Én alapjában véve egy kiegyensúlyozott ember vagyok; ugyanannyi dührohamom van, mint amennyi idegösszeomlásom. Az persze jó kérdés, hogy mikor melyik mutatkozik meg, és hol és ki előtt. Ezek ugyebár a fontos kérdések. Nem nekem. Hanem azoknak a szerencsétleneknek, akik az utamba kerülnek ilyenkor. Isten óvja őket a haragomtól, vagy a dühkitörésemtől, vagy az idegösszeomlásomtól, vagy mi ez. Bármi is legyen, nem szokták megköszönni. Már csak azért sem, mert lássuk be… halottként ezt igencsak nehéz lenne kivitelezni.
Szomorú, nemde? Hogy pusztulást hagyok magam után. Meg siránkozást, nyöszörgést, és persze kielégített nőket. Tehát annyira rossz tán mégsem lehetek…
Az már egyébként más kérdés, hogy egy jó nagy idióta barom vagyok, mert hagytam magam idecsábítani. Nem járok ilyen helyekre, szórakozóhelyekre. Ahol nagy a nyüzsgés és a tömeg, irritáló a zaj és orrfacsaró a bűz. Nem mintha panaszkodni akarnék, mert mindez ugyebár a legkevesebb. Amitől igazán tartok, azok a vadászok, akik már régóta a nyomomban vannak. És én menekülök előlük.
Menekülök, de minek?
Túlélési ösztönnek nevezik, azt hiszem. Elvégre ameddig nem kapnak el, addig kell kiélvezni az életet. Remélem, hogy ez a pillanat – mármint amikor elkapnak – úgy következik majd be, hogy én éppen egy tízből tízes nőcskét döngetek, amikor kieresztik a belemet azok a szemetet. Szép halált akarok. Ennyi igazán kijár nekem.
Egyébként a veszély az egyik lételemem, szóval nem is csoda, hogy hagytam magam rábeszélni az itteni bulizásra. Egy formás dekoltázs, egy csinos fenék és két szép szempár – már elég is. De természetesen a felsorolásomból az első az, ami leginkább dominál. Merthogy egy szemet nem lehet megfogni, ellenben egy valamirevaló didkót igen. Azt jó alaposan meg lehet markolászni, még talán a tulajdonos beleegyezése sem kell hozzá, amennyiben bevállalunk a szent cél érdekében néhány pofont. Ráadásul ez a bizonyos pofon, ha engem kérdeztek, sokkal inkább hasonlít arclegyezkedéshez, mintsem egy kiadós felképeléshez, de a részletekbe már inkább ne menjünk bele. Tehát a lényeg; megéri. És a szem abszolúte eltörpül a szemrevaló idomok mellett. Az a tag pedig, aki kitalálta ezt a szem a lélek tükre dolgot, nos… nyilvánvaló, hogy homár. Épeszű férfiember ilyeneket nem mond. De még csak nem is gondol!
Nagyjából itt tart a gondolatmenetem két kör rövid és egy jó pár korsónyi sör után. Aztán éppen azon vagyok, hogy egy ülőalkalmatosságot szerezzek magamnak és az újdonsült hölgyeményemnek, akinek a nevét ugyan nem tudom, de olyan duzzadt ajkai vannak, hogy nem is számít, mert nem igazán látok tovább a lényegnél. És ugyebár azt mi már letisztáztuk, hogy nekem mi a lényeg.
A csaj pedig az egyik pillanatban még itt volt, a következőben meg már Uri Geller módjára teleportált egy másik univerzumba, valahova az egyszarvúk földjére vagy isten tudja hova. Akárhogy is, cserébe valaki ügyesen nyakon önt valamilyen löttyel. Szag alapján kólával.
Hát… köszi, igazán.
- Ez most komoly? – pillantok le elégedetlenül a nedves pólómra, majd ezzel a lendülettel meg is ragadom a ruhadarab nyakát. – Csak egy szavadba került volna, hogy levegyem, igazán nem kellett volna ezért elpazarolni az italodat és összeredváznod a felsőmet. De ha ennyire ragaszkodsz hozzá… – vonok vállat könnyedén, majd nemes egyszerűséggel lehámozom magamról a ruhaneműt.
Vigyázz Szöszi, mert a következő körben már az alsó részektől fogok megszabadulni!
És nem, a legkevésbé sem zavar, hogy egy szórakozóhelyen nem illik nudizni. Elvégre nincs is kényelmesebb a jó öreg ádámkosztümnél…
- És most te jössz! – vigyorgok rá pofátlanul, sőt... egyenesen bele a képébe. Szerintem az a minimum, hogy akkor most ő is szépen leveszi magáról a felesleges holmit, és villant nekem egyet.

Én alapjáraton szórakozni jöttem ide, elvileg. Az persze részletkérdés, hogy kinek mi számít szórakozásnak. Értelemszerűen normális aggyal rendelkező egyéneknek nem mondható szórakozásnak egy olyan eset, ha nyakon öntik őket ragacsos kólával. Akkor már legalább valami drága piával locsolt volna le ez a jóféle fehérnép, hogy valamelyik dög lenyalogassa rólam. Merthogy ahogy elnézem, akadna pár jelentkező erre a nemes feladatra. Olcsó tyúkok. Persze én szeretem őket. Nem vagyok valami válogatós, ha az erkölcsökről van szó, lássuk be. Minél könnyebben adja magát egy leányzó, nekem annál jobb. Habár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem a nehéz eseteket. Imádom a kihívásokat. És ez a kis szemtelen cicavirág itt, hát nagyon is ínyemre való falatocska lenne. Pláne ha még egy ilyet rám villant azokból az acélkék szemekből, azzal a jeges tekintettel, amivel az imént is nagylelkűen megtisztelt.
Kaján mosoly terül szét a képemen. Természetesen, ha egy hímszerű képződmény játssza el ugyanezt, annak most a nyakát tépném szét vérfarkas módra. De ugye egy ilyen szépséget nem bántunk, legfeljebb csak jól megszexuáljuk. Mert azt megérdemli. Szeretettel.
Végső esetben úgyis csak erre jók, nem?
Fájdalmas lassúsággal nézem végig a centek olcsó játékát, amint a mellkasomra pattannak, majd onnan tovább a földre, csilingelő hangot hallatva a célegyenesben. Ami a mi esetünkben nem mást, mint a padló.
Óh, ez fájt! Szóval úgy gondolja, hogy olcsó a pólóm? Nahát-nahát. Ezek szerint nem sokat konyít a divathoz. Persze ez nem gond, úgysem nagyon bírom elviselni, ha a nők a divatról tartanak napestig élménybeszámolókat, nekem meg a szemem is kettéáll közben. Ilyenkor mindig a hideg futkos a hátamon, aztán le is lépek. Merthogy nem érdekel. Hangsúlyozom; nem érdekel! És ezt nem is tudom kellőképpen hangsúlyozni. Ez egy olyan dolog, amit csak a férfiak érthetnek. És pont. Ugorjunk.
- Még néhány garas, és garantálom, hogy a gatyámat is leveszem – villantok egy fogkrémreklámba illő vigyort a szőkeség irányába. Jól láthatja; nem különösebben hatott meg a kis műsorszáma. És mivel ilyen jó bőr, ezért magától értetődik, hogy nem orrolok meg rá. Születési előjoga van ahhoz, hogy elnézzem neki ezt a nem túl kedves gesztusát.
A következő beszólására pedig már fel is nevetek. Pofátlan a kicsike. Ez tetszik. Lefogadom, hogy ő pont nem erre a reakcióra számított tőlem. Csípem az ilyen harcias fehérnépeket.
- Mellesleg mivel szőke vagy és ebből a szögből egész jók a melleid, ezért veszek neked egy italt, ki ne száradj itt nekem a végén még… De nem kólát, elvégre nem az oviban vagyunk. Rendes italt kapsz tőlem – ajándékozom meg egy újabb önelégült mosollyal. Szerintem rossz emberrel kezdett. Majd pont én fogok neki üdítőitalokat venni, hah! Hát hol él ez? A középkorban? Minden bizonnyal…
És persze, hogy ne érezze magát olyan nagyon biztonságban, gyorsan leküzdöm a köztünk lévő távolságot, majd se szó se beszéd, nemes egyszerűséggel átkarolom a vállát. Alaposan hozzápréselem a csupasz felsőtestemet, hadd érezze csak, hogy mit akar kihagyni. Még nem késő, még idejében meggondolhatja magát…
Most mondjátok azt, hogy nem vagyok nagylelkű!
- Igazán kedves tőled, hogy így aggódsz az egészségemért, de nem valószínű, hogy a megfázás fenyeget – magyarázom neki, miközben lassan elindulok az italpult irányába, és mivel még mindig erősen karolom a vállát, így kénytelen ő is velem jönni.

Mi tagadás, elég nehéz napokat tudhatok magam mögött. Napokat? Hónapokat! Hónapokat! Éveket! Az a folyamatos menekülés, a fárasztó üldözések és a még fárasztóbb munka, mert hát valamiből ugyebár meg kell élni. Már ha a napestig tartó alkoholizálás egyáltalán annak számít, mert nagyjából nálam itt ki is merül a „megélés” fogalma. Ételt aligha fogyasztok, csak farkasként egy kis nyers húst… alkalomadtán. Nincs is szükségem többre, elvégre valamilyen rejtélyes oknál fogva a szervezetem pofátlanul jól regenerálódik, tehát az alkoholon kívül nagyon másra nincs szükségem. És arra is csak azért, hogy gyorsabban teljenek a nappalok és az éjszakák… hátha egyszer véget ér ez a végetérhetetlennek tűnő körforgás, amit az életemnek nevezek. Unalmas és monoton. Még így is, hogy állandóan mozgásban vagyok, mert a nyomomban vannak azok az agresszor vadászok és likvidálók meg még ki tudja, hogy miféle hegyi trollok. Unalmas, mert meguntam a menekülést. Azt hiszem. Sokszor gondolok arra, hogy mi lenne ha… Mi lenne, ha egyszerűen csak megállnék és szembenéznék velük? Minden bizonnyal meghalnék, igen. Pedig lenne ám dolgom bőven ezen az őrült rohanáson kívül. Például szívesen felvenném az örökségemet. Az örökséget, ami engem illett, még így is, hogy tulajdonképpen nem ők voltak az igazi szüleim, és nem mellesleg megöltem őket. Hát, talán mégsem olyan jó ötlet felvenni, hiszen miféle dolog lenne ez így? Olyan etikátlan. És pontosan ezért a legkevésbé sem érdekel. Szükségem van arra a pénzre. Továbbá, ha már a kívánságlistámnál tartunk… talán felkeresném az eredeti szüleimet is. Feltennék nekik néhány kérdést. Hogy miféléket, azt ugyan még én sem tudom, de azért csak megnézegetném a képüket. Vagy nem. Tudniillik nálam ez is olyan hangulatdolog, állandóan változik. Egyik percben még ezt akarom csinálni, a következőben meg már amazt.
És itt tartunk most is. Az egyik pillanatban még ezt a nőt akartam orbitális módon a magamévá tenni, itt helyben. Mondjuk a táncparkett közepén. Ám a következő pillanatban, amikor idetipeg hozzám ez a tűzről pattant menyecske olyan stílusban, amitől még a fülem is kettéáll… hát nagyjából mindenki más megszűnik létezni körülöttem. Illetve a női nemű egyedekre értendő ez, ugyanis a hímivarsejtek eddig sem számítottak túlzottan élőnek. Legalábbis számomra. Ők a tabu kategória, tehát le vannak szarva. Magasról. Nagy ívben. Egytől egyig.
Jóízűen felnevetek, amikor éppen a megvakulásról tart szerény személyemnek oly’ önfeledten előadást. Mi ez? Valami építő jellegű kritika? Ugyan, kislány… ezt te sem gondolhatod komolyan. Valamint elég sajnálatos, hogy még nem jött rá eddig, hogy ez nekem tulajdonképpen bók, és hogy én ezt perverzmód még élvezem is. Sebaj, majd csak rájön idővel…
- Nos… kétség sem fér hozzá, hogy megvakulnál, mivel ilyet még tuti nem láttál eddig – kacsintok rá szemtelenül, egy pimasz vigyorszerű képződménnyel az arcomon. – Minden bizonnyal kiégne tőle a szemed. De még az agyad is! – És a vigyorom továbbra sem hagy alább, sőt egyre csak szélesedik. Így kell ezt csinálni, kérem.
Természetesen egyből észreveszem rajta a zavarodottságot, és még mintha el is pirulna, habár ebben a fényeknek köszönhetően nem vagyok száz százalékig biztos. Mindenesetre vérfarkas lévén elég jó a szaglásom, és egy magamfajta kutyuli bizony megérzi a félelmet, a vágyat és még a frusztrációt is. Többek között. Azt viszont ne kérdezd, hogyan csináljuk, ez amolyan adottság. Az embereknek egészen egyszerűen csak más szaguk van különböző helyzetekben, szituációkban. Furcsa, nemde?
Szóval, ja. A kis reakcióját látva még szélesebb vigyor terül szét az arcomon, már ha ez egyáltalán lehetséges…
Annyira elbűvölő ez a lány, komolyan mondom. Manapság ritkán látni ilyet, pláne ezeken a jól szituált helyeken, úgyhogy tényleg le a kalappal. Abszolúte tetszik, noha ez az én esetemben nagyjából semmit nem jelent. Legfeljebb csak annyit, hogy ebben a pillanatban őt vinném a legszívesebben haza, az ágyamba. De ennyi. Ha nem kapom meg, akkor sem fogok magzatpózban kuporogni a sarokban, mint valami flepnis. Éppen elég flepnis vagyok már így is.
- Óh, szóval van rajtad bugyi? – fakadok ki színpadiasan. – Pedig úgy reménykedtem benne, hogy te olyanfajta lány vagy, aki nem hord magán alsóneműt – hazudok a képébe, továbbra is széles vigyorral a szám szegletében. Mert miért is ne? Értelemszerűen nem néznék ki belőle ilyet. Mi több, ő lenne az utolsó ezen a girhes szórakozóhelyen, akiből kinézném, hogy nem hord bugyit. De azért lássuk be, hogy irtózatosan szexi lenne, ha esetleg kiderülne, hogy mégis. Illetve mégsem. – De ja, ez esetben a fehérnemű tökéletesen megteszi. És csak hogy lásd, milyen úriemberrel van dolgod, megelégszem a melltartóddal is.
Most mondjátok azt, hogy nem vagyok gavallér… – Igen, csakhogy nekem a te melleid tetszenek. Törődj bele – intézem el ennyivel a cicis ügyet egy könnyed vállrándítás kíséretében. Márpedig azt nézek, amit akarok, elvégre az én szemeimről van szó. Ha neki ez nem tetszik, akkor nyugodtan pereljen be. Feltéve, ha mer…
De addig is menjünk és igyunk valamit, mert már porzik a vesém. Szorosan átkarolva őméltóságát, mármint a nagyságos hercegnő gusztusos és igencsak kecsesnek tetsző vállát el is indulunk szépen a bárpult irányába, ahol ő mindösszesen csak egy vizet kér. Na, ne!
Bármiféle megjegyzés nélkül rápillantok egy amolyan bitch please nézéssel, majd a szavaimat a pultos némber felé intézem. – Felejtsd el a vizet, két vodka lesz!
Amíg várunk az italokra, úgy döntök, hogy leszek olyan nagylelkű és megtisztelem a válaszommal. Fene azt a jó modoromat… – Jobb. Én vagyok Batman – vigyorgok rá újfent, mellé pedig megajándékozom még egy kaján szemöldökvonogatással is. Csak hogy tudja, kivel van dolga…

Fogalmam sincs, hogy mégis mi bánata van velem ennek a hamvas bőrű szőkeségnek, elvégre én úriember vagyok, nem erőszakoltam még meg a táncparkett közepén. Itt és most. Pedig akár megtehetném, már ha egyáltalán az ilyesfajta dolgokra buknék, de hát ugye ennyire perverz talán még én sem vagyok… Viszont csak hogy továbbra is magamat fényezzem, hogy micsoda jó modorral áldott meg a sors; nem tapiztam le, nem dugtam le a nyelvemet a torkán, sőt még csak hozzá sem értem. Mindösszesen csak a vérét szívom, mert én megtehetem, és mert annyira jól áll neki az a morcos tekintet. Bizony-bizony. Érzékelem, hogy majd’ meggyilkol a pillantásával, csakhogy pontosan ez volt a célom. Legalábbis ha érzem, hogy az illető vevő a paprikázásra, akkor általában jó alaposan odapörkölök neki, hadd égjen egy kicsit. Imádom a lángokat. Persze ez a mi esetünkben most képletesen értendő, de valamiért mindig is leküzdhetetlen kényszert éreztem az iránt, hogy felidegesítsem a Hercegnőhöz hasonló nőstényeket. Mert csak akkor szexi egy nő igazán, ha dühös, ha gyilkol a tekintetével és a szavaival, valamint ha sikolt. Igen, az kifejezetten szokott ám tetszeni, de ugyebár ez jelenleg luxusnak számít, hacsak nem teszek gyorsan valami gyalázatosat, hogy tényleg sikoltozzon. Velősen, érzéssel – a torka szakadtából. De nem. Nem bántom a leányzót. Mert úriember vagyok. Mint ahogyan azt már mondtam is, egyébként…
Amúgy sem hallanám túlzottan a sikolyait ettől a fenséges zenebonától, amitől lassacskán már a saját gondolataimat sem hallom, nem mintha panaszkodni akarnék. Ugyan kérem, az Isten óvjon tőle, hogy én bármikor, bárkinek panaszkodjak. Nem abból a fából faragtak, tudniillik. Ettől függetlenül tényleg szétszakad a dobhártyám, de mindez már teljesen mellékes egyéni probléma. Ülj le, egyes! Vagy csak szimplán oldd meg…
Visszatérve a névtelen szépséghez, van vele egy kis probléma. Illetve nem is kicsi, hanem hatalmas nagy probléma. Mégpedig, hogy nem az arcomon ül. Pedig… hm, jó is lenne.
Gondolataimból a nem túl kedves szavaira eszmélek fel, amikor is egy majomhoz hasonlítgat. Kikérem magamnak, én farkas vagyok!
- Te most komolyan lemajmoztál? – szalad fel a szemöldököm egészen a homlokomig, aztán a homlokomon túlra. Valahol az egekben, a csillagok mellett egy kis szerencsével meg is áll. Vagy nem. Habár tagadhatatlan, hogy még így is felettébb szórakoztató nekem ez a kis műsor, de azért próbálok úgy tenni, mint akit mélyen megbántottak a szavai. Nem mondom, elég nehéz színészkedni, amikor a legszívesebben valakinek a képébe röhögnél, de mindig is szerettem a kihívásokat, úgyhogy nosza, mókára fel! – Ez fájt.
Maradj komoly. Maradj komoly… El ne röhögjed most a legjobb résznél magad – diskurálgatok önfeledten másodmagammal. Mert én megtehetem.
- Késő… – vágom rá gyorsan, széles vigyorral a képemen. – Már megnéztem – vonok vállat könnyedén, és vágok hozzá még egy fintort is grátisz gyanánt, csak hogy érezze a törődést a drága.
Nem is értem, hogy a nők miért hiszik azt, hogy mi férfiak – igaz, én szerinte csak egy majom vagyok –, tehát mi majmok olyan gáláns lovagok vagyunk, hogy nem nézzük meg azt, ami egyébként a szemünket nyomja ki. Sőt, még azt is megnézzük, ami aligha feltűnő… Elvégre a kis mell is mell, csak éppen nem árt, ha van kéznél nagyítód hozzá. És ami még fontosabb, hogy nem nehéz elképzelni, hogy milyen lehet teljes valójában, habár az tény és való, hogy a látvány általában mindig önmagáért beszél, és ennek a szépségnek az esetében biztos vagyok, hogy a panorámás kilátás felülmúlná önmagát. If you know what I mean.
Aztán az események gyors fordulatot vesznek, és talán én lepődök meg a legjobban, hogy amikor a vizet leszavazva inkább vodkát rendelek neki, nem kezd el egyből fennhangon kötekedni, hogy mi az, hogy itatni merem? Habla-blabla. Tehát, ja. Kissé meglepő, hogy egy rossz alkeszt megszégyenítve gurítja le torkán a tüzes nedűt, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette? Nehogy magányosan érezze magát az iszogatásban, gyorsan én is megiszom az enyémet, majd szívem szerint odafordulnék hozzá, hogy benyögjek valami frappánsat, hátha attól majd visszakapja a régi fényét. Merthogy a tüzes menyecske szerepe nagyon is bejövös nekem, úgy tűnik.
Ám még mielőtt bármit is tehetnék vagy mondhatnék az ügy érdekében, a kisasszony engem megelőzve hajol közel hozzám, mondván hogy beszélnünk kell – ez már önmagában véve is magas nekem, na meg persze rejtély –, majd zokszó nélkül megfogja a kezemet, és már rángat is maga után. Nahát… mi van itt, kérem?
Piszkosul élvezem a helyzetet egyébként, ami gondolom, hogy teljesen egyértelműen látszik is a széles vigyorról a képemen. Ha ezt tudom, akkor már a legelején ledöntök a torkán egy kis piát, és megkímélhettük volna magunkat a felesleges köröktől. Igaz, nekem nagyon is tetszettek azok a bizonyos pimasz és pofátlan macska-egér játék körök. Nem jó az, ha egy nő egyből odaadja magát. A küzdelem megédesíti a nyereményt.
De természetesen nem fogok tiltakozni, ha esetleg úgy dönt, hogy felhagy a gyermeteg játékkal, és inkább leteper, mert már nem bír tovább ellenállni az izmos testem látványának. Merthogy most minden bizonnyal ez történik, hiszen magával rángat a NŐI MOSDÓBA!
Útközben azért még gyorsan felkapok egy üveg vodkát az egyik utunkba eső asztalról. Biztos, ami biztos alapon.
És aztán jól pofára esek, amikor a mosdóba bezárkózva végre a tárgyra tér. Csakhogy sajnálatos módon nem éppen olyan tárgyra, mint amire gondoltam…
- Munkád? – nézek rá elkerekedett szemekkel.
Ez… most… komoly?