A tökéletesség irigységet vált ki az emberekből. Ha valaki mindig csodásan néz ki, drága, elegáns ruhákban jár, Chanel áztatja a bőrét, ében színű haja lágyan omlik vállára, szeme, akár az arany foglalatos ékszerei mindegyikében ülő ékkő, és van neve, hírneve, mely megelőzi jöttét, az irigylésre méltó. És az emberek többsége bármit megadna, hogy az ilyen emberek helyében legyen. Még a lelkét is eladná, megszabadulna minden szánalmas, egyébként értéktelen javától, és kicsiny vagyonától, hogy csak egy kis időre ezt az életet élhesse, és e javakat élvezhesse. A szépség és a jólét olyan dolgok, melyekre mindenki vágyik. És, ha emellé az illető még különleges és természetfeletti hatalmak birtokában áll, örökéletű, örökszépségű lény, az már szinte pofátlanságnak veszi ki magát - már, ha valaki tud e csekélységről.
És itt vagyok én... - nézek most a tükörbe, fürkészve a tökéletesen szimmetrikus arcot, a koromszín tincseket, melyek makulátlan, porcelánszerű arcomat keretezik. Gyönyörű vagyok. Ám egy valami zavar, és nem tudok ellene mit tenni... a szemeim. Bár kiemeltem a fagyosan kék íriszeket fekete szemceruzával, és szempillaspirállal, a tekintetem üres. Gyakran mondogatják, hogy a szem a lélek tükre, és ez milyen igaz. A nő, akinek megvan mindene, és még annál is több, tökéletes életet él, panaszra nincs oka, gyönyörű és művelt, ám a szeme másról árulkodik. Felfedi lelke üres, kopár mivoltát. Az én lelkemét... és ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Nem vagyok más a köznép, az egyszerű emberek, a halandók életében, csupán egy politikus. Az, hogy körülbelül a Földdel egy időben teremtett az általuk Istennek hívott mindenható, jobb, ha az én titkom marad. Így is annyi őrült halandó, vadász rohangál New York utcáin, hogy számon sem tudom tartani őket. Igaz, ez nem is az én dolgom, hanem az emberemé, a testőrömé, az alattvalómé. A zsaruk sem okoznak sokkal kevesebb problémát, akik előszeretettel szimatolnak utánam, a feketepiacon. Az ostoba halandók! Azt gondolják, hogy el tudnak kapni valakit, aki már jóval előttük e földet taposta, már akkor az embereket figyelte, és tanulmányozta, amikor az ő ük dédapjuk még csak egy kósza gondolat sem volt, aki annyi csatát, és háborút élt már át, aki annyi vérontást látott - és nem kevesebbet okozott ő, maga. Egy olyan lény, mint amilyen én vagyok, leginkább csak arra használja az embereket, amire valójában valók: lábtörlőnek. Arra sem méltók. Nem érdemelnek túl sokat, nem érnek meg nekem annyit, hogy fájjon a fejem az ostoba játékaik miatt. Fegyverkereskedelem? Drogcsempészet? Ez mind csak szórakozás. Mindezt azért, hogy legyen pénzem. Nem azért, mert pénz nélkül nem lennék eléggé meggyőző... ó, dehogyisnem! Csak ugyebár nekem is megvan a magam kis játéka, melyet a saját szabályrendszerem szerint játszok, úgy, ahogyan éppen kedvem tartja.
Egy hosszú pillanatig csak nézem saját tükörképemet, és fürkészem az ismerős vonásokat. Szinte fáj a tökéletesség, amivel szemben ülök a sminkasztalnál. Elképzelem, ahogy ez a tökéletesség más embereknek is fáj, csak éppen jobban. A férfiakat, amint álló farokkal fordulnak el asszonyaiktól, s miként a nők féltékenyen markolnak a szeretett férfi zakójába, visszarángatva őket házasságuk unalmas, szürke mindennapjaiba. Szinte jól esik belegondolni a gyötrelmükbe, a féltékenységbe, a vágyódásba. A meg nem kapott, ám hőn áhított látvány felidézésébe, amint a férfi asszonya fölött támaszkodik, és engem képzel törékeny, halandó, szánalmas teste alá.
Aztán rúzst veszek a kezembe, hogy ajkaimra kenve megkoronázzam a megjelenésemet, e vöröses, pompázatos és élettől vibráló színnel. Aztán láthatatlan palástba bujtatva testemet, melyre egyébként már pompázatos, karmazsin színű ruha simul, láttatva gyönyörű, nőies alakom minden egyes domborulatát, Chanel parfümöt fújok nyakamra, mellkasomra és csuklóimra.
Kilépvén a párás utcára, a sofőröm már készenlétben vár rám, a hátsó ajtó előtt álldogálva, és már nyitná is, ám egy gondolatommal elrántom kezét a fekete Bentley-től.
- Egyedül megyek - szögezem le -, én akarok vezetni. A Madrix-hez menj, és maradj kint. Ha be merészelsz jönni, letépem a fejedet - közlöm vele, mintha csak arról beszélnék, hogy mit tervezek az elkövetkezendő hétvégén csinálni - kirándulni menni, avagy a városban mulatni az időmet, és szórni a töménytelen mennyiségű pénzemet. A robosztus férfi röviden bólint. Nem hülye, ha az lenne, nem lenne a bizalmasom. És, ami még fontosabb: szófogadó. Ha nem lenne az, nem lenne a szolgám.
Míg ő gyalog vág neki az éjszakának, én a fekete, fényes jármű vezetőülésébe ülök, és indulás előtt végighúzom a kezem a kormányon. Minden egyes sejtemmel és pólusommal érzem a bőr tapintását, és a szabadságot, melyet a vezetés képes nyújtani. Elfordítom a slusszkulcsot, mire a motor felbúg, mintha csak dorombolna, mintha tiszteletét róná le vezetőjének, mintha tudná, miféle, vagy kiféle ül az ülésben.
A színek és fények összemosódott vonalakká olvadnak össze, amint tövig nyomva a gázt átszáguldok a városrészeken, az utcákon. Úgy ismerem ezt a várost, mint a saját tenyeremet. Elég régóta élek itt ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit és merre keressek.
Nem messze a Madrix-től parkolok le, hogy aztán fekete magas sarkúmban a bejárat felé vegyem az irányt. A két ajtónálló a földön. Az egyik a másik vállába - mely a földön hever, elnyúlva, mint egy undorító féreg -, fájdalomtól eltorzult arccal, még térdelve pillant fel rám. Rosszallón megingatom a fejemet, kétes mosolyra görbítve vörösre festett ajkaimat, majd nemes egyszerűséggel átlépek a másik fölött.
Odabent pedig dübörög a zene, érzem, ahogy a szívem a ritmusra ver, a vérem ütemre lüktet a fülemben, a gerincemen pedig felmászik valamiféle jóleső érzés. Itt sok emberbe szorult a kelleténél több büszkeség. Mire fel? Bukott diákok, kurvák, drogos férfiak. Mégis... annyira nagyon büszkék, hogy érzem a bőröm alatt, ahogyan beszívom a cigarettafüsttől és az alkoholpárától nehéz levegőt, mely a veríték és a parfümök édeskés-kesernyés illatával keveredik. Testek simulnak össze, és mind egyként mozog a zene ritmusára, mint valamiféle falka. Emberek, fél lények, lények... minden van itt, e klubban, mi szem-szájnak ingere. Az enyémé most éppen egy pohár vodka. Így tehát a bárpult felé veszem az irányt. A tömeg körülvesz, ahogy haladok, de nem érnek hozzám. Hah... még csak az kéne. Tartják a kellő távolságot, érzik, hogy lelkemben nagy erő bujkál, bennem gonosz erő lappang.
Leülök a magas székre, a pulthoz, jobb lábamat átvetve a balon előkerül a fekete táskából egy szál cigaretta. Mentolos, erős, aki nem él ilyesmivel, azt megrészegíti, a végére beleszédül a keserű utóízbe. Rágyújtok. Sercen az öngyújtó, majd füst szökik a már amúgy is nehéz levegőbe.
Végre hozzám is elér az őzike szemű, James Dean copy cat. Tekintetével méreget. Hogyne! Vetkőztet. A pillantásaival. A gondolataiban már meztelen vonaglok az ágyában. Sajnálatos módon azonban ő nem az én esetem... az ágyáig nem tudna elvinni, nemhogy magáévá tenni. Nincs benne annyi, csak a gondolatai szárnyalnak a rossz irányba. A vodkát azért megrendelem, ő pedig - lévén ez a dolga -, kiszolgál.
Szemem sarkából méregetem a férfit, aki egy székkel arrébb ül, és aki az imént kapta meg a whiskyt. Kéjdémon... cseppnyi érdeklődést sem mutatva az irányába, titkon figyelem a férfit, miközben olykor ajkamhoz emelem a halálrudat, hogy letüdőzhessem a füstjét, majd kifújhassam azt, és a mozdulatsort megkoronázandó a vodkába kortyoljak.



©