmiben.
Zavartan bólintok, mikor elmondja a nevét, de a magyarázkodással megakadályozom, hogy ő beszélhessen előbb. Csak tisztázni szeretném ezt a helyzetet és eltűnni. Tényleg ez az eredeti szándékom.
Türelmesen végighallgat, miközben tekintetét egy pillanatra sem szakítja el az enyémtől. Mikor befejezem, amit akartam, mégsem lépek az ajtóhoz rögtön, csak állok ott tovább és nézek rá. Fogalmam sincs, miért, de nem tudom megszakítani vele a szemkontaktust. Mintha bűvölne a szemével. Nem tudom, mit csinál a másik férfi a szobában, semmi mást nem érzékelek abból, ami körülöttem van. Csak azt, ahogyan lassan feláll majd nyugodt léptekkel közelebb jön hozzám. Én pedig csak várok. Nem vagyok ideges. Valami megmagyarázhatatlan nyugalmat érzek, ahogy figyelem felém közeledő mozgását. Megáll előttem és továbbra is mélyen a szemembe nézve ejti ki szavait. Alighanem érezheti rajtam az értetlenséget, mikor meghallom a kérdését. Fogalmam sincs, mire gondolhat. Vizuális művészet? De a tekintete továbbra sem ereszt.
Aztán, ahogy hozzáteszi következő szavait és megvillantja szemfogait, végre megértem valamelyest, mit is érzek rajta. Ő is… ő is olyan… mint én. Ez mégsem kelt bennem riadalmat. Vámpírok öltek meg, de már nem árthatnak nekem. Vagyis de… de ő nem kelt bennem félelmet azon természetfeletti lényekkel ellentétben, akikkel eddig összeakadtam. Bár ő is alighanem brutális gyilkos, mint az ilyenek, mint mi általában, valahogy mégsem érzem azt a gyűlöletet iránta, mint Drake iránt például.
- Azt hiszem, az érdekelne… - csúszik ki a számon rekedtes hangon, szinte suttogva, de jól érthetően. Tulajdonképpen mindenféle mérlegelés nélkül mondom, amit mondok. Nem tudom, miért. Talán mert ösztönösen bizalmat kelt bennem ez a férfi? De vajon miért? Elképzelhető, hogy a lelkem mélyén igenis vágynék egy… fajtámbelire, aki megért és akinek meg tudok nyílni, fel merem tenni a kérdéseim, aki talán… talán segíthetne, ha már Drake-el nem tudok zöld ágra vergődni? Na de mennyire okos dolog ez? Bízhatok egy vadidegen vámpírban, legyen mégoly bizalomgerjesztő is? De a kérdőjelek már feleslegesek, hiszen a szavak a gondolaimat megelőzve már elhagyták a számat.

I need someone to understand

Magam sem értem, miért jöttem ide és azt, miért vagyok még itt. Hiszen az eredeti célom tényleg csak annyi volt, hogy közöljem, tévedés történt, aztán minél hamarabb eltűnni innen. Végül is az egész helyzet, olyan… abszurd. Viszont ez a férfi egészen más, mint amire számítottam. Azaz, igazából nem is számítottam semmire. Nem gondoltam, hogy számítana nekem bármit is egy előttem teljesen ismeretlen rockbanda frontembere. De most, hogy látom, ő is… ilyen, valahogy máshogy állok a dologhoz. Ő az első efféle, aki bizalmat ébreszt bennem, bár magam sem tudom, miért. Talán egyáltalán nem okos rábíznom magam. Talán csapda az egész. Drake azt mondja, sok veszély leselkedik rám és ezt egy-két eddigi találkozásom során más lényekkel, akiket még csak meghatározni sem tudok, hajlamos is lennék elhinni. Ezt az egy dolgot. De annyi bennem a kérdés és ha feltehetném valakinek… persze, Drake-nek kellene, de vele sehogyan sem tudunk zöld ágra vergődni. Ez persze részben az én hibám is, de a francba is, igazán lehetne ő is megértőbb! Arra persze várhatok… Ez a fickó viszont, ez a Byron, vagy hogy is hívják valamiért bizalomgerjesztő a számomra. Bár halandóként sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen elvont külsejű fickót bizalomgerjesztőnek fogok gondolni. De sok minden változott azóta…
Mikor Byron az ajtóhoz lép, követném, de a másik férfi hangja megállít. Szinte el is feledkeztem róla, hogy ő is a helyiségben van. Megmerevedek, ahogy a köztük lefolyó párbeszédet hallgatom. Riporterek? Interjú? Erre én nem voltam felkészülve! De Byron szerencsére rövidre zárja a dolgot, amitől valamelyest megkönnyebbülök. Pár másodpercbe telik, mire összekapom magam és észreveszem Byron várakozó pillantását, amivel rám néz a kitárt ajtó mellett állva. Ekkor valósággal iszkolok kifelé a szobából, mintha kergetnének. Viszont ahogy ő is megjelenik mellettem, bár tekintetem továbbra is idegesen jár ide-oda, az ő tempójához igazodva én is lassabban, nyugodtabban kezdek sétálni. Szótlanul megyek mellette végig a folyosókon, hiszen fogalmam sincs, mit is mondhatnék, noha ezernyi kérdésem lenne. Nem tudom, hogyan vágjak bele. Valahogy még nem tűnik alkalmasnak sem a hely, sem az idő.
Aztán mikor kilépünk az utolsó ajtón hirtelen vakuk villanása vakít el és megcsap a halandók jellegzetes szaga, ami mostanság annyira vonzó, hogy már-már pánikszerű menekülésre késztet. Fogalmam sincs, merre, hová, csak el innen, minél messzebb, mielőtt… Biztosan teljesen lesápadnék, ha még halandó volnék és nem lennék így is holtfehér. Holt… végső soron az vagyok. Csak ez a vérszomj ne lenne… Szemem sarkából Byronra pillantok és arra igyekszem koncentrálni, hogy őt kövessem, miközben átvágunk a tömegen és így próbálom elterelni a figyelmemet az embertömeg által kiváltott vérszomjról.
Örökkévalóságnak tetszik, míg átérünk a sikítozó rajongók és a gépüket szünet nélkül kattogtató fotósok gyűrűjén. Nem is gondoltam volna, hogy ez az általam eddig ismeretlen banda ekkora népszerűséggel bír. Hiába, halandóként sem sokat foglalkoztam a showbiznisszel. Ahhoz túlságosan lekötöttek a tanulmányaim. Amiknek így lényegében semmi értelmük sem volt. Az egész életem, az éveim csak elvesztegetett időnek bizonyultak…
Sötét gondolataimból a szemem előtt felbukkanó limuzin és annak ajtaját előttem udvariasan kitáró sofőrje zökkent ki. Sietve szállok be, hogy meneküljek a tömeg elől és csak miután becsukódik mögöttem a kocsi ajtaja, fogom fel a helyzetet és szinte gyermeki kíváncsisággal az arcomon pillantok körbe. Sosem ültem még efféle autóban. Olyan modern, olyan fényűző… bár nem vagyok egy autóbolond, a gazdagság sem nyűgözött le soha különösebben, de meg kell hagyni, ez a luxusérzet, ami elkap, ahogy beültem az autóba, tényleg elkápráztat. Legalábbis egy időre. Talán az elcsodálkozásnak, a sok új behatásnak köszönhető, hogy észre sem veszem, mikor Byron is beszáll, megbeszéli a sofőrrel az úti célt és az autó elindul velünk. Percekig tekintgetek körbe, mire összeakad a tekintetem az övével. Kicsit zavarba jövök átható tekintetétől. Vajon mióta tanulmányozhat? Aztán megszólal. Nem válaszolok rögtön, hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék. De valamiért bizalommal tölt el, nem tudok, nem is akarok előtte alakoskodni, vagy megjátszani magam, még ha veszélyes is kimutatnom előtte tudatlanságomat, a tapasztalatlanságomat.
- Csak néhány hónapja. Nem igazán értem ezt az egészet… Minden olyan… idegen… Lassan már azt sem tudom, én magam ki vagyok… - próbálom állni a tekintetét, de aztán mégis a földet kezdem tanulmányozni magam előtt. Bár továbbra is érzem a pillantását magamon, mégis könnyebb így. Szinte meztelennek érzem magam, ahogy a szavak elhagyják a számat. Nem tártam fel a legbelsőbb félelmeimet eddig senki előtt. Kivel is oszthatnám meg? Drake-el? Úgysem értené, nem is akarná megérteni. De egyszerűen már úgy érzem, felemésztenek belül, ha nem adom ki magamból. És talán, talán Byron alkalmas ember erre. Talán éppen ezért sodorta a véletlen (vagy valaki szándékos közbenjárásra?) őt az utamba?