Vicc. Kész röhej. És hogy melyikünk a nagyobb röhej – Cassandra vagy én –, arról bizony napestig vitatkozhatnánk. Ritkán szokásom megorrolni nőstényekre. Ritkán, majdhogynem alig, azonban ennek a nősténynek sikerült kihoznia a béketűrésemből. Egyszer. Amikor azok a retkes vadászok üldözőbe vettek, aztán a nagy lendülettől, és persze az izgalomtól megrészegülve valahogyan egy tóban kötöttünk ki. Kocsistól és mindenestül. A jó hír az, hogy a vadászok lekoptak, irányt váltottak, célt tévesztettek – akármi. A rossz hír viszont, hogy mi is a tóba kerültünk, amivel még annyira nem is lenne gond, csakhogy Cassie történetesen nem tud úszni – mint kiderült. (Hozzáteszem; utólag.) Tehát kénytelen voltam bevetni mindenféle bájamat, aztán utána ugrani úgy, ahogy vagyok. Végül kimentettem a szőkeséget, elvégre nőt nem hagyunk hátra. Még akkor sem, ha ezt a nőt néhanapján a legszívesebben a saját kezeddel fojtanád meg, mert annyira irritál. Persze nőket nem fojtogatunk. Csak jól megdugjuk őket, keményen. Vagy arcon csapkodjuk a farkunkkal – tetszés szerint. Amelyik jobban esik, ugyebár. Na szóval, miután kimentettem őnagyságát a vízből, és egyúttal az életveszélyes helyzetből, ő értelemszerűen azonnal felkapta a vizet, aztán nekem ugrott. Ez persze várható volt, lényegében a legkevésbé sem lepett meg a dolog. Az viszont már annál inkább, hogy engem is módfelett irritálni kezdett a pattogása. Bevallom, néha az agyamra megy. Kurvára az agyamra megy. Máskor viszont módfelett dögös jószág tud ám lenni. Úgyhogy mindenféleképpen változó a mi kapcsolatunk, már ha ezt egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, ami köztünk van. Szerintem inkább vicc, mintsem bármilyen jellegű kapcsolat, de nyilván tévedhetek. Illetve nem. Én kérem sosem szoktam tévedni.
Annyi a lényeg, hogy mivel úgy felidegesített a hápogásával, hogy már nem bírtam magammal, és nőket ugyebár nem bántunk, ezért jobb ötlet híján, és mert persze már egy jó ideje ez volt minden vágyam, szépen megdöngettem egy kocsi-roncs tetején. Szeretettel. És mit ad isten, utána egyből befogta a pici kis száját és abbahagyta a hápogást. Ami annyit tesz, hogy már rég nem húzta meg senki szegénykémet. Mármint olyan jó kiadósan, hogy utána csak szétesni legyen kedve, semmi máshoz. Utána pedig értelemszerűen – mert hát miért is ne – bevágta a durcát, hogy ezek után egy ujjal se merészeljek hozzáérni. Én itt nagylelkűen megdugom, aztán ez a hála… Hát most szóljatok hozzá, hogy mégis miféle rendszer ez? Felháborító, nemde? Ja, és az eset óta feltűnően kerül, ami azért zavaró, merthogy tulajdonképpen én magam sem értem, hogy ez engem miért is zavar. Úgyhogy legfőképpen azért zavar, mert engem zavar. Értitek a logikát? Én sem.
Én pedig nagy bánatomban már megint bebasztam. (Csak vicc. Én sosem vagyok bánatos, ez köztudott.) Úgyhogy, izé. Nagy örömködésem közepette szépen bebasztam. Persze nem itthon, merthogy az igencsak gázos lett volna, hanem egy kocsmában, aztán még egy kocsmában, és így tovább. Nem tudom, hogy mit ittam és hol, de végül valahogyan csak hazakeveredtem, bár azt magam sem értem, hogy miért nő nélkül. Vagy a nő már lelépett, csak annyira bekábultam, hogy fel sem tűnt. Ja. Kiesett pár órácska, asszem’. És abból ítélve, hogy valaki itt hagyta a vörös tangáját szuvenír gyanánt, ami biztosan nem az enyém… Tehát ebből az aprócska árulkodó jelből ítélve bizton állíthatom, hogy valaki járt itt.
És valaki kopogtat. Nocsak. Talán pont a vörös tanga tulajdonosa az.
Pont nem. Cassie az. Nocsak
Ennél már csak az a meglepőbb, hogy majdhogynem a nyakamban landol, holott ő maga kért meg arra, avagy sokkal inkább erőszakosan kijelentette, hogy márpedig én többé ne nyúljak hozzá. Nem mintha nem élvezte volna azt a romantikus légyottot. Nem tudom, miért kell mindig drámázni… Egyszóval; igencsak meglepő ez az újdonsült felállás. Hovatovább már akkor első körben az is érdekelne, hogy egyáltalán mi a jó büdös francot keres itt a lakásomon?
Nem értek én már semmit sem. Mindazonáltal hülye lennék nem kihasználni ezt a tökéletes alkalmat arra, hogy jó alaposan letaperoljam. Mert én megtehetem. Meg, ha már valahogy idekerült ugye, akkor miért is ne? Legfeljebb lekever még egy-két pofont, hm… annál jobb.
Ja, jut is eszembe, hogy én most haragszom rá. Mert elkerül. Aztán meg random ideállít. Tehát először kiadósan megfogdosom a formás fenekét, illetve a derekánál kezdem, majd mancsaimmal egyre lejjebb haladok, végül a hátsójába markolok bele – a legkevésbé sem finomkodva. Majd ugyanezzel a lendülettel hátrálok el tőle, hogy akkor tisztázzuk végre, hogy tulajdonképpen mennyi is az annyi. Ám kérdésétől akaratlanul is elfelejtem azt, amit eredetileg akartam. Merthogy. (…)
(…) merthogy magam sem tudom, hogy várok-e még valakit ide, aki miatt esetleg zavarna. Amolyan válasz gyanánt pofátlanul a földön hagyott női tangára pillantok. – Nem vagyok benne biztos. De azt hiszem, vagyis lehetséges, hogy zavarsz. Igen – bólogatok önfeledten, mint egy részeg. Mert ugyebár az vagyok. Nem mondtam még?
- Egyébiránt roppant jó a megfigyelőképességed, igazán szemfüles vagy, hogy észrevetted a hiányos öltözékemet fél perccel azt követően, hogy a nyakamba ugrottál – jelentem ki némi éllel a hangomban, majd kedélyes hahotázásba kezdek, akár egy retardált fóka. Nem tudom egyébként, hogy mennyit értett abból, amit itt vakeráltam neki. De azért remélem, hogy értette. Illetve ha nem, az sem baj… Majd akkor mutogatok. Csak aztán nehogy olyat mutassak, amitől visítva rohan világgá, vagy szemérmetesen a sarokba fordul retkeket megszégyenítően vöröslő fejjel.