ღ zene: For Your Entertainment ღ megjegyzés: Remélem megfelel kezdésnek ღ


» Minden élet egyszer elkezdődik valahol, és ugyanakkor be is fejeződik egy szép napon «
-Ez most komoly?-Kérdezem meg fel-alá járkálva idegességem kellős közepén. Tagadhatatlan a tény, hogy egyre jobban hatalmába kerít a düh, és a harag, mely már megszokottá vált a számomra, hisz időm java részét, sőt minden pillanatát majdhogynem ez tette ki. Nem panaszkodhatom, hisz élvezem a szakkört, de az, hogy olyasfélével idegesítenek, mely a nem tetszésemre nincs jó hatással, az borzasztó haragot gerjeszt bennem. Egy egyszerű feladatot mértem ki, és erre balul elsüti az üggyel megbízott illető. Mélyen felsóhajtok, mint aki épp nyugtatást próbálna mérni önmagára, holott köztudott tény, hogy nálam ez lehetetlen, amikor is a harag táplálja a lelkemet, és ha az elmémet egyszer elöntötte, akkor onnantól kezdve a megnyugvás nehéz feladat. Hirtelen megállva fordulok a személy irányába, és megrázom a fejemet, ahogy egyre, és egyre közelebb lépek hozzá. Ő csak nagyot nyelve hátrálni kezd, én pedig követem a mozdulatsort, így haladva utána - szépen lassan.
-Sajnálom.. én.. én mérhetetlenül sajnálom. Többet nem fog elő fordulni, ígérem!-Miután meg mer szólalni sajnálkozásba kezd, és mintha csak könyörögne.. szánalmas. Nem is értem, hogy hogyan vehettem rá magamat arra, hogy egy emberi lényre feladatot bízzak. Őrült voltam teljes mértékben abban az adott pillanatban - ez nem tagadás. Azt hittem egy levél átadása könnyű feladat lesz neki - arra tekintve, hogy jártass a természetfeletti körökben - , de csalódnom kellett, és ezzel jelentősen kivívta a haragomat maga ellen.-Elintézem, azaz.. elsimítom az ügyet, és minden meg lesz oldva.-Áll meg hirtelen, és határozottabban lép fel, mintha ezzel bármire is menne egy haragos démonnál. Egy határozott gondolatkoncentrálás által a falhoz csapom az illetőt, és ott tartom erősen lefogva ezzel a tettemmel.
-Megmondtam, hogy ne hibázz.-Emelem fel a hangomat, és igen közel lépve hozzá megállok pontosan előtte.-Nem befolyásoltalak annak reményében, hogy érted a dolgodat, de még azt sem tudod, hogy mi az, hogy titok! Magadban kellett volna tartanod, hogy levelet küldök annak a bizonyos személynek, de neked persze nem ment, mert hát Mr. Emberke, azaz te elmondtad másnak. Mégis hogy képzelted ezt? Azt hitted nem fogom visszahallani, hogy nem fogom mindezt megtudni?-Beszélek magas hangszínen, és haraggal telten, ahogy egy ravasz mosolyt öltök magamra az arckifejezése láttán. Megrémült, retteg, és félti a kis életét, mint minden emberi lény, aki előre érzi a halála közelségét. Persze ez most nem lenne így, ha a befolyásom alá vontam volna őt, de nem tettem, mert bíztam.. s hát ekkor követtem el életem legnagyobb hibáját. Egy ilyen könnyen megölhető személyre bíztam egy fontos dolgot, s tessék az eredménye meg lett.-Jó szórakozást..-Egy könnyed gondolattal felrobbantom őt, de még mielőtt rám fröccsenhetne a maradványai egyetlen egy darabja is; füstté válva eltűnök a helyszínről a pokol felé véve az utamat.

» Számtalan meglepetés ér minket az életben, de ezek közül vajon melyik válik egyúttal hasznossá is? «
Megközelítve Lucifer főépületét váltok vissza normális alakra. Elidőzve nézem kívülről annak vonásait, és mindeközben természetesen el is töprengek az adott eshetőségeken. Mindenképpen Lucretiának szeretném átadni ezt a fontos iratot. Más kezébe nem kerülhet, csak az övébe, hisz róla pontosan tudni, hogy Lucifer érdekeit nézi, ezáltal pedig sejthetően neki is adja át a papírt. Vagyis nagyon remélem, hogy nem akar pont velem ujjat húzni. Van már elég számú ostoba, aki nem ért a szép szóból, és nem érti meg a dolgát, szóval.. nem kell még egy. Még mindig ideges vagyok ez tagadhatatlan, de hát ez táplál mélyen belülről; ez élteti a szerény lelkemet. Ha pedig legtöbbje attól érzi jól magát, hogy idegesít, akkor csak tegye.
Lassú léptékkel sétálok egyre közelebb az épülethez, majd végül egy könnyed ajtó kinyitással beljebb kerülök. Körbenézek, ahogy egyetlen hely felé indulok meg határozottan, ez pedig Lucifer kedvenc helyisége, ahol minden bizonyára ott lesz Lucretia. Legtöbb idejét mellette tölti, mint egyfajta megszállott, de voltaképpen az is; egyszerűen imádja Lucifert. Ami lehetne gond arra tekintve, hogy túl hamar beédesgette magát hozzá, de engem nem zavar. Ki vagyok én, hogy megmondjam mi a jó, s mi nem? Egyáltalán nincs közöm ahhoz, hogy a drága nő, és Lucifer milyen periódusi viszonyban vannak.
-Lucretia, drága.-Nyitok be a terembe, és végig fürkészve az adott helyiséget végül megtalálom a szememmel a lányt.-Lenne egy fontos feladatom a számodra.-Egy határozott gondolatmenettel bezárom az ajtót, és közelebb lépek felé. Kimért lépteim jelzik a helyzet komolyságát. Nincs kedvem szópárbajba kezdeni, se nem másféle úton kettőnk közt élénk harcot feléleszteni. Számomra nem igen lenne hasznos, ha épp az utálatába sorolna be, bár senki sem kedvel, szóval nem is értem miért akarok kivételt képezni valakinél. Biztosan csak a játékkedvéért, hisz játszmát űzni élvezet.

A mai egy kifejezetten termékeny nap volt a részemről. Ezért pedig bármennyire is kellemetlen, nem magamnak kell köszönetet mondanom, hanem egy igencsak naiv vámpírnak, akinek jobb esetben is búskomor a hangulata. A sors furcsa fintora az, ami az elmúlt napokban, hetekben velem történt, bárhonnan is nézem. Kezdve azzal, hogy fogalmam sincs róla, hova tettem a józan ítélő képességemet, mikor önként vállaltam, hogy meglátogatom a vérszívót, aki felelős a kertjeim kifosztásáért. A legutóbbi vámpíros eseményem kifejezetten kellemetlenre sikerült, bár szerintem ott még Castor sem számított arra, hogy a naiv lányt, akit szeretőjeként megkedvelt egykoron egy számító démonnő képében fogja viszont látni majd 600 évvel később. Itt is csak az döntötte a mérleg nyelvét az én felemre, hogy kicsit alaposabban utána néztem annak, ki is lehet Blackheart valójában, és elég érdekes eredményre bukkantam. Valljuk be, egy fekete szív nevű vámpír név igencsak elcsépeltnek és unalmasnak tűnik, de ha valaki nem használhatja a saját nevét, akkor igencsak hasznos lehet. Márpedig nyilván való, hogy nagyon kevés olyan élőlény van a földön jelenleg, aki nem hallott még Lord Byronról és a csodálatos verseiről. Meg igazság szerint nagyobbnál nagyobb botrányairól is, de ez már mellékes, mert az új, életunt szerepében erre nincs többé szüksége. Nos, a találkozás vele gyümölcsözőbb lett, mint korábban bármikor tippeltem volna. A fekete rózsák, amelyek a kastélya körül nyílnak nagyon hasonlóak azokhoz, amelyeket nekem készítenek és szórom el vázákban rendszeresen a pokol azon részein, ahol a lordok nem kapnak miatta dühöngő rohamot; de igazából a férfi rózsái valamivel férfiasabb illatúak, így próbának hoztam le is belőle egy csokorral Lucifer kedvenc termében elhelyezve. Neki ugyan nem tűnt fel tudatosan a dolog, de én észre vettem rajta a jelét annak, hogy valamivel jobban elviseli. Szóval most már biztos, hogy a maradékot a kertészem használhatja is fel keresztezésre, én pedig néhányszor még célba veszem a vámpírt. Hiába, hogy nem a lelkek gyűjtése a fő feladatom, de azért ezt sem hanyagolhatom el, és Blackheart legutóbbi koncertjén több mint elég rajongó hitte viccnek az ajánlatomat és írta alá készségesen a papírt, amellyel lemondott a sajátjáról. Még pár ilyen eresztés és ebben az évben már békén is hagyhatom a kedvenc célpontjaimat, a papokat. Szóval egészében jobban sikerült a dolog, mint bármikor hittem volna.
Még akkor is mosolyogtam, mikor Lucifer elhagyta a termet és magamra maradtam a gondolataimmal és a könyvemmel. Sikerült megszereznem könyv formában Byron dalait és ezek eléggé lefoglaltak ahhoz, hogy ne essen nehezemre kivárni, amíg rendbe hoznak mindent. Nem mintha különösebben véres eseménynek lett volna ma a terem szemtanúja, de szeretem, ha tökéletesen néz ki, és amíg ezzel én foglalkozom és nem kell vele törődniük, azt hiszem, a feljebb valóim semmi kifogásolni valót nem találnak a dologban. A könyv szövegei elég érdekesek ahhoz, hogy észrevétlenül teljen el egy óra és immáron egyedül maradjak. Egy apró sóhajjal csukom be, majd teszem le magam mellé a köpenyemre. Igen, köpeny, mert ugyan hideg nincs itt, de a földről frissen hoztam a rózsákat, ahol még mindig tél közepe van, szóval legalább a látszatra adok ilyenkor. Sőt, ha már úgyis az egész csomagot vihetem vissza a szobámba, mellé került a háló is, ami a hajamat fogta össze és az ékszereim. Kedvelem őket, tudatosan használom is, de néha kellemes tőlük megszabadulni, főleg ha egyedül vagyok. Azok, akik ide bejöhetnek láttak már ennél alulöltözöttebbnek is. Magamban halványan mosolyogva állok fel, hogy még egyszer ellenőrizzem, a virágok még nem kezdtek-e el fonnyadni. A csokor elbűvölő, 12 szál fekete és egyetlen hófehér rózsát tartalmaz, ilyet egyedül Lucifer birtokol a pokolban. Minden más lord, akik szintén részesülnek a virágokból 13 feketét birtokolnak. És a számuk lassan, de biztosan nő. Belial, Asmodeus, Belzeebub, Mammon és újabban Leviathan is. Aprócska kis figyelmeztetés tőlem minden démonnőnek, aki a helyemre áhítozik, hogy nagyon nem verseny képesek. A reneszánsz porcelán baba ugyanis nem hagyja magát félredobni.
Az ajtónak háttal állva nem látom, ki érkezik, de még mielőtt megfordulnék a hangja elárulja és okoz is egy kis kimaradást a szívverésemben. Barbelo, a harag lordja, az egyetlen, akit a magam módján igyekszem kerülni a pokolban és hiába kapja meg tőlem a legteljesebb tiszteletet, tudatosan az érintkezéseink számát nyilvános helyekre szűkítem le. És most az egyszer hálás vagyok az arcszínemnek, amely elég sápadt, ugyanis nem tűnik fel, hogy a kelleténél még egy árnyalattal lejjebb vette a színt. Lassan, méltóságteljesen fordulok meg és próbálok úgy tenni, mintha nem lennék teljesen tisztában azzal, mennyire félre érthető a kinézetem. Rendszerint a ruhámnak ennél magasabb a dekoltázsán az anyag, a hajam szorosan össze van fogva és díszítve, ehhez képest most úgy nézek ki, mint aki éppen fejest akar ugrani valaki más ágyában. Ezen pedig semmi nem segíthet. Nyugodt arckifejezéssel nézek rá és próbálom nem túlkombinálni a szavait. A harag démonja engem drágának csak ironikusan hívna szerintem, szóval jobb, ha felkészülök rá, hogy bármiért is van itt, az nekem nem lesz kellemes. Valószínűleg a pokoli pletykák hozzá is elértek. Csak kérdés melyik az, ami miatt ide is jönne. Van pár esélyes a címre. Azért tartom magamhoz az illemhez és meghajolok előtte, elvégre lord. Bár az jobb ösztönzés számomra, hogy bármikor megkínozhat. Azt pedig még a halálnál is jobban el szeretném kerülni.
A következő szavai viszont mélyre mennek, bármennyire is próbálom, nem tudom titkolni a meglepetésemet. Arra számítottam, hogy gúnyos lesz, bánt vagy éppen leteremt, de az új, hogy feladatot akar rám bízni. Ilyen eddig nem történt és most is fürkészve az arcát és érzelmeit próbálom kitalálni, hogy mi lehet a hirtelen elhatározás oka. És ez nem akadályoz meg abban sem, hogy válaszoljak neki, miközben elindulok felé. Alaposan megválogatom a szavaimat, hiszen nyilván való a fölénye, még akkor is, ha magasság nem olyan sokat számít. Attól még én a nagyjából 150 centis valómmal egészen egyszerűen eltörpülök mellette és remélem, hogy ez nem fogja még jobban feldühíteni. Időzített bomba, egy rossz mozdulat is elég, hogy robbanjon, attól tartok.
- Természetesen. Mit kell tennem? - teszem fel a kérdést csendesen, puhatolózva, miközben megállok tőle alig három méterre. Nem éppen ideális számomra, én ide tudnék még képzelni kettőt extrának, de az illem és a bizalmasság miatt ezt kell tennem. Márpedig szabályokat én akkor szegek, ha tudom, nem büntetnek meg érte, ez pedig nem az az alkalom.


// Kinézet és Zene

©

ღ zene: The Big Bang ღ megjegyzés: Hát a magam módján most ennyi tellett tőlem, sorry ღ


» Légy a félelem, mely lelkeket rémiszt halálra. Légy a düh, mely táplálja a bosszú édes hevét. Légy a kín, mely megtörést, és szenvedést hoz, ezzel nem kímélve az életet. Légy a harag, mely táplál engem. Légy a kíméletlenség, mely nem szánakozik a hullák ezrei felett, s mely meg nem áll, míg el nem pusztított mindent, mi él. Légy a halált jelentő édes szólam, a suttogások halk nesze, a titkok titka, a rejtelmek gyöngye, az égő gyertya lángja, a gonoszságok ördöge. Légy hát az, kinek lenned kell, s ezzel hozz nyomort, szenvedést, pusztítást.. mindenre, mi él.. «
Oly régóta várok már erre a pillanatra. Háborúra, és ezáltal mélységesen édes bosszúra, mely elpusztítja az emberi létet, és mely megdönti a szánalmas Isten uradalmát. A kezemben van ennek a kulcsa, és kifejezetten Lucifer fog örülni annak a ténynek, hogy ilyesmire a magam módján szert tudtam tenni. Öröme határtalan lesz, s ezzel megkezdődhet végre azon harc, amelyet már én magam is vártam évszázadokon át, melyet reméltem a nem létező lelkem mélyén. Nem vagyok emberi, nem vagyok érzőlény, mégis az öröm bennem is ott lapul. Most örömöt érzek, és édes vigaszt mindenre, mi egykor porba hullt. Immár nincs, aki megállíthatná a tervet. Háborút akarok, mely pusztít, mely ledönti a hatalmak ezreit, melybe tán én magam is elveszek, de előtte még látni szeretném, ahogy könyörög a drága Úr az életéért.. Érzem közel a végkifejlete, s ezáltal minden új nézetben születik majd újjá. Lucifer lesz mindenek ura. Erre vágyott, nem? S én most elhozom számára azt, amit szeretne. De.. nos igen, itt van a 'de' szó is jelen, mely eltöprengtet a tényálláson. Mi van, akkor ha Lucifer nem szándékozik elpusztítani az Istent? Nem tudom, nem látok a fejébe, és aggasztó jelenségű tény lenne, ha a számításaim elbuknának. Az életemet adnám Luciferért, kockáztatnám a rangomat is érte, tisztára mosnám a nevét is, ha az kell, de ingatag.. ingatag azon tény, hogy mit tenne a mennyek urával, a Földnek teremtőjével, és a mi bukásra ítéltetőnkkel.
Düht érzek, és egyre nagyobb haragot, ha arra gondolok, hogy tán minden másképp van, mint ahogy én azt gondolom. Táplál a harag, éltet, és erősít, de amikor pont olyan tény bosszant, amely nekem nem tetszik, az iszonyúan kihoz a sodromból. Azt szeretem, ha mást tehettek idegessé, és azon személy növeli a bennem élő erőt azzal, hogy mérhetetlen haragot érez. Csak vékonyka szál az, mi tartja bennem a türelmi határt, és mely nem késztet azonnali megtörésre. Egy fonál, mely bármikor elszakadhat, s onnantól kezdve tombolok. Amit megtaláltam, és amelyet szeretnék átküldeni neki Lucretián keresztül az egy fegyver, egy ütőkártya, amely nagy értékkel bíró, és mely győzelmet hozhatna a számára. A nyereségben bízok, Isten bukásában, és egy által halálában, ha az ellenkezője következne be.. nem tudom, hogy tartanám magamat kordában, hogy hogyan fognám le magam, hogy ne essek neki valakinek, és verjem le rajta, hogy miért nem halt meg.. Veszek egy mély levegőt, és nyugalmi állapotomat mutatom. Ezenkívül nem igazán található rajtam más érzelem, hisz született arkangyalként nincs bennem emberi vonások kellege, csupán azokat produkálom, amiket megtanultam, és amiket elsajátítottam. Valódi érzésekre képtelen vagyok, csak megjátszom, ha arra kerülne sor. Figyelemmel kísérem a nőt, ahogy belépek a nagyterembe. Senki más nem tartózkodik itt rajta kívül, ami remek. Finom, mégis könnyed léptekkel haladok az irányába, ahogy egy szempillantás láttán sikerül megállapítanom róla, hogy nem a szokottakhoz mérten van öltözködve. Mindez persze nem zavar, hisz kicsit sem érdekel mit visel magán, vagy épp mit nem.
-Nem, erre nincs semmi szükség.-Emelem meg a kezemet rámutatva ezáltal, hisz nincs szükségem meghajlásra. Illem ide, vagy oda. Nem igazán hat meg a rangom, sem az, hogy udvarias viselkedési megnyilvánulás, sőt kapok én belőle eleget a nap leforgásának teljes telésében. Kissé kezd nyomasztó lenni, ez a sok nyálas formátum, szóval nem kell mindenkinek ennyire ragaszkodnia a szabályokhoz. Tisztában vagyok vele, hogy ez egyfajta illendőség, én mégis előszeretettel kikerülném a legtöbb helyzetbe. Azzal, hogy valaki szép szavakat mond, és udvariasan viselkedik még nem lesz a szememben nagyobb érték biztonságban, sőt ugyanúgy élvezettel megkínzom, mint azt, aki voltaképpen ezeket hanyagolja. Legtöbb Lord lehet szereti ezt a szokást, és élvezi, hogy az alatta lévők helyette ugrálnak, és egyéb, de nekem nincs benne semmi.. hasznos. Untat, és ami untat, az már magában rossz, nem? Nem sokára három lépésnyi távolság marad köztünk. Tudom jól, hogy senki sem annyira merész, hogy elém álljon. Legtöbben kerülik a szemkontaktust is, sőt aki teheti a lehető legtávolabb áll tőlem annak reményében, hogy így van esélye ellenem védekezni. Lucretia nagy hírrel van megáldva a pokolban, és őszintén sok nő megadna bármit, csak hogy a helyébe léphessen.
-Teljes diszkrétséget kérek, azaz senkinek sem mondhatod el, hogy itt jártam, és hogy mivel bíztalak meg.-Szögezem le teljes komolysággal a tényt.-Szerintem érthető, hogy ez egy titok, ami kettőnk közt marad, amennyiben megszegésre kerül.. gondolom nem is kell tovább mondanom.-Nézek rá ártatlanul, mégis egy ördögi vigyorral. Szeretem a kínzás adta élvezetet. Az áldozatok félelmét, könyörgését, és üvöltését. Talán túlságosan is imádom a kínzást, amelyből kaptam én magam is bőven egykoron.-A feladatod annyi lenne, hogy..-Veszem elő a belső zsebemből a fehér borítékot, miközben Lucretia mellé sétálok, majdan a füléhez hajolva kezdek el suttogni.-..átadod Lucifernek a kezébe. Senki máséba, csak is kizárólag az övébe.-Nyújtom felé a levelet, mely voltaképpen Istenről egy leírást tartalmaz.-Esetleg hozzátehetted, hogy én küldöm neki, csak időm kerete nem engedte meg, hogy elé álljak, hisz egy időre távozom a pokolból.-Fűzöm még hozzá, ahogy finoman elsöpröm jobb válláról a haját egészen hátra. Kétségtelen, hogy egy ideje már tervezgettem az elmenést, és most épp itt az ideje. Ezen időszak alatt, pedig alkalom sem lesz arra, hogy bárkivel is összefussak. Nem jövők vissza a pokolba egyhamar, és a helyemre nyilvánvalóan valaki olyat helyezek ki, aki átveszi egy időre a rangom előnyeit részben. Egy egyszerű, de annál mégis könnyebb mozdulattal hátrébb lépek tőle, így adva szabad teret neki. Semmi szándékom nem volt azzal, hogy a közelében voltam. Számomra nem kellenek nők.. sem szórakoztatásra, sem kéjre, sem semmire.. csak gyengeséget nyújtana bármiféle érzelem.. érzelem? Oh, azt se tudom mi az, hogy érzelem, hisz nem vagyok emberi teremtmény, így pedig mindegy is, de akkor sincs szükségem rájuk. Meg vannak a magam hobbijai.

Barbelo érzései teljes egészében megtévesztőek a számomra. Felkavaróak, besorolhatatlanok és minden szinten zavaróak. A harag lordjától azt várnám, amit már számtalan alkalommal tapasztaltam korábban tőle és a rendje tagjaitól. Dühöt, emésztő, mindent felégető és elpusztító dühöt, keverve keserűséggel, torkot kaparóan erős koncentrációban és töménységben. Alatta pedig engesztelhetetlen, kiirthatatlan, elolthatatlan haragot, amely rendszeresen képes lenne éjnél is feketébbé festeni a szemeket, rávenni az embert, hogy féljenek a sötéttől, nem azért, mert sötét, hanem mert ezekre a rózsáknál is feketébb pillantásra emlékezteti őket és jelzi, hogy elég egyetlen rossz mozdulat, egy fél gyenge pillanat és kínok kínjait fogja az áldozat kiállni testi és lelki szinten. Mert a harag ilyen, letarol, magával ránt, eltemet és megkínoz, hogy más vágyad sincs utána, mint szabadulni, összekuporodni a sarokban és várni arra, hogy mikor fog újra magával ragadni. Fertelmes, értelmetlen és fájdalmas vég ez mindenkinek, legfőképp a lordnak, aki mindennek a dühnek a magját is magában hordja és bármikor képes lenne elengedni, tengerként borítani be vele mindent, ami csak az útjába áll. Én pedig csupán egyetlen pislákoló gyertya lennék a szökőárral szemben, esélytelen a túlélésre, így még azelőtt kell a közelből elmenekülnöm, vagy találnom valamit, ami meg tud védeni, hogy a viharnak esélye lenne a felerősödésre. Most azonban valami, egy erő, amely ősibb, erősebb és kegyetlenebb nálam, könnyedén magával ragadja és egy időre le is csendesíti. Ez a látszólagos nyugalom azonban engem még több kétséggel tölt el, mint a hullámzó harag, amelynek legalább okát ismerem és megértem. Ennek megfelelően a legkevésbé zavaró, leginkább kötelesség tudó és engedelmes álarc költözik az arcomra, az arc, amelyet csak azok tartanak igaznak, akik nem ismernek és nincsenek tisztában vele, mennyi álarc és képletes smink kell a fenntartásához. Mert bármi is vagyok, bárki is vagyok a pokolban, voltam életemben és halálomban, a lelkem mélyén már csak nagyon kevés valódi érzelem fér el és a büszkeségem az, amiből ezek közül soha nem fogok tudni engedni. És ez képes ugyanolyan parttalan lenni, mint a harag, ha nem vigyázok felül írva minden mást, kezdve az életösztönnel. Így visszahúzódom, elrejtem körmeimet és várom, hogy mi fog kisülni ebből a helyzetből még azelőtt, hogy bajba kerülnék. És közben analizálok mindent, ami történik, hogy megérthessem, mi folyik itt és hogyan tud ez nekem segíteni.
A megzavarásomhoz már az első szavak is elegendőnek bizonyulnak, és ezt nem is palástolom. Barbelo nem ismer, pontosan tudom, hogy nem kedvel és nem is értékel, elviseli a jelenlétemet azon egyszerű oknál fogva, hogy több testvére is előnyben részesíti a társaságomat a pokol más nőivel szemben, de azt soha nem hittem volna, hogy pontosan nekem akarja elengedni az udvariassági formulákat. Mert az rendben, ha nem kell megtennem, nem egy lord számára csak a nagy nyilvánosság miatt van rá szükség, mert pontosan tisztában vannak vele, mennyivel több élvezetet és értékes lehetőséget nyújtok, ha nem használati tárgynak, hanem egy önállóan gondolkodó eszköznek tekintenek, de a harag ezek közé eddig soha nem tartozott. De az ő kérése az ő kérése, engedelmeskedem neki, felállok és fürkészően figyelem az arcát, szemét, hátha van egyetlen apró jele is benne annak, hogy mi történik itt. De még a szeme sem árulkodik, ott is kevesebb a harag, mint korábban bármikor láttam eddig. Ez pedig a maga módján éppen annyira figyelmeztet, hogy vigyázzak, mint az, amikor gyilkos düh rejtőzik benne. Nem mintha a halált félném, a kaszás attól a pillanattól a nyakamban liheg, hogy a pokolra kerültem és Lucifer kiválasztott a kegyeltjei közé, inkább a kínzást, amely megelőzné a megváltásként érkező halálomat. És bár tudom, remélem, hogy ebben nem kellene részt vennem, soha semmi nem biztos, így jobb, ha kerülöm az alkalmat, ami ilyesmit eredményezhet. Van nekem éppen elég komplikált helyzet és kapcsolat az életemben, nem hiszem, hogy még egy ilyen gordiuszi csomóra is szükség lenne...
- A diszkrécióm mindig is Luciferig tartott és addig is fog. Ha a pokol ura kérdezi, nem fogok neki hazudni - szögezem le gyorsan, mielőtt folytatná a szavait. Lehet, hogy jól tudok titkokat tartani és mindenkiét magamba rejtem, akitől cserébe remélhetek valamit, de attól még a pokol vezetője az, aki iránt a hűségem megingathatatlan, ennek eredményeképpen pedig ő az a sarkalatos pont, ameddig az én diszkrécióm tart. Az egyetlen, amit még fel tudok ajánlani bárkinek is, hogy amire nem kérdez rá, azt csak úgy, pletyka gyanánt nem adom neki tovább, ezzel pedig nem csapom be, de nagyon jó indok kell hozzá, hogy ezt megtegyem. Vagy olyan hír, amely annyira jelentéktelen, hogy nem is törődik vele a világon senki. Igazából nekem mindegy is, hogy melyik. Barbelo pedig ez alapján eldöntheti, hogy folytatja a szavait, vagy hallgat és keres valaki mást a feladat végre hajtására.
A mozdulatain, a tényen, hogy önként lép hozzám közelebb nem tudok nem meglepődni, így a szemem elkerekedik, de szoborként állva hallgatom a szavait amelyeket egyre csendesebben és egyre közelebbről intéz hozzám. Nem nézek máshova, amíg tudom, a pillantásomat az arcán tartom, majd a ruháját, és pontosan tisztában vagyok minden szava értelmével. Könnyedén nyúlok fel és veszem át tőle a levelet, amelyért képes ilyen bizalmasan fordulni hozzám is. Bármi van benne, nagyon fontos lehet, így pontosan tudom, mekkora jelentősége van annak, hogy rám bízta. Apró, gyors mozdulattal a papírt még azelőtt eltüntetem, hogy esélye lenne hátrább lépni tőlem, hiszen pontosan tudom, mennyire nem lenne jó, habárki is meglátná nálam véletlenül. A ruhám a maga módján egyéni, akárcsak a reneszánsz kor minden más, anyagban bővelkedő alkotása, és csak én tudom, hol rajtőznek benne a titkos zsebek, amelyek apró tárgyak, levelek elrejtésére tökéletesen alkalmasak. A legbiztosabbat választom, oda rejtem, ahol nem könnyű kiszúrni. A varrás mintája nem egy sávban sokkal komplikáltabb, mint máshol, így ott külön merevítések rejtőznek, a két szint között pedig egy zseb szerűség, csak sokkal nőiesebb formátumban, melynek a célja mindössze annyi, hogy rejtekhelyet biztosítson, amit még a ruha áttapogatásával sem találnának meg. Nem mindegyik ruhában rejtőzik ilyen titkos "rekesz", de jó néhányban igen, így nem nehéz holnapra is olyat választanom, amelyben hozhatom vissza a levelet.
- Lucifer mára visszavonult, ilyenkor már senki nem merné zavarni. Holnap átadom neki - válaszolok csendesen, figyelve arra, hogy a légzésem ne árulja el, igenis hatással volt rám, hogy ilyen közel került a nyakamhoz. Két mozdulat kellene, és könnyedén kitörhetné, ezt pedig a részemről passzolnám. Ahogy azt is, hogy a mesterem tegye meg, mert meg merem zavarni, amikor valamelyik lánnyal van. Érdekes, nem? Sok dolog van, amire féltékeny lehetnék, de az, hogy valószínűleg egy ágyasával van, éppen nem tartozik közéjük. Mert pontosan tudom, mit jelentenek számára azok a nők, legtöbbször a semminél is kevesebbet. Amit pedig kapnak, az kín és kéj olyan keveréke, amelyre én nem vágyom. Mert bármennyire is kegyetlen a pokol ura, bármennyire is rideg, mindig van rosszabb is. Most pedig pontosan tudom, ki áll közel hozzá és valamilyen módon része vagyok ennek a körnek. Még akkor is, ha ő maga sincs tisztában vele, kifejezi, nekem pedig ez elég. úgy hangzik mint egy szerelmes fruska szavai, nem? Annak is lehet hívni, csak éppen sokkal összetettebb ennél a dolog.
- Van kijelölt helyettes vagy valaki, akin át értesíthetik? - teszem fel az újabb kérdést, miközben igyekszem felkészülni a válaszra. Mert van egy igencsak erős tippem rá, hogy ki lesz az és nem örülök neki. Malekith. A friss démon, aki pár hónap alatt felverekedte magát Barbelo belső köreibe és teljes egészében a harag emészti fel őt. A démon, ki egykoron Asmodeus kínzókamrájában lelte halálát, hála megbocsáthatatlan bűnének és alkuja értelmében minden emlékéről lemondott abból az időből, amit a földön töltött. A démon, aki bár kívül és belül teljes egészében megváltozott, még mindig ugyanazzal a lenyomattal rendelkezik. A démon, akit én még Sashaként a vérfarkasként ismertem, tartottam szövetségesemnek és segítőmnek. És aki immáron teljesen elfelejtette Sashát, valamint minden velem kötött alkuját. Ezzel pedig 200 éves kapcsolatot kukázhatok, hála egyetlen kegyetlen alkunak és következményeinek. És aki immáron nem képes rá, hogy újra élessze azt a kapcsolatot, amit egykor majdnem száz évnyi munkával építettem ki és biztosítottam be mindkét fél számára. Szóval el lehet hinni, hogy mennyire nem örülök a fejleményeknek. Barbelo rendjéből egyetlen lény van, akiben valamennyire meg tudok bízni, de az ő türelmét nem tenném próbára, így Sasha jelenléte olyan előnyöket biztosított volna nekem, amilyeneket démon még nem birtokolt eddig, soha. Ezzel mint a hét bűnnel sikerült volna magamat összekötnöm, mindenhol meglett volna a magam kis szövetségi rendszere és előnyös pozíciója. Persze nem terveztem megölni a farkast és a harag rendjébe juttatni, de ha már ez megtörtént, az emlékei birtokában ezerszer jobb segítő lett volna, mint eddig volt és szövetségesnek én sem vagyok utolsó ebben a világban.
©

ღ zene: The Big Bang ღ megjegyzés: Neked (; ღ


» Az emlékezés nem bűn, inkább egyfajta emlékeztető arra tekintve, hogy egykoron ki voltál, s mostan kivé váltál az idő telésének záloga során, ezáltal erősítve meg az önmagadba vetett hitted, hisz a múlt eléd tárja a hibákat, melyeket elmertél követni. A múlt megmutatja mindazt, ami már egyszer bekövetkezett, s minden jelentősebb dolog forrása a történésekre vezethető vissza, melyek egykoron lezajlottak.. legyen az akár jó, vagy akár rossz. Sohasem szégyen beismerni ki voltál, és sohasem leszel kevesebb attól, mint ami most vagy, hisz mindenki tudja mélyen belül, hogy mindaddig míg ellenkezik maga ellen, sikerre sohasem lehet. «
Láss egy világot, amely épp előtted tükröződik fel. Láss egyetlen akaratot, s ezzel szemben a célodat. Ha pontosan tudod mit akarsz, akkor célt nem téveszthetsz, viszont ha a hitted egy percre is meginog, akkor minden, amit szerettél volna porba hullhat. Hamuvá égethetted az eddigi utat, semmisé tehetted mindazt ahová eljutottál, s a történések nem lesznek visszavonhatóak. Nem minden abban rejlik, ami vagy. Lásd a végleteket, láss más szemmel, gondolkozz mások fejével, légy tiszta eközben. Lásd, hogy mindaz, ami a jövőben lejátszódhat nem egyetlen kimenettel által érhet véget, hanem több opcióval, több kifejlettel, és megtörténéssel zárulhat. Gondold át a jó dolgok oldalát, a rossz dolgok értelmét, s vedd számításba azt, hogy hiba is bekövetkezhet. Légy józan, türelmes, és fordítsd arra az erőd, ami fontosabb. Ne pazarolj, ne ess túlzásba, ne nézd a rangot, csak a tervet lásd; a véget figyelj, vagy más különben elveszel. Ha a rangot néznéd azzal bajba sodornád önmagad; egyre többre vágynál, egyre nagyobb hatalomra, és bárkin átgázolnál nem kímélve senkit. Mindezzel pedig önmagad sorsát veszélyeztetnéd. Ne tedd! Nézd ott a világot, ahol más nem nézi, halld azt, amit más nem akar meghallani, figyelj a vonásokra, az érzésekre, és a reakciókra. Lásd mit váltasz ki másokból, de tudd, hogy hol a határ, mert amennyiben másként teszel meginoghat a valód lényege. Lépj csendesen a kijelölt úton, suttogj, és a ki nem mondott szavak legyenek a titokzatosságod értelmei.
Emlékszem, tisztán emlékszem. Egyetlen alkalommal sikerült elkapniuk. Egyetlen alkalommal szenvedtem, s kínok közt éreztem a titok kulcsát. Ha megtörtem volna, akkor most nem tartanék itt, ahol. Annyi minden van a kezemben, mégsem fordítom a hatalmat a magam javára, hisz nem kell. Tán minden Lord élvezi a hatalmának áldását, s tán mindegyik egyre feljebb törne, ha tehetné, nagyobb pozícióért, nagyobb hatalomért, de meg kell mondanom legtöbbje beleesik a hibába. Érezni kezd, és az érzelmek elvakítják. Nem látja a dolgok értelmét, és egyre inkább azzal foglalkozik, hogy ami az övé, az csak is az övé lehet. Hát lehet-e ilyesféle módon meghunyászkodni? Érzelmek? Oh, kérem, ugyan már! Szánalmasan senkivé tesz, megtör, és leigázz. Fájdalmat okoz, ha a szeretet kedvesed mondjuk nem szeret, vagy ha.. épp előtted hal meg. Egyetlen egyszer éreztem valós fájdalmat, de az nagyot ütött, és azóta is darabokra szaggatótan hagyott a padlón. Lelkem szétfoszlott, már ha egyáltalán létezett, míg a nem létező szívem végleg megszűnt örökre. Azóta vagyok ennyire zárkózott, és jelentősen megkövetelem azt, hogy értsenek a szavaimból. A helyzet súlyossága hatalmas. S aki tönkre tett annak a vérében fogok egy szép napon fürdeni.. az élet méltán megtorolja majd, s a tetteim tönkre teszik egy életre a Földet, s a Mennyeket.

» Az emlékek fájdalmat adnak, az emlékek eltipornak, az élet emberivé tett egykoron egy röpke pillanatra. Egy év volt csupán, míg megérezhettem az élet örömét, s mostan csupán átok maradt rám, mely keserűen felemészti mindinkább a lelkem legmélyét. De a düh éltető, s a bosszú lesz a végzet, amelyet majdan én testesítek meg.. Senki se feledje, hogy a természetem mögött egy évszázadokon át tartó keserűség érzete rejlik. Egykoron megfosztottak mindentől.. kínoztak, s a kínok élesztettek fel csak igazán. Hát lásd a bosszúm kegyetlen világ, lásd, hogy miként pusztítalak el, s döntlek porba véglegesen. «

- Visszaemlékezés -
Delia a maga módján mindig is elbűvölő nő volt. Tudta jól, hogy hogyan is keltse fel magára a figyelmet, hogy hogyan legyen a csábítás tökéletes mestere, és ez volt benne a lenyűgöző. Démon létére meg voltak benne az emberi vonások, s ebből rám is ragadt valami. Szépen öltözködött, adott a kinézetére; a ruháira, a megjelenésére. Kétszer ugyanazt a ruhát fel se vette. Kezdetben szó sem lehetett arról, hogy a közelembe kerüljön, hisz élesen nem érdekelt, mint minden nőt, őt is elutasítottam magamtól, de ő nem adta fel. Tökéletesen kiszemelt magának, sőt néha azt gondoltam szerelmes belém, amely abszolút örültségnek tűnt arra tekintve, hogy nem emberi lény. Teltek, s múltak az évek. Haragdémonként kénytelen voltam elviselni magam mellett, de próbáltam másokat ellátni feladattal. Túlságosan kezdte felvonni magára a figyelmemet, és tán egy ilyen lopott pillantás alkalmával szeretem bele. Kezdetben tagadtam, mert hát mint Lord úgy gondoltam mindez szánalmas, mindez időrablás.. átoknak éreztem, és nem hozzám méltónak. De egy alkalommal, egy este, amikor az emberek közé mentem, és a sötétség adta Hold megvilágítású erdős részlegen sétáltam, utánam jött. Követett, míg nem szándékosan nekem jött, mintha nem venném mindezt észre, hogy direkt volt szánt szándékkal. Próbált elérni bármi nemű hatást, én pedig kénytelen voltam megadni magam. Fél évébe sem telt, és máris megszerezte azt, amit akart; engem. A következő félév talán életem legnagyobb vétke volt. Kiélveztem azt, hogy 'szeretek', bár valódiság nem tudom mennyire volt benne azt tekintve, hogy számomra az érzelmek tabuk. Mindig is azt vallottam, hogy képtelen vagyok valódi érzelem produkálásra. De egy nap jött a sorsfordulat; a szerelem átokba csapott át, amikor is a hőn szeretet nő meghalt. Néhány angyalnak sikerült elkapnia egy rövid időre, míg a szemem láttára Isten végzet a pokolbéli teremtménnyel; Deliával. Életemben először éreztem ekkora megmozdulást magamban, először éreztem ekkora fájdalmat, mely felemészteni kezdett, s most először dobtam volna el az életem, csak hogy utána mehessek. Iszonyatosan őrjöngtem, s ezt csak az a néhány személy láthatta, aki jelen volt. Fogalma sincs róla a démonoknak, hogy az életemben volt ilyen élmény is, sőt amit nem tudnak az nem fáj.. de abban a pillanatban a halál gondolata határozott meg. Lucifer elé álltam volna, hogy vegye az életem, de a szabadulásom napja volt egyben a végső haragszintem napja is. Megesküdtem Isten előtt, hogy megölöm.
"Bármibe is kerüljön, akárhány napot, vagy évezredet is kell várnom rá, az nem számít, mert egy nap megfizetsz a bűneidért, és én magam öllek meg, ha az kell, hogy végleg eltűnj a világról, s ezáltal a létezések fogalmának tárából. Esküszöm a legnagyobb kín lesz, amit megélsz majd, s nem veled kezdődik a sor, hanem a teremtett lényeiddel." - Hangzottak akkor szavaim, majd eltűntem. A néhány napnyi kiesésem nem volt sokkoló, de számomra egy végletesen emlékezetes pár nap maradt, mert akkor határoztam el, hogy soha többé nem engedek holmi kicsinyes érzelmeknek, s mára ott tartok, ahol. Ezért sem kell nekem nő..

» Térj vissza a jelenbe, s akkor válik majd világossá a számodra, hogy rengeteg ideje csak önmagad elé bámulsz, mint aki épp egy kőszobor, s képtelen mozgásra bírni a végtagjait. Az eltelt percek pedig kiesnek számodra, és nem marad más, mint egy kérdés; mennyi idő esett ki? De ha őszinte akarsz lenni, ez csak akkor foglalkoztat igazán, ha a veled álló személy unja már, hogy csak állsz.. «
-Nem, nem kértem, hogy hazudj. Nyilván neki megmondható, de másnak nem. Csak hármunk közt maradjon az ügy, hogy javítsam a helyzetet. Kicsit sem szeretném, ha erre bárki más szert tenne. Nagyon fontos.. és halaszthatatlan információ, ami benne van.-Jegyzem meg közölve a tényt, hisz látszólagosan félreértett. Nyilván Lucifer tisztábban lesz vele, hogy a levél, és annak tartalma az én munkámat tükrözi. Nyilván tudni fogja, hogy valamiféle módon szert tettem erre, s kérdéses lesz, hogy mindezt honnan tudhattam meg. Persze a válasz egyszerű, de ez most nem ide tartózik, ha pedig azt nézzük, hogy az információ szuper hír, akkor jobban fog foglalkozni azzal a ténnyel, hogy felhasználja, mintsem azzal, hogy honnan van, vagy tévednék? Végül is, ha rákérdezz megmondom, de egyelőre nem látom szándékát annak, hogy a nővel üzenjem ezt meg. Csupán mivel megbízható Lucifer terén, ezért bíztam meg pont őt, amelyet vehet különleges ténynek, és egyben megbecsülésnek, mert nem mindennap teszek ilyet.
-Csak nyugodtan. Én nem rohanok, de minél előbb a kezébe van, annál hamarabb lesz feltevések szerint boldogabb. Persze semmiképpen sem szeretném megzavarni az intim terét, ezért akkor adod át, amikor adandónak találod, mert hát nálad van már.-Lépek még hátrébb, és az ablakok felé kezdek el sétálni lassú léptekkel. Megrázom lassan a fejem, és észhez térítem magam. A visszaemlékezés még élesen az elmémben él, és ez zavaró. Veszek egy mély levegőt, mintha csak épp egy ember lennék. Megállva az ablak előtt kitekintek a külső tájra, és azt figyelem, mintha mindennél jobban figyelemre méltó lenne. Elgondolkozom egy röpke percre azon is, hogy megéri-e nekem a Földre menni az emberek közé. Talán semmi haszna nincsen, de mégis a szórakozás kényszeres kedve elhatározásra juttatva arra késztet, hogy vágjak bele. Ha már elhatároztam, akkor nem most fogok éppen meghátrálni.
-A jobb kezemre lesz a teljes feladatköröm rábízva, azaz ha elakarnak érni Malekithet kellesz felkeresni.-Pillantok egy percre Lucretia felé, majd újra vissza az ablakon kívülre szökik a pillantásom. Kényszeresen tagadhatatlan, hogy az ifjú hamar a bizalmi körömbe került, de hát ez nem csoda. Az egyedüli tanítványom, és talán az egyetlen olyan is, akiben teljes körűen megbízom. Az emberség nincs bennem, de a bizalomra alapozni kell - ez megállapított tény a részemről.

Bármennyire is nem vagyok agyilag a csúcson, azért azt nem tudom nem észrevenni, hogy a beszélgető partnerem még nálam is sokkal gyakrabban kalandozik el. Pedig valljuk be, majdnem egy egész nap után, amelyek Luciferrel és feladatok végzésével töltöttem, igazán nem várhatja el tőlem senki, hogy ugyanolyan friss és üde legyek, mint a riválisaim, akik nyilván valóan most keltek ki az ágyból. Még ha kinézetre nem is esik nehezemre hozni ezt a szintet, attól még érzem, hogy szellemileg már messze nem vagyok ennyire kiemelkedő hangulatban és ezt ugyan egy rövid beszélgetés alatt Barbelo, aki nem ismer, nem láthatja, de mások könnyedén észrevennék, ha huzamosabb időt kellene mellettük töltenem. Nem tudom mi ez a fáradtság, általában messze nem vagyok ennyire elővigyázatlan és gyakorlatlan, de úgy tűnik, mindenkinek lehet egy rossz napja. Az pedig csak az én igencsak kétes szerencsémnek köszönhető, hogy pont ezen a nem túl szerencsés napon kellett az egyetlen lordnak, akitől szeretem tartani a távolságot, eldöntenie, hogy éppen itt az ideje, valami igencsak jelentős feladatot bíznia rám. Be kell vallanom, nem tudom, a dolgok közül, amelyeket tapasztalok most éppen melyik lep meg a legjobban, leginkább azt mondanám, hogy egyik ámulatból esem a másikba, és még messze nincs vége a napnak, ahogy én látom. És igazából ha nem lennék ennyire biztos benne, hogy ébren vagyok, akkor már jó ideje azt várnám, hogy mikor kezdenek el a falak jegesedni, mert garantáltan csak álmomban fordult eddig elő bármi is abból, amit az elmúlt pár percben tapasztaltam, és olyankor a falak általában jégvirágokkal teleszőtt bársony szőnyegként csillogtak, hogy legalább a szépérzékemet lenyugtassák a maguk módján. De most csak a szokásos, férfias desing van jelen, amely egyik fő jele annak, hogy nem álmodom, a másik pedig az, hogy bizony tényleg nem sok nőnek van bármilyen beleszólása a legkisebb döntésbe is a pokolban. Mert nincs "hölgy" az egész pokolban, aki ezt és így hagyta volna, ha rajta múlik a dolog. És még mielőtt valaki azt vágja vissza, hogy akkor miért nem tettem én ellene, ha már ilyen nagyon büszke vagyok a helyemre, közlöm, hogy két jó oka van. Az első, hogy márpedig ez a hely pontosan így és ilyen körülmények között tetszik Lucifernek, amely egyben azt is valószínűsíti, hogy tényleg ő választotta a kinézetét majdnem ezer éve, a másik pedig a fontosabb érv, hogy akkor még nem volt a dolgokba beleszólásom, tekintve, hogy még csak kósza gondolatként sem éltem a szépapám fejében. Igen, fiatalabb vagyok mint a teremben sok dolog, és a kevés kivétel nagy részét is én hozom be ide, hogy kompenzáljak. Elvégre maholnap már fél évezrede leszek a pokol lakója, és semmi kedvem még mindig az újonc szerepében tetszelegni. Előjogokkal nem jár ez a nem túl nemes poszt, szerintem soha nem is járt, de a maga hátrányai mellett lenne pár tucat okom arra, hogy végre kezeljenek engem is veteránként a maguk módján, lehetőleg még az idén.
Oké, ez valójában mindegy, nem olyan fontos, csak elfoglalja azokat az agysejtjeimet, amelyek nem Barbelo mozdulatait tanulmányozzák, miközben gondolkodik. Mert igen, én egyszerre képes vagyok nőként több dologra is figyelni, márpedig a bukott mimikája és érzelmi rácsszerkezete a maga módján, megér egy misét, hogy úgy mondjam. Már most látom rajta, mennyire eltévedt innen. Sok dolog kavarog ha nem az arcán, de a szemében és az érzelmei között is. Nagy meglepetésemre a harag alatt olyasmi rejtőzik, amivel eddig nem gyakran találkoztam idelenn, főleg nem ilyen rejtetten. Emlékszem, mikor még fiatalabb voltam és hittem a pletykáknak, amelyek valójában mindent a pokolról kiszíneznek, akkor beszéltek egy nőről, lányról, valakiről, aki egykor elég ügyes és tehetséges volt hozzá, hogy Barbelot is meghódítsa. Én akkor is kételkedtem ennek az igazában, mikor még nem ismertem a bukottat csak hallomásból, az évszázadok pedig nem segítettek benne, hogy hihetőbbé váljon az egyik legérdekesebb szerelmi története ennek a helynek, számomra. Most még is az az érzésem, hogy valami kell, hogy igaz legyen ebből az egészből, léteznie kellett valaha a nőnek, aki ennyire képes volt a harag lordjával is elbánni, mert kizártnak tartom, hogy Luciferre gondolva tölti el ennyi jó érzés a szívét. Ez pedig olyan felismerés és információ, amelyet ugyan nem sokra értékelnek, mert a naivabb része a pokolnak mindig is biztosra vette, igaz, de azért megéri elraktározni a jövő érdekében. És most nagyon sokat fizetnék azért, ha valaki képes lenne számomra felvilágosítást nyújtani ennek a titokzatos nőnek a kilétéről, de a pokol nem az a hely, ahol sokat gondol valaki másokra. A száz év kínzás nem egy álom menet, sokan bele halnak vagy nem tanulnak meg időben rendhez csatlakozni, így semmi értelme nincs, hogy az ő nevüket bárki bármi miatt is feljegyezze. Aki pedig egyszer bekerült, az utána ugyan valamilyen módon nyomot hagy maga után, de túl sok gyilkosság történik ahhoz angyalok és más lények által, hogy pontosan nyomon lehessen követni a dolgokat. A csoporton belüli rivalizációról nem is beszélve, aminek már több mint elég áldozata volt eddig is. Ilyen körülmények és a harag lordjának zárkózott magatartása mellett én biztosra veszem, hogy senki nem él már, aki képes lenne felvilágosítást adni nekem arról, mégis ki volt a nő, aki ilyen szinten magába bűvölte. Hogyan nézhetett ki, milyen tulajdonságai lehettek és hogy lehet, hogy még mindig gyászolja a maga módján és nem tudja feledni? Ez csak olyan szerelem lehetett, amely a lelke maradékáig felmelengette és a távoztával a jégtakaró örökké beette magát a sebbe és tönkre tette azt. A maga módján ennek még a gondolata is rémisztő...
- Az első adandó alkalommal meg fogja kapni a levelet. Addig pedig, ha megbocsátasz, már bőven itt az ideje, hogy visszavonuljak - hajolok meg halványan, már csak a szokás hatalmáért is, majd könnyedén fordulok meg, hogy még egy utolsó, fürkésző pillantásban részesítsem a termet. Minden rendben van, minden a helyén van, a virágok még mindig frissek és semelyiket nem borítja be az enyészet illata, így holnap a hely ugyanolyan tökéletesen fogja várni a tulajdonosát, ahogy most itt hagyom. Egyetlen, apró és elégedett félmosoly jelenik csak meg a szám szélén, miközben könnyedén megyek vissza a lerakott dolgaimért. A köpeny szépen össze van hajtva, a zsebébe belecsúsztatva az ékszerek, a szövegkönyv ugyan kinyitva hever a földön, de alig pár másodpercbe telik csak felemelni és a megfelelő helyre belecsúsztatott hímzett könyvjelző használata után becsukni, majd a karomra hajtani. Nem túl nehéz könyv, igazából egészen kicsike és formás, de sokkal jobban néz ki, ha így viszem és kevésbé fenyegető. Már pedig valljuk be, néha jobb ártalmatlannak tűnni...

***

A fürdő volt az igazából, amire szükségem lehetett, mert miután elmerültem a kellemesen meleg, rózsa illatú vízben már semmi nyoma nem maradt a fáradtságnak bennem. A csontjaim, amelyek korábban már éreztették, hogy ideje lenne végre visszavennem a tempóból, könnyedén ellazultak, és alig fél óra alatt teljes egészében fel is töltődtem. Közben pedig nem gondoltam semmire, nem izgatott sem a levél, amit Barbelo adott, sem a korábbi viselkedése, de még Lucifer holnapi reakciója sem, amelyet kivált az átadása. Egyszerűen csak kikapcsoltam, pihentem és közben élveztem a pokol nyújtotta szépségeket. Ironikus, nem? Mindenki retteg a helytől, amely számomra egyenlő a mennyországgal. Nem siettem sehova, ráérősen fésültem ki a hajamat és engedtem le újra a nyakamba, mosolyogva, apró léptekkel mentem vissza a szobámba, hogy megpróbáljak aludni. A maradék álom viszont abban a pillanatban távozott a szememből, hogy beléptem. Semmi feltűnő különbség nem volt, de egy leheletnyit elmozdultak a párnák az ágyamon, pár könyv nem ábécé sorrendben várt a polcon és az illatok közé kéné is keveredett. Valaki járt a szobámban és minden bizonnyal át is kutatta azt, kezdve a könyvvel, amit délután olvastam. Csak egyetlen dolog van, amit kereshettek, és amit egészen biztosan nem találtak meg. Miután alaposan meggyőződtem róla, hogy már senki nincs a közelben, egyenesen a kezemben lévő ruhába nyúltam és előhúztam belőle a levelet. Itt valaki nagyon nincs rendben, és a helyemet teszem rá, hogy ennek köze van hozzá. Csak azt nem tudom, miért. Bár, simán kinézem pár démonból, hogy remek szórakozás lenne nekik, ha holnap be kellene vallanom Lucifernek, hogy elveszítettem egy fontos iratot. De majd adok én nekik finom falatot! A torkukon is fog akadni...
Alig tíz perc alatt rendbe hoztam a kinézetemet, a földig érő, fehér, arany hímzéses ruhám elég vékony volt hozzá, hogy megmutassa a testem körvonalait és nyilvánvalóvá tegye, nem nyílt téren való használatra találták ki, a felette viselt mustár sárga köpeny pedig meleget nyújtott, míg hajam vastag fonatban omlott a hátamra. Semmi smink, semmi ékszer, csak puha talpú papucsok és gondos környezet felmérés minden forduló előtt, amelyet megtettem. Nem hittem, hogy meg mernek támadni, sokkal inkább azt, hogy keresik a helyet, ahova elrejthetem a papírt. Márpedig egy vaskos köpeny erre jó módszer. Gondosan kerülve a forgalmasabb helyeket, szinte néptelen folyosókon haladtam a célom felé. Bár még benn nem jártam, pontosan tudtam, hol van Barbelo hálóterme. És csak reméltem, hogy a bukottnak elég fontos a levél ahhoz, hogy megtűrje ott a jelenlétemet.
Gondosan ügyeltem rá, hogy a titkos szerető látszatát tartsam fenn, ha véletlenül valakivel találkoztam a folyosón, akkor pedig nem válaszoltam volna a hova megyek kérdésre a világért sem. Sőt, még egyszer úgy is fordultam, hogy az egyik bukott ajtaja legyen a célom, a legutolsó pillanatban tértem csak el a harag lordjának magánlakosztályai felé, elsurranva minden élesebb szemű illető elől. Közben pedig nem vettem tudomást a kés szerű érzésről, amint valaki a pillantásával próbált a ruhámon át nézni, keresve a levél alakú ráncolatot valahol. Kutatni akartok? Csak tessék.
Barbelo hálótermének ajtaja előtt léptem ki a papucsokból és raktam őket be gondosan a falnál lévő fotel alá, majd a köpenyt is leeresztettem, felfedve az alatta lévő ruhát és a bizonyítékát annak, hogy a testemen aztán nincs elrejtve semmi. Majd kopogás nélkül, minimális zajjal surrantam be a terembe, ahova egészen biztosan privát meghívóval jutna csak be bárki más. Jó, én se így terveztem a mai napot, de hát szükség törvényt bont.
- Bármi van a levélben, remélem fontos. Átkutatták miatta a szobámat és követnek - szólalok meg csendesen, miután az ajtó becsukódik mögöttem és meglátom a bukott alakját kirajzolódni a sötétben. Sejtem, mennyire nem örül nekem, de sajnos nem sok jó terv jut az eszembe, ha nem akarok mást is belekeverni a dologba. És ez volt az egyetlen használható. - Most aztán jó keresést, amatőrök! - suttogom, miközben könnyedén lépek egyet előbbre és emelem át a hajamat a bal vállam felett. A szalag, amely a végét tartja alig egy pillanat alatt oldódik ki, és miközben ujjaimmal könnyedén bontom ki a fonatot a levél lassan hullik bele a nyitott tenyerembe. Most mondja valaki, hogy a hosszú, szőke haj nem hasznos néha. Újabb pár lépést teszek előre, hogy egy asztalt találjak, ahova a levelet letehetem, és közben a hajam jótékonyan omlik le a vállamról, kissé szemérmesebbé téve a kinézetemet. Nem mintha zavarna, hogy egy jobb fényviszonyban nagyjából minden fontos látszik belőlem, a szégyen nem volt erősségem soha sem. Csak a megjátszása. - Ha a pletykák csak részben igazak voltak arról, milyen gyakran jár itt nő, nincs az az öngyilkos jelölt, aki át merné lépni a küszöböt - teszem hozzá magyarázatként, miközben végre a szemeim hozzá szoknak a fényviszonyokhoz és jobban körül is tudok nézni a szobában. Végre, már kíváncsi voltam rá...


//soha többet ilyen hosszút x"D
©

ღ zene: Pirates ღ megjegyzés: Remélem tetszik *.* ღ


» A képzelet, a múlt, az árnyaltan elrejtett valóság arra késztet, hogy emlékezz, s ezen emlékek végül csak a keserűséget idézik fel, mely ez eddig legmélyén benned élt valahol, de ne feledd a múlt, csupán múlt. «
Kétezer-háromezer év telt el azóta, hogy a szeretet nő meghalt, s pontosan ennyi ideje nem engedtem a közelembe egyetlen nőt sem. Mély gyászba burkolóztam, és a magány vált mindenek felett a jelzőmmé. Zord, rideg, és kegyetlen felszínem mélyén, egy mélységesen nagy fájdalom vert éket. Beidőzte magát a pillanataimba, az életembe, és bárhova is megyek emlékeztet a sors azon napra, mely teljesen üressé tett, mely teljesen megölt belülről. Az, hogy bezárkózott egyén lettem nem csoda, így majdhogynem minden honnan kivágtam magam. Elkerültem Lucifert, elkerültem a többi Lordot.. időm nagy részét önmagam társaságában töltöttem; egymagam a szobámba, vagy éppen az adott felügyeleti helyemen. Elvégeztem a dolgaimat, és ennyiből telt a napom, hisz nem vártam többet az élettől, az időtől, a jövőtől.. nem akartam vigaszt találni, nem akartam semmit, csupán, hogy véget érjen ez az érzés. Egy szép nap el is múlt, s a fájdalmat a harag váltotta fel, a gyűlölet, és a bosszú heve, mely csillapíthatatlan mind máig. Tudom a célom elérhetetlenség, mégis a remény lenne az utolsó, amely meghalna bennem. Gonoszságom, kegyetlenségem, és dühöm közel, s távol ismert, ezért sem mernek velem ujjat húzni, ezért sem mer senki ellenkezni velem. Legtöbben épp ezért adnak nekem mély tiszteletet, mert azt hiszik, ezáltal elkerülhető a dühöm, a haragom, és az akaratom, pedig tévednek ebben. Ha haragot akarok mutatni, akkor azt fogok, ha megjátszom magam, akkor az lesz. Ez nem épp holmi csekély udvarias formátumtól fog függni, hanem attól, hogy én magam mit szeretnék elérni. A kínzás eszköze a tarsolyomban van, és bárki ellen szívesen alkalmazom, ettől nem kell engem félteni, mert ha kell egy másodperc alatt előveszem. Nincs mit rajta titkolnom, hisz élvezem a kínzást, és az ezzel járó előnyöket minden tekintetben. Érdekes is lenne, ha mindez másként lenne, ha mindezt nem szeretném, ha mindez untatna, hisz köztudottan ez az éltető jelleg, mely hatalmat ad, mely rettegést szül, mely félelmet ébreszt minden lényben; legyen az ember, vagy éppen vámpír, ki úgy gondolja nem érez mit sem. Nem esne nehezemre felrobbantani mindenkit ezerfelé, ezzel élve ki a mélységes haragom, mi akkor sem csillapodna, ha mindezt elkövetném. Olyan szinten gyűlölöm az Istent, hogy az ki sem fejezhető, és eme harag egyre nagyobb lesz az idő telésével, mely magába zárva ketrecbe ejt, mely édes álmokat tesz borzalmas rémálmokká, mely a boldogság helyett átkot nyújt, s a remény lángját pusztítja el a semmivé. Törékenyen, sőt könnyedén elengedhetném eme féktelen düht, s akkor ott már nem maradna más, mint ezernyi hamu, és por szerteszéjjel szórva mindenütt. De nem teszem, kontrollban tartom magam, és oly szinten visszafogom azt, aki vagyok, hogy az már fájdalmas. Belülről kezd felemészteni, s ha így haladok tán az őrület határ szélére kerülhettek ilyen tempóban. Megérné? Nem, nem akarok őrültté válni, szeszélyes bolonddá, rögeszmés idiótává, inkább lennék az, ki vagyok, de egyre nehezebb ezt teljesíteni, ha eme érzés csak felemésztődő létet hozz az életembe. Nincs benne semmi jó, semmi érzelmesség, csak puszta kín, düh, kegyetlenség. A valódiságom régen elhagyott, s mit egykor gondoltam magamról mára porrá foszlott. Ki voltam akkor mára koránt sem vagyok, míg ama időszakomban éreztem, addig mára semmi sincs bennem, mint puszta kínzásra való hajlam, ölésre vágyó lézengés, és kegyetlenség általi gonoszság. A jellemem megfogalmazhatatlan, szörnyűbb vagyok a szörnyűbbnél, rémesebb a rémesebbnél, egy kegyetlen dög vagyok, de hát mit tegyek, ha mindezt élvezem, ha mindez élésre késztet, s oly fajta örömöt nyújt, amit más sohasem fog? Talán rabul ejtett már a hajlamaim kellege, talán már nem is vagyok épp eszű, csak mindez egy látszat, mellyel a többieket kecsegtettem. Nem tudom.. egyszerűen nem tudom mit tehetnék, avagy mutathatnék fel annak érdekében, hogy rájöjjek az igazságra. Mindez persze voltaképpen miért is érdekel? Számomra nem hasznos, hogy kiderítsem észnél vagyok-e, vagy sem, hisz a válasz egyértelmű; az vagyok, akinek lennem kell, s ezt nem is kell túl bonyolítani ennél jobban, nem?
-Rendben, persze menj csak.-Válaszolom magamon kívül, mint aki testben itt van, de lélekben valahol egészen máshol jár már. Igen, ez pontosan így van. A nő biztosra veszem kellő mértékben, és diszkréten elintézi mindezt, mármint az ügyet, amellyel megbíztam. Lucifer bizalmasa, imádja, csodálja.. és még fokozhatnám. Úgy gondolom ez épp elég indok volt, hogy rábízzam ezt, s ne másra. Távozása fel se tűnik már a számomra, csak a gondolataimmal állok egymagam a hatalmas ablak előtt, melyen át a külvilágot kémlelem. Semmi sem érdekel már; mindent kizárok az elmémből, s próbálok nem a hatalmas hiány áldozatává válni. Még most is hiányzik.. ez felemésztő. Mély levegőt veszek, és a külső környéket szemlélem; a pokolt. Érdekes itt lenni, bár fogalmam sincs miért, mintha kezdenék mindent más szemszögből látni, mintha minden hirtelen teljesen más lenne, s nem az, ami. Halotti szívem nem ver, s önmagát tépte ki, mikor Delia meghalt a szemeim előtt, a fájdalom elrabolta a lelkem, s fogságba zárta az idők végzetéig, de ezt nem bírta a lelkem sem, így hát felemésztette magát, s mostan itt állok teljesen üresen, egymagam, magányosan, egyedül.. egy ablak pereme előtt, egy terem szélébe zártan. Oly hűvös, zord, és rideg minden. Oly üresen áll eme hely, és a csend.. a halotti csend rémisztően hathatna. Nincs mozgás, nincs semmi, és senki, aki megzavarna eme pillanatban. Az idő végesen telik, az óra mutatója kattog... de itt nincs is óra. Ah, már képzelődőm is, úgy hiszem rám férne, hogy távozzak a magán helyiségembe. Egyelőre mégis képtelen vagyok megmozdulni. Végül már csak egy üres tekintet váltja át az eddigi dühös, és némileg fájdalmas pillantásomat. A bosszú felemésztő, de ugyanakkor kifizetődő, s mi egykoron nyomorultságot adott most jutalommal áld majd meg engemet. Minden erőfeszítésem nyereséggé kell, hogy váljon, hisz nem bukhatok el. Istennek meg kell halnia, el kell pusztulnia, el kell vesznie végleg a mélységbe, a gödörbe.. el kell, hogy tűnjön a színről. Egy mosoly szökik az arcomra, és végül egy apró fordulat által elhagyom a nagytermet, és másfelé veszem az irányt. Úgy hiszem nincs szükségem ma már semmire, és társaságra sem vágyom, így a magányomba burkolózom, ahogy néha napján ezt megszoktam tenni. Lépteim lassúak, kimértek, járásom könnyed, tekintélyt parancsoló, s az utamba kerülő démonok mély hajlással, vagy épp fej bólintással adnak tiszteletet nekem, ahogy végül meg nem érkezem a célállomásra, ahová menni akartam. Innentől kezdve, pedig senkit sem akarok látni a mai nap. Épp elég volt mára mindenből.

***

A hálóterem falainak színe fehér, többnyire egyszerűnek tűnő. Innen nyílik több ajtó is különböző helyiségekbe; a folyosóra, a fürdőre, a titkos alagútra.. A szoba berendezése érdekesen egyszerre kifejező, de mégis rendezett. Egy gyönyörű díszítésű faajtó nyílik rá kívülről a szobára, amely helyzetből tökéletesen végig lehet pillantani a szobán. Egy nagy ablak helyezkedik el az ajtóval szemben, így adva némi iróniát a dolognak kissé. Az ablak beteríti az egész szemközti fal területét, így érzékeltetve, hogy ez nem is annyira ablak, hanem inkább üvegajtó, amely erkélyre nyílik. Az ajtóból tekintve bal oldalon helyezkedik el az ablakhoz közel lévő helyzetben egy másik ajtó, amely voltaképpen a gardróbot takarja. Míg a többi helyet egy íróasztal, és egy nagyobb szekrény tölti be, csak a formaiság kedvéért van ott a szekrény, hisz eredetileg szükségtelen lenne a nagyobb gardrób részt tekintve. Az ajtótól immár jobbra tekintve az ablakhoz ugyancsak közel, és a gardrób ajtóval szemközt található a fürdőszoba ajtaja ugyanolyan tökéletes pontossággal ugyanott. Az fürdőajtót követi egy tükör a falon, amely alatt egy kisebb éjjeli szekrény helyezkedik el, amin még egy lámpa is helyet foglal. Ezután egy nagyobb méretű ágy következik, míg az ágy másik oldalát is ugyancsak éjjeli szekrény díszíti, de ott csupán néhány rendezett iratmappa fedezhető fel. A benyíló ajtóból jobb oldalra tekintve pedig egy asztal foglal helyet, amelyen jelenleg semmi sincs. Az íróasztalon is néhány kósza, de rendezett papírhalom tekinthető meg. Egy lámpa, egy-két toll, és egy napló az, ami még helyet foglal ott. Az ágy gyönyörűen rendezett, mintha csak épp most készülne valaki lefeküdni aludni.
Könnyedén leveszem magamról a bőrdzsekit, amelyet beteszek a szekrénybe precízen a vállfára. A kardot az alsó részen megtámasztva ott hagyom, ezzel egy arányba levéve magamról az övtartót, amit berakok a szekrénybe, ezt követően egy kisebb gondolat által bezárom a szekrény ajtaját. Lekapom magamról a felsőm, és a földre dobom egy mozdulat által, ahogy helyet foglalok az ágy szélén. Fürdéshez készülődök, hisz már gondolkoztam épp eleget a mai nap. Ideje lenne egy meleg zuhanyt venni, de ekkor hirtelenséggel hangokat hallok kintről beszűrődni, mintha valaki lenne itt.. a sötétség jócskán beárasztja a szobát, hisz nincs kedvem fényt használni jelen helyzetben. Nem sokára ajtó nyílás hallatszik a hátam mögül mindenféle kopogás nélkül.. oh, de megfizet ezért az a valaki, aki ezt merészeli tenni. Egy könnyed mozdulattal állok fel, és fordulok az adott illető felé, aki jelenleg félmeztelenül bámulhat rám, már ha lát ebben a sötétben. S hirtelen Lucretia az a valaki, akivel szemközt találom magam, de még mielőtt haragomban mondhatnék bármit is, ő szólal meg halkan.
-Életbe vágóan fontos, ha bárki kezébe belekerül az egy éles fegyver lehet Lucifer ellen is akár.-Száll tova a hirtelen jött haragom, hisz megértem az indokát, hogy miért is tört rám. Mármint abból a szemszögből fegyver egyébként, hogy nem akárkinek kellene átvennie az Úr helyét, hanem Lucifernek, szóval.. más kezére nem játszanám ezt a hatalom lehetőséget.
-Közel, s távol senki nem fordul meg itt kopogás nélkül, s meg kell hagyni senki nem jött még be ide rajtam kívül, hisz nem járkálnak erre, így kopogni sem szoktak, de rám törni sem.-Mondom egyértelműen fogalmazva, ahogy megindulva elmegyek a nő mellett, és a falon található villanykapcsolóval feloltom a mennyezeten elhelyezkedő gyönyörű lámpát. Így most már százszázalékosan is láthatja a felsőtestem, azaz a hiányos öltözékem. Finoman visszasétálok a nő elé, és megállva előtte rátekintek.-Nagy gondot okozott a szobádban? Rumli, vagy valami..? Annyiban gondoskodom, hogy hozzák rendbe mielőbb, sőt azonnal.-Jegyzem meg kimutatva a törődésemet, hisz az én számlámra írható eme kellemetlen tett.-Ugyanakkor mélyen remélem ez a valaki elkerül jó messze, mert ha csak bepróbál lépni levágom a fejét.-Haragom izzóan kifejeződik, és egy mozdulattal nyitom ki a gondolataim útján az ajtót, ezt követően magamhoz vonzom a kardom, majdan vissza bezárom a szekrényt. Megragadom a markolatot, és élesen pillantok a bejárati ajtóra, majd vissza a nőre, akire nem szeretném a frászt hozni, de ez nem maradhat büntetlenül.. bárki is mert próbálkozni a levél ellopásával az megfizeti a számlát..

Nem tagadom le legalábbis magam előtt semmiképp, hogy volt jó néhány hátsó gondolatom is, amikor Barbelo lakosztályát választottam menedéknek. Nyilván valóan ez a logikus magyarázat, hiszen ilyenkor már Lucifert nem illendő megzavarni és sokkal jobb, ha a lordok nem tudják, miben mesterkedik a fivérük. Főleg úgy, hogy én sem vagyok teljesen tisztában az igazsággal és minden női megérzésem azt súgja nekem, addig jó, amíg ez így is marad. Márpedig azok ritkán tévednek, főleg, ha a pokolban boldogulásról van szó. Lehet, hogy sok minden tisztán logikával is megmagyarázható a tetteim közül, de ha a "lelkem" mélyén érzem, hogy valami tiltakozik ellene, akkor egészen biztosan nem fogok végrehajtani. Márpedig ez a lehetőség nem egyszer és nem is kétszer húzott már engem ki a pácból, szóval bőven rászolgált, hogy megfogadjam a "tanácsait". Az már csak hab a tortán, hogy közben nyilván valóan olyan helyre enged nekem betekintést, ahol démonnő még nem járt az elmúlt 2000 évben. Minimum, lehet, hogy régebben, csak nem emlékszik már rá senki. Ez van, néhány évezred, és a legtöbben szenilisek lesznek és önzőek, ami nem velük történik, az bizony szépen ki is suhan a fejükből pár nap után. Szerencsétlenségemre. Na, ilyenkor jön jól a napló, amibe minden fontos momentumot leírok. Rejtjelekkel ugyan, de a lényeg, hogy én tudom, mi az és hogyan kell olvasni. És most merem ajánlani mindenkinek, hogy békén hagyja, vagy grillezést rendezek egyesek tökeiből.
A sötétben elsőre csak a lord körvonalait látom, így eltart pár pillanatig, hogy a szemem alkalmazkodjon a körülményekhez és részleteket is ki tudjak venni. Például azt, hogy félmeztelen, ami máris olyan adalék, amit nem hiszem, hogy sokan láthatnának idelenn. Főleg a nők életben maradó részéről. Én sem vagyok sokkal jobban felöltözve, mint ő, így ezt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyom, miközben elmondom, miért is jöttem ide és próbálom őt szemmel követni, miközben a hajamból előbűvölöm a levelet. Ez egy igen régi trükk, ami általában soha, senkinek nem jut az eszébe és nem is tudok ezen csodálkozni. Nehéz elrejteni a papírt és ha elcsúszik, oda az álca. A titkos zsebek hatásosabban, de azt egyből kiszúrnák. Azért is hagytam kinn a köpenyt, kutathatnak benne, amit csak akarnak, amíg azt hiszik, megfizettetem Barbeloval a futár szolgálatot busásan. A hírnevem mellett senki nem nézné ki belőlem, hogy nem használom ki az alkalmat és feleslegesen mondanák bármi olyasmit is, hogy vele épp nem feküdtem le, mert nem tudnák elfogadni. De itt egy újabb indok, miért ne jöjjön be senki, harag lordját szex közben megzavarni... gyilkos ötlet.
- Akkor illene hálásnak lennem, amiért még élek - szólalok meg csendesen, miközben reflexből kapom a szemem elé a kezemet a lámpa hatására. A hirtelen fény elvakít, és megint csak idő kell, hogy megszokjam és jobban körül tudjak nézni a szobában. Van, amire számítottam, például az üveg ablak, és sok olyan, amire nem. A rend furcsa számomra, Barbelo, aki nem képes a saját haragját megzabolázni sokkal szétszórtabbnak tűnik az életben, mint a szobája alapján. Itt mindennek megvan szemmel láthatóan a helye berendezésileg és elrendezésileg is. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, ezt nem ő rendezte be. De akkor mégis ki lehetett volna?
- Próbálták eltitkolni a kutatás tényét, de évszázadok óta alszom abban a szobában. A legkisebb különbséget is észreveszem - különösen újabban, miután Leviathan volt olyan kedves meglepetés szerű látogatást eszközölni nálam. Bár nem ölt meg, ahogy azt előre eltervezte, de azóta még inkább figyelek rá, hogy minden a helyén legyen odabenn. És ha valami akár csak egy centit is elmozdul, máris keresem a behatoló nyomait. Most pedig már első látásra is voltak furcsaságok a könyveim között, a démoni helyváltoztatással együtt járó enyhe illatról nem is beszélve, amit a rózsáim csak még jobban kihoztak. És még mondja valaki, hogy semmire nem jó egy csokor "tüskés gaz".
- Bárki követett, jól látta, hogy így jövök be - jegyeztem meg, miközben immáron a fényben tártam szét a karomat és fordultam körbe a bukott előtt. Igen, a ruha vékony és fehér színű, sarkalatos pontokon arany hímzéssel, de attól még nyilván való, hogy nem viselek alatta semmit. És igazából nem is nagyon lenne mit, mióta a pokolban vagyok még soha senkit nem az alsóneműm érdekelt és jó ideje már le is szoktam arról, hogy használjam. A ruháim a reneszánsz korban jellemző formával és anyaggal vannak ellátva, konkrétan nyaktól bokáig beburkolnak maguktól is, azok alá pedig igazán nem szükséges még valamit felvenni. - Nincs olyan hülye, aki most utánam merészkedne - teszem hozzá, kissé feltűnően pillantva a kardra, mert bárkivel fogadok rá, hogy hacsak nem a szerepjáték pártján áll, akkor arra ott ma éjjel nem lesz szüksége. Remélhetőleg legalábbis. Az egyetlen, aki ellen használhatná, az én vagyok, de én nem harcolok, soha nem is harcoltam és nem kell egy kard ahhoz, hogy valaki ártani tudjon nekem. Szóval erről ennyit!
- Nem akarok zavarni. Nyugodtan csináld, amit elterveztél - teszem hozzá, miközben a levelet az íróasztalra teszem és az ablakhoz lépek. A kilátás mindig is a gyengém volt, órákig képes voltam csak ülni és figyelni a táj jellegzetességeit, és ha Barbelonak idő kell, amíg elfogadja a jelenlétemet, így meg tudom neki adni. Hátat fordítani haragnak nem a legjobb ötlet, de hiszek benne, hogy nem is halálos. Legalábbis számomra.
©

ღ zene: Pirates ღ megjegyzés: Remélem tetszik *.* ღ


» A szórakozás akkor élvezetes, ha te magad is a részévé válsz.. «
Mi táplálhatna jobban engemet, mint a lelkek legmélyén megbúvó harag? Minden lényben megtalálható, s épp ezért is élvezet felkeresni eme érzést, eme magával ragadó létezést, mely egyre többet, s többet kíván a maga mohó módján. Mégis én immár nem kívánom, csupán elnyomni akarom azt, ami egyre kontrollálhatatlanabb. Nem oly fajta élvezeti cikk ez, mint ahogy gondolnánk, hiszen egészben nyel el, lelkestől zár a mélységbe, és az idő múltával mindinkább felőröl, felemészt, megfojt.. a mellkasodban szétfeszítő érzéssel tépne szét belülről kiindulva, a szívedben fájdalom által okozna még nagyobb kínt, ha tehetné, és a lelkedben okozná a legnagyobb őrült csatát, mit a Föld látni vélt valaha is. Hát mindez megéri csupán a hatalomért, a rangért, s a tiszteletért? A feláldozott percek már nem jönnének vissza, amit minderre szántam, már csak üres tengődés tenné ki a létem, ha megszűnne eme düh. Sokkalta több van benne belőlem, mint hinni lehetne, a bennem élő harag táplálja azt a már igencsak fokozott dühöt, amit képviselek, így érthetőbb talán, hogy lassacskán miért is veszítem el a kontrollt, s a fejemet miatta. Eme életérzés sodor bele az árba, a végtelen mélységbe, s ez visz el a messzeségbe is egyúttal. Nagyobb térfogatú ez, mint, amit bárki is gondolna. Észre sem veszed, és máris lecsap rád, ezzel ragadva el, s téve a saját maga rabjává. Tehát megéri-e mindez nekem? Talán, nem tudom, de egy a lényeg; soha semmiért nem cserélném el eme létet. Egyszerűen nem eltörölhető, s ki nem vehető eme láncreakciós folyamat önmagamból. Ha csak eszembe jutnak a tények, melyek akkor történtek hajdanán, akkor elkap egyféle keserűség, s a fokozott haragom még jobban elégtételt követel önmagára tekintve. Halotti szívem, nem létező lelkem, s vele együtt az egyetlen erős érzelmem is arra koncentrál; a célra, amely, bár megvalósíthatatlannak tűnik, mégsem oly annyira elveszett ügy. A remény hal meg utoljára, nem? Én pedig mindaddig, amíg tudom, hogy nem vesztettem próbálkozni fogok. Földi poklot csinálok eme por népnek, átkot hozok mindenre mire lehet, és szenvedést adok a jóság helyett, melyet remélni akartak. Azt hitték, hogy megúszva túlélhetik, azt hitte a Mindenhatójuk, hogy nem lesz a teremtményein számot véve az, amit tenni merészelt? Esküszöm mindenre mi élő, hogy megbosszulom a velem tett vétket. Ellenem nem lehet csak úgy lépéseket tenni, mert egyszer mindent megtorolok. Ott vágok vissza, ahol a legjobban fáj, és ígérhettem mellé pluszba azt a fajta szenvedést, amelyet csupán csak általam ismerhet meg az adott illető. Vissza fogja még az a személy egy nap sírni, hogy találkozott velem. Mély levegővétel sem javít már a helyzeten, hisz egy kicsit sem nyugtat meg, csak jobban fokozza bennem a vágyat, mely előrébb hajt egyre csak. Ah, ha tehetném egyre mélyebbre tolnám, de már oly sok harag van bennem, és ez meghozza a kíméletlen bosszúm.
Ha bárki is bemer lépni azon az ajtón lefejezem. Esküszöm, megteszem mindenféle megbánás nélkül, ahogy egy szemernyi bűntudat sem lesz bennem. Élvezni fogom, túlságosan is. Halála pillanata lesz a kielégült tökéltség, hacsak próbálkozni merészel. Egy mély levegővétel kíséretében próbálom lenyugtatni a már így is ideges hangulatomat, persze sikertelen próbálkozás, de mindegy is. A harag sosem nyugszik, nem? Akkor meg nem is értem miért próbálkozom ennyire ragaszkodóan, s elszántan ehhez. Talán csak, hogy megnyugtassam ezt a szánalmas emberi testet, amely már nem is ember, hanem a részem maga.
-Értem, akkor ezek szerint nem okozott nagy gondot? Mégis úgy illendő, ha valakit a szoba ajtód elé állíttatok, s még mielőtt kifogást keresel a válaszom nem, azaz mindenképpen szükséges eme intézkedés, hogy elfoghassuk ezt a szerencsétlent.-Rázom meg a fejem nem tetszőn. Úgy gondolom eléggé őrült volt ezt végbe vinni, de ha neki nem kell a feje, akkor én magam sem igazán ellenkezem.-Lehet, hogy látta, de azzal is tisztábban lehet, hogy nem tartózkodom oly sűrűn, és oly sokat eme szobában, ugyanakkor világos, hogy nem azért jöttél be, amiért általában a fivéreimhez szoktál.-Jegyzem meg élesen utalást téve a dologra.
-Oh, igazán kedves, Miss Mantova, hogy mindezt megengedi.-Ironizálok kissé, ahogy rátekintek, ahogy immár az ablaknál áll, míg nem végül elnevettem magam oldva a hangulatot, ha már estére el kell viselnem. Finom, halk léptekkel közelítem meg a nőt, ahogy végül pontosan mellette állok meg, s bár sokan azt gondolnák, amit, nekem meg sem fordul a fejemben.-Mivel kénytelen vagy itt tölteni az éjszakát..-Fordulok az ágy felé, majd a nőre fut a pillantásom.-..ezért nyugodtan aludj az ágyban, én meg elütöm az időm valami mással. Nem szokásom aludni.-Ajánlom fel nagylelkűen, mint valami nyálasan romantikus férfi egyed, aki lovaghoz méltó erényt képviseltet. Ugyan már! Ezt csupán azért kapja, mert szeretném, ha biztonságba érezné magát, és nem lenne semmi zűr. Kijár neki ennyi azok után, hogy rábíztam ezt a feladatot, amelyből akár baja is lehetett volna. Nem terveztem, sőt szándékomba se vettem, hogy mindezzel ártok neki, csupán az járt a fejembe, hogy Lucifer megkapja a levelet.. hiba volt még csak az átadást is megkísérelni, hiszen itten még a falnak is fülei vannak.
Ellépve az ablaktól végül a fürdőszoba felé veszem az irányt, és bemenve bezárom magam mögött az ajtót, persze nem kulccsal, de gondolom nem szándékozik semmiképpen sem utánam vonulni. Szeretném a magánszférámat önmagamnak megtartani. Két opció közül választhatok; fürdőkád, vagy zuhanyzó.. nos én a fürdőkád mellett voksolok, ezért megengedem meleg vízzel telten. Kikészítek magamnak egy bársonyos tapintású, hófehér színű törölközőt, ha a szoba az én berendezéseim szerint lenne, akkor jócskán fekete lenne a hangulat, de nem panaszkodhattok, így is szimpatikus minden. Kibújok a cipőmből, majd leveszem a nadrágot, illetve minden ruhaneműt, és csak ezt követően mászok bele a kádba. Finoman neki dőlök a még kissé hideg érintésű kádrészlegnek, ahogy hátrahajtva a fejem élvezem a víz melegségét. Veszek egy mély levegőt, és a plafont kezdem el bámulni egyszerűen, majd végül lezárom a szemeimet.

- Amennyiben ezt gondolod a legjobb megoldásnak, természetesen semmi szükség vitára - válaszolom engedelmesen, miközben próbálom a legkevésbé sem jelét adni annak, hogy jobb lenne, ha meg sem próbálnának belépni a szobámba. Nem aggódom különösebben a legtöbb dolog miatt, ami ott található, az ékszereimet nem merné senki meglovasítani, ugyanis mindegyik több száz éves, kézzel készült műremek, véletlenül sincs kettő ugyanabból a fajtából, így pedig biztosra lehet venni, hogy a tolvaj nagyon hamar le is bukna. A könyveim szerintem nem viselnek semmi különösebb értéket, maximum érzelmileg, ahogy a ruháim is, a naplóm pedig nem sokban különbözik a többi könyvtől, alaposan el van rejtve, még boszorkány mágia is védi, nem utolsó sorban pedig rejtjelezve van és egy olyan nyelvvel írva, amelyet nem könnyen fordít le senki. Igen, egyszer régen, emberként még kénytelen voltam megtanulni több idegen nyelvet, mint ahány fontosnak bizonyult a számomra, ma pedig ennek egyik előnye, hogy kialakíthattam a saját kis nyelvezetemet, amelyet mások nem ismernek. Vagyis olyanok nem, akik nem álltak hozzám közel még emberként, de ilyenek már mind a feledésé lettek jó régen. A család, melybe egykor beleszülettem és felnevelt már kihalt, az a kör pedig, amelyet a saját gyermekeim révén alakíthattam volna ki, mindig is szakadt és hiányos volt, ma pedig nem sok választásom van, mint ezt elfogadni és eltűrni. Szóval az egyetlen, amit nem szívesen mutatok meg bárkinek is, az egy letakart festmény a szobámban, de ha feltételezem, hogy egy őr fog az ajtó előtt állni és már átkutatták, akkor nagy eséllyel nem azt akarja senki sem tönkretenni. Nem mintha kiderülne bármiből is, hogy az a legfontosabb számomra, hiszen kifejezetten elhanyagoltnak tűnik minden mással szemben, amelyeket a mindennapokban érintek és használok. Az aggodalom ahogy jön, úgy tűnik el egyetlen pillanat alatt a gondolataim hatására, Barbelo pedig remélhetőleg épp eléggé el van foglalva a saját érzelmi rácsszerkezetével ahhoz, hogy ne fedezze fel. Ma valahogy nagyon nincs már kedvem magyarázkodni is...
- Ha figyelembe vesszük a kis közjátékot Lucifer fogadótermében, azért van oka bárkinek elgondolkodni. És sejtem, mit hiszel, mit csinálok a lordokkal, de az általában nem igaz - válaszolok felszegett fejjel, mert ugyan semmi bajom vele, ha a hátam mögött lekurváznak azért, mert több lordhoz van bejárásom, mint amennyihez nincs, a többi bukottról nem is beszélve, de a szemembe mondani már sok. Főleg úgy, hogy olyan állítja, akinek tényleg gőze nincs a dolgok menetéről. Igen, van olyan, akit a szex miatt keresek, ahogy minden más jó libidójú nő és férfi is teszi, de messze nem ez a fő oka annak, hogy elfogadnak. Különösen, ha figyelembe vesszük, hányan teszik ezt annak ellenére is, hogy részben legalább, de tisztában vannak a számokkal, és nyilván nem tudnám még akkor sem eltitkolni, ha akarnám, hogy nem ők az egyetlenek. Akinek ezzel nincs problémája és egyezik valamiben az ízlésünk, azzal örömmel osztom meg az időmet, ahol nem megfelelő a formula, ott visszavonulok. De nem sima szexpartner vagyok, az soha nem voltam, sokkal inkább barát, szerető, segítő, szövetséges, hírvivő és ha a helyzet úgy hozza, akkor domina is. Hogy kinek melyik, azt pedig nem fogom soha mások előtt felfedni, minden információ velem együtt fog a halálba szállni. Utána pedig vagy egyenesen megy tovább a feledésbe, vagy szerencsém lesz és megmarad, bár ebben kételkedem. Egy csoda egy élet alatt bőven sok így is, kettőnek a lehetősége is képtelenség szerintem. Emiatt felesleges lenne reménykednem...
A hangulatán nyilván nem segít a visszaszólásom, de értékelem, hogy nem egyből támad a torkomnak, így amikor mellém lép, a szemeim elszakadnak az ablak nyújtotta világ látványától és kutatóan követi az arca vonásait. Barbelo a maga módján jóképű, ezt már régen megállapítottam, de csak ilyen közelről tűnik fel, hogy nem próbál szobor szerű lenni, sokkal természetesebb, mint jó néhány démon. Ezt persze hangosan nem említem meg, csak állok és hallgatom a szavait, miközben a külső világot kísérem figyelemmel. Szép látvány, de nem vagyunk elég magasan, nekem nagyon nem tetszik ez a helyzet, főleg, ha biztonságban akarom magamat érezni. Szavait csak bólintással értékelem, majd amint becsukódik mögötte az ajtó gondolataim segítségével leoltom a lámpát. A sötétség azonnal beterít mindent, így élesebb az ajtó záródásának a hangja és kegyetlen, hideg mosolyt bűvöl az ajkamra. Nem tudom, miért csukja be, de fogadok, hogy nem a rutin miatt. Ha kicsit is ismerné a büszkeség démonokat, tudná, hogy nekem semmi öröm nincs abban, ha kilesem vagy utána megyek, így tőlem biztonságban van. Az pedig, hogy a tette ellent mond a logikának egyértelmű bizonyíték rá, hogy ő viszont nem bízik sem bennem sem pedig magában. Szegény bukott, mégiscsak lelepleződött.
Az ágy ugyan ott van, de még nem szándékozom használni, csak egyszerűen figyelni szeretnék, hagyni a gondolataimnak, hogy száguldozzanak. Elszakadok az ablaktól, egy rövid időre, míg az egyik párnát felemelem és az erkély szélénél rakom le a fal mellé, hogy onnan figyelhessek félig a földön ülve, neki dőlve az üvegnek. A pokol a maga módján csodálatos hely, az állandó változása és dinamikája, a mozgás lényege áthatja egészében, szemeimnek pedig végre megnyugvás minden olyan esemény, amelyet nem kell minden részletre kiterjedően megfigyelniük és elemezniük. Gondolataim elszállnak nem egyszer, behálózzák a mai nap eseményeit, fordulatait, miközben a szemem előtt zajlik minden, ami a poklot pokollá teszi. Azok a lényeg, tárgyak és épületek odalenn nem képesek megérezni, hogy valaki figyeli őket, felüdülés árnyékból, test és tudat nélkül csak pillanatokig követni azt, ami odalenn folyik. Kissé bódító hatással van rám a látszólagos nyugalom, a sötét és az enyhe kénes illat egyvelege.
Szemem egy pillanat alatt nyílik fel amint megértem, hogy minek nem szabadna az előbbiek közül itt lennie. Mozdulatlanul ülök, csak szemmel próbálok fókuszálni az illat forrása felé és veszem észre a füst szerű képződményt, amely a fürdővel szemben nyíló ajtónál tűnik fel. Lassan, egyenletesen lélegzem, várom, hogy eléggé testet öltsön ahhoz, hogy használni tudjam rajta az erőmet, de még ne védhesse ki, miközben teljesen hang nélkül bújok meg a "sarokban". Keresem a pillanatot, amikor már megtehetem, hogy támadok, gondosan ügyelve rá, hogy ne előbb reagáljak a dolgokra. Amikor feltűnik a kéz, és kutatóan próbál kinyúlni úgy döntök, ebből elég volt és szabadjára engedem az erőmet. Hatalmas sugárban folyik végig a hatalmam a szobán, löki neki a falnak az éppen kialakulóban lévő alakot, rázza meg a berendezési tárgyakat és csapódik vissza a falakról. Bárki is a támadó, tisztában vagyok vele, hogy felfedezte, nincs egyedül és nem alszom, de még mielőtt kiáltani tudna vagy bármi mást tenni újabb csapással ezúttal a plafonnak lököm neki. Nem tudom, melyik testrésze találkozott vele előbb, így nem is feltételezem, hogy elájult, hanem egyenesen a karjára célzok és újra hívom az erőmet. A robbanás, amelyet kibocsátok azonban a semmibe vész, és már ismét csak egy füst szerű képződmény vár a levegőben Barbelo kirohanására. Lehet, hogy lassan 500 évet töltök el a pokolban Lucifer házi kedvenceként, de biztosíthatok mindenkit róla, hogy ez alatt az idő alatt nem csak azt tanultam meg, hogyan kell körmöt reszelni. Mesterem érzésem szerint nagyra értékeli a képességemet, hogy csakis kizárólag a fejemmel, a démoni erőmet használva intézem el a problémákat, így ennek a határait már kitapasztaltam. Bárki is próbált bejönni, ilyen alakban én már nem tudom elkapni, de arról tettem, hogy ne akarjon visszajönni. És közben az egyik kezemen kívül csak a fejem mozdult meg, testem továbbra is nyugodtan az ablaknak dőlve "figyeli" a poklot. Igen, a csinos pofim a fő fegyverem, de ki mutatom én a fogam fehérjét is, ha kell.
©

ღ zene: Pirates ღ megjegyzés: - ღ


» Az élet kész játszma, s szórakozás, ezért sem lepődöm már meg semmin, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy egyes helyzetekben mire számítsak.. «
Az idő telése már fel sem tűnik szinte, néha egy perc is egy örökké tartó valóságnak látszik, s ahogy telnek a másodpercek, úgy feledkezem bele a látszatvilágba, amelyet a fantázia kínál fel nekem, mint egyfajta menedéket, ahol elbújhattok a sok gond elől, mi a lelkem mélyén ül meg. Nem, nem emberi problémákról van szó, hanem annál sokkalta többről. A bajt az adja, hogy annyi év múltán sem dőlt még meg az Úr hatalma, mely egyre erősebbnek tűnik. Oly szinten kívánom az elégtételt, a bosszút, hogy az már felemésztően hat a kihalt szívemre, s a nem létező lelkemre. Talán immáron az is végérvényesen kijelenthető, hogy teljesen megszállottja lettem mindennek, oly mértékben, hogy akár órákig képes vagyok ezen filozofálni. Az elméleteimben legtöbbször ezernyi nézőpontban lejátszom hogyan is fosztom meg először a hatalmától őt, majdan életétől, így elégedve meg a tökéletes képzeletbeli színjátékkal, amelyet maga az agyam biztosít. Biztosra veszem a végtelenségig is eltudnék ezen őrlődni. Persze az már más kérdés, hogy másokat ez voltaképpen zavarna, bár nem mintha engem egy kicsit is érdekelne mások lelkiállapota, s az, hogy mi a véleményük erről, csupán a formaiság kedvéért veszem számba őket, mint egyféle opciót, amellyel szembesülni kell, ha megfelelően akarok gondolkozni. Őszintén bevallva kicsit sem érdekel senki, csupán a vég cél lebeg a szemeim előtt, amely meghozza a sikert. Szeretnék mindennél jobban tökéletes véget elérni, amely a kívánt eredményt váltja ki. Tekintettem a plafont pásztázza, mintha lenne rajta bármiféle érdekesség eme alkalommal, holott nincs, sőt csak untat, ami rossz pont a falnak. Végül lezárom a szemeimet, és így mélyedek a gondolataim kellegébe teljességgel. A fantázia, a hév, a képzelet, s a múlt képei magukkal ragadva sodornak valami észvesztő lehetetlenségbe, ami jót nem takar, csak elhomályosítva düht fokozz egyre erőteljesebben. Mily ismerős érzés a mérhetetlen, s csillapíthatatlan harag, mely egyszerre édes, de mégis keserű valót ad nekem, így színesítve a sorsomat. Emberi könnyedséggel szívok magamba némi levegőt, csak hogy többet tapasztaljak eme szánalmas létből. Nem nyugtat, sőt hatással sincs rám, mintha teljesen megszokott lenne már ezen cselekmény. Az ajtó bezárása logikus szerintem, hisz szeretem magam kivonni a társaságból, ezáltal egymagam maradni a saját közegemben. A meleg víz érintése jól esik az emberi valómnak, mintha mindig is erre vágyott volna. Hidegen hagy a külső világ, így ügyet sem fordítok arra, hogy a nő mit csinálhat. Persze ez a része is csak színjáték, mint minden más, amit teszek, hisz képes lennék én törődni egy nővel? Ugyan már! Ha azt hitte kicsit is foglalkoztat, akkor tévedett, csupán az illem miatt adtam meg neki a tiszteletet, s ezért is engedtem, hogy itt maradjon. A levél azért lett rábízva, mert hűséges Luciferhez, s ennek kapcsán élvezheti az előnyt is, hogy a lakrészemben lehet, ha ez nem így lenne, akkor kidobtam volna.. talán. A játszma részéhez sorolható, hogy felajánlottam neki az ágyat, hogy aludhasson, de ennél többet nem nyújthatok, mégis csak Harag Lord lennék. Dühös, haragos, kegyetlen.. Tudnia kell mindenkinek, hogy hol a határ, hisz a nyugalmam csak látszólagos, s egyetlen hajszál választó van, mi nem késztet arra, hogy neki ugorjak a másiknak azonnal. Hát nem ironikus, hogy visszafogom magam? Türtőztetni próbálok, holott kapásból lehetnék ideges, mégis úgy értékelem minden démon, s bukott megkaphatja az esélyt arra, hogy ne egyből szedjem le a fejét. Utálom, ha valaki pontatlan, ha valaki nem képes elvégezni azt, amit rábíztam megelőzőleg, s ilyenkor kényszeres érzetem támad arra, hogy megfojtsam, amiért képtelen eleget tenni két szónak. Két szó? Levél küldés, öld meg, hozz hírt, jelentsd... pitiáner feladatok, míg erre némelyek képesek elszúrni teljesen, holott ez nem is nagy dolog. Kérhetnék én olyat is, amit az életben nem csinálnának meg sose. Kapnak jogokat, beleszólást, akaratot, s ez a hála? Hát akkor köszönöm szépen nekik. Megrázom a fejemet végül, ahogy elmosolyodva veszem tudomásul, hogy alig egy-két perc telt el, s mi minden lefutott a gondolataimban eközben. Nos igen.. a fantázia gyors, és élénk.
Megfürdök a magam módján gyorsan, aztán már csak élvezném a víz melegét, de hirtelen hangokra leszek figyelmes, ezért gyorsan kihúzom a dugót a kádból, majd kiszállva megfogom a törölközőt, és a derekam köré csavarom, így lépve az ajtóhoz. Igazság szerint remélni merem, hogy nem épp átrendezi a szoba berendezést, mert akkor bizonyosan kirepül az ablakon... Kinyitva az ajtót látom, hogy nem ő a hibás, hanem inkább az, aki füstszerűen el akar párologni. Simán neki dőlök az ajtónak, és egy cinikus mosollyal az arcomon kapcsolom fel a gondolataim útján a villanyt. El sem meri képzelni szerintem az adott illető, hogy mily mértékben ideges lehettek rá, így jobban jár, ha eleget tesz a kérésemnek, amennyiben nem drasztikusabb leszek vele szemben, és azt szerintem senki nem akarja magának kívánni, vagy tán mégis?
-Azonnal ölts alakot, démon.-Nyomom meg hangsúlyozva, szinte már ordítva ezzel a szavakat, de mintha a fülén ülne száll tova az ajtóhoz eléggé gyors tempóban, hogy így tűnjön el előlem, s ebből a szobából is végleg.. na oké, ő akarta. Rácsatlakozom az elméjére, a gondolataiba, azaz a múltjába olvasva rájövők, hogy ő a hunyó, hisz ő ment Lucretia szobájába be.. több se kell, képzelgéseket keltek benne, holott csak az elméjét manipulálom. Az ajtót hirtelen eltűntnek látja, és egy falat szemlélhet meg maga előtt. Erre pedig kénytelen megállni.-Mi az eltűnt az ajtó? De kár..-Fonom keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt, majd befolyásolva őt elérem, hogy alakot öltsön, így szállva ki az elméje hálójából, és meg is szüntettem a képzelgését, melyet ez eddig az ajtó helyetti fal látás okozott jelen helyzetben.-Mégis mit képzeltél mond hát? Azt, hogy ellopod azt a bizonyos levélt, hogy ezzel szívasd meg Lucretiát, vagy hogy ezzel tegyél keresztbe nekem, s vele együtt Lucifernek? Tudod te mi jár ezért neked?-Közelítem meg vészesen őt, majd a fülétől fogva húzom, ahogy kinyitva az ajtót magam után vonszolom a folyosón keresztül, míg végül már csak a padlóra lököm.-Térdelj elém.-Utasítom nemet nem tűrő hangon, ahogy képtelen csinálni a dolgot, ha akarja, ha nem. Oda-vissza kezdek el járkálni drámaian hatva ezzel rá, de a dühöm egyértelművé teszi, hogy mi a sorsa. Végül megállok, és néhány csontját eltöröm szépen sorjában egymás után az emberi alakjának. Nem igen bírja még ezt a fajta kiképzést, ezért némileg sziszeg, míg nem sokkal később lángra lobbantom őt, de nem.. nem a finom tűzzel, hanem a pokolbéli haragom lángjával, amely egyszerűen kínzóan felemésztő. Erre felüvölt, és jelzi, hogy mennyire fáj számára a tettem.-Egyet tanulj meg; soha ne kövess el olyat, amivel felhúzol egy haragot képviselő személyt.-Mondom mérhetetlen haraggal átitatva, majd sarkon fordulok, és darabokra robbantom szét, mindezt úgy hogy a darabjai önmaguktól kiugorjanak az ablakon.. viszlát. Belépve a szobába pedig becsapom az ajtót.-Ez a probléma megoldva, de akkor is itt maradsz. Ki tudja még mennyien terveznek betörni a papírért.-Pillantok félszegen a nőre, majd leülök az ágy szélére, és minden világító forrást lekapcsolok az elmémmel ezzel egyúttal időzítve.

Bárki is a démon, aki füstként próbált ide behatolni, biztos vagyok benne, hogy nem gondolta át kétszer a dolgot. Egy bukott privát lakosztályába a legtöbben még engedéllyel is csak térden csúszva mernek belépni, Barbeloéba pedig egyenesen hat lóval kellene bevontatni minden érdeklődőt. Ehhez képest most valakinek volt mersze, hogy magától megtegye, méghozzá igencsak feltűnő módon. Nem tudom ezt mire vélni, de biztos, hogy nem a bukott igencsak kétes hírneve ösztökélhette erre. Sokkal inkább az enyém, ha rájött, hogy egyedül vagyok a teremben, vagy talán itt sem vagyok és a levél felügyelet nélkül maradhatott, amíg a bukott fürdik, nos, az eléggé hihető dolog. A másik, amit még kinézek egy ilyen szerencsétlenből, az egy orbitális tévedés, ami akkor fordulhat elő, ha kicsit túlbecsülték az egyébként sem szerény csábítási módszereimet és arra számítottak, hogy haraggal elég jól el leszünk mostanra már foglalva egymással ahhoz, hogy egyikünknek se tűnjön fel, ha pár pillanatra felbukkan egy hívatlan látogató is a körünkben. Milyen kár, hogy az előző kör óta kifejezetten ki van élezve az orrom a füstre, mert azonnal megtámadtam ezt a kósza vándort, amint volt rá lehetőségem, hogy nem a semmibe vész el az erőm és nem is álltam le vele. Az első két támadás ugyan betalált, de utána már füst alakot öltött, amivel ugyan nem tudtam harcolni, de így lehetőségem nyílt rá, hogy az erőmet a levélre irányítsam és egyszerre szólítsam magamhoz a képességemmel és cseréljem ki az asztalon fekvő változatot egy illúzióvá. Mozdulatok nélkül, látszólag kábán ültem a párnán és figyeltem a betolakodót, várva, hogy Barbelo felbukkanjon, miközben a papír, amiért jött feltűnés nélkül oda siklott a markomba és ott is maradt. Amennyi démoni erőt és kénes füstöt ebben a szobában már elhasználtunk eddig, igazán nem volt feltűnő a dolog. Ellentétben a bukottal, aki a fürdő fényében igazán impozáns és rémisztő látványt is nyújtott.
Teljes csendben figyeltem, ahogy átveszi tőlem a terepet és nálam sokkal sikeresebben próbálja a démont levadászni. Hiába, ez van, ha egy erősebb lénnyel ütközik szembe a bolondja. Nem mintha én nem lettem volna erősebb nála, mert bár elkapni nem tudtam, simán rákényszerítettem a menekülésre, de a bukott azonnal képes volt ezt is megszüntetni. Éreztem, ahogy az ő ereje szinte cunamiként árad a behatoló felé és rákényszeríti az akaratát, elérve, hogy felfedje magát. Pár pillanatig csak tobzódtam a hatalomban, majd lassan, óvatosan kieresztettem az enyémet is, hogy rákapcsolódjon a kötelékükre. Egyiküktől sem kellett energia, nem próbáltam a fejükbe hatolni, csak része lenne annak, amit egymás között tesznek meg. Figyelni, hogyan indít támadásokat Barbelo és hogyan reagál rá a démon teste, kivetve magából minden fontos adatot számára. Nem tudom, hogy észrevették-e a jelenlétem és zavarta-e őket, de egyikük sem penderített ki, így óvatosan a háttérből egészen addig velük voltam, amíg fizikai tettek formájára nem váltottak. Ott egy pillanatra megszédültem a váltástól, amit a hirtelen ledobás okozott, de igazából nem ért akkor meglepetésként a dolog. Mivel betolakodó voltam, nem várhattam el, hogy figyelmeztessen. Így csak magamhoz tértem és mikor a démont kirángatta a szobából, az ajtóhoz léptem, hogy figyelhessem a történteket. Valahogy annál tovább nagyon nem akartam menni és pár perc múlva jól is jött a megérzés, hogy maradjak, mert az illető darabjaira robbant nem túl esztétikusan. Lucifer mellett nem ez az első test, amit így látok, de ha rajtam múlik, igazán kihagyom azt a részt, hogy derékig érő, göndör hajból próbáljak emberi testrészeket kifésülni, mert kellemetlen és gusztustalan is egyben. Arról nem is beszélve, hogy Barbelo nem az, aki mögött szívesen loholnék nyilvánosan. Inkább türelmesen kivártam, amíg visszajön és ismét parancsolgatni kezd. Milyen szerencse, hogy a nekem tetsző dolgokat.
A sötétség ismét elvakít pár pillanatra, majd az ablakon át beszűrődő fény eléggé válik ahhoz, hogy lássam a körvonalakat és tudjam, hol van a bukott. Az ágyat lassan megkerülöm és a levelet ezúttal a mellette lévő éjjeli szekrény fiókjába teszem, majd felé fordulok. Háttal ül nekem, a fényben pedig világít a heg, amely az ő különlegessége és soha nem láthattam még korábban. Azonnal elfog a késztetés, hogy megvizsgálhassam és nem tudom megállni, hogy az ágyra ne másszam. De azért tartom a távolságot, jó fél méterre tőle állok meg a mozdulatokkal és veszek egy levegőt, hogy megnyugodjak. Nem tudom, a szívem miért zakatol ennek a nyomnak a láttán, de érzem, hogy azt akarja, tárjam fel, simítsam végig és lássam elejétől a végéig, azon a részen is, ahol a törölköző eltakarja a peremet.
- Ezt a nyomot hagyta Michael kardja, amikor megmentetted Lucifert. Megnézhetem közelebbről? - suttogom szinte már megbűvölve, mert olyannak látom, mint amilyen egy kígyó lehet a zsákmányára lesve. Tudom, hogy támadni fog, de még nem tette meg és vonz magához, minden egyes pillanattal jobban mint korábban. Azt is alig bírom kivárni, hogy bármilyen engedélyt kapjak a vizsgálódásra, nem még az esetleges elutasítás tényét. Lassan, milliméterenként közeledem felé, a kezemet előre nyújtom, de alig egy centire a bőrétől parancsolok neki stoppot, amíg nincs döntés. Csak utána érek a bőrhöz a heg mellett, próbálom feltérképezni a változást, amelyet okozott. Számtalan levágott angyalszárny okozta nyomot láttam már a bukottak hátán és azok általában azonosak, segítenek elképzelni, hogyan is nézhetett ki a helyükön lévő tollas csoda. Itt viszont nem tudom, mert a szárny sebet egyszerűen átszövi a vágás, mely még most is lüktetően frissnek tűnik, pedig tudom, hogy négy évezrede került a hátára. Lassan, apró, pille szerű mozdulatokkal térképezem fel, felül, a válla környékén kezdve, és haladok lefelé, amíg a törölköző engedi, miközben a sarkamon ülök a bukott mögött. Nagyon vigyázok rá, hogy minden mozdulat, minden simítás vége utaljon a következőre és még azelőtt le tudjon állítani, hogy igazán kényelmetlennek érezné a helyzetet. A szemem, az ujjaim mutatják meg nekem a seb formáját és alakját, a mélységét is. Gyönyörű és fájdalmas emlék, az alapján, amit most érzek, biztos vagyok benne, hogy a vágás gerincig hatolt és legalább az egyik szárnyat is elmetszette. Biztos, hogy angyalként ez után nem tudott volna repülni, emberként pedig járni. Még elképzelni is rémisztő, hogy ilyenre képesek a menny hattyúi, ha feldühödnek. Vagy képesek voltak egykoron, mielőtt elveszítették erejüket és fegyvereiket.
- Hihetetlen, a seb túl mély és roncsolt lehetett, hogy összevarrják. Mennyi időt töltöttél el mozdulatlanul feküdve, amíg be nem hegedt eléggé? - suttogtam akaratlanul is el a fejemben egymást kergető kérdések egy részét, miközben tovább nyúltam és tesztelgettem a formáját. A maga módján ez is egy műremek, és én értékelem ezt. Hiszen oly kevés dolog van, amely egy bukottnak egy napnál tovább tartó heget okozhatna. Ez viszont, ez élete végéig minden testen meg fog jelenni, amelyet birtokol. Egy lemoshatatlan billog az angyaloktól. És annyira lefoglal a vele való próbálkozás, hogy észre sem veszem, mikor érem el a törölköző peremét és a seb számomra látható részének a végét. Sőt, elsőre annyira meglepődöm azon, hogy ujjaim a frottír anyagba ütköznek, hogy újra próbálkozom automatikusan, mintha csak egy mozdulat lenne és elsöpörhetném azt. Furcsa, de ebben a pillanatban számomra csak a jelen van, az idő elveszti az értékét és nem tudom, hogy egy perce vagy akár egy órája nézem-e a nyomokat Barbelo hátán.

// új szabály: Valentin napon tapizásért nem bántunk démonokat

ღ zene: Pirates ღ megjegyzés: Elnézést a csúszásért, remélem a reag tartalma kárpótol ღ


» Az élet kész játszma, s szórakozás, ezért sem lepődöm már meg semmin, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy egyes helyzetekben mire számítsak.. «
Az évek mindenkit megtanítanak arra, hogy az érzéstelenség az egyik legjobb, s legtisztább eszköz mások ellen. Persze nem, mintha érző emberi lélek volnék, de én is megéltem már egy-két dolgot, ami jobb, ha a semmibe vesztődik el. A kis incidens után semmi kedvem sincs igazság szerint ahhoz, hogy még valaki bejöjjön azon a nyomorult ajtón.. ha mindez megtörténne azon nyomban százmillió darabkára szaggatnám szét a kezeim által az adott személyt. Haragom kellő mértékben mérhetetlen számú, s szerintem mindenki addig van biztonságban, amíg nem akarja túllépni az időhatár valumát, azaz az én kis türelmi zónám, amely jelen esetben nem is él bennem, csak kósza képként dereng fel valahol a messzeség ködébe zártan. Elég kiejteni néha a nevemet, s rettegés tölt be mindent, a félelem kegyessége, mely már ennél élvezetesebb nem is lehetne, s ha rajtam múlik, akkor az egész pokol tudomására hozom, hogy az ÉN lakrészembe belépni tilos, amennyiben képtelenek egyesek felfogni ezen tényt a parányi eszükkel, úgy kalapáccsal - csak az irónia kedvéért - , de beleverem a fejükbe. Megforgatom a szemeimet.. egyszerűen hogyan volt képes belépni azon a nyomorult ajtón? Még ha csak füst alakban is, de akkor is átjött az én kis magánterületemre, ahol köztudottan szigorúan nem kedvelt dolog megzavarni engem.. mindegy.. megdöglött, s immár végleg megszűnt a szánalmas kis léte, amely ez eddig övezte. Velem szemben semmit sem érnek ezen démonkák, sőt egyik sem, hisz mégis mit képzelnek ezek.. fele annyi idősek sem, mint én, és lám mit meg nem mernek tenni, s mit el nem bírnak képzelni önmagukról. Ennél már csak jobban magát az Istent utálom, de most nincs kedvem a gondolati körömbe venni, amikor voltaképpen jobb dolgom is akad, mintsem azon agyalni, hogy épp mit szúrt el, vagy mit nem vesz észre. Mélyen felsóhajtok, és próbálok nem abszurd módon szétrobbanni az idegtől, ami valljuk be nem lenne szép eme percben, főleg ha a nő szenvedne károkat. Nincs kedvem Lucifer kis kedvenckéjét is magamra zúdítani baj forrásnak, amikor is van temérdek számú nyomorult emberi faj, akiket ki kell végeznem.. mielőbb, hamar, gyorsan, és hihetetlenül azonnal.
-Milyen otthonosan érzed magad az engedélyem nélkül is.-Jegyzem meg kissé megemelt hangon, de cinikusan elmosolyodva is, ahogy a hátamon érzem a kezét. Kissé túl sokat engedett meg magának ezzel a lépésével, amit mondhatóan nem épp vigyorral díjazok, mégis akármennyire is tagadnám jól esik az érintése, s ettől függetlenül bármit megkaphatok, amit csak szeretnék.. még magát őt is.-De ha már ennyire vagy szíves engedélyt adni magadnak, akkor a válaszom már minősíthetetlenül felesleges.-Vonok vállat nem törődöm stílusban, ahogy bámulni kezdem a saját szobámat a sötétben. Túl nyálas, túl emberi.. szoktam én egyáltalán aludni? Nem hinném, csupán dísz itt minden, ami létezik. Kezdek fanatikus megszállott lenni az emberek terén úgy érzem, pedig azok a nyomorultak, és én magam két külön fogalomhoz sorolhatóak vagyunk. Már épp kezdenék eltekinteni azon ténytől, hogy leharapjam mindezért a fejét, amikor is hirtelen egy őrült kérdést tesz fel nekem. Kissé kezd az idegeimre menni, ahogy túllépi a határvonalat is élesen. Ha nem szeretné, hogy a feje a szemközti ablakon repüljön ki, akkor befejezi a hülye kérdéseket.. ajánlom neki!
-Neked az nem mindegy? Inkább törődj a hát simogatással, amire engedélyt sem kaptál!-Vágom oda neki cinikus éllel, ahogy persze mosolygok, de ő mindezt nem láthatja, hisz épp a hátamnál tartózkodik. Elmémben gondolkozok már minden vacak apró kis részleten, de ő még csak azért sem unja meg a hátam simogatását, azaz a hegem felfedezését.. mit élvezz ennyire rajta? Emberként anno nem látott sebeket az ég szerelmére? Mélyen felsóhajtok, de hatással sincs rá.. csak önmagával foglalkozik, ahogy szinte egycsapásra eltelik egy óra. Élvezi, hogy engem szívat? Vagy ennyire.. érdekes egy hülye seb? Régen volt, fájt, túléltem, és kész.. nem kell sem nagy dobra verni, sem pedig térkép hálózatnak nézni, mintha épp fejtegetné. Hirtelen váratlanul ér, ahogy a törölközőn túl csúszik a keze ezzel majdhogynem szétszedve rajtam az anyag összekötését. Hova képzel ez? Haragom hevében fordulok hátra, és kapom el a kezét, hogy ezáltal megállítsam most már a nagy térkép hajszáját.
-A-a.-Szólok kissé durván, ahogy hirtelen megigazítom magamon a törölközőt, és nem engedem szétesni.-Mégis hova gondol a drága kisasszony?-Vonom fel a szemöldökömet élesen a szemeibe nézve, ahogy felé fordulok, majd egy mozdulattal az ágyra lököm, hogy ezáltal a hátán feküdjön, én pedig épp felé mászom, és élesen a szemeibe tekintek a kék rideg pillantásom által.-Nem gondolod, hogy a határt súrolod?-Suttogom, miközben rajta feküdve a két kezét lefogom oldalt, és az ajkaiba beszélek.-Kissé túl sokat képzelsz.-Lehelem finoman a szavakat, ahogy tekintettemet egy percre sem választanám el az övétől.. hülye lennék, amikor is szemmel kell őt tartanom ezek után.

Barbelo ideges. Ebben nincs semmi új, vagy meglepő, a harag lordjaként ő általában minden helyzettől és alkalomtól függetlenül dühös, és ezen én nem tudok sem rontani, sem pedig javítani. A mai este tanulsága egyértelműen ez a mondat, melynek értelmét csak most értettem meg és próbálom kihasználni. Mert itt már felesleges a kislányos báj, az ártatlan lélek látszólagossága, amely oly gyönyörű páncélként véd meg a pokol legerősebb bukottaitól, ennél a lordnál egyszerűen kicsorbul a hatása. A lord elérte már egyszer, hogy valamennyire levetkőzzem, akaratlanul is, de elő hozta a védelmi vonalam mögött tanyázó rókát, aki csavaros ésszel várja, hogy támadásba lendülhessen és lecsap mindenre, ami kicsit is veszélyezteti a falak biztonságát, de ez nem volt elég számára. Ahogy vártam. Barbelo is lord és bukott és erősebb, mint azok az egyszerű démonok, akik számára ezen két személyiség is bőven elég, hogy elveszítsék az érdeklődésüket vagy az életüket, én pedig a legkisebb karcolás nélkül ússzam meg az esetet. Szerencsére nem csupán ők rejtőznek a tudatom mélyén, hanem még jó néhány kedves vagy kevésbé kedves kis személyiség, akik ezer örömmel veszik át a második választóvonal szerepét egymástól függetlenül, vagy ha kell, összedolgozva is. Mert valljuk be, mindenkinek vannak ideái, és egyetlen alak nem mindig tud hozzá elegendőnek bizonyulni. De én soha nem egyetlen voltam, és nem is leszek, mindig is több féle formában tudtam megjelenni és fogok is. Ezen pedig Barbelo sem fog tudni fogást találni, ha én úgy akarom. Szerencsére, mert egyébként mindenbe belekap, amit csak ér. Így könnyű megérteni, hogy miért nem kezdett vele egyetlen nő sem az elmúlt évszázadokban. Hogy ezt én honnan tudom? Mert ez a pokol, ha valamelyik démonszukának sikerült volna, ami nekem nem, az első köre hozzám vezetne, hogy eldicsekedjen a győzelmével. De most már mindenki csak a nyomomban járhat, megint. Biztosan a fél pokol tud róla, hogy Barbelo idegesen és igencsak alulöltözve rángatott ki valakit a szobájából, robbantotta atomjaira, majd jött vissza hozzám. A lényeg ennyi, a képzelőerő pedig minden másra választ ad.
Barbelo nem túl nagy örömmel, de nyilván beleegyezett az érintéseimbe a szavai alapján és nekem nem esik nehezemre, hogy ezt gond nélkül el is fogadjam tőle. Nem mondhatják, hogy nem tudok gazdálkodni azzal, amit kapok, így kihasználom teljes egészében a lehetőségemet. Lassan, óvatosan és igen-igen alaposan simogatom végig a hátát, miközben minden nyomot próbálok megtalálni, ami csak lehet. Mást biztosan nem lesz lehetőségem megtapasztalni a hangulata mellett, szóval ezt most igencsak kihasználom. Ő meg közben csinál, amit akar, bár, ha túl sok ideje marad agyalni, akkor elkezdhet azon gondolkodni, mennyire hasonló bánásmódot tudok nyújtani ennél érzékenyebb szerveinek. És az igazat megvallva, erre még nálam nem volt panasz. Kár, hogy előbb érek én a játék végére, mint ő a képzeletének, és nem kapok egy csinos kis sátrat ajándékba. Na, mindegy, nekem meg kellett próbálnom, ha nem jött be, akkor nem jött be. De attól még az érintésnek, ami a csuklóm megragadását jelenti, kifejezetten tudok örülni a magam részéről. Mégiscsak valamilyen reakciót kicsalt belőle, ami nem távolságtartás. Szóval hagyom, hogy azt higgye, elkapott, miközben mondja a magáét és nagyon nehezen tudom megállni, hogy egy vidám sikkantás szökjön ki a számból, amint hátra vág az ágyon. Oh, még egy uralkodó típusú pasi, nyami. Ha ott lenne körülötte a folytatást ígérő kéjes aroma, akkor tuti, hogy a legnagyobb örömmel fogadnám, de még nem érte el ezt, így csak a meglepett szempárt láthatja belőlem, miközben beszél. A vágyat elrejtem, amíg nem mutatja, hogy őt is érdekli, nem fogom nyilvánvalóvá tenni, hogy nem utasítanám vissza, ezért segítségül hívom a saját kis bejáratos bűnömet. A büszkeségemet, amely egyenesen gyűlöli ezt a pozíciót és még a lehetőségét is annak, hogy lefogjanak. Azonnal feltámad, elősüvít a maga diszkrét módján és elrejt mindent, amiről Barbelonak nem kell tudnia.
- Tudni akarod, mi szerintem a határ? - teszem fel neki a kérdést őszintén, miközben kutatóan nézek a szemeibe és keresek bármit, ami megcsillanhat a düh mögött. Igazából éppen nekem mindegy, mi az, csak legyen használható számomra. És meg is találom, mire egy pillanatra lehunyom a szemem, majd ismét felnyitom, az ő pillantását elkapva, foglyuk elejtve és egy apró mosolyt engedek az arcomra. Persze mindez elterelés, amely remekül működik, hála jó néhány tényezőnek. Az egyik, hogy nem simul teljes testtel hozzám, a másik, hogy az ágya nálam nyilván valóan nagyobb súlyhoz van szokva és nem nyikorog. Így csak akkor érezheti meg a lábamat, amely a derekára kulcsolódik, mikor már hozzá érek a bőréhez is és egy igencsak jellegzetes mozdulattal próbálom közelebb vonni magamhoz. Nem erőltetem a dolgot, egyszerű demonstráció akar csak ez lenni, amelyet pár pillanaton belül eredménytől függetlenül be is szüntetek. Nagyjából mindegy is, mi a vége a dolognak, hiszen egyetlen nagy előnyöm és hátrányom egyszerre az ágyban a magasságom. Amikor nagyjából minden partnered jó 30 centivel nagyobb nálad, akkor rájössz, hogy a sima misszionárius póz használhatatlan. Vagy a szánk ér össze, vagy a nemi szervünk, de a kettő egyszerre egyértelműen lehetetlen küldetés. Ezért is nem probléma az esetek jó 99%-ában, ha én vagyok felül. Az igencsak kompenzáció képes póz, ha használhatom. De ő nem fogja engedni. Ezért csak egy mozdulattal kifordítom a kezemet és hagyom, hogy kicsússzon a szorításából. Az apró kézfej szépségei, alig vastagabbak mint a csuklóm.
- Ne aggódj, befejeztem. Tisztában vagyok vele, hogy a nők számodra nem vonzóak, és az is kisebb csodával ért fel, hogy érinthettelek. Tudom, hol a helyem, de azért köszönöm - az utolsó mondat igencsak nehezen jön a számra, büszkeség démonként a kimondása igencsak kellemetlen érzéseket fog maga után vonni, de igazából a dolog nem érdekel. Lesz még időm az érzéseimben dagonyázni akkor, ha ez a stratégia nem jön be. Most azonban megadás lehetőségét választom, ennek megfelelően pedig akár mozdítja a karját, akár nem, az oldalamra fordulok és a fejemet a párnára hajtom, miközben lehunyom a szemem. Ha őt nem érdekli más, és úgyis virrasztani fog, akkor igazán semmi értelme, hogy én is ébren legyek. Akár aludhatok is. Nem, nem vagyok őrült, mert merek a harag démon mellett aludni, csak így vagyok beállítva. Nem töltöm egyedül az éjszakáimat, mert a magány a sötétben ezerszer rosszabb mint a legtöbb érzés, számomra. Ha nem is szex miatt, de inkább megyek valaki mellé, akiben nem bízok meg, de ott van és érinthető fizikailag. Vagy veszek magam mellé egy kisállatot. Ebből a szempontból, hiányzik az időszak, amikor Gariel kicsi volt. Számára jutalom, nekem vigasz volt, hogy ott van mellettem éjszaka. Most is akaratlanul simulok Barbelo kezéhez, nem fonódom rá, de ott van, érzem, ahogy a vállaimat átéri a karja. A maga módján nekem megnyugtató. Ez a reflex pedig igencsak kiaknázható, ha azt akarom, hogy mellettem maradjon. Lehet, hogy nem szereti Lucyt, aki befolyásos és csábító, de kíváncsi vagyok rá, a magányos, apró Lucretiahoz, aki már-már gyermeki, mit szól.
©

ღ zene: Pirates ღ megjegyzés: Elnézést kérek a nagyobb csúszás miatt ღ


» Ezrek sorsa játszik egy zongorán zenét, s egyetlen szólam csupán az, mely ezen hangok közül a végzetüket jelöli meg «
A gonoszság, a kegyetlenség, és a kíméletlenség mögött mindig meglapul valamilyen tény, amely ezt váltotta ki végül belőlünk, bár vannak olyanok, akik velejéig romlottnak születtek. Egykoron nem tagadom hűséges voltam, hű az Istenhez, és mélyen jóságos, ám eme báj egyszer csak elfoszlott, és mindenkit megutáltatott velem. A kitört "égiháborúkor", avagy csak nevezzük "lázadás Isten ellen" szlogennek elérte azt, hogy Lucifer mellé álljak, hisz beláttam, hogy semmire sem jó ama rendszer, amelyet maga a Mennyei Atya igazit. Így védtem meg Michael-től Lucifert, de a seb megmaradt, ettől kezdve utáltam meg nem csak Istent, de az angyalok ékes karát is, és ezt csak fokozta, hogy megölték tőlem a rajongásom tárgyát: Deliát, hát kellett nekik megtenni, hisz mostan nagyobb elégtételt akarok venni, mintsem amúgy, bár a lényeg minden esetben a bosszú megtételének záloga, amely lehetőséget kínál a kielégülésre, és végre a leszámolás tényére is. Így ebben a tudatban még azt is felvállalnám, hogy meghalok, csak hogy lássam elpusztulni a Mindenhatót, ki oly annyira nem is az. Gondolataimat végül könnyedséggel abbahagyom, hisz semmi értelme a múlton rágódni, csak jobban dühösebbé tesz, és kész. A sötétség már így is elnyelt, s ezt nem kellene még jobban fokozni azzal, hogy eme emlékképet feszegettem oda, s majdan vissza. Amúgy sem vagyok az a felvágós fajta, így senkit sem szívatok azzal, hogy "hé, én ugyan magamon viselek egy sebet, amellyel urunkat védtem meg.." Ugyan már! Nem vagyok sem büszkeség démon, sem pedig bármi más.. csupán a híres-neves Harag, mely kitartó, mely tökéletesen rideg, felemésztő, és aki ellenem lép fel mindenképp pórul jár, mint mondjuk a nem régibben lévő személy. Kell neki átlépnie a füstszerűségével a szobát.. kár volt! Mármint neki, hogy mostan semmivé vált örökre szólóan, és soha többé nem fog létezni, még az álmokban sem.. Veszek egy mély levegőt, mintha csak emberien akarnék a helyzethez viszonyulni, holott nem, és épp ezért sem teszek semmi emberit, avagy megmozdulást. Őszintén szólva nem tudom értékelni a női társaságát.. mikor is voltam nővel? Persze igaz bármit megkaphatok, és bármivel visszaélhettek, de jelen esetben nem szükségem a női szükséglet, sőt mikor volt az? Sose, hisz mindig találtam kibúvókat, és eltérőket, hogy más elfoglaltságaim legyenek.. az a baj, hogy a nők szeretnek irányítani a szexben, én pedig utálom, ha irányítani szeretnének, olyankor jobban dühös vagyok, mint általában. Bár mikor nem vagyok az? Ez egy roppant jogos, és vicces kérdés egyben. Kérdésére felvonom a szemöldökömet, ahogy figyelem, hogy mégis mit tesz, de amit tesz kissé váratlan.. próbálkozása, hogy közelebb vonjon magához sikertelen. Nem adok neki alkalmat arra, hogy ezt megkapja, ahogy arra sem, hogy bármiféle módon közelebb kerüljek hozzá, így miután abbahagyta már ki is csúsztatja a kezeit kezeim közül, én pedig csak annyiba hagyom simán, hisz miért fogjam le egy ágyhoz? Minden játék egyszer átmegy tökéletesen abba az irányba, amelybe kell.
-Ha tisztában vagy azzal, hogy mit lehet, és mit nem, akkor tökély.-Mondom rideg hangon, tekintve a játszmára, amelyet űzök, így tökéletesen elfordul, és alvó pózba vágja magát, ami számomra egy kisebb fajta megkönnyebbülés, hisz nem akartam semmilyen távlatban közelebb kerülni hozzá. Nem félek én, csak.. csak egyszerűen, aki kijött a gyakorlatból az nem vallja be akárkinek. Bár a játék szellemisége ott lapul bennem, és igen.. épp emiatt fogok meggondolóba esni annak érdekében, hogy mégse aludjon, ami lehet szívtelenség, de ha egyszer magát a játékot elkezdtem az előzővel, akkor nem itt fogok leállni. A kezemhez simul, én pedig nem ellenkezem. Látszik, hogy tökéletesen élvezi.. gondolom ő is épp úgy játszik, és taktikázik, ahogy én, bár nem csoda. Ő azt akarná bezsebelni trófeának, ami eddig egyik nőnek sem jön össze, én pedig, ha már társaságom van, nem akarom, hogy aludjon, ami vicces. Nem, nem érdekel igazából, hogy mi van vele, csupán épp annyi kell, hogy legyen kivel szórakozni.
-Tudod érdekes ez az egész helyzet.-Jegyzem meg a plafont bámulva, ahogy lezárva szemeimet nevetni kezdek. Az oka lényegtelen is, csupán azon van a hangsúly, hogy fokozzam azt a bizonyos határvonalú átlépést.-Mondanám, hogy jó éjt, de itt ilyen nem létezik.-Mozdulok el mellőle alaposan, ahogy felülök, így végképp nem élvezheti már az érintésemet. Mindezt összesen egy-két percig húzom így, hisz bal kezem derekára csúszik, ahogy én magam is meg mozdulok eközben, hogy a közelségébe kerüljek, s ezzel épp úgy igazítom a haját is végül, hogy ne legyen a nyaka útjába, ezt követően egy csókot nyomok rá a játék fokozása érdekében, majdan a füléhez hajolok suttogás céljából.-Tényleg aludni szeretnél?-Kérdezem meg halkan, és egyben lágy hangon. Pontosan ezt akartam elérni, hogy félreérthető legyek, mintha akarnám a dolgot, hisz kíváncsi vagyok, hogy tényleg érdeke-e megszerezni engem. Lássuk hát mit lép!

©