The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

K ormos, ijedt lány kuporog a kuporog a ház romjai alatt. Zokogásának egyre halkuló hangját nincs ki meghallja. Mégis, szorgos kezek kutatnak túlélők után a romok között. A tűz és a robbanás nem csak a fészket, de környéken lévő házakat is alaposan megrongálta. A vadászok azonban nem érik be ennyivel, nem hagyhatnak egyetlen túlélőt sem.
- Hé, ide! Ide gyertek, itt még van valaki a romok alatt! - Hamarosan leemelik a lányról a nehéz, betontömböket. Amaz próbálja minél kisebbre összehúzni magát, egészen a földből kiálló fal maradékáig hátrál, de mindhiába. Túl sokan vannak és ő meg is sebesült. Az arcukat nem látja jól, tekintete nem képes még megfelelően fókuszálni és a sötétség után a fény bántóan szúrja a szemét, muszáj hunyorognia. Kezeit védekezően emeli maga elé, miközben hüppögő hangot ad ki. Igazán szánalmas látvány, ahogy képtelen megszólalni hiába is próbál valamit mondani.
- Szerintem sokkot kapott, nézz csak rá; halálra van rémülve tőlünk. - Mondja az egyikük, mély hangon. - Nyugodj meg, nem akarunk bántani. Megmentettünk, minden vámpír halott! Ne félj! - Próbálja nyugtatgatni az egyre zavartabban viselkedő lányt, de amikor hozzá épp hozzáérne; amaz éktelen visításba kezd.

- Segítség! Gyilkosok! Megöltétek őket, mindet megöltétek! Gyilkosok! Megöltétek anyát, megöltétek apát! Eresszetek! Hagyjatok! Segítség! Neee! - Üvölti magából kikelve a lány, miközben kezeivel csapkolódva, rúgkapálva, harapva próbál szabadulni a férfi kezei közül.
- Áuucs! Megharapott! Ez a kis kurv@ megharapott b@zzdmeg! - Kiabálja a férfi, miközben elengedi végre a lányt, aki megpróbál elfutni, de túl sokan vannak. Közrefogják, innen nem menekülhet.
- Hozzám ne merészelj érni! - Kiáltja a lány, miközben védekezően maga elé teszi ismét a kezét. - Egy lépést se többet, vagy különben... - Fenyegeti őket, de itt megakad. Igazából nincs mivel valójában megfenyegetnie ezeket a férfiakat, hiszen túlerőben vannak.
- Különben mi lesz? - Kérdezi szemtelenül egyikük, majd tesz a lány felé egy lépést, aztán még egyet. A második felénél azonban megbicsaklik a lába, a mozdulata esetlenné válik és a fegyvert tartó kezei pedig nem engedelmeskednek tovább az akaratának. Hirtelen éberré válnak a többiek is, s már 11 másik puskacső mered a kis kiválasztottra.

Azonban odáig már nem jutnak el, hogy meg is húzhassák a ravaszt. Mind, egyszerre merednek a lányra, hogy aztán a nyakukhoz kapjanak. Úgy érzik hirtelen nem kapnak levegőt, tüdejükben bent reked a szusz. Köhögve, hörögve próbálnak lélegezni, a lányról teljesen megfeledkezve próbálnak rájönni mi történik velük; miközben a szívük pedig a torkukban dobog egyetlen másodpercig, hogy aztán a lány akaratának megfelelőlen utolsót dobbanva megálljon végleg mindegyikük szívverése. A lány körül álló tizenkét test, tizenkét tompa puffanással ér földet; hogy aztán a romok közül kibotorkálva, egy fél utcasarokkal odébb a lány tizenharmadikként összeessen végül a kínzó fejfájástól, szédüléstől és képességének megerőltetése miatti vérveszteségtől. Vajon rátalálnak az egyetlen túlélőre időben vagy már számára is késő lesz?!

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

K iáltások, vérfagyasztó kiáltások rázzák meg a folyosókat. Velőt rázó sikolyok, melyek rá kell jönnöm a saját torkomból jönnek. Fogalmam sem volt róla eddig, hogy képes vagyok ilyen hangot kiadni; mint ahogy arról sem, hogy milyen lehet ha áramot vezetnek valakibe. És mégis, a belém nyomott nyugtatóktól kába vagyok és tagjaim, az elmém nem engedelmeskedik az akaratomnak többé. Napok óta kínoznak mióta magamnál vagyok, válaszokat akarnak. Olyan válaszokat, melyeket nem adhatok meg nekik, mert magam sem tudom mit kellene rájuk felelnem. A vadászok úgy érzik erőfölényben vannak, ám az irántuk érzett harag és félelem elegye mégis maga alá gyűri a korábban beadott szert, az adrenalin győzött ezúttal. Elég egyetlen pillanat, egyetlen nem kívánatos érintés részükről és a pokol elszabadul... bele harapok a felém nyúló kézbe, majd a teremben lévők görcsbe rándultan végül holtan esnek össze.

El akarok menekülni, de már nem tudok; összemosódik előttem a táj, ismerős érzés lesz rajtam úrrá ismét. Valami hideget érzek az arcom jobb oldalán, odanyúlva megérzem a fülemből és az orromból vékony érként folyó véremet; melytől lassan szédülni kezdek és elájulok. Így azt sem veszem észre hogy egy idegen férfi siet be a terembe, majd pár másodpercig döbbenten fagy le a holtestek látványától. Egy sem élte túl a vadászok közül és én se vagyok túl jó állapotban. Elég sokat kivett belőlem ez az egész... megint. Persze így arról is lemaradok, hogy a férfi a karjába véve indul meg velem kifelé az épületből. Még akkor sem térek magamhoz, amikor az utca egy félreeső részén a földre téve próbál felültetni és magamhoz téríteni. Hiába csettintget vagy szólongat, az sem használ sokat; ám végül mikor erőteljesebben megráz, ha lassan is de reagálok rá. Jobb későn, mint soha.


Szemeim lassan nyílnak fel, ahogy magamhoz térek és egyből le is merevedek amint megpillantom a férfit és megérzem a nehéz kezét a vállamon. Van benne erő az már biztos. Tekintetem riadt, akár a csapdába esett állatoké; akik összezavarodva azt sem tudják, hogy mi történik épp velük vagy hol vannak. A félelemtől tág pupilláimat a férfira szegezem, miközben szinte érzem a bordáim börtönéből kitörni készülő szívemet. Nem merem levenni a tekintetem a férfiról, hátha próbálkozna valamivel. Közülük való, Swanson vagy mi a neve - hallottam, amikor beszéltek róla - és ő hozott állítólag ide, a vadászokhoz is. Pedig arra sem emlékszem, hogy az miként történt. Nyilván akkor sem voltam magamnál valószínűleg, mert az utolsó emlékem az hogy próbálok minél messzebb jutni a robbanás helyszínétől miután a katonák meghaltak.

- Hol vagyok?! Ki maga?! Mit művelt velem?! Kérem, ne... ne bántson! Nem... én nem akarok visszamenni arra a szörnyű helyre! - Csuklik el a hangom a végére. - Én nem tudom azokra a kérdésekre a választ! Kérem, engedjen el! Nem szólok senkinek, esküszöm hallgatni fogok. Csak eresszen szabadon! Kérem! - Próbáltam a lelkére hatni, mert jelenleg a beszéden kívül nincsen más fegyverem. Túlságosan is legyengültem és kimerültem, képtelen vagyok használni a képességemet újra, így persze meg sem védhetem magam tőle. Na nem, mintha eddig annyira sikerült volna. Igazából csoda, hogy még nem ájultam el újra bár az is igaz, hogy most nem 12-en voltak a halottak csak 6-an. Érzem, hogy a jól ismert fáradtság ismét úrrá lesz rajtam; így küzdenem kell azért, hogy nyitva tudjam tartani a szemeimet. Most nem aludhatok el.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

A z első dolog, ami magamhoz térít az egy istenes pofon tőle. Döbbenettől elkerekedett szemekkel nézek rá, miközben reflexből kapom arcomhoz a kezem. De a dolog vitathatatlanul működik, mert megmukkanni nem tudok a történtek hatására. Csak pislogok rá, azt se értem mi a fene van. De persze igaza van a férfinek, csak épp nem értem az egészet. Hogy mi történik és miért. ~Hiszen közülük való, nekik dolgozik; akkor meg miért segít?! Mit akar tőlem?~ A jobb szemöldököm is felszalad arra, hogy azt mondja nem akarja azokat a válaszokat tőlem mint a többiek. ~Ez valami újabb trükk?!~ Bizalmatlan vagyok, az nem kifejezés hogy mennyire és igen, félek. Tőle, meg úgy mindenkitől jelenleg. Kinyitom a számat, hogy megkérdezzem tőle akkor mégis miért segít nekem; de inkább becsukom. Tényleg nincs idő most erre. Kérdésére válaszolva bólintok csupán, s megpróbálkoznék is a dologgal de legszívesebben most aludnék egy jót olyan fáradtság tör rám. A szemeimet is alig tudom nyitva tartani. De egyből felpattannak ismét, amikor rám kiabál szinte miközben megráz ismét. Úgy tűnik ez a dolog működik a durvaság ellenére is.


- Nem... én nem is... - Kezdenék motyogva védekezni, de aztán elharapom a mondatot és alsó ajkam szélét kezdem rágcsálni helyette. Noszogatásának engedve fel próbálok állni, de muszáj belé, a karjába kapaszkodnom hozzá, mert úgy tűnik bizonytalanul ingatagnak hat alattam még a talaj. Amint elengedem ismét össze is esek, mert lábaim felmondják a szolgálatot, össze vissza remegnek. Látom, hogy hirtelen hátra kapja a fejét; de nem értem. Nem hallok semmit először, aztán már valami halk és egyre erősödő neszezést. Ijedten nézek a férfire, mert tudom... érzem a zsigereimben, hogy jönnek. Persze először felhúz a csuklóimnál fogva és úgy segít talpra, majd maga után von mert lassabb vagyok, de aztán igyekszem felvenni a tempót. Bár ahogy látom nem ereszti el a kezem, csuklómnál fogva továbbra sem enged el. Végül már szinte maga előtt taszigál, ösztönöve arra, hogy szedjem a lábamat egymás után. Én persze azt se figyelem merre megyünk, csak a lábam elé nézek szüntelen mert félő, hogy még hasra esek a saját lábamban az egyre gyorsuló tempótól, amit a másik diktálni kezd. Fogalmam sincsen, hogy hogyan akarja lehagyni őket. Ahhoz minimum egy kocsi kéne vagy valami más jármű, különben nem hinném, hogy megússzuk a dolgot.

- Hová megyünk? Mi a terved? - Kérdezem tőle kissé talán szuszogva és szaggatottan, inkább tőmondatokra hagyatkozva. Úgy mégiscsak könnyebb, ha az embernek futnia kell valaki elől. Azonban a legnagyobb szerencsénkre annyira mégsem volt kihalt a város ezen része. Valahol a külvárosban lehettünk, de hogy pontosan hol nem igazán tudom. Olyan sokszor ugyanis nem szoktam eljárni otthonról, jobban éreztem magamban a fészekben a könyveim között, a családom körében. Nem tudom, hogy hányadik sarkon fordultam be már; valahol az 5. után elvesztettem a fonalat igazából. Viszont egyre inkább hallani lehetett hogy a közelben emberek vannak. Ez pedig erőt adott nekem, s megacélozta kitartásomat pedig legszívesebben megálltam volna pihenni egy kicsit és elfeküdtem volna az egyik ház falának tövében. Csakhogy erre most tényleg nem volt időnk, mert az üldözőink közel voltak és félő volt, hogy ránk találnak. Kétszeres tempóban kezdtem szinte már futni, bár ahogy a zene hangjait követve indultam meg az egyik közeli szórakozóhely irányába, miközben továbbra sem engedtem el Swanson kezét. Nem, úgy fogtam és kulcsoltam apró és vékony ujjaimat az ő nagy lapát kezének ujjaiba mintha az életem múlna rajta. S talán úgy is volt. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy csakhamar kiértünk az utca végére és megpillantottuk a szemben álló épületet, melyen a Sweet Nightmare Club felirat díszelgett.

A klub előtt még a kora hajnali óra ellenére is sor állt. És ez kapóra jött nekünk, mert egymással beszélgető emberek kígyóztak az ajtóig, ahol biztonságiak állták el az utat. A sötét miatt nem látszódott sem az arcomon lévő sebesülésem, se a ruhámon lévő vér. Csak egy siető párnak tűntünk, akik kis híján lekésték a bulit. Semmivel sem törődve kezdtem a sor felé húzni a férfit, reménykedve benne, hogy elérti a célzást és segít beleolvadni a tömegbe. Azonban épp hogy odaértem a sorhoz, máris felhangzottak a rohanó léptek zaja abból az utcából, ahonnan mi magunk is érkeztünk. A fegyveres vadászok is befutottak, majd váltak többfelé. A hideg csípős esti széltől és a bennem tomboló adrenalintól alaposan felébredtem, talán elevenebb voltam mint korábban bármikor életemben.
- Ne nézz oda, itt vannak... - Súgtam oda a férfinek és reménykedtem nem akar megfordulni. Amikor a fegyveresek elindultak a sorban állók felé, hirtelen megvilágosodtam. Szükség volt valamire, amivel eltereljük magukról a figyelmet és közben nem is bukunk le vele. És ekkor támadt egy ötletem. - Csak csináld amit mondok, jó? - Kérdeztem Swansontól. - Ölelj át jó szorosan és csókolj meg! - Nem nem ment el az eszem, ha valami hát az ilyesmi tényleg zavarba hozza az embereket. Tapasztalatból mondom. Úgy néztem a férfira, mint egy kivert kiskutya, nagy zöld szemeim kétségbeesetten szuggerálták, hogy tegye meg amit mondtam. Már majdnem itt voltak, a férfi válla mellett láttam ahogy közeledtek. - Siess, kérlek! Mindjárt ideérnek! - Sürgettem, elhatározva, hogyha a férfi nem tesz eleget a kérésemnek én magam fogok rámászni annak érdekében, hogy túléljük ezt az egészet!

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

A mikor azt mondja nem számít legszívesebben felcsattannék, hogy de igenis adjon valami magyarázatot. Hiszen nem menetünk a vakvilágba csak úgy, cél nélkül rohanva, mint valami űzött vad. Ám mégsem állok le veszekedni vele, mert egymásra vagyunk utalva. Akármiféle célból is menekített ki a vadászok karmai közül, most csak rá számíthatok. Egyedül bizonyosan elkapnának, de talán a férfivel némiképp megnőttek a túlélési esélyeim. Ugyan sosem voltam túl jó matekos - inkább humán beállítottságú vagyok - de annyit azért én is levettem, hogy ő hasonlít hozzájuk ergo ismerheti a szokásaikat. ~Végül is nekik dolgozott nem?! Bár már abban sem vagyok biztos hogy nem kényszerítették rá, hogy megtegye amit meg kellett tennie. Talán ezért segít mégis, mert belerángatták és felelősnek érzi magát...~ Nem, halvány milka lila gőzöm nincsen, hogy mi áll a háttérben valójában. Igazából vaktában lövöldözöm, de inkább szeretném azt hinni, hogy a lelkiismerete okán segít mint hogy ártani akarna végül nekem vagy felhasználni mások ellen... ahogy a vadászok is akarták.

Amint megtántorodom elkap és magához ölel, s hosszú óráknak tűnő másodpercekig bámulok a szemeibe, melyben valami megváltozik. Talán csak képzeltem, de mintha az írisze, mintha a szemének zöldje borostyánba fordult volna. Hirtelen el is ereszt s mire ránézek megint a zöldellő mezőket idéző tekintettel mered rám. Nem láttam még ilyet, talán az esti lámpák fénye volt ami egy pillanatra tükröződött a tekintetében... fene se tudja. Minden esetre szánalmas próbálkozásom hogy lábra álljak egyedül kudarcba fullad és ismét ő segít felállnom. Aztán már el sem engedi a kezem, gyanítom attól tart ismét összeesem. A félelemtől a zsigereim virtustáncot járnak, nem csak a férfi ideges érezhetően. Szinte tapintható a feszültség a levegőben, mely egyre csak hajt, űz bennünket előre. ~Ez jó, a túlélés jó.~ Az életösztön dolgozik mindkettőnkben, s fura morgás szerűséget hallat többször is, bár nem vagyok benne biztos hogy tudatában van hangosan tette. Ha nem a lábamra figyelnék bizonyosan a gyomromat összeszorító aggodalom okozta hányinger miatt dobnám ki a taccsot. Így viszont van, ami elvonja a figyelmemet arról a problémáról hogy szinte halálfélelmem van még mindig.

- Jól. Hang. Zik. - Válaszolok fújtatva neki. Igen, kis lépésekben talán haladunk is előre valamit és nem rohanunk fejjel a falnak. És valóban, elhatározásunkat siker koronázza a Jóisten tudja hányadik sarok után feltűnik egy reménysugár. Egy remény sugár, ami egy rossz életű szórakozóhely személyében érkezik meg. De most nincs idő törődni ezzel vagy mérlegelni, hogy hol vár ránk nagyobb veszély kint vagy bent, cselekedni kell. Szerencsére Swanson elértette a célzást, így még időben értünk oda a sor végéhez mielőtt a nyomunkban loholó vadászok odaértek volna a közelbe. Ám nem voltunk biztonságban, hiába próbált meg eltakarni előlük a férfi, én kis híján már hiperventilláltam. A fogaim vacogva ütődtek egymásnak, mintha fáznék pedig csak a félelemtől remegtem egyre inkább. Nem akartam, hogy visszavigyenek és addig kínozzanak míg bele nem halok. Tudtam, hogy más nem jutna osztályrészemül a történtek után. Amint megkapnák a válaszaikat megölnének, szemrebbenés nélkül. S talán jól is tennék, mert veszélyes vagyok érzem. Nem tudom ezt irányítani, akármi is ez csak elszabadul és letarol mindent ami az útjába kerül... mindenkit elpusztít, ami bántani akarna engem.

Anyám megmondta, ne használjam, mert erősebb nálam és ártok vele másoknak. Nem is tudta, hogy mennyire igaza lesz. De legalább nem érhette meg ezt, sem ő sem más vámpírok akik a családom voltak nem látták mit tettem. Én viszont elégtételt éreztem, igen. Félelemmel vegyes elégtételt amiért megbosszulhattam a halálukat és azok az emberek, azok a vadászok más családokat nem zúznak szét, többé nem gyilkolhatnak. Igazságot szolgáltattam akkor éjjel. Vagy csak áltatom magam és valóban, én is szörnyeteg vagyok. Óvatosan lesek ki a férfi válla mellett. Tudom, hogy nem lenne szabad, de képtelen vagyok nyugton várni egy helyben amíg ránk találnak. ~Valamit tennem kell, de mit?!~ És ekkor jön az ötlet. Az ötlet, ami kicsit bizarr, kicsit kockázatos, de van rá esély még ha pinduri is hogy működjön. Látom, ahogy figyel, mintha fel se fogná mit mondtam épp az előbb neki. Igen, szinte látom amint a tudatáig hatol a kissé talán pimasz és merész kérésem. Na nem, mintha az a fajta lány volnék, aki másokra rámászik vagy rátukmálja magát ha kell, ha nem. Sosem voltam az a kifejezetten Femme Fatale, még csak a közelében sem jártam sose.


- Inkább légy férfi, és csókolj meg Swanson! - Sürgetem újfent kissé csípősebben, mert nem akarok én rámászni. Annyival könnyebb lenne és kevésbé kínos, ha ő tenné meg ezt a lépést kettőnkért. Ahogy magához húz, hozzá bújok bár igazából szinte elveszek a karjában. A kezeim a mellkasán pihennek először, majd a kabátja gallérjába markolnak hogy aztán a hajába túrjanak végül a csók közben. A szemeimet már akkor lehunytam, amikor ajkai az enyémekhez értek. A szívem hevesen ver bordáim börtönében, miközben ajkaim táncba kezdenek és bizonytalan csókot adok neki felső ajkát az enyéim közé véve. Nem értem mire vár, nem gyengédséget várok most tőle; inkább elemi őserőt és szenvedélyt, mely az egész színjátékunkat hitelessé teszi a kívülállók szemében.

Aztán végre megcsókol, igaziból én pedig engedek a szelíd unszolásnak és ajkaim elnyílva utat engednek a nyelvének. Hátam ívbe hajlik egyre inkább, ahogy a forró tenyerét érzem a derekamon egyre lejjebb csúszni és kényszerítem ezzel, hogy még szorosabban hozzám simulva öleljen magához és tartson is meg. Nem tudom, hogy mikor vesztettem el a kontrollt a dolog felett, de a kezdeti hevesnek tűnő, megjátszott csókból igazi lett, szenvedéllyel teli, olyan amibe belefeledkezik az ember teljesen, mert az egész lelkét is beleteszi menthetetlen. ~Őrület, el sem hiszem hogy ez épp velem történik meg. Mit meg nem teszek a túlélés érdekében?!~ És mégis, bár nem szabadna élveznem a dolgot - lévén egy vadidegennel smárolok éppen vadul - valahogy mégsem az undor az első, ami eszembe jut erről. Bár fogalmam sincsen, hogy a férfi ki tudja szagolni a dolgot, de pontosan tisztában lesz vele Swanson, hogy mely pillanattól kezdve kezd a vágy kémiája reakcióba lépni bennem és kezdem el kívánni őt. Teljesen kizárok minden mást, csak ő van most és én, mi és a csókunk, egymásba forrva. Néha az alsó ajkába harapok játékosan, hogy aztán még éhesebben csókolhassam utána. A külvilág megszűnik teljesen számomra, de Jonah farkasa pontosan hallja hogy mikor vonul végleg odébb a sorban állókat vizsgálgató fegyveresek csoportja.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

M ég sosem találkoztam vérfarkassal. Anyám azt mesélte róluk, hogy rémesen labilis és megbízhatatlan népség. És most, mikor Swanson morogni kezd egyre többször menet közben felmerül a gyanú bennem, hogy ő is egy lehet közülük és épp erre értette azt az egyik vadász, hogy vele kerestették meg a nyomom. Georgia szerint a vérfarkasoknál kevés jobb kopó létezik, még talán a vámpíroknál is élesebb a szaglásuk. Megborzongok a gondolatra, hogy egy fenevad lapul valahol a férfi testének mélyén ami bármikor kitörhet. Inkább a lépteimre figyelek, a rohanásra és próbálom elűzni magamból a negatív gondolatokat. Valamiért segít nekem, együtt pedig van esélyünk túlélni ezt az egészet. Legalábbis nagyon remélem. Nem szívesen feküdnék vissza a kínpadra ugyanis, bár azt hiszem ez érthető részemről. Főleg, hogy nem igen bírom az erős fájdalmat, hosszútávon meg pláne nem.

Ahogy magához ölel, fura mód biztonságban kezdem érezni magam ettől; ahogy védelmezően áll előttem és szinte elveszek a karjában, talán ez is közrejátszik no meg az, hogy egyre bizonyosabban érzem ő sem átlagos, egyszerű halandó ember. Van valami megmagyarázhatatlanul vadállatias a tekintetében, bár csak néha egy-egy lopott pillanatra jelenik meg ez a furcsa fény, ám olyankor farkasszemet nézünk egymással míg tova nem tűnik végleg, átadva helyét a férfinek ismét. Érzem, hogy valami titok lappang itt ugyanakkor van nagyobb bajunk is, minthogy a kíváncsiságomat próbáljam meg kielégíteni és a bennem megfogalmazódott kérdéseket szegezzem neki. A vadászok a nyakunkon és Demoklész kardjaként lebeg fejettünk a lehetőség, hogy mégis felismernek és szitává lőnek vagy valami sokkal rosszabb sors vár ránt. Bele se akarok gondolni a dologba igazság szerint ennél jobban.

Néha-néha meg-megremegek a karjában, ahogy a sorban állók felé közeledő vadászokat hallom. Jobb ötletem nem lévén, mondhatni kétségbeesésemben jön az ötlet és tudom, hogy illetlen kérés, alapesetben nem is tennék így, de muszáj rögtönözni. Ide kevés lesz az, hogy beállt elém, ha idejönnek könnyedén lebukunk és akkor más is megsérülhet nem csak mi ketten. Egy kissé mosolyra görbül ajkam jobb fele, mikor szinte sértődötten morran fel hogy nem kell ezt neki kétszer mondani. ~Egész aranyos, amikor morcosan zsörtölődik.~ Fut át a fejemen egy pillanatra, de már ajkait az enyémekre tapasztja és meg is csókol egyből. Döbbenetes forróság árad belőle, amitől megborzongok hisz éles kontrasztban áll a csípős, hideg éjszakai levegővel. Talán ez az a pont vagy mikor ténylegesen, igazivá mélyíti a csókot, hogy aztán robbanjon nálam is a bomba. Hirtelen nem lesz elég, hogy ilyen közel van hozzám a férfi. Valahogy még többet akarok, s kezem a hajával játszik a tarkóját simogatva; miközben hozzá préselem magam. És azt hiszem ekkor érzem meg odalent is, bizony bizony nem csak bennem váltott ki ez a dolog valamit, hanem őt sem hagyta hidegen a dolog.

~Talán ezért segít?~ Egy pillanatra kúszik csak át elmémen a feltételezés, hogy ezért nem hagyott ott mint ki tudja hány másikat, akit előtte a vadászok kezére adott korábban. Egyértelműen nem ma kezdte az ipart, ezt már első blikkre is levettem. Bár valahol a föld fölött lebegek jelenleg, ez valahol elégedettséggel és melegséggel tölt el és belemosolygok a csókunkba is tőle. Kezem már önállósítja is magát és kezdeném a férfiről lehámozni a kabátot ám kapcsolok, hogy nem vagyunk egyedül; így csak a széles vállát ölelem hogy aztán ismét a tarkóján simogassam a rövidre nyírt haját. Olyan kellemes érzés, ahogy ujjaim alatt érzem őket. Amúgy is szeretem az érintést, a simogatást nem csak adni, de kapni is. Jócskán van igényem az ilyesmire, így talán nem meglepő, ha kilépve a gyerekkorból is rendszeresen kucorodtam anyám ölébe, hogy miközben olvasom a kedvenc könyveim egyikét Georgia a hajamat simogathassa. Szerettem ezeket az igazi anya-lánya pillanatokat.


Éhségem nőttön nő, vágyom rá hogy ne csak csókoljam Swansont, hanem meg is érintsem... lehetőleg minél több helyen. Ám érzem, hogy eltol magától és ahelyett hogy a szemembe nézne a bakancsát kezdi fixírozni mintha valami nagyon érdekeset látna rajta. Én még mindig megrészegülve a csókunktól bámulok rá, vágytól kitágult pupillákkal, merevvé vált mellbimbókkal és nedvesen akár a Niagara... bár hála égnek utóbbi kettőről nem lehet tudomása a férfinek... kivéve, ha... Nem, bele se akarok jobban gondolni abba hogy mi van, ha tényleg képes kiszagolni, megérezni vagy fene tudja hogy mondják ezt a vágyamat.

A szavaira ocsúdok csak fel a vágymámoros révületből és egyből pír önti el az arcomat, melyet a másik köszönhetően éles, természetfeletti érzékeinek igencsak jól láthat a lámpák gyér fénye ellenében is.
- Aha. Az. Az. Jó. - Nyögök ki szakaszosan egy életképesnek sem nevezhető válaszmondatot reakcióként. Jelenleg egyetlen dolgot látok a lámpák fényében, az pedig a pír az arcán és a szeplői, amiket eddig észre sem vettem. ~De helyes szeplői vannak?!~ Most, hogy kicsit pirospozsgásabb az arca a szokásosnál és a lámpafény is az ő irányába vetül - lévén én háttal állok neki - jobban meg tudom nézni magamnak a férfit. És hazudnék, ha letagadnám hogy igenis jóképű egy alak. Akkor is, ha vadidegen, ha korábban levadászott, elhurcolt és a vadászok kezére adott. - Mit fogunk most csinálni? Szerinted visszajönnek még ide? - Koránt sem hiszem, hogy elmúlt a veszély teljesen; de bizonyosan egy időre leráztuk őket. Kocsit kéne szerezni és meglépni mielőbb vagy csak bejutni a klubba, mielőtt a vadászok visszatérnek. Másodszorra tartok tőle, hogy nem lenne ekkora szerencsénk ezzel a mutatvánnyal.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

M ég az ajkaimon érzem a csókjának ízét, ahogy bizsereg a vágy kémiájától és szórakozottan simít végig rajta ujjam miközben talán kissé bárgyúnak is tűnő, mélázó somolygással nézek Swansonra - pontosabban a szexi szeplőire - és szívem szerint én ezt itt és most folytatnám vele, a falnak nyomva, éhesen húsos ajkába harapva - mint korábban is tettem alig pár perccel ezelőtt - és nem törődve az esetleges kíváncsi tekintetekkel talán még nekiálljak kihámozni a ruháiból is. Ritkán kap el a vágy ennyire, de akkor aztán nagyon... A pillanat azonban elmúlik és amikor fókuszálni bírok végre, meglátom a másik zavarát. Mert igen, a férfi kifejezetten kínosan éli meg a dolog ami miatt én is zavarba jövök és elönti az én arcom is a pír. ~Vajon nem voltam elég ügyes?!~ Merül fel bennem, bár fura mert esküdni mernék, hogy igencsak megörült nekem; kivéve, ha a fegyvere volt az a kemény és hosszú valami, amit a nadrágjában hozzásimulva megérezhettem.

A férfi tesz egy félreérthető mozdulatot felém, ami aztán hamvába hull. Pedig egy röpke pillanatra mintha felém mozdulna folytatást ígérve ám végül mégis másként cselekszik.
- Nekem mindegy, csak csináljunk már valamit mielőtt visszajönnek. - Hagyom rá a döntést, elvégre ez az ő terepe. Ahogy kezemért nyúl, ösztönösen nyúlok én is felé és kulcsolom a kezébe a sajátomat, hogy aztán megindulhassunk valamerre az éjszakában. Van a mozdulataiban valami nagyon is védelmező, ami ösztönös, zsigeri és nem is igazán értem; de nincs most idő azon filozofálni hogy miféle indokok mozgatórugói járnak egyre benne, mert nyakunkon az ellen hamarosan és ha nem érjük el a lakását... nos, bele sem akarok gondolni, hogy mi történhet velünk. Nem, nem pusztán magamat féltem egyedül csak és kizárólag... érzem a férfinek is legalább annyi vesztenivalója van ezzel az akcióval, mint nekem. Ha nem sokkal több. Ha lesz egy szabad percem emlékeztetnem kell magamat, hogy megkérdezzem tőle mégis miért gondolta meg magát és mentett ki a vadászok karmai közül. Nem, mintha nem volnék baromira hálás, hogy nem hagyta hogy rögtönzött villamosszékben kínozgassanak ameddig a testem bírja... de mégis, érdekelne miért mentett meg.

Talán úgy kicsit jobban megismerhetném. Igen, bármilyen beteg ötlet is, de szeretném megérteni és nem csak arra a néhány órára, amíg együtt menekülünk hogy aztán elváljanak útjaink végleg. Egyébként sincs hová mennem, nincs senkim és semmim. ~Talán nem dobna ki, ha megígérem hogy főzök és mosok rá... talán egy kis időre befogadna.~ Bár maga a feltételezés nem igazán állja meg a helyét hisz épp miattam üldözik őt is immáron, úgyhogy kénytelenek lennénk motelről motelre járni vagy akár másik államba átmenni míg elül a vihar. Már, ha elül egyáltalán valaha és nem országos szintű hajtóvadászatot indítanak a vadászok ellenünk. Fogalmam sincsen, hogy mekkora szervezetről is van szó vagy kiket sikerült magamra haragítanom ennyire. Kissé megütközök a nyers stílusán, ahogy odavakkantja mint holmi vezényszavakat hogy hová megyünk és gyerünk. Elereszti a kezem, holott jelenleg az egyetlen biztos pontot az jelentette hogy vasmarkának szorítását érezhettem és ahogy maga után húzva ösztönöz a még gyorsabb haladásra.

Később...
Nem tudom, hogy mióta rójuk az utcákat az időérzékem valahol ott szűnt meg létezni, hogy az adrenalin vadul dobolni kezdett a fülembe, amikor Swanson tényleg, lelkemig hatolva csókolt meg. Azóta se kép, se hang csak sodródom az árral... jobban mondva a férfival és sosem vallanám be, de élvezem kicsit a helyzetet. Azelőtt sosem történt velem ilyen, anyám még a széltől is óvott és most szó szerint többszörösen is fejére állt a világom. És ez csak az első pár nap, mi lesz ezután?! Mindig ez lesz? Kérdések, amiket nincs idő feltenni mint ahogy a választ sem lenne idő megadni rájuk. Ugyanis társaságunk akad, megbolygatva a romantikus idillünket a vadászat alatt.

- Swanson, vigyááázzz! - Kiáltom, de többre nincs időm csak egy ijedt sikolyra, amikor a hátunk mögött settenkedő vadász elsüti a fegyverét. Épp csak észrevettem, de azt is későn már. A megmentőmet találat éri, s fel is ordít vagy inkább vonyít (?) kínjában és a vállához kap. Persze azért visszatüzelni még van ereje, ám hamarosan az épület falának tántorodik a fájdalomtól. Aztán jön a káromkodás és a kérdése, amire visszafordulok a szintén meglőtt vadász felé aki próbálja a hasán lévő sebet markolászva a fegyverét ismét elsütni. Az adrenalin persze dolgozik bennem, s a félelem ezen a ponton átcsap valami másba: tehetetlen dühöt érzek és megtáltosodom. - Neee mERÉSZELD! - Rivallok a férfire szinte már földöntúlivá torzult hangon rikácsolva, miközben úgy érzem a haragom bárkit képes lenne elpusztítani jelenleg. Védtelenek vagyunk és ez a mocsok mégis szemrebbenés nélkül lelőne minket - gyanítom engem nem de Swansont mindenképpen - ezt pedig nem hagyhatom. Úgy érzem tartozom neki ennyivel és igenis meg kell védenem ahogy ő tette korábban, még ha gyengének is érzem magam nem adhatom fel, különben mindketten holtan végezzük.

Hallom ahogy megmentőm a fogait csikorgatja, de muszáj megállítanom a vadászt és inkább rá koncentrálok. Elképzelem, ahogy megállítom a szívét mint a többieknek is ám most felgyorsítva a folyamatot és kihagyva a tüdőket a játékból. A férfi hirtelen kap a szívéhez amikor próbálja meghúzni a ravaszt, ám odáig már nem jut helyette holtan rogy össze. Én pedig a falnak tántorodom, de meg tudok támaszkodni így nem esem össze. Bár csak egyetlen emberről volt szó, szervezetem túlságosan le van gyengülve ahhoz, hogy ne ússzam meg ezúttal is vérző orral és enyhe fejfájással. Visszafordulok megmentőmhöz, aki egy pillanatra azt hiszem eszméletét is veszti így oda is rohanok hozzá, hogy aztán reszkető kézzel simítsak végig arcának egyik oldalán.
- Hé! Hé! Látod? Eltaláltad, már vége! Hé! Shh... Maradj velem Swanson! Hallod? Maradj velem! - Veszem kezembe arcát, kényszerítve hogy rám nézzen és ne merjen elájulni nekem. Fogalmam sincsen, hogy mit csináljak vele; de már a fogai is vacognak rendesen, miközben engem meg a sírás kerülget. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek nélküle.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

E szemben sem volt tovább rontani a helyzetünkön, de muszáj volt megállítanom a vadászt, bármi áron. Vérfagyasztó az a vonyításnak is beillő üvöltés, amit hallat... s ha eddig nem voltam bizonyos benne 100%-osan, hogy farkas most már bizonyosságot nyertem. Mert a benne élő farkas szenved. Túl sokat nem tudok a vérfarkasokról, csak amit a fantasy könyvekben olvastam, ám az mindben megjelent hogy az ezüst halálos sebzést képes okozni nekik. Fogalmam sincsen, hogy mennyire ment mélyre benne a golyó vagy hogy ennyibe belehalhat-e; de nincs is időm rá hogy ezt kiderítsem. Ugyanis a vadász bár megsérült mégis ránk emeli ismét fegyverét. Ha én nem teszek semmit, esélyünk sincsen a túlélésre. Nem nézek a hátam mögé, de össze-összerezzenek a halk nyüsszögésektől amit hallat; miközben teljesen elborul az agyam.

Aminek meg is lesz az eredménye, a vadász holtan esik össze... csakhogy kis híján saját magamat is kifektettem ezzel az utolsó, kétségbeesett partizán akcióval amikor nekimentem a fegyveresnek még ha csak mentálisan is feszültünk egymás ellen. A lábaim összecsuklanak alattam, hogy ne esek térdre a kezeimmel tompítom az esést miközben enyhén kótyagosan bámulom a holtan fekvő vadászt és félig remegve, félig hüppögve ültem csendben egy darabig a betonon mielőtt magamra nem eszméltem és a megsebesült Swansont keltem fel megnézni. A férfi borzalmas állapotban volt, már vacogott a foga miközben az épület hideg falának döntötte a fejét. Ahogy odarohanok hozzá és reszkető kézzel simítok végig arcának egyik oldalán, érzem hogy nyirkos a bőre az izzadtságtól. Talán láza is van már, a sebéből láthatóan lassan csordogál a vére még most is. Érintésembe belesimul, olyan elveszettnek hat így reszketve, kínok között vergődve; sehol az az erős férfi, aki nemrég magához ölelt erős karjaival.


Kétségbe vagyok esve, a sírás határán az immáron kihalttá vált utcán teljesen egyedül vagyunk, Swanson meg én és a vadász hullája... A férfi olyan gyenge és halk hangon szólal meg, egész megijeszt.
- Shh... itt vagyok, nem megyek sehová. Nyugalom Swanson. - Csitítom szelíden, majd rájövök még mindig nem tudom a keresztnevét míg ő már réges rég tudja a teljes nevem. És ez zavar. - Hogy hívnak? - Kérdezem tőle, ezzel is igyekszem elvonni a fájdalmáról a figyelmét. - Végtére is nem hívhatlak örökké csak a vezetékneveden, nem igaz?! - Kérdezem, ám ez költői kérdés. Igazi választ nem is várok rá tőle. Amikor lehunyja a szemét és elcsendesedik, egy pillanatra megremegek ismét, szám elé téve a kezem és bizony kibuggyan a könnyem.


Én erre nem vagyok képes egyedül, nélküle. Azonban hamarosan hallom, ahogy szimatolni kezd, végül megszólal és félig kinyitva a szemét hunyorog rám. Hisztérikusan nevetek fel, bár inkább sírásnak hat, kezem még mindig a szám előtt van és továbbra is úgy remeg minden porcikám a sokktól, mintha muszáj lenne. Magammal nem is törődök, a szédülésemről már réges régen elvonta a figyelmemet az, hogy Swanson vajon milyen állapotban lehet. Így meglepődve kapok orromhoz, hogy aztán az utcai lámpák gyér fényében meglássam az ujjaimon vöröslő véremet.
- Meglehet. - Bágyadt mosollyal ajándékozom meg, hogy aztán a férfi karjába simuljak és átöleljem arcomat a vállának döntsem.

Megborzongok amikor az izzadtságától nedves arcát a nyakamba temeti. Mindketten reszketünk a sokktól és a fájdalomtól, miközben egymást erősítjük. Én hamarabb találok magamra ebből az állapotból mint ő és ölelem magamhoz csitítva. Hagyom, hogy belém kapaszkodjék, miközben lassan megpróbálok lábra állva elindulni vele. Mert nem maradhatunk itt, ezt mindketten tudjuk. Lassan lépdelek, mert Swanson rám nehezedik és nem igazán vagyok hozzászokva a súlycipeléshez gyenge nőként. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor már nem nehezedik rám teljes súlyával és kiegyenesedik; azonban én is belé kapaszkodom továbbra is ügyelve arra, hogy a sebét ne bántsam. Kizárt, hogy most eleresszem; amikor ilyen állapotban van. Úgy néz ki, mint aki bármikor összeeshet megint.
- Navigálj merre menjünk. - Bólintok a felvetésére, bár az is felmerül bennem; hogy már várnak ránk a lakásán vagy minimum széttúrták már, mint a filmekben amikor üldözik a főhőst.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

B ágyadtan mosolyodom el, ahogy hallgatom a férfit. Aki bár gyenge jelenleg mint a harmat, mégis fogadkozik, hogy megkeresne megint. Van ebben valami végtelenül édes és romantikus, holott valahogy ez az egész leginkább valami üldözős thrillerre hajaz kettőnkkel mintsem romantikus vígjátékra.
- Nem is te lennél, ha másként lenne. - Fűzöm hozzá, hogy szinte el is várnám tőle azt, hogy ne eresszen el. Azután ami történt, semmiképpen. És nem feltétlen arra a lényemet felkavaró muszáj csókra gondolok elsődlegesen. Sosem születtek testvéreim, de valahogy úgy érzem ilyen lenne ha az embernek van egy bátyja akiért bármire képes és viszont, egy fivér pontosan így kellene hogy cselekedjen.

De mi nem vagyunk testvérek, valami mégis óhatatlanul elindult kettőn között, valami amit nem tudok nevén nevezni még, csak érzem hogy ragaszkodást generál bennem a farkas iránt. ~Mert az ugye?~ Nevetséges és kínos lenne, ha rákérdeznék a gyanúmnak engedve és mégsem az lenne. Kissé úgy érzem magam, mintha újra írnánk Piroska és a Farkas történetét... elvégre vöröses barna a hajam. De talán a Szépség és a Szörnyeteg jobban ide illene, azt a történetet úgyis jobban szeretem. Ugyanis hamarosan pontosan azt kell tennem, mint Belle-nek: kitisztítani a férfi sebét aki valószínűleg morogva és üvöltve fogja tűrni mindezt. ~Csak jussunk már oda!~ Gondolom, ráérek a golyó kiszedése után azon filozofálni; hogy vajon életben marad-e a farkas ha kiszedtem belőle az ezüstöt.

Olyan védtelen, ahogy odahajol hozzám, mint valami kivert kiskutya. Érzem a reszketését, hideg mint a jég. Sietnünk kell, mielőtt kihűl teljesen. Meglepődöm, amikor felnevet az elterelésnek szánt kérdésemtől. Valami fura mozdulatot tesz, elsőre rá se jövök mit szeretne. Aztán mégis, úgy tűnik vállát vonogatná ha menne neki. De nem igazán sikerült kivitelezni a dolgot, így nem is próbálkozik vele többször.
- Jonah? Szép név. - Mosolygok, ízlelgetve a férfi nevét. És menthetetlenül is egy film címe - a Jonah Hex - jut eszembe róla. Ott is így hívták a főhőst, aki a szeretett nővel menekült és gyűrte le az ellent. Fura ez a párhuzam, ami minket jellemez. Vagy csak túl sok filmet néztem eddig életemben. Bár közel sem olyan sokat, mint ahány könyvet kiolvastam.

Az idegeim cafatokban mostanra, de csakis miatta nem vesztettem el még a józan eszemet. Ennyi bárkinek sok lenne egyetlen napra, de egy egész életre is azt hiszem. Ahogy magához ölel megborzongok, a lélegzete ingerli a nyakam érzékeny bőrét. A szívverésem is felgyorsul, s lassan másfajta remegés lesz úrrá rajtam a sokk hatás pedig hála Jonahnak eltűnik belőlem. Próbálok segíteni neki, amikor próbál felállni, ügyelve rá hogy nehogy összeessen. Először azt mondja navigál, mégis kiderül azt se tudjuk merre járunk vagy melyik városrészben vagyunk.
- Valahol a külvárosban lehetünk, nincs nálad telefon? Az enyém odalett még a robbantáskor. - Szám vonallá préselődik, mert rám törnek az emlékek. Megrázom a fejem, erővel kényszerítve hogy elűzzem magamtól a gondolatot hogy utat engedjek a fájdalmamnak és összetörjek.

A mellettem lévő férfinek szüksége van rám, ez pedig motivál annyira hogy képes legyek arra összpontosítani amire kell. Majd kisírom magam, ha lesz időnk megpihenni a lakásán. ~Vajon ott keresték már?~ Merül fel bennem, de nem akarok vészmadár lenni; így inkább nem osztom meg ezt a félelmemet vele. Végül mégiscsak megindulunk egy irányba, miközben úgy kapaszkodom Jonah kezébe mintha az jelentené az egyetlen túlélési lehetőséget és belehalnék, ha elereszteném. Láthatólag ő sem akar elereszteni, ami valahol simogatja a lelkem. Az út közben szótlannak mutatkozom, összefűzött ujjainkat bámulom és igyekszem tartani vele a lépést s ha igényli pihenőt tartva megállni kicsit. Így érkezünk meg valahová, amit az otthonának nevez. Egy apartmanhoz érve aztán rákapcsolunk, így gyorsan odaérünk a lakáshoz mely a harmadikon áll.


Míg Jonah a kulcsaival kotorászik én egyre csak a lépcsőházat bámulom és a legkisebb zajra is összerezzenek ijedtemben. Este minden zaj felerősödve kelt bennem félelmet s szám elé kell kapnom a kezem, amikor a közelben egy autó riasztója beindul; hogy ne kiáltsak fel rémületemben. Bármit hallok egyből attól kezdek tartani, hogy értünk jönnek. Nem, mintha rossz lenne a lelkiismeretem; de félek és az életösztönöm igenis munkálkodik bennem még és nem akarok a vadászok karmai közé kerülni ismét.


Amikor végre kinyitja az ajtót lassan lépem át a küszöböt. Félek attól, hogy milyen látvány fog fogadni bennünket, ám kellemesen csalódom: a szoba sértetlen itt biztosan nem jártak még. A lámpa felkapcsolódik, én pedig hunyorogva nézek szét a lakásban. Zavartan állok meg a sarokban, jó érzés a hűvös, biztonságot adó fal a hátam mögött. Ám amikor meglátom, hogy a bőrdzsekijéből próbál kibújni odamegyek segíteni.
- Várj, segítek! - Mondom és ha hagyja, ha nem a lehető leggyengédebben és lassabban szabadítom meg a kabáttól, minél kevesebb fájdalmat okozva számára.


Amikor azt mondja fürdés először nem értem mire érti a dolgot. Végignézek magamon: A barna spagetti pántos top van rajtam, egy kék farmerszoknya és a barna csizmám. Igaz, hogy kicsit koszos lett mostanra mindegyik, de majd kimosom a csapnál és ha megszáradt jó lesz. De igaza van, nem ildomos ha addig mezítelenül mutatkozom előtte. Nem akarom feleslegesen ingerelni és visszaélni a vendégszeretetével. Már így is többet tett értem, mint bárki mióta elvesztettem minden szerettemet. Kibújok a csizmáimból és hálásan megszorítom a kezét:
- Köszönök mindent Jonah. - Mondom, mielőtt a fürdőbe lépnék.


Először a WC-t támadom be, mert órák óta nem volt lehetőségem rá hogy könnyítsek magamon. Aztán pedig kézmosás után nekiállok vetkőzni, a lehajtott WC ülőkére pakolászom a cuccaimat, melyekre alapos mosás is ráférne ahogy nézem, végül pedig beállok a zuhany alá. A kezdetben hideg víz hamar bemelegszik én pedig hagyom, hogy kimosson belőlem mindent.

Nekiállok megmosdani végül, de amikor csúszik a szappan a kezemből és sokadszorra sem sikerül felvennem eltörik nálam a mécses és zokogásba fullad a rám törő érzelem hullám, mely szinte rázza a testemet. Muszáj megtámaszkodnom a falnak tenyerelve, mert szívem szerint csapkodnék most, hogy aztán minél kisebbre gömbölyödnék össze a zuhanytálcában míg folyik rám a víz. De mégsem teszem csak állok így mozdulatlanul, amíg folyik rám a vízpermet szüntelen. Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, egyszerűen megszűnik az idő számomra. Csak lehajtott fejjel zokogok, miközben egyre csak folyik rám a víz apró cseppekben elrejtve a könnyeimet. Ha Jonah nem jön utánam, még órák múlva is a víz alatt fogok állni miközben minden meleg vizet elfürdök és talán még utána is.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

É rtetlenül meresztem rá a szemem, amikor a telefon kapcsán visszakérdez. Már épp újra belekezdenék a magyarázatba, amikor rájön mire is gondoltam. Persze ilyen a mi szerencsénk, az övé sincs kéznél. Sosem gondolná az ember, hogy ilyenkor milyen jól tud jönni a mobilinternet meg a GPS vagy a Google Map. Amikor látom, hogy a vállát akarja megint rángatni, csak szem forgatok. Az úton nem váltunk több szót, legalább van kicsit időm magamba szállni és megnyugtatni riadt madárként csapkodó szívemet. Túl sok volt ez nekem és az, hogy csak arra kell összpontosítanom hogy a mellettem lévő férfinek legyek támasza vagy hogy tartsam mellette az iramot leköti a figyelmemet és nem kell azon agyalnom ismét, hogy vajon hol lehetnek az üldözőik vagy mit hoz a holnap. Mert, hogy nem tudom.

Máról holnapra élek és nem azért, mert a fiatalok manapság népszerű eszméje szerint "csak egyszer élsz". Nem, egyszerűen én erre rá vagyok kényszerítve. Néha ránézek Jonahra és látom, hogy nincs jól; az izzadtságot egyre sűrűbben törli le a homlokáról és látom az ingét is lassan egyre inkább beborítja a tulajdon vére, ahogy felissza a sebéből szivárgó pirosló patakot. Amikor az utcán megszólaló autó riasztója miatt kis híján szívinfarktust kapok, a férfi próbál megnyugtatni több-kevesebb sikerrel. Ám felvetésére, miszerint kimegy megnézni hevesen rázom meg a fejem. Zöldellő tekintetemben félelem és esdeklés elegye látható.
- Kérlek, ne menj. Marad itt velem! Ne hagyj egyedül. - Végül hála égnek marad velem és inkább a lakásba megyünk be. Miután felérünk a lakásba zavartan állok be a sarokba. Na nem azért, mert úgy érzem rosszat csináltam volna és én lennék a hunyó. Sokkal inkább megnyugtat a hűvös fal és a tudat, hogy valami biztonságot adó és kemény van a hátam mögött nem pedig valaki aki épp el akar kapni.

Azonban mikor látom, hogy a kabátot akarná levenni segítek neki kéretlenül is. Rossz nézni és csak még inkább vérezni fog a karja, ha így erőlteti. Ő talán semmiségnek gondolja, én igenis tudom hogy ez nagy dolog: akár kényszerítették akár csak a kollégái voltak... mégis feladott gyakorlatilag értem mindent. És fogalmam sincsen, hogy miként viszonozhatnám neki mindezt.
- Megmentetted az életemet, odadobtál mindent egy ismeretlenért. Ha ez nem valami; akkor nem tudom, hogy mi az. - Motyogom zavartan elpirulva, mielőtt eltűnnék a fürdőbe és magára hagynám. Nyilván koszos kézzel nem tisztíthatom ki a sebeit, így nem vitatkozom inkább elvonulok megmosdani. Ám eljön az a pont, amikor az eddig gondosan fenntartott gát átszakad és az addig gondosan elfojtott érzelmek most teljes erejükben taglóztak le, így eltörött a mécses és a sírás megállíthatatlanul rázta törékeny testemet. Próbálok úrrá lenni az érzelmeimen, de nem megy.

Törékenynek, esendőnek érzem magam miközben szinte agyonnyom a magány, az egyedüllét tudata... hogy elárvultam. Sehová sem tartozom igazán, senki se vár haza... és ez borzalmas érzés. Bár gyűlölöm a cigaretta füstjének illatát, most mégsem veszem észre annyira magamba vagyok zuhanva. A kopogást se hallom a rám zubogó víztől, így sikkantást hallatok és kezeimet magam elé kapva takarom el magam a belépő férfi elől. Kis híján szívszélütést kaptam ismét, ezt nagyon nem kéne csinálnia. Vissza fordulok a fal felé, a hátamat mutatva neki és némán rázom meg a fejem. De nagyon is baj van, az egész világ megbolondult és ártatlanokat kínoznak és gyilkolnak meg büntetlenül a jó ég tudja mi nevében. Próbálok nem sírni, de nem tudom a könnyeimet visszatartani... inkább elfordulok, hogy ne is lásson így. Nem szeretem, ha gyengének és sebezhetőnek látnak; mert ki fogják használni. Fura, de benne valamiért úgy érzem megbízhatok. Elvégre annyi mindent kockáztatott értem ismeretlenül is. Talán bűnbánatból a korábban történtekért, minden esetre érzem Jonah Swanson egy jó ember... vagy farkas jelen esetben, de ez nem számít igazán... legalábbis nekem nem.

Az érintésére összerezzenek, ahogy megérzem forró tenyerét a vállamra nehezedni. Nagyon is figyelek rá, még ha nem is mutatom kifelé. Igazság szerint, ha lenne merszem hozzábújnék vigasztalást keresve; de nem merek megfordulni, megmutatni mennyire összetört és megsebzett vagyok jelenleg. ~Ugyan mire lenne az jó? Nincs szüksége egy folyton síró, labilis idegzetű lányra, aki még a saját árnyékától is összerezzen. Bőven elég bajt hoztam rá így is.~ Mert jelenleg így jellemezném magamat... a szüleimet és a kotériát is egészen biztos vagyok benne, hogy miattam füstölték ki. Bár fogalmam sincsen, hogy mit akarhatnak a vadászok tőlem, hiszen sosem találkoztam egyikükkel sem azelőtt. Nem értem, hogy miért vizsgálgattak és kínoztak napokon át, mintha nem is volnék emberi lény mint ők. Úgy bántak velem, ahogy állattal nem bánik senki sem. Már, ha valakibe szorult némi jóérzés egyáltalán, láthatólag belőlük hiányzott minden ilyesmi. Talán ezért sem érzek szánalmat egyikőjük irányába sem, amiért megöltem őket. Az első pillanatokban elborzasztott mindaz, amit tettem velük... hogy gyilkossá váltam. Ám mostanra rájöttem, hogy ez pusztán egy dologról szólt: vagy ők vagy én élem túl.


Várom, hogy kimenjen, ám úgy tűnik eszében sincsen. Elkerekedett szemmel bámulom a csempét, mint aki nem hisz a fülének. De nagyon is hallom, amint nekiáll vetkőzni és végül mögém lép a bűnös kis szappant felvéve, amely ezt az egészet kirobbantotta. Engedelmesen csusszanok odébb, hogy aztán tűrjem amint elkezdje a hátamat beszappanozni. Azonban amint hozzám ér, úgy érzem mint akit elektromosság ráz meg. Megremegek a dolog hatására, s mikor azzal nyugtat semmi baj; gondolkozás nélkül fordulok meg és bújok hozzá, ügyelve arra hogy kezeimmel alulról a lapockája alatt öleljem át és ne érjek a sebesült karjához hozzá. Még egy darabig ráz a sírás, így arcomat a nyaka és a válla találkozásánál lévő helybe fúrom és mélyeket szippantok illatából míg meg nem nyugszom tőle teljesen.

Azután is így maradok még pár percig, kiélvezve ezt a kis törékeny békét vele. Az illata megnyugtat, a közelsége biztonságot ad, valamit amire most nagy szükségem van. Bár egyértelműen lóg a levegőben valami kettőnk között és nem feltétlen a korábbi csók miatt érzem így, mégsem a szexuális felhangja erősödik fel a dolognak elsődlegesen... inkább érzem most megint egy atyáskodós és védelmező bátyának mintsem a férfinek, aki közeledni próbálna hozzám olyan értelemben. Érzem, hogy meg akar vigasztalni és most erre is van szükségem; így meghagyom neki tegye oly módon ezt, ahogy ő jónak látja. A kérdés már csak az, hogy Jonah mennyire messzire fog majd elmenni vigasztalás terén. Én semmi jónak nem leszek elrontója azt már bizonyosan tudom, ugyanis hazudnék ha azt mondanám közömbös vagyok irányába. Nem tudom, hogy ez a korábbi csók miatt van-e, esetleg valami kezdőd Stockholm-szindróma vagy valami egészen más; azt viszont igen, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült elérnie kötődni kezdjek hozzá. Úgy érzem szükségünk van egymásra és mégsem tudok mit kezdeni az egésszel. Olyanok vagyunk mint két szerencsétlen, akik egymást támogatják.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

N em tudom, hogy mivel érdemeltem ki Jonaht, a kedvességét mert értetlenül állok a tény előtt, hogy a történtek ellenére - hisz láttam mire is vagyok képes - nem fél a közelemben lenni. Ha elfuthatnék magam elől, én biz' Isten megtenném. Félelmetes és labilis a képességem, nem véletlenül nem használom. Csak átölelem, hozzá bújok és hagyom had legyen a támaszom: az erős, védelmező férfi akire most szükségem van; én pedig a gyenge, törékeny nő. Mondhatni, ez egy win-win felállás hisz én is jól járok, meg az ő egója is nőhet. De van egyfajta keserédes szájíze a dolognak, bár ne így kellett volna megtörténnie a dolgoknak.

Fura, de a ránk csobogó víz ellenére is érzem, hogy Jonah testhőmérséklete nagyon magas, mintha lázas lenne. Talán olyan 40 fok körül lehet, de mivel nincs nálam hőmérő csak tippelek. Mielőbb ki kellene szednem belőle a golyót, mert ha seblázat kap komoly baja is lehet. ~Egyáltalán megbetegedhetnek a vérfarkasok?~ A gondolataim csapongva járnak, vicces ez az egész. Egyáltalán nem ilyennek festette le a családom hogy milyenek is a vérfarkasok. Lobbanékony, vad és vérengző lényeknek állították be őket, mégis sorban cáfol rá Swanson mindarra amit eddig tudtam vagy feltételeztem róluk. A férfi meglepően nyugodt a történtekhez képest, mintha tudta volna, hogy mit vállal be a megmentésemmel.


Amikor simogatni kezdi a tarkómat és azon a megnyugtatóan mély, szinte már hipnotikusnak ható hangján szólal meg nem kell sok idő, hogy megnyugodjak. Hinni akarok neki, abban amit mond és működik a dolog. Mióta fenekestül felfordult az életem egyedül vele éreztem magam biztonságban igazán. Hogy nem kell rettegnem 0-24, hogy mi lesz ezután.

- Tudom. - ~Érzem.~ Bár ezt csak magamban teszem csupán hozzá. Ennél bővebben nem hiszem, hogy ki kellene fejtenem neki a dolgot. Szerintem pontosan érzi ő is, hogy bízom benne és hiszek neki. Jólesően borzongok meg, amikor a gerincem mentén simít végig kezével. Olyan vagyok, mint valami bújós kiscica, most hálásan dorombolnék ha képes lennék rá. De egy csak egy apró puszit nyomok a szája szegletébe. Ez nem csók még, de egy szimpla arcra puszinál azért mégis több egy leheletnyivel. Nem tolakszom, eszemben sincsen rámászni vagy ilyesmi. Sosem voltam az a tipikus Femme Fatale típusú nő, inkább az a visszafogottabb fajta. Nem igazán vagyok ugyanis exibicionista típus. - És köszönöm, mindkettőtöknek. - Azt hiszem ezzel bőségesen utalok arra, hogy tudom mi és mégse kell kimondanom a dolgot és így nem kínos. Szívem szerint még órákig maradnék így vele, hagynám hogy kimosson belőlem minden félelmet, bizonytalanságot a víz és megszűnjön az idő számomra.

Amikor azt mondja, hogy nem fognak bántani, mert nem hagyja; ismét csak elhúzódom tőle - nem, nem bontakozom ki az öleléséből továbbra sem - csupán csak annyira, hogy az arcába tudjak nézni. Látni akarom a tekintetét, a lelkének tükreit és megérteni miért óv ennyire. Bár nem tettem semmi rosszat és igazából áldozat vagyok; mégis nem érzem úgy, hogy megérdemlem ezt tőle. Hisz nincs semmi, amivel viszonozni tudnám irányába a dolgot.
- Miért? Miért vagy ennyire jó hozzám? - Kérdezem tőle, bár kétlem hogy elárulná a valódi, háttérben húzódó okot. Azt, ami valójában motiválja és hajtja; ami arra készteti, hogy önmagát is bajba sodorva segítsen nekem. Nem akarom, hogy neked is bajod essen miattam Jonah. - ~Még valakit nem veszíthetek el! Csak te maradtál nekem!~ Nem folytatom tovább, nem állok még készen rá, hogy hangosan is kimondjam ezt. És nem is biztos, hogy ki kellene. Talán egyikünk sem áll még erre igazán készen.

The Beauty and The Beast

Ariel & Jonah

B elesimulok Jonah karjaiba és olyan tökéletesen illek oda - a sérülése miatt kissé fura pozíció ellenére is -, hogy az már egész hátborzongató. Végig is fut az elektromosság érzete a gerincem mentén, ám ez mégis inkább kellemes érzés mintsem kellemetlen valami. A férfitől pontosan azt kapom, amire szükségem van: biztonságot és védelmet. Jól esik az a sok gyengédség, amit kapok tőle kéretlenül is és rémesen hálás vagyok érte. Ugyanakkor érzem, hogy ő szinte egész testében remeg; testének hihetetlen forrásága ellenére is olyan, mintha fázna. Egyik kezemet óvatosan a homlokához emelem és leellenőrzöm, hogy még mindig tűzforró-e.
- Azt hiszem kezdődő seblázad van. Mielőbb ki kéne vennünk belőled azt a golyót. - Jegyzem meg, bár eszemben sincsen elereszteni és szívem szerint örökre így, összebújva maradnék vele a víz alatt amíg csak el nem fogy az összes meleg víz a bojlerből... mégis tudom jól, hogy az önzőség volna részemről. Elvégre miattam sérült meg, engem akart védeni.

A puszi, amit a férfi szájának szélére adok talán kissé bizonytalanul úgy tűnik nem csak engem zavar össze, Swanson is úgy néz ki, mint aki nem tudja mi legyen a következő lépés. Elszégyenlem magam. Már épp kérnék elnézést egyből, ám amikor megérzem a homlokát az enyémen mégsem szólalok meg. Olyan megnyugtató, örökkévalóságnak ható pillanat ez. Eszemben sincsen tönkretenni azzal, hogy kinyitom a számat. Helyette Jonah arcának egyik felén simít végig pilleszárnyként a jobbom. Nem csinálok semmi egyebet, mint a vízcseppeket letörölgetem róla és ezzel egyidejűleg simogatom meg arcát. Tekintetemmel egyidejűleg a jobb hüvelykujjam bátortalanul végigsimítva rajtuk, lassan fedezi fel a férfi vonásait: a húsos ajkait amik férfi létére kifejezetten előnyösek neki, a szeplőit melyek szinte egész arcát tarkítják és csak közvetlen közelről nyújtanak igazán felemelő látványt; hogy aztán végül visszahúzva kezemet arcától a cukorborsót idéző zöld íriszekbe mélyesszem a saját, egyedi és behatárolhatatlanul zöldes színű szemeimet egyetlen szó nélkül. Most érzem, nem kellenek ide szavak, a tettek és az általuk kiváltott érzések ezerszer inkább beszédesebbek.

A szerény válaszára csak egy hasonlóan halvány mosoly a jutalma, azt hiszem sosem leszek képes meghálálni neki azt, amit értem tett. Nőből vagyok, és mint olyan rendkívül kíváncsi fajta ami ráadásul időnként nagy pofával is párosul. Így talán egyáltalán nem meglepő, hogy kérdezgetni kezdem amint képes vagyok rá. Az agyam folyton jár valamin és hajlamos vagyok sokat beszélni is, ha hagyják. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne tudnák hallgatásba burkolózni. Furcsa, szokatlan érzés lesz úrrá rajtam: aggódom a férfi épségéért. Érdekel a hogyléte és nem pusztán azért mert megsebesült. Meg akarom védeni, vigyázni rá... és ki tudja, talán meg is szelídíteni kicsit a benne szunnyadó Vadállatot. Swanson lerombolta a vérfarkasokról korábban bennem kialakult képet, bár igaz vehemens ám mégis szöges ellentéte mindannak amit hallottam a fajtájáról. Ahogy beúszik a királyi többes és burkoltan, de ki mondja "mi" megborzongok tőle. Jólesően.

Nem akaródzik elengedni őt, ám mikor érzem elhúzódna én is éppen így teszek megkönnyítve a dolgát - elvégre nekem van két ép kezem -; hogy aztán a mosakodásban is besegítsek neki.
- Várj, Jonah! Óvatosan! Had segítsek! Inkább majd én, jó? - Kérdem, és ha hagyja ha nem átvedlem gondoskodó nővérkébe óvatosan megmosva a hátát és mindenét amit egy kézzel nem érne el, végül lemosva róla a maradék koszt és szappanhabot is. Teljesen elfelejtkezem róla, hogy nekem igazából még mindig zavarban kéne lennem Jonah előtt hiszen meztelen vagyok akárcsak ő. Egyszerűen nem arra fókuszálok, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem a(z) - egyébként megdöbbentően tökéletes - teste, hanem hogy segítsek neki a mosakodásban mert fél kézzel se gyorsan, se fájdalommentesen nem menne neki. A karomat nyújtva - mintegy támasztékként, hogy bele kapaszkodhasson - segítem a férfit, míg kiszáll a zuhanytálcából és a dereka köré tekeri a törölközőjét.

Nem telik bele sok idő, és Jonah visszatér egy másikkal amit átnyújt nekem. Én pedig zavartan elpirulva veszem át tőle, hirtelen nem tudom hogy tekerjem magam köré. Egyszerre zavar hogy itt van és néz, miközben pontosan tisztában vagyok vele együtt zuhanyoztunk, így valószínűleg látott mindent belőlem. Egy kósza, nedves hajtincset söprök ki arcomból, miközben elmosolyodom a kedves gesztusától és viszonozom a felém küldött mosolyát. Összeszedem magam és egy nagy levegő vétel után magam köré tekerem a törölközőt nem törődve azzal, hogy eközben a férfi mennyit lát belőlem. Kiérve a szobából az ágy szélére ülök, lábaimat magam alá húzom ahogy otthon is szoktam. Kezdetben csendesen figyelem a férfit és amit épp ténykedik, de aztán csak megkérdezem tőle:
- És hol az elsősegély doboz? Vagy mivel kell kivennem a golyót belőled? -