Súlyát, tér-, és időérzékét, öntudatát, emlékeit, gondolatait, énjét vesztve sodródik az anyagtalan, fényvesztett semmiben, a ragacsos, szurokfekete ürességben. Örökkévaló óráknak rémlő, valójában csak végtelenhosszúra nyúlt percekig lebeg a tudattalanság képlékeny matériájában. Az elméjére borult, szénfekete, hang-, és fényszigetelt üvegbura végül, nagy sokára, halk roppanást hallat. Mintha csak egy semmiből érkező, parányi kavics koccanna neki. Az ütközés helyén hajszálrepedések erednek, hogy aztán a kicsiny kő becsapódási pontjától kiindulva végigfussanak a sötét kupola íves üvegfalain, ekképpen gyengítve meg annak szerkezetét. A pókhálószerű, vékony hasadékokon átszüremlő, halovány, fehér fénysugarakkal emlékek érkeznek hozzá. A múltból felcitált képek előszivárognak a tudatán tespedő árnyékból, hogy aztán az idő rágta, megsárgult, fakó fotók mozgóképpé elevenedjenek elméjének vetítővásznán.
Kezdetben gyermekkorának mozzanatai elevenednek meg előtte; bujazöld lombozatú, tágas kifutójú ketrecek között sétál, parányi jobb kezét akkor még látó Édesanyjának, balját Édesapjának ujjai zárják közre óvón. Az acélhálók mögött nagymacskák róják lustán köreiket, rabláncra vert, uradalmukat vesztett, fejedelmi csúcsragadozók. A cellákba zárt, méltóságukban megtört állatok keserédes hangulatot lopnak gyermeki szívébe. A természetben élő tigrisek tükörfényes, vörös-fekete csíkos bundával takart, jól fejlett izmai tettre készen vibrálnak, mézssárga íriszeik gyilokvágytól és elevenségtől izzanak, kecses, ám erőteljes mozdulataikból veszély sugárzik. A rabmacskák ellenben olyanok, akár a belső tüzüket, ragyogásukat vesztett ékkövek; tejüveggé silányult utánzatok csupán, halovány árnyékaik szabadon élő rokonaiknak.
Kisvártatva foszladozni kezd az elméjébe sugárzott kép, kontúrtalanná, színtelenné fakulnak a nagymacskák és az őket bebörtönző cellarácsok, végül semmivé foszlik az állatkerti csendélet. Helyét diplomaosztójának emlékfilmje foglalja el. Kívülről látja magát, ahogy patyolat kesztyűben, elegáns, vajszínű kosztümben, nyakán sápadtan irizáló igazgyöngyökből fűzött lánccal, sugárzó mosollyal veszi át a bordó bőrbe kötött, egyetemi végzettségét igazoló iratot. Látja büszkének és meghatottnak tetsző Apját és akkor már sötét szemüveget viselő, világtalanná lett, halványan mosolygó Anyját. Néhány másodperc elmúltával e jelenet is elszíntelenedik, füstszerűvé válik, majd – akárha légneművé bomló kísértet volna – semmivé enyészik.
Életének következő, meghatározó fejezete ugrik elé: hirtelen mennyegzőjén találja magát. Hószín rózsák, buján illatozó gömbkelyhű gyöngyvirágok alkotta, dúsan aláomló virágfüzérek, óarany drapériák, gyöngyöző, nektáros pezsgővel töltött, metszett kristálypoharak, galambszürkével erezett fehérmárvány oszlopok, frissen ondolált hajú, attraktív smiket, feltűnő smukkot viselő, drága parfümtől illatozó, dekoratív alkalmi ruházatban feszítő rokonok és barátok között találja magát. Aztán Ethan gazfickósan sármos arca, sudár, szénfekete selyemöltönybe, tejfehér ingbe bujtatott alakja válik ki az esküvői forgatagból. Figyelmét olyan részletek ragaják meg, mint egykori férje líraian hullámos, fahéjbarna, szálldosó fürtjei, ráncok barázdálta, napsütötte homloka, hosszú, finom porcú, egyenes orra, haragoskék, élénk csillogású íriszei, talán túlságosan vékony (most már tudja, hogy erőszakos jellemre utaló) ajkai, simára borotvált, szögletes álla és az annak közepébe vájt, parányi gödröcske. A következő snittben ugyane vonások haragmaszkká kövülnek, megfeszül a markáns vonalú állkapocs, a homlokot barázdáló vonalak elmélyülnek, indulatránc vésődik a keskeny ajkak szegleteibe, vad lángok perzselik fel a sötétszürkévé dühödt lélektükröket. Látja a felé zúduló ujjakat, látja, de nem tesz ellenük semmit. Nem próbál elhajolni a pofon elől, nem kapja arca elé a kezeit, némán, fogait összepréselve várja a becsapódást. Fülében visszhangzik a célba ért tenyér hangos csattanása, járomcsontja bizseregve-égve sajog fel a férfi keze alatt. Lezárt szemhéjai mögött sós cseppek gyülekeznek, szúrják könnycsatornáit, perzselik retináját. Végül kisajtolják magukat egymáshoz simuló pilláinak kordjonja mögül, hogy rabságukból szabadulva végiggördülhessenek vörösen lüktető arcán.
Újfent férjét pillantja meg, amikor – kis idő múltával – felnyitja szemeit. Azonban most nem düh torzítja el a sármos vonásokat... Nem haraglángokban égnek a kéklő íriszek... Színtiszta rettegés uralja az ismerős arc minden zugát. Fagyos rémület von jéghártyát a nem rég még indulatoktól izzó lélektükrökre, rémület váj ráncokat a homlokra és a pengeszáj sarkaiba. Éles fájdalomordítás, feltépődő bőr, felszakadó hús reccsenése, kiontott zsigerek nedves cuppogása és mélyről jövő, állatias morgás komponálta halálszimfónia rezegteti meg dobhártyáit. Aztán már nem lát mást, csak egybefüggő, pulzáló vörösséget, mintha skarlátszínű, súlyos brokátfüggöny erszkedne szemei elé.
Az elméjét burkoló, bíbor drapéria végül halványodni és vékonyulni kezd, míg skarlát ködfelleggé alakulva végleg el nem foszlik agyáról. Ekkor felpörögnek az események, akárha gyorsított felvételt nézne. A közelmúlt jelenetei vakufényként villanak tudatába. Emlékszik a gránitszürke falakkal határolt, puritán berendezésű, sivár kihallgatószobára, ahol több ízben is kénytelen volt megjelenni, hogy férjének halála ügyében újra és újra kikérdezzék. Emlékszik a veséjébe látó, agytekerévei közt kutató, fürkész röntgenpillantásokra, az asztalon felejtett, filléres műanyagpohárra és a benne gőzölgő kávéból felpárolgó, kesernyés illatra. De amire mindennél jobban emlészik az nem más, mint a nyomozást vezető ügynök: T. Oliver Wennel. Még e különös, valószertűlen, lebegő-sodródó, öntudatlan állapotban is képes részletekbemenően felidézni a férfi daliás, sportos életvitelt sugalló, izmos termetét és szívfájdítóan jóvágású arcának minden parányi, tökéletes kivitelezésű szegmensét. Az egyik pillanatban még a kihallgatószobában kuporog, a másikban már régiségkereskédésnek felújított festményekkel ékített, avítt hatású falai között találja magát. Aztán hirtelen autójának kormánya mögött ül, majd házának előszobájában áll, miközben ujjai táskájába csusszannak, hogy az ott lapuló paprika-spray kicsiny flakonja köré záródjanak. Kikapja a fémhengert retiküljéből és a vele szemben álló férfi arcába fújja annak maró tartalmát. Máris az utcai lámpák által megvilágott, narancsfényben ázó utcán szalad. Dörrenés vágja ketté az éjszaka vattaszerű, tompa csendjét. Combjába izzó fájdalom tép, az idegpályáin végigvágtató, parázs kín futótűzként terjed szét testében. Térdre zuhan, lábának bőrén lángforró nedvesség araszol a föld felé. A soron következő jelenetben már a rettegett nyomozó kocsijában kornyadozik, átlőtt combjából fémes szagú vérfolyam csörgedezik alá a bőrülésre.
Fémes szag és íz...
A fejében zakatoló emlékvonat féktelen rohamát a szájában szirmot bontó, idegen, sós-vasas aroma szakítja meg. Nem ez az első alkalom, hogy e jellegzetes, rezes íz terjed szét szájában, elvégre volt már példa arra, hogy ösztönösen ajkai közé kapta véletlenül megvágott, vért szivárgó ujját. Nem beszélve arról az esetről, amikor tigrisként felharapta férje torkát... Hogy meggátolja az iszonyatos, feledni akart emlékkép visszatértét, mozgósítja megébredő tudatát, hogy összekaparva akaraterejének parányi morzsáit végre kinyithassa ólomsúlyúnak érzett szemhéjait.
Ködös tekintete a fölé hajoló férfi arcára tapad. Hályogosnak rémlő, opálosan tompálló íriszei fáradtan siklanak végig az ismerős, sármos, komor kifejezést tükröző vonásokon, miközben ösztönösen nyelni kezdi a szájába áradó, hideg, sós folyadékot. Ekkor az elméjére telepedő, feketéből szürkébe, majd szürkéből fehérbe forduló fátyolfellegen keresztülégeti magát egy karmazsinvörösen izzó szó.
Vámpírvér.
Szemei elkerekednek ráébredve a torkán végigcsorgó folyadék eredetére. Tudatáról egy csapásra elfoszlik a tejfölsűrű köd, lélektükrei, vonásai őszinte döbbenetet sugároznak. Annak a döbbenetnek a kivetülését, ami lelkében gomolyog. Vékony vonallá préseli ajkait elzárva a vér útját, miközben bágyadtan felemeli jobbját és erőtlenül eltolja a Nyomozó kezét a szájától. Azonban tétova óvintézkedései késeinek bizonyulnak. Pillantása a férfi arcáról a hosszú, fegyverforgatáshoz szokott ujjai között tartott, kiürült fiolára siklanak.
- Vámpírvért... adott nekem? – kérdezi régen használt, kásás hangon, teljesen feleslegesen, elvégre pontosan tudja a választ. Nagyot nyel, hátha így visszanyerheti eredeti orgánumát, mely nem olyan, mint a mostani, nem olyan, mintha száraz falevelek zörögnének a gégéjében.
- Jajj, ne... – nyögi megsápadva, kézfejével törölve le az ajkain maradt, vöröslő vérpettyeket. Noha sosem élt drogokkal, sem emberek által előállított narkotikumokkal, sem a természetben fellelhető kábítószerekkel, sem pedig a vámpírok ereiből csapolt ajzószerrel, azért tisztában van azok hatásával, hála a tudatmódosító anyagokról szóló lakosság-felvilgosító kampányoknak. Pontosan tudja, hogy mire számíthat V-vel a szervezetében. Sejti, hogy a Nyomozó azért adott neki vámpírvért, hogy felgyorsítsa vele a regenerációs képességét, így elállítsa a vérzést. Tudja jól, hogy a férfi ezzel megmentette az életét. Ennek miértjei azonban homályosak előtte. Jóllehet szívesen megfogalmazná az elméjében megfogalmazódó kérdéseket, nem nyílik módja rá. A gyomrába jutó doppingszer jó része felszívódott már és a szöveteibe ivódott, sejtjeibe épült anyag máris érezhető hatással van a szervezetére. Vére meghevül, mintha nem is halott, hideg vért, hanem magas maligánfokú, tömény alkoholt ivott volna. Olyféle érett, testes szeszt, mely begyúgyjtott puskapor módjára lobban be vérébe mosódva, hogy aztán lángra gyújtsa minden tagját, feje tetejétől a lábujja körméig, és hogy parányi tűznyelveket élesszen idegsejtjeinek végződéseire. Légzése szaporabbá válik, szívverésének ritmusa rohamtempóba ugrik, miközben testében ismerős és mégis idegen feszültség generálódik. A feszültség folyékony áramként szalad végig idegpályáin, hogy aztán alhasában összpontosuljon. A különös, gömbvillám-szerű érzület végül alsóbb régiókba szivárog, ölébe csörgedezve bizsergős-csiklandós vággyá formálódik.
- Jajj ne. – nyögi újfent, józan eszének ostrom alá vett romjaiba kapaszkodva. Elméjére ezúttal nem az eszméletlenség szénfeketén kavargó, szuroksűrű masszája telepedik. Annál jóvalta áttetszőbb, szellősebb szövésű fátyol libben agyára: a szenvedély skarlátvörös függönye ereszkedik gondolataira. És bár e felleg nem nyomja el teljesen a tudatot, de jelentősen átalakítja, megmódosítja azt. Önkezűleg emelt gátakat sodor el, erkölcs húzta falakat dönt le, elfojtott, ősi ösztönöket citál fel. Tomboló érzékvihart, üvöltő szenvedélyszelet kavar, vad tajtékokat korbácsol az fegyelmezettség tengerén. Ajkai epekedve nyílnak el, miközben vágytól parázsló pillantása a pokolian vonzó, izgatóan morózus Nyomozó feszes, tökéletessé rajzolt szájára szegeződik. Szólna, de valami, tán egy láthatatlan, sóvárgás gyúrta gombóc, rátelepszik a hangszálaira, némaságra kárhoztatva őket. Könyörgne a félelmetes és ördögien mágnesező férfinak, hogy bilincselje az ágytámlához, amíg levonul róla a gyógyszerként akalmazott V káros mellékhatása. Kérlelné, hogy ne engedje úgy viselkedni, amiért később, tiszta fejjel, szégyenében legszívesebben egészen a Föld izzó szívéig, a vörösen és aranylón lángoló magmáig süllyedne. Ám ahelyett, hogy erre kérné a veszélyesen gyönyörű, marcona Vadászt, így szól alig hallható, sóhajtásszerű hangon:
- Érezni akarom az ajkaidat a számon... – azzal emésztő, követelőző vágytól hajtottan felül az ágyon, karjait az ellenállhatatlan Nyomozó nyaka köré fonja és, miközben fájón feszülő kebleit az acélos mellizmokhoz préseli, csókra szomjazó, cserepesnek érzett száját a hivogató férfiajkakra tapasztja.