Rendíthetetlenül halad az egymáshoz tapadó, ritmusra vonagló párocskák alkotta tömeg sűrűjében. Tekintete a helyiség túlvégén álló, hívogató pultra, erőltetett menetének végcéljára szegeződik. Már legalább öt perce sodródik az alkoholtól, drogoktól és nemi hormonoktól csatakosra izzadt, humanoid masszában. Mi tagadás, kezd rohadtul elege lenni a sok kapatos idiótából. Ráadásul az imént egy súlyosan elázott tag nem átallott ronggyá taposni legújabb Doc Martens vasalt bakancsát. A mandró szőrös volt és ormótlanul kövér. Úgy festett, mint egy penészbolyhos krumpli. És mintha ez nem lenne elég, még fel sem eszmélt a sokkból, egy szétfolyt sminkű, felpumpált dudájú bige már le is locsolta mojito-val a frissen vásárolt ingét. Egy lime karika beesett a zsebébe, amit a bohócarcú csaj buzgón ki akart menekíteni onnan, így vörös körmű ujjaival azonmód utána vetette magát. A bőszen kutakodó, fegyvernek beillő karmok majdnem lekapták a mellbimbóját. Ruhán keresztül. Felszisszent, megmarkolta a luvnya csuklóját és eltávolította őt a személyes teréből. A lime karikát megtartotta, fájdalomdíjként. Most is éppen azt rágcsálja – noha nem sok öröme van benne - miközben minden erejével azon van, hogy lenyugtassa dúlt idegrendszerét. Nem akar feltűnést kelteni háborús időkben azzal, hogy dühében kivéreztet néhány részeg barmot. Ekkor megtaszítják hátulról. Szemeit résnyire szűkíti a felháborodás, földbarna íriszei mélyén karmazsin parázs izzik fel. Állkapcsa megfeszül, izmai kővé dermednek márványbőre alatt, miközben jókora légkortyot hörpöl tüdejébe. Orrába füst, alkohol, vér és egyéb testnedvek szagának jellegzetes elegye robban. Elfintorodik érezve az izmos, csípős bukét, amitől bukfencet vet a gyomra. Megállapítja, hogy olykor kifejezetten hátrányt jelent pengeéles ragadozó,-szimata, mellyel még az aljnövényzetben lapuló rágcsálók pontos helyét is kiszúrja hátszélben. Miközben grimaszolva megfordul, hogy szembe nézzen azzal a bátor egyeddel, aki megkísérelte ledózerolni az előbb, bizonyossággá markánsodik az elméjében kaparászó gyanú: hiba volt ebbe a trógerek látogatta, lepattant lebujba jönnie ma este. Elenyészően ritka azon alkalmak száma, amikor nem meló miatt, hanem saját szórakoztatása végett kell night klubok falát, vagy éppen pultját támasztania. Begyűjtendő célpontjai jobbára vérszívók, akárcsak ő, mindezek fejében csúnya előéletű, rosszarcú gazfickók, vagy éppen uruktól megszökött V-függő rabnők, ebből következően éjszakáinak oroszlánrészét begőzöld ghoulok és őket dézsmálgató piócák között kénytelen tölteni. De hogy még szabadidejében is ilyen ótvar helye egye a fene?! Ahelyett, hogy a város egyik kulturált, színvonalas kéjbarlang elegáns vérkurtizánjain töltse a kedvét? Legszívesebben bevinne magának egy kemény jobbost, amiért volt akkora barom, hogy ide térjen be az imént befantáziált, nívós szórakozóhely helyett. Rosszalló pillantása az előtte tornyosuló fickóra tapad, konkrétabban annak csúnyán gyógyult sebhelyekkel szabdalt arcára. Ő sem éppen alacsony a maga százkilencvenhárom centijével, de a heges arcú fazon ráver legalább egy tízest. Tekintete lejjebb siklik a tag alsóbb régiói felé. Vastag bikanyak, hat méter széles váll, fatörzsnyi kar (szám szerint kettő), deltás mellkas tárul szemei elé. A kolosszus kidolgozott izmain pattanásig feszül a felsőtestét takaró póló. Lycan, naná. Ekkora korpusszal? A tudatában kushadó démon megérzi a hústoronyban rejtező fenevad jelenlétét. És ha ez még nem lenne elég, szaglóhámjának receptorai minden kétséget kizáróan beazonosítják a fickó hovatartozását a testkipárlása alapján. Száznyolcvan kilónyi színizom ide, vagy oda, nem rakja tele a nadrágját. Rezzenéstelen arccal irányítja vissza figyelmét a gólem képes felére. A mandrót második ránézésre sem tartja rokonszenvesnek. Az összekaristolt pofázmányt is megnézi magának, noha nem sok örömét leli benne. Szívesebben legelteti a szemeit selymes fürtök keretezte, csinos babapofikon, semmint durva vonások közé zárt böllérarcokon. Törött porcú, jókora orron, durvaságról árulkodó pengeszájon, élesen kiugró járomcsontokon, szögletes, fekete borostával futtatott állon vonul végig fürkésző tekintete. A fószer arcszőrzete nem összefüggő, kreolos bőrszínétől élesen elütő, fehér, hosszúkás hegek törik meg annak egységét. A sötét, vaskos szemöldökök árnyékában ülő, kavicsszürke, merev pillantású íriszek ugyanolyan nyílt ellenszenvvel méregeti őt, amivel ő is kitünteti a tulajdonosukat. - Nekem jöttél, haver. Nem kéne figyelni? – töri meg Lucas a western-filmbe illő szempárbajt, miközben hanyagul kiveszi szájából az összecsócsált lime-héjat és tekintetét a farkas üresen kongó lélektükreiben tartva, leejti azt a padlóra. - Mi van?! – dörren a sebhelyes tag, összevonva ősemberes szemöldökeit, rámeresztve kifejezéstelen, tompán fénylő pillantását. - Kérj elnézést és itt sem vagyok. – válaszol, majd felemeli kezeit és összefonja karjait pólóval takart, jól fejlett mellizmai előtt. Arcán nem tükröződnek érzelmek, sem dölyfös, sem agresszív kifejezés nem kúszik vonásaira. Egyszerűen csak vár. Fejvadászként megszokta már a feszült helyzeteket és bár az ő acélosra edzett türelme is véges, azért viszonylag magas az ingerküszöbe. - Minek állsz az útban, pöcsköszörű?! – morran a hústorony közelebb lépve hozzá, húskampóként vájva íriszeibe tövises, nyílt agressziót sugárzó tekintetét. Felvonja egyik szemöldökét, ráérősen kibontja egymásból mellkasa előtt összefont karjait. Meghintáztatja magát sarkain, miközben az elhangzottakat emésztgeti. A démon, kivel tudatán osztozni kénytelen, egyre vadabbul rázza láncait, szabadulni akar, húst szaggatni, zsigereket tépni vágyik, forró vérre, revansra szomjazik. Elfojtott indulatok kaparják felszínre magukat benne, gyilkos ösztönök sarjadnak zaklatott tudatának talaján. Megjárt megannyi kegyetlen háborút, megvívott számos vérgőzös csatát, gyilkolt kötelességből hangzatossá fogalmazott eszme zászlaja alatt és ölt önmaga szórakoztatására is. Éltének hosszú évei alatt bőséggel kijutott a vérontásból. A történelmi csatákat elunva aztán nem hamis ideológiák zászlaja alatt, nem hősi babérokra vágyón ontott vért. Indítékai egyre kevésbé voltak magasztosak. Zsoldosként kaszabolta az ellenséget, pénzért osztotta a halált. Túl sok vért látott és ízlelt, túl sok halálsikolyt hallott. Emberi énje egy idő múlva megcsömörlött, míg a démon kegyetlenül hajtotta tovább a vérben ázó, lemészárolt emberek testrészeivel kikövezett úton, melyre vámpírrá válásának napján lépett. Idegrendszere lassan hajolt meg a nagyfokú terhelés alatt, démon és ember lakta, széthúzó tudata csaknem meghasadt, akár a mag. Muszáj volt leállnia, nem akart még gátlástalanabb, még elborultabb, még könyörtelenebb ölőgéppé fajulni. Hátat fordított a harcmezőnek, a zsoldosi létnek és bár túlzás volna azt állítani, hogy jó útra tért, de a tömeggyilkolásnál jóvalta szelídebb szakmára képezte át magát. Fejvadász lett, begyűjti és leszállítja azt, akire megbízást kap, így csak akkor öl, ha a megrendelő holtan akarja az árut, na és persze akkor, ha csúnyán felcseszik az agyát. És bár jelen pillanatban erős késztetést érez arra, hogy rendre tanítsa a retardált, rossz modorú lycant fogcsikorgatva, de visszafogja magát. Nem akar jelenetet ennyi ember előtt, ezért úgy határoz, hogy ezúttal nem tépi le a monstrum ocsmány fejét, hogy aztán gondosan felapplikálja a seggébe. Fejében előformálódik egy ősrégi bölcsesség: „Okos enged, szamár szenved.” Mekkora egy faszság. Most mégis e rongyossá koptatott, elközhelyesedett szólás szerint kell cselekednie. Vagy éppen nem cselekednie. Erővel fojtja el a tudatát rágó dühlángokat, rács mögé zárja habzó szájú, agyarait villogtató démonát. Pókerarcára nem vetülnek ki forrongó indulataival és őrjöngő ördögi énjével vívott, belső harcának jelei. Azonban a rezzenéstelen felszín háborgó mélységet takar. Lelki szemei előtt tucatnyi kivégzési mód sejlik fel a tagbaszakadt, szararcú mandró likvidálásával kapcsolatban. Nem kis nehézségek árán, de végül csak sikerül lecsillapítania izzó gyilokvágyát. Felemeli jobbját és ahelyett, hogy bevágná az öklét a fazon gyomorszájába, megveregeti roppant vállát. - Bocsánatkérés elfogadva. További kellemes estét. – szól már-már kedélyessé színezve baritonját, gunyoros vigyorra húzva ajkait, azzal sarkon fordul, és mielőtt meggondolná magát, ismét beveti magát a helységben lüktető, dobhártyarepesztően hangos zene ritmusára vonagló tömegbe. Ezúttal már dühödtebben fúrja át magát a hiányos öltözékben riszáló bigék és az őket taperoló, begerjedt mandrók sokaságán. Türelmét elhagyta félúton, a tirpák hústoronnyal zajló közjátékban elmorzsolódott önuralmának oroszlánrésze. Végre kilép a vegyes ivarú és változatos fajösszetételű tömegből. Torka tikkadozik, dühe, ha nem is lángol, de stabilan parázslik. Egyszóval valami erős kell neki, de rohadt sebesen. Vagy vér. Friss, forró, eleven. Hosszú, feszes léptekkel szeli át a tömött tánctér és a neonfénnyel kivilágított pult között húzódó, cirka tízméternyi távolságot. Ledobja magát az egyik krómlábú, vörös bőrrel kárpitozott bárszék ülőpárnájára. Ujjaival feszülten dobolni kezd az átlátszó üveglapon, bosszús tekintetét a pult mögött ténykedő, lófarkas, neki háttal álló cicababára szegezi, és – mivel jelenleg nem áll módjában felvenni a szemkontaktust a csibével - nem létező telepatikus képességét latba vetve kísérli meg magához szuggerálni őt. Lövése sincs róla, hogy agyhullámai értek-e célba, vagy netán hipnotikus pillantása volt az, amivel felhívta magára a figyelmet, de a csaj végre felfedezi, hogy egy újabb vendég kívánja szomját oltani, így szolgálatkészen elé perdül. Nem nehéz leszűrnie a rá tapadó, kéklő íriszekben csillogó epekedésből, a fényes cseresznyeszájon végigömlő, kacér mosolyból, valamint a csinos pofira kúszó, rózsás pírból, hogy bejön a kicsikének. Nem meglepő. A Természet bőkezűen bánt vele. Gazfickós sármot, tökéletes, hófehér fogsort, délceg termetet, lányregényesen jóképű pofázmányt tudhat a magáénak. Nincs nő, akit ne bizseregtetne meg kéjt ígérő vigyora, mélyen morajló baritonja. Ez nem önhittség. Egyszerűen csak tisztában van az adottságaival. Whiskey-t kér, duplát. Aztán rávillantja az olvadozni látszó pultos lányra legendás mosolyát, ami még inkább kiszélesedik, mikor orrát megcsapja a párosodni kész nőstényből áradó, fűszeresen édes vágyillat.
Magányom végső pillanatait noha piszok nehéz igazán "élvezni", most mégis mindent megtudnék adni azért, hogy ez így maradjon. Mikor adatott pár röpke óra, hogy kimondd, unatkozol, az nem mindig a vég kezdete. Van, hogy az jelenti valaminek a kezdetét. Általában az esetek kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalékában ilyenkor nem csinálok semmit csak bekucorodok a szobámba, hogy aztán egy nagy bögre forró teával és egy unalmas nyáladzós, romantikus filmmel üssem el szabad óráimat. Néha ennél többre nem is vágyik az ember. Ja de, még egy takaróra! Mióta kiszabadultam, rám ragadt néhány olyasféle emberi szokás, mint a teák szerelmesének járó külön kitüntetés. Annak előtte, na nem mintha lett volna lehetőségem akárcsak egy pohárkával is inni míg azok a behemót rondaságok egy hideg, takaró nélküli pincébe zártak volna, de most mindent bepótoltam röpke egy év alatt és attól tartok, nincs a világom olyan tea, amit még ne kóstoltam volna. Kellemes küllemű, igazán elegáns szobámat jelen esetben az Ír krémteának kellemesen rumos, lágy, üde illata lengi körbe s vegyül egybe parfümöm nőies, fűszeres elegyével. Komolyan mondom egy illatbomba olykor a szobám ahova nem, hogy Fenrir vagy a többi srác nem lép be, hogy szóljon mehetek enni vagy, hogy kérjenek valamit, de még Aurora is, a falka másik fiatal farkaslánya is csak erőnek erejével képes átlépni a küszöböt. Igen, bevallom túlzás és akadnak napok, mikor reggeltől estig nyitva van az ablak csak, hogy kellőképpen kiszellőzzön az én illatbarlangom, hisz én is megelégelem olykor az illatok millióit. Túlzásokba könnyű esni, viszont visszavenni belőle ugyan olyan könnyű lehet. Jelen esetben viszont nincsenek túlzások csak a tea és a parfümöm oly ismerős illata, ami nem lehet sok! Még egy magamfajtának se akinek sokkal kifinomultabb a szaglása mint egy átlag embernek. - Mit gondolsz, még ma ki tudlak robbantani innen? - meglep a harsány hang, hisz nem hallottam kopogást, így a bekukucskáló fejhez is legszívesebben egy kemény tárgyat vágnék. - Rora! Arról volt szó, hogy kopogsz mielőtt benyitsz... bármit csinálhatok.... - Fú, "bármit"? - emelgeti a szemöldökeit - Persze, tudom de mit csináljak, ha nem reagálsz még a huszadik kopogásra se? Mit nézel egyáltalán, hogy ennyire belebuzultál? Valami nyálasat megint? - Nem mindegy neked? - gyorsan le is hajtom a laptop tetejét, hogy még csak véletlenül se vonhasson kérdőre, hogy ki az a szép szőke dalia, akit olyan nagy lelkesedéssel bámulok a képernyőn. Semmi köze hozzá és különben is...! - Öltözz és menjünk! Tessék, hoztam neked ruhát. Ha mázlid van akkor pont passzos lesz, Samira egy "levetett" holmija. Soha nem volt még rajta. Na jó, talán egyszer, de még ebben se vagyok biztos. Mindent megvesz az a bolond lány, aztán otthagyja, mondván egyszer volt rajta, többet nem kell - hajít az ölembe egy vörös-fekete ruhát, amit én kérdő tekintettel kapok fel és emelem szemem magasságába. Kis híján kiesnek kékjeim már csak a gondolattól, hogy ezt ugyan hogy a fenébe fogom magamra rángatni. Nem elég, hogy picinek tűnik, de még az anyagra se emlékeztet olyanra, ami például... nyúlna. - Alak formáló... na nem mintha amúgy nem lenne tökéletes az alakod, de ma nagyon elit helyremegyünk. Oda nem árt kicsípni magunkat. - És az számít elitnek meg "kicsípésnek", hogy nem takarom el a fenekem? - a bögrém alja halk, csilingelő koppanással találkozik az éjjeli szekrényemmel, én pedig miközben lelököm magamról a paplanomat már pattanok is ki az ágyból. - Ijjuj, mi van te rajtad? - Mackónadrág. Mi a baj vele? Tudod milyen kényelmes? Megvesznék, ha egész nap miniben nyomnám vagy farmerben, mint te. Tíz röpke perc alatt lezuhanyzok, majd egy fekete csipke alsóneműben szambázok ki a fürdőszobából, hogy aztán Aurora segítségével felvegyem a hozott ruhát, mely meglepő módon tényleg tökéletesen alakformáló! Lehet, hogy alig éri el hosszúságra a combom közepét, de amíg takarja azt amit öhm... nem árt, ha takar, addig nincs semmi baj. - Haj téren valami extra kívánság? - Csak csinálj bele hullámokat - ha már leültetett a sminkasztalhoz, akkor csinálja, nem igaz? Még feldobok egy gyors sminket, ami a ruhához passzolóan kicsit sötétebbre sikeredik - füstös szem, piros ajkak - és már fél lábbal kint is vagyunk. Fekete cipőm meglepően magasnak tűnik a platformmal, de szerencsére nem nyomok egy mázsát, így könnyedén veszem az akadályt. Ennyit a mai napi kellemes unatkozással töltött néhány órára, amit a mai estétől vártam. - Aurora, ez... ez túl sok nekem én ezt nem akarom - ragadom meg feszülten a kezét miközben egyre beljebb és beljebb cibál a pacsuliszagú tömegben. Mindenki izzadtságtól lucskosan rángatózik, egymáshoz simulnak női és férfi testek, de van, hogy férfi és férfi, női és női. Nem, nem zavar de csak feltűnik az ilyen és egy pillanatra elvonja a figyelmemet gyakorlatilag mindenről. - Szerintem én odamegyek - mutatok a pult felé és már el is válok a szőke, hajthatatlanul előretörő ciklontól aki mintha keresne valakit, nem is foglalkozik azzal, hogy merre próbálok eltűnni. - Jó ég - nyögöm végső kétségbeesésemben, ahogy a pultba kapaszkodva igyekszem magam minél stabilabb helyzetben tudni. Zsongó fejem szinte szétrobbanni készül az illatok temérdek formájától. Igazi vegyi fegyvert lehetne ezek elegyéből alkotni. Igazából csak akkor érzem magam az eddiginél is kellemetlenebbül, mikor kiszúrom a mellettem ücsörgő igen csak jóképű fazont aki a munkáját igen csak nehezen végző nővel... mit tudom én, hogy mit csinál. Tudtam én, hogy rossz helyen vagyok. Így döntésként csak várok, míg a nőci engem is észrevesz. Nem vagyok pasi, nem fogok neki csettintgetni vagy füttyögni.
Kurta főbólintással nyugtázza az elé kerülő ital érkezését, miközben sejtelmes félmosollyal díjazza a lófarkas pultoslány gyorsaságát. Még egy percet sem kellett várnia az általa megrendelt gabonapárlatra, ami máris ott aranylik az üvegpulton, a pohárban olvadozó, víztisztán csillogó jégkockák között. Márkás, kőmosott farmerének zsebébe süllyeszti jobbját, hogy előhalásszon egy megfelelő címletű bankjegyet fizetség gyanánt, amikor is vörös lüktetést észlel szeme sarkában. A skarlátszín látomás felé villantja pillantását, miközben a pultra dobja a nadrágjából zsákmányolt húszdollárost. Az ajkain terjengő félvigyor szélesvásznúvá gyarapszik látván a pultnál lehorgonyzó, sötét hajú jelenést. Fürkésző tekintete alulról felfelé – a teljeség igényével - svenkel végig a madárka eszményivé formált testén. Szénfekete, platformos magas sarkú cipőkkel, afféle „vágj gerincre, bébi!” topánokkal indul a szemle. A tetszetős lábbelik megcsodálása után feljebb siklanak íriszei; törékenynek tetsző, finoman gömbölyödő bokacsontokon, formás, karcsú vádlikon, esztétikusan csontos térdkalácsokon, nőiesen izmos combokon siklik végig átható pillantása. A bársonybőrbe vont combok durván felső harmadát testre feszülő, vérpiros szoknya takarja, mely hozzáöltött, fekete csipkéből varrt felsőrésszel folytatódik. Nem csupán a tenyérbeillő, almányi kebleket fedi finom szövésű csipke, de a vékony karok is amögé rejteznek. Természetesen nem függeszti fel a vizsgálódást a nő mellső végtagjainál, még feljebb vonja kutató tekintetét, hogy felmérhesse a mellek ruhakivágásból elősejlő, galambfehér halmait, valamint a közéjük ékelt ösvényt, a lágy ívű kulcscsontokat és a selyembőrrel takart hattyúnyakat. Figyelmét nem kerüli el a hamvas felhám alatt lüktető carotis halványkék vonala sem. Végezetül a górcső alá vett szépnemű vöröses fényű, étcsokoládébarna, laza hullámokban aláomló tincsei által keretbe foglalt arcát kémleli végig. Pillantását olyan részletek vonják magukra, mint: a magas, ránctalan homlok, az elegánsan vékony, sötét, sarlóívű szemöldökök alatt kéklő tengerszín szempár, a bájosan pisze orr, a nyakas habitusra utaló, elkeskenyedő áll, valamint a dús, jelenleg lüktetővörösen izzó száj. És bár nem szívesen engedi orrába a klub füst-, alkohol-, és különböző testnedvek szagától terhes levegőjét, kénytelen megtenni, ha illatmintát óhajt venni a cirka háromméternyi távolságban álló nő testkipárlásából. Szaglóhámjának receptorait vérfarkasokra jellemző frissen cserzett bőr és esőáztatta avar odőrje bizsergeti meg. Noha a vámpírok zöme, és ő maga is, visszataszítónak találja a holdimádók bőre alól felszivárgó aromát, az ébenhajú szépség illata korántsem kellemetlen. Talán neme teszi, esetleg a magára hintett, gyümölcsös jegyek alkotta parfüm, mely lágy szövésű sálként öleli körbe karcsú alakját, de nem érzi irritálónak a nő felől érkező illatfelhőt. Már épp azon mereng, hogy elhagyva a bárszéket, melyre időközben felapplikálta magát, a csinos vérfarkashoz lépjen és italra invitálja őt, amikor is színre lép egy erőteljesen illuminált, erőteljesen rosszarcú, erőteljesen arrogáns és szörnyen ismerős fickó. - Bassza meg. – morogja orra alatt beazonosítva a bárdolatlan hústornyot, akivel nem oly rég tengelyt sikerült akasztania a zsúfolásig telt táncparkett lágy ölén. - Hé, baba. Táncra kérlek. – recsegi a monstrum a tengerszemű farkaslányhoz lépve, hogy annak vékony felkarját elmarva máris a ritmusra vonagló humanoid húsmasszába olvadjon vele. Lucas felvonja egyik szemöldökét a kolosszus neandervölgyi udvarlási stílusa láttán. Nem mintha mást várt volna egy ilyen dzsungelben nevelkedett ősbunkótól. Izmai anélkül rándulnak meg bőre, valamint a testén viselt ruhadarabok alatt, hogy arra agya előzőleg utasítást adott volna. Még végig sem gondolja, hogy mit akar tenni, máris arra lesz figyelmes, hogy a húzódozni látszó nő és az őt vonszoló tulok nyomába szegődik. Ügyet sem vet a tudata mélyén zsémbelő hangra, mely egyre csak azt szajkózza, egyre nagyobb hangerővel, egyre vehemensebben, hogy semmi köze hozzá. És való igaz, azzal sem dicsekedhet el, hogy legalább látásból ismeri a rabságba ejtett madárkát, mivel még soha életében nem látta őt ezelőtt. Valami mégis hajtja előre; lábaiban maguktól mozognak az izmok, egyre csak viszi a lendület, egy belső, néma, de markáns késztetés irányítja lépteit, mely még a tudatában sopánkodó hangnál is szívósabb. Miközben két részre szakadt akaratának szegmensei egymásnak feszülnek, élessé fent ragadozópillantása egy szívdobbanásnyi időre sem ereszti el a két lycant. Vonultában végig szemmel tartja a vonakodó lányt és a karját markoló, agyatlan góliátot, akinek hátára immár célkeresztet rajzol gondolatban. Legszívesebben azonmód a párocskához illanna, azonban most sem kívánja felvonni magára a figyelmet. k*rvára nem hiányzik a nyakába egy hivatástudattól felfűtött, ezüst-töltényekkel tárazott mordályokkal hadonászó halálosztó-brigád. Amint a két oszloplábon járó tesztoszteronbomba maga elé pördíti foglyát és magához vonja őt, Lucas a mandró mögé lép. Két centi híján két méteres magasságának hála nem alacsonyodik a holdimádó hústorony alá. És bár termete jóval szikárabb ellenfeléjénél, azért nem marad el mögötte izmoltságban sem. Az ő testét gránitkeménnyé dolgozott, erőtől feszülő, szálkás izmok építik fel és nem látványossá duzzasztott lufik bújnak meg a tagjait fedő ruhaszövet alatt. Úgy dönt, ideje felvonnia magára a tagbaszakadt fickó figyelmét, így felemeli jobbját és begörbített mutatóujjának hegyével megkocogtatja az ébenhajú szépséget túszul ejtő lycan gerendavállát. - Van nálad valami, ami az enyém. – mondja higgadtan, de jól érezhetően fenyegetővé színezett hangtónussal a felé forduló hústorony kőszürke íriszeibe vájva kicsit sem kedélyes pillantását. - Visszavenném az oldalbordámat, akit voltál szíves eltulajdonítani. – folytatja gondolatmenetét tartva a szemkontaktust a vérfarkassal, miközben hosszú ujjait a szóban forgó nő szabad felkarja köré zárja. - Nem kéne ölre mennünk itt mindenki előtt. Ránk hívnák a vadászokat. Engedd el szépen és akkor eltekintek attól, hogy kigyomláljam a beleidet. – teszi hozzá, jéghideg, metsző mosolyra húzva ajkait, majd egy határozott rántással kiszakítja „oldalbordáját” a kolosszus markából és ugyane mozdulat folytatásaként a háta mögé tolja a lányt, hogy testével zárja el őt haragosnak rémlő fajtársa elől.
Kezdőlap
