Álszent lennék?
Nem tudom honnan jön ez a gondolat, de... bevallom megriaszt, hogy... talán van némi... valóság alapja. Túlságosan is sok minden gyűlt fel bennem az elmúlt évezredek során. Sosem ébredt bennem kétely ügyünk helyességét illetően. A szabályokat nem véletlenül hozták. Figyelmen kívül hagyásuk súlyos következményeket von maga után... a határokat... nem szabad átlépni. Mostanában azonban... mintha... igen... úgy fest, talán mégis ebbe az irányba sodródok. Talán akaratomon kívül, hiszen... bárhogy is szeretném, nem tudom figyelmen kívül hagyni azokat a kétségeket, melyek... egyre jobban és jobban... nyomasztanak. Talán a vég közeleg? Olyasmi ez, amire... nem szívesen gondolok. Mert tudom, hogy mit kell tennem. Ez sosem volt kérdéses. A feladat, a cél szent... figyelmen kívül hagyhatatlan. Nem számítanak holmi... ostoba kérdések. Ugyan mi szükségem lehetne a válaszokra? Amit tudnom kell, azzal már régen tisztában vagyok. Minden mást hajszolni... teljesen felesleges. Megvan a magam szerepe a világban, mindig is megvolt. Sosem voltam más... nem születtem emberként, nem éltem halandó életet. Sok dolog ismeretlen maradt előttem, mely... számukra természetes. De ez így helyes, így kell lennie. Mi értelme olyasmi után vágyakozni, mely nem nekünk teremtetett? Sokan mégis képtelenek megérteni ezt az egyszerű igazságot. Már én is beleestem volna ebbe a hibába? Nem akarok helytelenül cselekedni, soha nem is akartam. Nincs fontosabb annál, hogy megmaradhassak önmagamnak. A feladat, a cél nélkül semmivé válnék. Nem követhetem el én is ugyanazt a hibát, amit már oly sokan. Ez a legfontosabb, nem? Vagy már azzal magamra hoztam a végzetet, hogy... képtelen voltam végleg leszámolni azokkal a gondolatokkal? Nem számít, hogy miért kell megtennünk valamit. Tudom, jól tudom. Ez mindig egyértelmű volt, tisztán látható. Akkor miért tenném fel legszívesebben mégis azt a kérdés? Elhatározni annyi egyszerű valamit... viszont végre is hajtani... az már sokkal több erőt kíván.
Magányos órák. Sötét gondolatok. Itt lenne az ideje, hogy végre... hazamenjek. Igen, ezt kellene tennem. Egyszer s mindenkorra le kellene számolnom ezekkel a... gondolatokkal. Még mielőtt túl késő lenne. Sajnos... azonban... igen, attól tartok, hogy nem is pusztán ez jelenti a problémát. A kötődés... az, hogy olyan szívesen időzöm idelent... túl sok szeretet, túl sok remény... Mintha béklyóba vernének az elvárások... olyan béklyó ez, melyből... nincs szabadulás. Ha lehull rólam nem marad semmi más, csupán a zuhanás. Sokszor láttam már végbemenni, de... én nem járhatok ezen az úton. Ez is számít valamit, nem? Hogy nem akarok... vagy ettől függetlenül ítélnek? Mindennek tisztának, egyértelműnek kellene lennie. Többnyire... így is van. Minden mással pedig... meg kell tudnom birkózni. Még mielőtt valóban... túlságosan késő lenne, hogy megtegyem... vagy megpróbálkozzak vele. Vagy... már át is billentem azon a bizonyos ponton anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna? Ezek a gondolatok... semmi mást nem bizonyítanak, mint önnön gyengeségemet. Mert mindegy, hogy mit az én személyes véleményem. Ez nem számít... lényegtelen. Tudom ezt... jól tudom. De akkor miért nem tudok... így is viselkedni? Meghátrálni. Feladni. Beletörődni. Elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen! Ha nehéz is az út, melyen járnunk kell, attól még... attól még ez a helyes. Nem szabad letérni róla... Nincs, aki segíthetne rajtam. Ezzel... csakis önmagam számolhatok le. Rajtam múlik. Szeretem a fivéreimet. Időtlenül. Kitörölhetetlenül. Ám... erről egyikükkel sem beszélhetek. Hogyan is tehetném? Ez nem olyasvalami, mely szavakba önthető. Különben is... jól tudom, hogyan reagálnának... milyen szavakat használnának. Ismerem őket. De vajon... ez valóban így van? Annak idején ugyanezt hittem Luciferről is, mégis...
Vannak dolgok, amik megváltoznak, bár nem lenne szabad. Tisztában vagyok a kockázatokkal... ismerem a veszélyeket. Gabriel... annyira aggódom érte. Már régóta sejtem, hogy milyen súlyos gondok nyomasztják, ám... az a találkozás sok mindenre... rávilágított. Mit számítanak az én kétségeim ahhoz képest, ami őt gyötri? Elveszíthetek egy újabb testvért? Vagy én magam... válok majd semmivé? Abban sem vagyok biztos, hogy saját magamon segíthetek... vajon... vajon vele mi lesz? A bizonytalanságnál... semmi sem rosszabb. Nem kellene éreznem. Képesnek kellene rá lennem, hogy... mindezeken felülemelkedjek, de... az érzéseim... azokkal valamiért... nem tudok mit kezdeni. Helytelen. Tudom jól. De mégis mit érek vele? Én helyesen akarok dönteni, de vajon... elég lesz ennyi?
Nem is tudom, mégis mi hozott erre a helyre. A magasból lezúduló víz moraja. Nyugalom, melynek a városokban nyoma sincs. Azután a beszélgetés után szükségem van... nos... igazából nem is tudom, hogy mire. Ez... már magában rossz jel. Nem szabadna ilyen bizonytalanná válnom. Megvan a helyem, a magam szerepe. Mindig is megvolt. Ehhez kell ragaszkodnom... minden más... lényegtelen. Meg kell maradnom azon az úton, melyen most is járok. Ez... ez nem holmi meggyőződés... több, mint a kétségbeesett kapaszkodás... Egyszerűen csak... ez vagyok én. Enélkül... nem lennék semmi sem. Sosem kértem... sosem vágytam másra, mint ami nekem jutott. Ez... jó így. Helyes. Akármilyen kérdés is merül fel bennem... figyelmen kívül kell hagynom. Nem változtat ugyanis az igazságon. Minden lépés, amit mostanában tettem... hibásnak tűnik. Ez az egész... töprengés... Na meg, hogy távol vagyok otthonról. Amikor nem lenne szükséges... nem kellene idelent időznöm. Ilyen sokat... semmiképp. Fizikai világ. Rohanó idő. El kellene feledkeznem... minderről. Segíteni. Óvni. Védeni. Mi más célom lehetne még? Nincs más, amit tehetnék... enélkül... önmagam sem lehetnék. Talán épp ezért fáj annyira, ha szenvedni kell látnom másokat. És... meglehet, hogy ebben gyökerezik minden probléma. Néha... vannak események, melyeket... sehogy sem lehet elkerülni. Épp ezért nem próbáltam közbeavatkozni... soha. Akkor rég... évezredekkel ezelőtt... mikor eljött az az éjszaka Egyiptomban majdnem megtettem... mintha, az lett volna az utolsó csöpp. Nincs rá racionális magyarázat. Ott is... oly sok lehetőségük volt rá, hogy helyesen döntsenek és elkerüljék a véget, de... nem tették meg. Én... én... mégis... legszívesebben gátat szabtam volna az egésznek. Olyan... Igen, ostobaság... ostoba lennék? Néhány... kósza gondolat miatt el fogok tékozolni mindent... A szolgálat a legfontosabb. Ennek kell a szemeim előtt lebegnie.
Mozdulatlanul fekszem. A zöld körülöttem... a víz csobogása... olyan megnyugtató. Olyan tisztán és világosan látom az utamat... ez sosem volt másképp. Akkor... miért gondolok újra és újra arra a kérdésre? Miért akarom tudni a válaszokat, melyek... jól tudom... megmérgeznének? Nem fontosak az okok... Nem az én tisztem, hogy kérdezzek... Nekem egyszerűen csak... Tennem kell, ami... elrendeltetett. Ez annyira... különösen hangzik. Mint egy gép, egy láncra fűzött kutya. Görcsösen próbálom meggyőzni magam arról, hogy ne gondolkozzak. De sosem volt szükséges, hogy... én egyéniség legyek. Az ilyesmi... minden elvetendő gondolat, egyszerűen csak... legyengítene. Mások szemében valószínűleg... én lennék a furcsa... De... számomra mindig is ez volt a helyes. Hibák. Botlások. Gyengeség. Tényleg csupán... áltatnám önmagam? Hittem és hiszem is, hogy... a feladatunk a legfontosabb. De akkor... akkor... mégis miért kellett annyiszor... ártanunk? Néha elválaszthatatlanul összefonódnak a dolgok. De van határ, amely... sosem mosódhat el. Ez... éles... a legélesebb, legtisztábban látható dolog a világon. Fény és sötétség.

Valóban kétely mételyezné lelkem? Oly sok évezreden át szolgáltam hűen... tettem, mire rendeltettem. Ezt illetően még most sincsenek kétségeim. Nem vágyom olyasmire, mely nem a számomra alkottatott. Védeni alkottak, nem szeretni. Az érzelmek megismerése felesleges kockázat lenne... olyasmi, mely... a mélybe taszít. Szeretet. Ez van bennem. Túlságosan is erős... törhetetlen. Ismerem az emberiség hibáját... láttam minden egyes bűnüket. Tudom, mily könnyedén rávihetőek a helytelen útra... néha nem is kell külső támogatás, hogy arra lépjenek rá. Sosem akartam mást, mint szolgálni, segíteni... őket védeni. Arkangyalként mindig megvolt a kötelességem. Semmi más nem számított... semmi mássá nem lehetek. Ez nem béklyó... nem olyan teher, melyet akaratom ellenére tettek vállaimra. Ez... én magam vagyok. Bármilyen kihágás azt eredményezné, hogy saját magam hajítanám el mindazt, mi jellemez. Nem érné meg... láttam már... oly sokszor voltam kénytelen végignézni, ahogy valami más válik testvéreimből. Tépett, izzó, fájdalmas sebek... Minden árulás váratlanul jött és jól tudom... semmi sem garantálja, hogy nem történik meg ismét. Ez a sors várna énrám is? Legyek egyikük szolgája? Ártsak másoknak? Szegüljek szembe mindazzal, ami én vagyok? Hagyjak el mindent, amiért létrehoztak? Nem... nem lehet... elképzelhetetlen... borzalmas gondolat. Akkor már inkább jöjjön a feledés... a teljes pusztulás. Jobb lenne, mint megfakult lidércként bolyongani az örök kárhozatban. Hogy akarhatja ezt bárki magának? Hogy lehetnek fontosabbak jelentéktelen, feledhető dolgok, mint a szolgálat, melyre... teremtettünk? Tisztán és világosan látom magam előtt az utat, melyen járnom kell. Sosem tévesztem szem elől a célt... Vakság? Értelmetlen hűség? Mások talán így látják, ám... számomra ez minden.
Lelkem lopta volna magát a mag, melyből a legmérgezőbb növény sarjad? Nem vonhatom kétségbe az ő akaratát. Tudom, hogy minden okkal... a jó cél érdekében történik. Akkor mi mégis ez a kellemetlen érzés? Miért kellett oly sokszor ártanunk éppen azoknak, kiket... óvnunk kellene? Miért tapad az a rengeteg vér a kezünkhöz? Ha egy halandó gyilkol Isten nevében... az bűn. Mi miért tehetjük meg ugyanezt? Csak mert... erre alkottak? Nincs válasz erre a kérdésre. Nem lehet. Nem kereshetem. Minden alkalommal... minden egyes alkalommal ők maguk hozták a fejükre a vészt. Egyetlen egyszer sem született indok nélkül az ítélet. Megtették. Újra és újra. Hibákra halmozott hibák... ez jellemzi útjukat. Hát el kellett viselniük a következményeket is. Az Úr őket választotta szeretete tárgyául, ám az ő türelme sem végtelen. A szerepem adott... feladataim mindig is világosak voltak. Nem is kívánom eldobni őket... Nehéz, kínkeserves... ám valakinek muszáj megtennie. Ezt rótták ránk... ennyire egyszerű. A kérdések feltétele sosem volt a mi tisztünk. Épp így a gondolkodás sem. El tudom képzelni... látom, hogy ez mennyire... visszásnak tetszhet valaki olyannak, aki... máshoz van szokva. De ennek ez a rendje. Így helyes. Nem tudom azok miképp birkóznak meg az ilyen fajta feladással, kiket... halandók közül emelünk magunk közé. Én sosem ismertem másféle létet. Nem is hiányzik. A kétely, mely bennem tán már felébredt sem az ilyesmire... irányul. Nem... egyáltalán nem effajta vágyaknak köszönhető. Mégis... ennek ellenére... éppoly veszélyes. Nem áltathatom magam, hiszen az én helyzetemben... az elfogadhatatlan lenne. Mindegy, miféle indíttatásból követném el... vétkem mértékén semmi sem enyhíthetne. Miért? Ott visszhangzik elmémben ez a kérdés. Újra és újra felteszem... ám csupán önmagamnak. Le kellene számolnom ezzel az... érzéssel, méghozzá minél hamarabb. Az is helytelen, hogy ilyen sok időt töltök el idelent. A többiek is tudják... amit művelek... azt lehetetlenség lenne nem észrevenni. Sokkal szívesebben időzöm a Földön, mint a Mennyországban. Arkangyal vagyok... ok nélkül nem kellene a halandók között járnom, mégis... Itt vagyok. Meglehet, hogy csak egy újabb hiba... egy ballépés, melyet... elkerülhettem volna. Még nem lenne késő korrigálnom... talán... ezt még lehetséges lenne. Tudom, mi a helyes... sosem volt kérdéses. Hát... úgy kellene cselekednem. Az ilyen gyengeségek semmire sem jók... pusztán lealacsonyítanak... gyengévé tesznek. Még ha a kötelességünk elvégzése... néha fájdalmas is... ez akkor sem ok rá, hogy kétkedni kezdjek. Sokat láttam az évszázadok során... talán túlságosan is sokat. Végtelen kín, tengernyi fájdalom... és az a rengeteg halál. Ha lenne rá mód, véget vetnék mindennek... segítenék akkor is, ha nem lehet. Ez az én legnagyobb hibám. Hit... második esély... talán olyanoknak is kiutalnám, akik... egyáltalán nem érzik meg. Túl sok... megalapozatlan bizalom.
Múlik az idő... újabb és újabb percek röppennek tova. Számomra nem sok jelentőségük van. Évezredeket láttam már... léteztem akkor is, mikor az emberiséget még nem alkották meg. A béke sosem állandó. Most azonban szinte körülölel. Nem véletlenül választottam ezt a helyet... az a beszélgetés Gabriellel... sok újabb kétséget vetett fel. Szegény testvérem... valóban ennyire szenved? Már régen... sokkal korábban meg kellett volna ejtenem... azt a látogatást. Szeretem a testvéreimet... időtlen szeretet ez, melynek... semmi sem vethet véget. Mindig úgy fáj, amikor... elveszíteni vagyok kénytelen egyet közülük. Máris... oly sokan távoztak... és úgy látszik... igen... akkor történik meg, amikor... a legkevésbé várnánk rá. Gabriel szenved... oly sok fájdalom emészti... régen volt dolgok árnyai... Megtette, amit kellett... Nem visszakozhatott, nem dacolhatott... Meg kellett lennie és őt választották, hogy végrehajtsa. Őt és Urielt... Borzalmas, pusztító éjszaka. Évezredek szálltak el már azóta, ám... ő gyötrődik. Látom... érzem... és nem vagyok biztos benne, hogy segíthetek neki. Vajon van rá mód, hogy enyhíthessek a terhein? Vagy felesleges... meddő kísérlet lenne? Hiszen... még a saját kétségeimmel sem vagyok képes megbirkózni. De most... oly jelentéktelennek tűnnek a problémáim. Egyetlen kérdés... valóban semmiség csupán. Elég erős vagyok... túl tudok lépni mindezen. Nincs más út, nem lehet... le kell számolnom a... nem helyénvaló gondolatokkal. Nem rám tartoznak az okok... nem fogom hajszolni, keresni őket... Elég, ha azzal foglalkozom csupán, ami... az én feladatkörömbe tartozik.
Valami történik. A víz ugyanúgy csobog tovább... a fű illata sem változik. Azonban... mintha valami sötétség telepedne rá a környékre. Fenyegető... láthatatlan, lappang, de itt van. Lassan, alattomosan kúszik felém... Nyirkos, undok érzés... kényelmetlenséget okoz. Mégsem mozdulok... figyelek, fürkészem... keresem a forrását, hiszen... már jól tudom, hogy nem vagyok egyedül. Eddig tartott a béke. Véget ért a magány... most... valami más következik. Kockázatvállalás. Igen... hatalmas veszélyei vannak annak, hogy oly sok időt töltök el idelent... a halandók között járva. Kockáztatom az ilyen találkozásokat, melyeket pedig... szívesen... hagynék ki. Felcsendül egy hang... erőszakosan szakítja szét a csöndet, végleg véget vet a nyugalmamnak. Tudom, hogy ki érkezett. Jól tudom... Felesleges lenne hát tovább húzni az időt. Ő pedig... ő nem tűrné el, ha... esetleg figyelmen kívül hagynám. Lassan felállok tehát és felé fordulok. Illúzió. Láthatatlanság. Rejtegetné magát? Bűnös. Kárhozott. Gonosz.
Barbelo. Egyike a bukottaknak... egyike az árulóknak, kik akkor rég letaszíttattak a Mennyekből elkövetett vétkeik miatt. Testvér. Szerettem... Gyász. Fájdalom. Lelkemen tépett izzó, sosem gyógyuló sebek. Tettei miatt sem ébredt bennem indulat soha. Nem ismerem a dühöt, mely belülről most is feszíti őt. Szemében kétség kívül én vagyok az, aki hibás... Akkor régen hoztam egy döntést, amit mind a mai napig nem bántam meg. Emlékszem mindenre. Tisztán, élesen látom a szemeim előtt az akkori eseményeket. Michael... Lucifer... a fellángoló ellentét, mely... szétszakított bennünket. Fájdalom. Értetlenség. Tehetetlenség. Megváltozott minden... új kor vette kezdetét. Talán bennem is akkor indult el valami. Még elszántabban védtem mindazt, amit Mennyei Atyánk alkotott. Az ember talán hibás, bűnös... gyarló... ám számtalan lehetőség rejlik bennük. Soha nem lennék képes elfordulni... feladni a hitem. A szeretet és a védelmezés... mindössze ezeket ismerem. De talán már... ez is hiba. Hideg fejjel kellene gondolkodnom... akkor nem viselne meg ennyire mindaz, minek... szemtanúja voltam az évezredek során. De ez vagyok én. Chamuel. Ott az a kérdés... Miért? Gyakran bukkan fel elmémben. Egyre erősebb... egyre hangosabb. De képes vagyok rá, hogy figyelmen kívül hagyjam. Mert ennek így kell lennie. Nem vonom kétségbe Teremtőnk akaratát. Még ha nem is ismerem a válaszokat... minden okkal, céllal történik... elég, ha ennyit tudok. Minden mást... elnyomhatok.
A megjegyzése hallatán halovány, szomorú félmosoly tűnik fel arcomon. Ezzel tisztában vagyok. Ó, igen... pontosan tudom, hogy nem kellene itt lennem, ha... nincs meg rá a megfelelő ok. Végtelen bánat... szomorúság... Vajon ebben a pillanatban is ez süt rólam? Fáj... fájdalmat okoz látni őt. Mit kellene éreznem? Mit kellene mondanom? Ő mire vár? Mi lenne a helyes? Valami fellengzős nagy monológ? Megvetés? Lenézés? Számomra ezek mind... ismeretlenek. A nagy szavaknak gyakran... amúgy sincs értelme. Főképp... a tettek beszélnek. De mégis csak... a testvérem... Volt? Nehéz rá másképp tekintetni... Az okok... mindig ismeretlenek voltak előttem, de nem is vágyom megismerésükre. Elbuktak... megtették. Ez minden, ami számít. Minden megváltozott. Átírták... önnön történetüket. Bevégeztetett.
- Bukottnak pedig nem való egy Arkangyalt kioktatni – szólalok meg végül. - Sem... az ittléte mögött rejlő okokat firtatni. Michael majd kérdőre von... ha úgy ítéli, szükségessé vált. – Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy milyen... tisztában vagyok vele, hogy mivé vált. Úgy fest a véletlen... kegyetlen tréfát űz velem. Mert nem miattam érkezett most erre a helyre... tehát... ha ott vagyok, ahol igazán lennem kellene... Mindez megelőzhető lett volna. De most már mindegy. Oly mindegy. Itt van... itt vagyok. Fájdalom. Gyász. Szenvedés. Testvér ellen testvér.