ღ zene: Radar ღ megjegyzés: Egy kezdés, remélem tetszik *.* ღ

» Lehetsz akárki, hisz a színjáték éppenséggel pont erre való, hogy olyas valaki légy, ki máskülönben sosem lehetnél, de megjegyzésbe hozzá kell tenni, hogy nem mindegy mennyire kitűnően játszod el a szereped. «
Egyre fokozatosabban, és mérhetetlenebbül tölt el a belülről már oly régóta ismert harag, mely ékessége a táplálékomnak. Ezzel növelem az erőm, a hatalmam, a vágyam, mely oly édesen egy valaki ellen egyre nagyobb, és nagyobb mértékűvé lesz. Megvettem az Istent, s annak teremtményeit, megvettem az életet, mit egykoron ő maga teremtett meg, s még hogy élet? Inkább pokolt ad az egész földi népnek, mintsem megmozdítva a kisujját áldást hozzon. Átkot szór mindenre, s mindenkire, hisz a tökéletességén kívül másfajta játszmakört nem igen ismer. Sosem meri bevallani magának, hogy egyre több ember pártol el tőle, s hogy mindezt miért nem teszi meg? Egyszerű a logikai kérdés, és a válasz is oly egyértelmű, hisz azért nem képes mindezt elismerni, mert akkor lejjebb csökkenne a tekintélye, és el kellene ismernie önmagának, hogy mindaz, amit alkotott egykoron, nos nem tökéletes, hogy mindaz, amit elért csupán a vesztesége műve. S hát hülye lenne ezt elfogadni, inkább nagyzol, uralkodik, és a karhatalom fejének képzeli magát, holott nem jobb senkinél. Csak egy megvetendő, és nagyravágyó senki.. Már a levegővétel sem nyugtatja meg a lelkemet, már semmi sem állíthatja meg az őrültségemet, s ezt a paranoiás beképzeltségem, miszerint véget vettek az életének, s egyúttal a drága hőn szerettet hatalmának is ezáltal. Csak egy vékonyka fonálszál tartja bennem azt, hogy ne essek most rögtön neki valakinek.. akárkinek. Ha elszabadulna a dühöm, akkor azon nyomban válna minden pokollá, ami ez eddig édes volt. Senki sem menekülhetne, még a démonok sem, akik velem egy körbe sorolhatóak. Rajtam áll minden, egy ilyen ingadozó lelken, aki egyre, s egyre jobban kezdi elveszíteni a fejét. Ha nem vagyok kordában, ha nem fékezzem le magam, akkor mint egyfajta 'időzített bomba' robbanok, de ha ez megtörténne senki sem tudna onnantól kezdve már visszafogni. S míg én élvezném a játékot, addig mindenki más szenvedne. Érzem, hogy nem csak bennem, és a haragdémonaimban van felemésztő düh, hanem minden más egyéb démonkörben is megtalálható, amely csak még jobban fokozóvá válik a testemben. Túl nagy erőt, és dinamikát képviselek, ez pedig egyedül rajtam áll; vagy megtanulom uralni magam, vagy mindenkit elárasztok ezzel az ismeretlenséggel, de ha oly sokáig kontrollban tudtam lenni, akkor most is mennie kell ennek, hisz másként mindez nem lehet.
Verőfényes napsütés tölti be a tájat. Mily romantikus lehetne, és milyen jól, sőt szemlélően csodálhatnám eme jelenséget, de őszinte leszek kicsit sem hat meg, bár az egész Földet leszámítva ez az egyetlen dolog, ami értékelhető itten. Lassú lépteim hangja hallatszik a földről visszaverődve, és a kellemes szellő hangjának fuvallata hívja fel néha-néha önmagára a figyelmet, ahogy néha belekap a hajamba, végig fut a bőrömön, és a fák lombjait is mozgásra készteti. Az emberi lét nyomorult, és porhoz illő pornak tökéletesen megfelelő. Számomra nem számít hányan maradnak életben, vagy kik azok, akik csatlakozni kívánnak hozzánk, aki jön az jön, aki nem, az meghal.. ott keresem a düht, ahol a legnyilvánvalóbb, és mielőtt bárkitől is megkérdezném, hogy elfogadja-e az alkut, előtte jól megkínzom. Édesen, bosszúsan, élvezetesen, és az illető számára szenvedéssel telten, de hát csak neki fáj, mivel én egy apró, szemernyi érzelmet sem érzek emiatt. Nem vált ki belőlem sem szánalmat, sem együttérzést, sem semmit.. Kissé túlzásba estem, és túlontúl is imádom a gyilkolást, amely lehetne jó pont, míg másrészről rossz pont. Minden mellett vannak érvek, és ellenérvek egyaránt, nem? A gonosz vagyok kifejezés nem hat meg, s az hogy egyesek szörnyetegnek becéznek, csak még jobban kívánatosabbá teszi az adott játékot. De hát nem én hiszek naivan az úrban, és az ő mennyei világában, hanem ez a sok por nép itt lent a Föld nevű bolygón, holott az Istenük nem is igazán törődik velük, de ezt persze képtelenek egyes személyek észrevenni.. A papok a kedvenceim voltak régebben, hisz imádkozásuk közben könyörgésükkel telten omlottak a halotti sorba, mert képtelenek voltak alku elfogadásra, csak Istenhez ragaszkodtak, s vajon most él-e még a lelkük valamerre? Igazán érdekes egy kérdés, és épp úgy gondolom, hogy sehol sincsenek.
Egy romkastély területén kötök ki, ahol kihaltság jellemzi a környezetet. Egyetlen emberi lélek sem jár éppen erre, ami sajnálatos, pedig úgy elszórakoznám az időt. Egy határozott mozdulattal ülök le egy kődarabra nem zavartatva magam, és a kényelmemet, így figyelve az adott fákat, növényeket, és az eget, mely csodálatosan szép, de mégse igazi figyelem lekötő, inkább csak elgondolkozásra késztet. Terveket juttat az eszembe, szabályokat hozz fel, s én őszinte leszek; megpróbálom begyűjteni az egyes lelkeket, de aki nem hajlandó magát megadni, annak csak halált nyújthatok, s nem egyebet. Ruházatom nem áll másból, mint egy fekete cipőből, egy fekete nadrágból, egy szürke hosszú ujjú pulóverből, és mindezt megspékelve egy majdhogynem földig érő bőrkabátból, ami ugyancsak fekete színben pompázik. A nyakamban egy nyaklánc található, amelyet szinte mindig viselek, és amelynek a medálja meglepő módon kereszt. Az oldalamra pedig a kedvenc kellékem van kötve; egy kard. Furcsa lehet emberi szemnek, de a démonok nagy részben ismernek, így azt is tudják, hogy ez egyfajta jelzésem. Még hozzá ezzel fejezem ki azt, hogy én Barbelo vagyok.