A rettegés kezd a tetőfokára hágni és bevallom, a sötét ellenére látom - bár inkább csak érzem -, hogy Rhysnél is kezd betelni a pohár. Én már nem hiszek semmiben. Az a baj, hogy per pillanat nem látom magam előtt a holnapot. Általában akármi is történjen, legyen bármilyen borzalom, mindig tudom, hogy jön egy szebb vagy egy még kegyetlenebb holnap. Így vagy úgy, de mindent túlélek. Most viszont kétségek között hánykolódva figyelem Rhyst és könyvelem el magamban azt, hogy itt fogok megpusztulni ha tetszik, ha nem.
Amúgy se volt egy kifejezetten tartalmas életem, mit tehetnék, ha egyszer most jött el a vég? Mondjuk kegyetlenség lenne, ha ezt a sorsot írták volna meg nekem. Azért remélni még remélhetem a szebbet és jobbat?
Miután nagy fuldoklások és szenvedések után egy-két ruhadarabot kirántok a dobozból, már mászok is vissza a szorgalmasan ásó farkashoz. Már én magam se bírom épp ésszel, tüdővel pedig főleg nem, ezért is ajánlom fel neki a váltást amit legnagyobb örömömre el is fogad. Így amint elhúzódik, máris lekapom magamról a ruháimat, hogy még csak véletlenül se szakadjanak szét. Nem szeretnék anyaszült meztelenül battyogni el innen, ha netán kiszabadulunk és mehet ki merre lát. Nem lenne valami kellemes, farkasként pedig nem szeretek túl sokáig lenni.
Fekete állatként lesek fel rá, mikor az előbb feltett kérdésemre válaszol, s kék szemeimben láthatja az őszinte kíváncsiságot. Halk szusszanással reagálok, majd fejemet ingatva kúszok le a gödörhöz, majd mélyet szippantok a kintről érkező friss levegőből. A tüdőmet mintha apró tűszúrásokként érné a levegő, épp annyira csíp és éget, mint amennyire jól is esik. Fenrir tuti kifog nyírni... vagy ha nem is engem akkor azt a barmot aki ránk gyújtotta a házat.
Némiképp megnyugszok mikor a "haverjait" említi, de nem hagyom abba a szorgos ásást, s mikor már elég nagynak látom a lyukat ahhoz, hogy talán a fejem kiférjen, megpróbálkozok a kibújással. A gond csak az, hogy bár nem vagyok valami hatalmas jószág, a lapockacsontom mégis beakad, így halkan nyüszítve egyet változtatok a terven és már húzom is vissza fejemet, hogy tovább kotorhassam a földet. Ha én nem férek ki, akkor Rhys még annyira se fog. Kockáztatni pedig nem fogok.
Még arról lehet szó, hogy ások addig amíg át nem tudom préselni magam az elkészült lyukon, majd kívülről folytatom az ásást. Mondjuk ez nem is rossz ötlet.
Egyre jobban érzem a vesztem ahogy a füst teljesen körbelengi a labort, így szűkölve húzódok vissza s nem törődve azzal, hogy Rhys megláthat, visszaváltozok. Hajam szerencsére takarja a kérdéses részeimet, s a sötétnek is hálát adhatok, viszont most aligha van kedvem ezzel foglalkozni. Tulajdonképpen nem is érdekel, nincs mit takargatnom.
- Nem megy... mintha... mintha soha nem akarna elfogyni a föld - nyöszörgöm immáron emberként, teljesen magamba roskadva, a földön kuporogva.

Csillagokat látva a fulladozástól és az oxigén teljes hiányától, képes vagyok elhinni, nem lesz semmi baj. Most olyan nyugtatónak tűnik a remélt sötétség, mely csak rám vár. És ami rátesz erre még egy lapáttal az nem más, mint a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Mellettem van egy fiatal srác, egy nagyon fiatal társ, aki már az elején leszögezte, hogy ki fog juttatni innen.És ha nem is sikerül, hát megpróbálta. Megpróbáluk mindketten, sokkal inkább a másik fél életét féltve, mintsem a magunkét. Ez azért jóval érdekesebb a normálisnál nem? Mikor két idegen félti egymást...
Miután átveszem Rhystől a helyét - noha ezzel teljesen megfosztom őt attól a kevés kis levegőtől amit eddig képes volt magához venni - én magam is kaparni kezdek, s mint fogságba ejtett vad, kettőnk életéért küzdök. De mintha ez mit se számítana, a lyuk csak nem akar terebélyesedni, hiába kaparom a falon túl a földet, hogy nyúljon, mélyüljön. Nem történik semmi, bár ez nem meglepő, az eső biztos folyamatosan mosta alá, így a sár és latyak ami kint volt, most omlik, folyik befelé.
Ez lenne hát a vég?
A vonyítás egy pillanatra megállásra késztet, de aztán nem ez, sokkal inkább a kétségbeesésem az, ami azt parancsolja, hogy hagyjam abba.
Sötét hajam selymes palástként omlik a vállamra ezzel teljesen eltakarva mellem egy részét a kíváncsi szemek elől bár nem hiszem, hogy most ez lenne Rhys egyetlen vágya. Az én melleimet bámulni. Ha talán mégis akkor... akkor jussunk ki innen és ígérem annyit nézheti amennyit akarja. Kiindulva abból, hogy a mai tapasztalataink csak azt súgják, hogy bármelyik nap, sőt! bármelyik pillanat az utolsó lehet, engedjük már meg egymásnak, hogy éljünk.
A tompa puffanás csak akkor jut el az agyamig, mikor nem hallok semmi mozgást a fiú felől. Villámcsapásként ér a felismerés, hogy márpedig a hang Rhystől eredt, így felé kapva a fejemet, kétségbeesésem netovábbjaként kúszok oda hozzá, hogy a hátára fordítsam. Remegő kezeim csak nehezen teszik ezt lehetővé, de csak győzedelmeskedek. Mintha legalábbis adrenalinbomba robbanna bennem.
- Rhys! Hallasz? - fogom két kezem közé az arcát, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Valamivel már többet látok belőle, hála annak a nem túl nagy lyuknak, amit ketten ástunk magunknak, de még ez se elég.
És ha más nem is, hát ez az eset nem engedi, hogy foglalkozzak szúró oldalammal, a megállás nélkül forgó sötétséggel. Egy újabb szédülésnél kénytelen vagyok megtámaszkodni a feje mellett, így sötét hajam az arcába omlik melyhez amúgy meglepően közel kerülök. Így ténylegesen kitudom venni tökéletesen nyugodt, fiatal fiú vonásait.
- Ne add fel! - némán, óvatosan érintem hozzá homlokomat az övéhez, s szórok el pár könnycseppet melyek néhánya az arcán köt ki. Fogalmam sincs, hogy minek köszönhető, a félelemnek, az aggodalomnak vagy inkább annak a hatalmas erőnek ami pár pillanatra átveszi a testem felett az uralmat.
Eltökélten, kéken villanó szemekkel rugaszkodok el a földtől s vetem magam farkas alakban a gödörbe, hogy hatalmas hajrával megint az ásásra összpontosítsak még akkor is, ha rettenetesen fáj. Fáj a tudat, hogy Rhys nincs magánál, hogy ki tudja meddig bírja még. És az is, hogy nem tudom, hol van a pillanatnyi erőm határa. Most csak az eszem hajt, semmi más. Az élni akarás, az adrenalin szüntelen dolgozik bennem.
Odakintről már hallom a sietős mozgolódást, s még egy próbálkozás és...
...a testem java már átfér a keletkezett lyukon, vagy gödrön, fogalmam sincs mi ez, így már sietek is vissza Rhyshez, hogy orrommal megbökjem az arcát, hátha reagál. Legnagyobb bánatomra semmi nem történik így a gödör felé vonszolva igyekszek minél közelebb juttatni a levegőhöz, majd acsarogva, vonyítva jelzek a kint "ólálkodóknak"-ha még itt vannak -, hogy akció van, jobb lesz ha szedik a csülkeiket. Fogalmam sincs, kikre számíthatok most, kik vannak kint, de nem is érdekel. Csak jussunk ki innen.
Orrommal a lyukhoz lököm a kezét, én pedig kikúszok a fa fal alatt, hogy gondolkodás nélkül változzak ismét emberré. Nem érdekel az a nagy mennyiségű friss levegő, ami a tüdőmbe kerül. Nem érdekel, csak az, hogy kihúzzam ebből a szemétből.
Néha meg-megbicsaklik alattam a térdem, de sikerül őt kihúznom s eltávolodva a háztól, egy jókora fa gyökeréig húzom magammal, ahol mellé térdelve söpröm ki a haját a szeméből.
- Kérlek... kérlek, ne hagyj itt, hallod?! - nyöszörgöm.

Az életem véget nem érő, fekete-fehér filmszalagon pereg le előttem mit sem foglalkozva megroggyant lelkivilágommal. Egyik pillanatban még azért aggódok, hogy mi lesz ha nem jutunk ki innen, mi lesz, ha itt fulladunk meg és ránk omlik az egész épület?
Miért nem képesek arra, hogy minél gyorsabban ideérjenek és kimentsenek minket? Miért olyan nehéz innen kiszabadulni, mi van ami miatt mindketten pillanatok alatt legyengülünk?
A következő viszont inkább már arról szól, hogy megpróbáljam mihamarabb kijuttatni innen Rhys reakcióképtelen testét. Úgy dőlt el mint egy zsák krumpli s még hallani is rémes volt a puffanást. Viszont mozdulatlansága teljesen megrémít és ez ad elegendő erőt arra, hogy túltéve magam a kínokon, a levegő hiányán és a félelmen, újult erővel kezdek neki az ásásnak és anyait, apait beleadva - na jó azt tuti nem - elkezdem mélyebbre ásni a gödröt, majd szélesebbre és hosszabbra, hogy tökéletesen kiférjen még egy emberi test is rajta anélkül , hogy a fejét beleverném a fa falnak korhadt aljzatába. Nem szeretném, hogy több károm legyen mint hasznom.
Kétségbeesésem mindvégig hatalmas, s csak nagyon nehezen tudom levetkőzni a rettegést. Azt, amely szorongatja az ember torkát, érezteti vele, hogy még ott van, nem tágít és bármelyik pillanat az utolsó lehet, bármikor elpattanhat a húr, az idegszálak egyike elszakadhat és vége. Úgy önti el az elmét a kétségbeesés, mint egy gátját áttörő vízáradat az apró falut a völgy mélyén.
Lehet, hogy a sírás fojtogat, az agyam megállás nélkül zakatol, de most, hogy kint vagyunk és halljuk mögöttünk a recsegést és a leomló ház tartalmának csörgését megnyugszok. Talán épp emiatt is tör elő belőlem néhány újabb könnycsepp ami akkor sokasodik el, mikor meglátom Rhys nyiladozó szemeit. Hogy érdekel-e az, hogy nincs rajtam ruha? Őszintén?! Magasról teszek rá! Már semmi nem érdekel, majd csak akkor fog, ha már teljesen magamhoz tértem és nem az eddigi sokk hatása alatt állok. Mikor látom őt felállni, és tudom, hogy rendben van.
- Hát nem is a letört körmömért - mutatom meg neki mutatóujjamon lévő, sérült körmömet majd megkönnyebbült nevetéssel előreroskadó vállakkal engedem, hogy az arcomba hulljon sötét hajkoronám.
Remegő szájszéllel keresem meg a tekintetét mikor egy kósza könnycseppet letöröl az arcomról, s én magam se tudom, hogy mi az oka testem vad remegésének. Megkönnyebbülés, félelem, a hideg vagy inkább a fáradtság? És mi van akkor, ha ezek összességének egyvelege?
- Nem kell megköszönnöd Rhys. Természetes, hogy kihoztalak - szinte csak sóhajtom a szavakat.
- Édes Istenem nem is tudod milyen jó érzés, hogy élve látlak - úgy dőlök előre, hogy homlokom a mellkasának koccanhasson, így hallhatom szívverésének megnyugtató ütemét. Biztos vagyok benne, hogy napokig, sőt hónapokig rémálmaim lettek volna, ha nem mentem meg az életét.

Pontos magyarázatot, teljesen felesleges keresni arra, hogy hogy sikerült erőt vennem magamon és kimenteni Rhyst és persze magamat is az előtt, hogy mindketten a tűz martalékává váltunk volna. Nem szeretem az égett bőr és hús szagát, szóval jobb is, hogy így cselekedtem. Viszont ezt az adrenalinnak, a hatalmas élni akarásnak köszönhetem, mely most sokkal erősebben izzott bennem, mint akkor, mikor be voltam zárva. Talán azért, mert itt tudtam, hogy van kiút, ott pedig reménykedni se tudtam benne?
Tisztán emlékszek rá, ahogy a fémből ácsolt hatalmas, irdatlan vastagságú ajtó előtt álltam megtörten és kétségbeesve, miközben tenyeremet a sima felületéhez érintettem, s megállás nélkül hallgatóztam. A fém kellő visszhangot vetett ahhoz, hogy hallhassam a kintről érkező hangokat. Tudtam, hogy már nem sokáig fognak ott tartózkodni, viszont azt is tudtam, hogy csak úgy nem fogok tudni meglógni... és nem is próbálkoztam vele. Pedig megtehettem volna mindahányszor bejöttek éjjel hozzám, hogy kielégíthessék vágyaikat, s egy-két alkalom után úgy rogytak össze mellettem a földön, mint egy nagy, kiütött vad. Elmehettem volna, de egyszerűen nem volt erőm hozzá.
Annak ellenére, hogy szó volt róla, itt vannak már azok a bizonyos haverok, én valamilyen oknál fogva mégse látom vagy hallom őket, de még csak a szaguk se ért el hozzám. Igaz ezt annak is belehet tudni, hogy akkora lángokkal ég, recseg és füstöl mögöttünk a ház, mintha húsz boszorkányt égetnének.
Halkan nevetek fel a megjegyzésére, és kisebb fejrázást társítok hozzá mígnem sóhajtva a mellkasának döntöm a fejem és engedem, hogy szívének lassú, de erős, ütemes dobogására az enyém is reagáljon és a heves trappolást átváltsa az egészséges dobbanások sorozata.
Hátamra simuló kezének hála megborzongok, és minden apró pihe mely a testemet borítja - csak a farkasomnak van szőre, én kikérem magamnak, hogy pihés vagyok!- az égnek mered, a libabőrök sokasága pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy hányadán is állok az érintéssel.
- Persze, csak az beszél belőled, hogy nincs rajtam ruha, mi? - próbálom eltréfálni a dolgot, még mielőtt fülem tövéig pirulnék, ám a csók tényleg meglepő gyorsasággal érkezik, így a reakcióidőm is úgy lassul le mint egy megnyomorodott csiga.
Rhys tekintetét kereső kékkel lesek ki a fejemből, majd fogaimmal becsípve alsó ajkam szélét, cinkosan elmosolyodok.
- Szerinted tudnék nemet mondani? Viszont... - lehet, hogy teljes mértékben a közelében vagyok így ruha nélkül, s bár érezheti domborulataimat magát, mégis kellemesebb érzés így, mint úgy ücsörögni előtte, mintha mit sem érdekelne meztelenségem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ruha nélkül felállnék innen, szóval... - hogy mire célzok éppen? Én magam se tudom. Legjobb lehetőségem az az, ha átváltozok, hisz farkasként mit takargatnék? Így viszont eléggé ki vagyok téve nem csak a férfi szemeknek akiknek amúgy közeledését már érzem, de az időjárás viszontagságainak is.

- Nem tudok bowlingozni - vallom be egész közel hajolva hozzá. Volt már szerencsém elmenni a csajokkal megnézni, hogy milyen is az, élőben láthattam, mi a technikája és bár hamar tanulok, mégse próbáltam ki. Nem szerencsés az én esetemben olyan sportot űzni, ahol a kelleténél is nagyobb erőt kell kifejteni. A végén még felszántanám a farkasom jóvoltából a padlót... Kicsit kellemetlen lenne főleg úgy, hogy vannak barátaim akik nem tudják, hogy miféle vagyok. És ezen esetben persze szeretném teljes titoktartással csinálni a dolgot.
- Lényegtelen, hogy mikorra gondoltad, egyszer fel kell innen állnom - vallom be neki, hogy jelen esetben nem a mai napra gondoltam vagy ha mégis akkor maximum a késő esti órákra, hisz a legjobb ami most történhet velem, az egy nagy forró fürdő, hajmosás. Nem szeretem a füst szagot főleg nem úgy, hogy a hajamból árad leginkább a kellemetlen, erős szag.
- Rhys, ez nem csak átöltözés lesz... meg mit vennék át? A második bőrömet? - vonom fel játékosan a szemöldökömet egy pimasz mosollyal, miközben következő szavai hallatán biccentek, s a fülem mögé simítom egy dúsabb hajtincsemet melynek hála láthatóvá teszem a jól láthatót. Khm...
- Engedelmeddel. Jó kislány leszek, még élni szeretnék. Ha ma már sikerült ezt elérnem egyedül is, akkor ne te ölj meg - pimasz vagyok nem tagadom, de ez inkább amolyan "felhívás keringőre". Némi ünneplést megengedek magamnak amit arckifejezéséből nyerek ki miközben felegyenesedek s sarkon fordulva engedem, hogy vegyen egy pillantást az idők során megformásodott fenekemre, melyek felett a hajam takarásában maradandó, örökre ottmaradó sebhelyek maradtak köszönhetően apámnak és annak embereinek. Vágások, karmolások, lövés nyoma. Ám ezután máris váltok, s immáron fekete állatként állok előtte kérdő tekintettel mely hamarosan megváltozik. Kékjeimben riadalmat vélhet felfedezni mikor mellé szökkenek és már húzódok is a bokrok takaró, óvó védelmébe. Emberek sokaságának zaját hallom, s vannak közöttük olyanok is akik nem egyszerű halandók. Talán azokról a bizonyos barátokról van szó?
Először még így is a bazinagy füstben egy tűzoltót fedezek fel, akit több másik férfi is követ... jobb lenne eltűnni innen? Kékjeimmel Rhys tekintetét keresem, hátha rám néz és jelez valamit, mit is tehetnék.

- De nálam ezek alapján többet tudsz - állapítom meg, hisz azok alapján ahogy beszél róla, valószínűleg nem lehet rossz. Férfi hiúság? Vagy naivság? Nem is tudom mi ez. Annyi biztos, hogy életemben nem volt még golyó a kezemben. Mármint bowling golyó. Egyedül teniszezni tudok no meg röplabdázni. A kedvencem még így is lovaglás. Tovább nem terjed a képességem a sportok terén, az a nagy helyzet. Obszidián valahol még most is vár rám otthon, kint a réten vagy már bent az istállóban, kicsit hiányzik is de jelen esetben most egy nagyon nagyon kedves társra akadtam, akivel szívesen vagyok együtt, sőt! Még sorolhatnám de jelenleg nem tartunk itt...
Somolyogva, pimasz tekintettel figyelem Rhys arcát még akkor is, mikor saját magát javítja ki.
- Még nem adom meg neked ezt az örömöt. Szenvedj még egy kicsit - mert ugyebár nem vagyok hülye, látom és érzem is, hogy mire, hogy reagál. És be kell, hogy valljam, szemétnek érzem magam azért amit csinálok - meztelenül guggolok előtte úgy, hogy gyakorlatilag csak a hajam és az ő teste takarja el a szeme elől kérdéses részeimet - mégis egy részem élvezi. Talán a nőiesebb, a kíváncsibb és a talpra esettebb énem. Nem mindenki, de a barátnőim nyugodtan színt tudnának vallani arról, hogy nem vagyok én mindig olyan szende szűz, mint amilyen lenni szoktam, szóval az amit most csinálok, nem is meglepő.
- Nagyon bevadultál, Drága - cirógatom meg körmeim hegyével a mellkasát. Ha Ő úgy, én így. Nincs ellenemre a pimaszkodás, nem lep meg, hogy ezt váltják ki belőle a helyzetek amiket merő véletlenségből kreálunk magunknak. Viszont az, hogy mennyire örül a saját fejének az engem is jobb kedvre derít és akaratlanul is felnevetek - nagyon piszok vagy, remélem tudod.
Talán ennek köszönhető az is, hogy úgy álljon fel, hogy láthassa a fenekemet. Tisztán hallom ahogy mögöttem tollászkodik egy kicsit és felé fordulva jól látható, hogy pozíciót is változtatott a jobb láthatóság kedvéért.
- Pasik... - csak ennyit fűzök hozzá és már át is változok, hogy most már fekete bundában illegethessem tovább magam előtte. Nem szeretnék semmiféle balesetet, szóval olyan leszek akárcsak egy jó kutya és behuppanok a hátsó ülésre. Aztán majd meresztgethetik a szemüket a kocsisok, hogy "jé, egy nagy farkas ül a kocsiban". Azért csak nem!
Beszökdécselve a bokorba, gyorsan lefekszek, bár testtartásomon látni lehet, hogy bármelyik pillanatban képes lennék ugrani, ha épp menekülésről van szó. Nem, nem Rhystől, sokkal inkább az újonnan érkezőktől kapok frászt, kik egyre gyorsabban közelítik meg a mi kis meghitt kettősünket.
A nyakörv hallatán rosszalló pillantást vetek rá majd morgok is egyet, hisz nincs ínyemre a gondolat, hogy nyakörvre verjenek. Még akkor se, ha csak viccelt.
A bokrok tövéhez feszülve hallgatózok és bár nem hallok túl sok mindent, annyi biztos, hogy pár perc múlva gyors léptek zaja közelít meg. Érzem az illatát, de hangja hallatán mégis összerezzenek és kétségbeesett pillantással nézek fel rá.
Takarót akarok... ember akarok lenni. A farkas túl fáradt. Az elmúlt hetekben, de főleg ma, túl sokszor "használtam" az ő alakját, így meg se lep, hogy csak nagyon nehezen, remegve tudok felállni, hogy kikecmeregjek a bokorból.
Ezt a fajta kimerültséget a tekintetemben is láthatja, s biztos vagyok benne, hogy ha eljutok addig a bizonyos kocsiig, akkor nem érdekel mi fog történni, de visszaváltozok. Hacsak nem most fogom ezt megtenni....
- Tudod mit? Ma kivételesen is jó napod lesz - hisz ismét emberként térdelek előtte anélkül, hogy bármit eltakarnék.
- Adsz egy takarót, vagy valami rongyot, és még túl is éljük az éjszakát. Sajnálom Rhys, de nem megy.

- Nem én - tartom magam elé mindkét kezem ezzel "védve" magam. Bár attól kevésbé, hogy bizonyos pontom ne látszódjon a kelleténél jobban. Már én tartom visszataszítónak magam amiért képes vagyok játszadozni szegény sráccal és még élvezem is. Undorító, hogy mit vált ki az emberből... khmm... farkasból egy eset, amibe akár bele is halhatott volna, valamint egy férfi közelsége. Remélem ezek után nem fog kicsinyes libának elkönyvelni és nem az fog leesni neki, hogy szeretek játszadozni a férfiakkal. Én vagyok az utolsó, aki erre képes lenne. Egyszerűen most jobb elhülyülni az arcpirító szitut, mint komolyabban belemenni, vagy fülhegyig pirulni miatta. Így valamennyivel könnyebb elviselni a jelenlegi stresszhelyzetet. Legalábbis nekem... az már más kérdés, hogy szegény Rhys hogy érzi magát miattam.
- Elnézést - vigyorodok el. Nem akarom én visszakapni, de épp eleget láttam már rövidke életem folyamán ahhoz, hogy ne kapjak sikító görcsöt. Az már más kérdés, hogy hogy fogom fel a dolgokat ilyen esetben. Őszintén bevallom, hogy azóta, nem volt nemi aktusom. Lehet, hogy már több mint egy éve annak, hogy Fenrir kihozott a földi pokolból, mégse feküdtem le senkivel, nem közeledtem senkihez. Számomra csak Fenrir létezett azóta, s most, hogy találtam valakit akivel meglepő módon jól kijövök, sőt mintha lenne valami a levegőben, kicsit sokkolóan hat rám. Nem félelmet érzek, inkább kíváncsiságot, vágyat és nyitottságot arra, hogy a jövőben esetleg valami más is történjen. A legjobb viszont tényleg az lenne, hogy ne vészhelyzetben legyünk egymás mellett, mint ma.
- Hogy én? Egy, a ruháitól a tűz által megfosztatott, kétségbeesett, meztelenkedő lány akinek fogalma sincs arról, hogy hogy fog hazamenni és hogy magyarázza ezt ki az alfája előtt. Azt hiszem ennyi - vonom meg kecsesen a vállam, miközben kékjeimet le se veszem Rhys arcáról.
- Nem. Majd... de ennek még nincs itt az ideje - fejemet ide-oda ingatva kuncogok, ám a következő hallatán csak halkan sóhajtok egyet ami inkább fújtatásnak hat.
- Nem vagyok öleb, Rhys - motyogom sértetten és lesütött szemeim jelezhetik számára, hogy feladom, ő nyert. Nekem nincs olyan felvágott nyelvem mint neki, így a pimaszság terén ő lesz a nyertes.
Kénytelen vagyok beletörődni abba, hogy nem tudom fenntartani farkas alakomat. Máskor gond nélkül lehúzok vele napokat, most viszont a kimerültség teljesen az akaratom ellen feszül, így lehetetlennek viszonyul így maradni. A következő pillanatban már fel is váltják emberi tagjaim az eddigi állatit, így a fekete bunda teljesen eltűnik, csak a sötét hajam marad meg ami a bundára emlékeztet valamint kék tekintetem.
Nagyon szégyellem magam, de nem tudok mit csinálni. Fenrir előtt se szeretek ruha nélkül mutatkozni, Rhys előtt meg kifejezetten frusztrálva érzem magam. De tudok mit csinálni?
- Nem lenne rossz, ha nem talán-ról lenne csak szó - hangom alig hallható, és gondosan figyelek arra, hogy ne láthasson semmi olyat, miközben feltápászkodok a földről és a nyomába eredek.
És tessék! Tényleg van nála. Óvatosan veszem át tőle, majd gyorsan magamra terítem, így csak a combom egy része és a lábam látszik ki, semmi más. Kellemesen meleg, úgyhogy nem lesznek itt problémák.
- Rendben - kíváncsian lesek utána, hogy merre is mehet, s mikor feltűnik, hogy a ház felé veszi az irányt, kis híján én is utána eredek, de aztán megmakacsolom magam. Nagyfiú már, tudja mit csinál!
Ha elindul visszafelé, kérdő tekintettel keresem meg az övét.
- Mi történt? - csak akkor ugrik be, hogy talán a fényképezőgépért ment vissza, mikor kékjeim egy közeli fára koncentrálnak, ahol elbújtam előle és láttam a vállára akasztott táskát.
Ha kimorogja magát, beülök a kocsi hátsó ülésére ahova kényelmesen bevackolom magam. Elmondom neki, hogy merre kellene mennie ahhoz, hogy haza tudjon dobni s ha megjegyzi akkor le is hunyom a szememet, hogy a kocsi kellemes búgása elaltasson. Nincs túl közel a falka, kocsival fél óra, de ez épp elegendő lesz ahhoz, hogy félálomban átvészeljem ezt az időintervallumot.
- Nagyon hálás vagyok neked, Rhys...- lesek bele a visszapillantóba, hogy ott találhassam meg tekintetét.