Mióta az angyal vele van, valahogy kevésbé szar minden.
Ott a lánya, itt van ez a mesüge tollpárna – és persze ott van Klavier is, de a lánya és a mesüge tollpárna mellett valahogy elenyésző százalékát képviseli az a dög Swanson általános mogorvaságának.
Az általános mogorvaság persze egyre többször szakad fel kitikkadt viharfelhőkként, és egyre többször fordul elő az, hogy teli torokból röhög – az angyal első találkozása az éjféli műsorlistával leginkább kibaszottul vicces volt –, ahogy az is, hogy vigyorogva fekszik le aludni.
Bár az alvás is egyfajta érdekes ceremónia: miután kijelenti, hogy elmegy tusolni, tíz percig is áll a fürdőajtóban, figyelve arra, hogy itt tartózkodik-e még az angyalpajtás – kifinomult érzékeinek köszönhetően mindent hall kintről –, bár nem mintha el tudná képzelni róla, hogy eddig megtartott ígéretének dacára most szépen lepattan majd – tehát figyeli, itt van-e még az a ballonkabátos szerencsétlenség, aztán öt perc alatt lecsutakol, és utolsó fázisként ledobja magát többéves ágyára, a kurva franciaágyra, ami akkora, mint egy pályaudvar, és megpróbál elaludni.
Ami kissé hajmeresztő tud lenni, tekintve azt, hogy nem egyszer ébredt már arra, hogy az angyalpajtás amolyan Twilight-módra bámulta őt a bazikék szemeivel.
Töredelmesen megvallva, előfordult már az, hogy elordította magát, a szájára véve Cas – nem Ces; az hülyén hangzik – apjának nevét – nem éppen nyomdafestéktűrő szövegkörnyezetben –, és előfordult néhány alkalommal, hogy a túlsó falig húzódó távot futólépésben tette meg, helyből felugorva.
Tehát bőven van még miben összecsiszolódniuk.
Ahogy abban is, hogy az angyalpajtás valahogy elfelejtse, hogy Swanson második keresztneve Benjamin. Persze, ott van még az is, hogy ő, Swanson olyan poénokat süt el, amit az angyal nem ért – kvázi egyik viccet sem érti a szerencsétlen –, ahogy az is, hogy emberünk prüszkölve röhögött az elején, amikor az angyalpajtás összeismerkedett a gyorskaják világával.
És akkor még ott van az, hogy az angyalnak felállították a katonai sátrat, amikor Swanson véletlenül az éjféli pornómatinéra tévedt, és ott ragadt.
Nem szokása pornót nézni – megteszi az alkalmi nők szolgálata is a magáét –, ám akkor valamiért rohadtul érdekesnek találta, és megszülte azt az ötletet, hogy Casnek biztos tetszeni fog a dolog.
És bizony, tetszett neki – a csajszi éktelenül tudott sikongatni a pizzás fiúnak –, nem is akármennyire, és Swanson két napig röhögött rajta.
Még most is felkuncog, amikor eszébe jut, és félrenyeli az aktuális füstkortyot. A szemét elfutja a könny, ahogy felköhög – meggyógyított tüdeje még nem tart ott, hogy reggelente Trabantként fulladjon le, de jó úton halad afelé –, aztán a mellkasára vág ököllel.
– A kurva egek – nyögi, miután lefutott a fuldoklási roham. – Most majdnem odalettem. – Erőltetett vigyorral néz az asztalnál étkező angyalpajtásra, és belefeledkezik a látványba: leginkább a kibaszottul vicces és az elképzelhetetlenül fájdalmas közé tudná elhelyezni azt a táplálkozás címszó alatt folytatott műveletet, ahogy Cas eszik.
Mármint, szerencsére már túljutottak a mindent-lezabálok-mert-béna-vagyok stádiumon, és sikeresen elhagyták a partedlit is, de azért ott van még a ha.
Ha bárki látná ezt Swansonon kívül, megkérdőjelezné, hogy ugyan, a fickó egy óriásbébi?
Ha Swanson ezt elmondaná bárkinek, nem néznék hülyének?
Ha lefotózná, és feltenné facebookra a képet, mennyi like-ot kapna? Egy és ezer között?
Ő maga most nem éhes – nem csoda a délelőtt beburkolt gyros-mennyiséget nézve –, részéről inkább a cigi-kávé kombó mellett teszi le a voksát ebédre; szórakozottan nyúl a bögrényi koffeinadagjáért – inkább bödönnyi, egy lovat is feltupíroz, hogy a jövő héten is ettől pörög majd, megszégyenítve Overdose-t –, aztán kortyol belőle, majd újabb slukkot szív a cigarettájából, és a hamut a porcelántálba szórja.
Érez valami változást az angyalban – kézzel nem fogható, megfogalmazhatatlan –, és tudja, hogy nem illene rákérdeznie, de azt is tudja, hogy amilyen kíváncsi természet, előbb-utóbb úgyis rákérdez majd, legyen az bármennyire is kínos kérdés.
Mert kínosnak kínos, az egyszer biztos; máskülönben az angyalpajtás nem próbálná ennyire titkolni.
Biztos a hetedik vagy nyolcadik, vagy sokadik érzés diktálja ezt, de a farkas géneknek inkább van közük ehhez; nem tudja megmagyarázni, miből gondolja ezt, azt viszont igenis tudja, hogy ez a valami nagy horderejű.
Talán mindkettőjükre hatással lenne, ha kiderülne.
Így aztán ismét lenyeli a kérdést, és próbálja elásni magában a késztetést, hogy az elkövetkezendő húsz percben mégis megtudakolja, mi a fasz vagyon.
Ahogy újabb slukkot szív a cigarettájából, aztán kiengedi az orrán át a kékesszürke füstöt, miután hosszabb ideig lenn tartotta, felfigyel arra, hogy az angyal kedélyében beállt valamiféle változás.
Nem tudja megfogalmazni, mi az, de farkas ösztöneinek hála, azt igenis kisilabizálhatja, hogy negatív a változás; összevonja a szemöldökét, a homloka ezer ráncba szalad, és a félig elszívott cigarettája a hamutálban landol, a tekintélyes csikk-kupac tetején.
– Mi van? – kérdezi, aztán rövid torokköszörülés után megismétli: – Mi van? – A hangja egy árnyalatnyit türelmetlenebb, mint az előbb, és érzi, hogy a tarkóján égnek merednek a hajszálai.
A rossz érzés úgy harapódzik el a tudatában, mint aszálykor a bozóttűz, és rövidesen meg is látja – vagyis inkább hallja – megérzésének tárgyát: a bejárati ajtó bevágódik, és megjelenik a büdös dögje, akitől sikítva tudna már menekülni.
Mielőtt ő maga is ijedten felbömbölne – Klavier?! –, angyalpajtása megteszi helyette, így ő megkukulva bámul a kék szemű rohadékra, aki szerves részét képezi már az életének – negatív értelemben –, és a szája nyitva felejtődik.
Aztán jön a következő Cas-féle kérdés, és ő egyből megtalálja a hangját.
– Húzz el! – morran, és összecsikorgatja a fogait, ahogy az már oly megszokott minden találkozásukkor. Az asztal peremére markol, és kis híján odébb is löki azt, ám időben észbe kap, így a kezét ökölbe szorítva ejti az ölébe. – Zártkörű buli, emb… tudja a faszom, minek hívjalak.
Aztán, ahogy az angyala is felpattan, úgy ő is lábra helyezi magát, ellépve az asztaltól, de kétségkívül lefagy, amikor a következő mondat – Nincs rád szüksége! – elhangzik. A szemöldöke mintha megint találkozna, úgy bámul az elé kerülő angyal hátára – pontosabban a lapockáira, oda, ahol a szárnyak találhatók –, és az agya kattogni kezd, mennyire kétértelmű tízes szintű skálán.
Eszében sincs kihúzódnia az angyal mögül; biztonságban érzi magát az alak árnyékában, szinte kisfiúként meghúzódva, mintha az anyja szoknyája mellett rejtené el az arcát, és tudja, hogy most csinál magából hülyét.
De egyszerűen retteg attól a marhától.
– Ki hívott ide egyáltalán? – kérdezi, és mintha kaffogva ejtené a szavakat. – Mert kettőnk közül senki, az egyszer biztos. – És megpróbál összegyűjteni minden bátorságot a tartalékaiból, hogy kihúzódjon Cas árnyékából, de egyelőre képtelen rá. Szinte a hátára tapad, hogy menedéket találjon, és egy pillanatra úgy érzi, a hattyúfehér angyaltollak az arcát simítják.

©